hu | fr | en | +
Accéder au menu

Az ideológia hatalma – A feminizmus kritikai megközelítése

A patriarchátus és a kapitalizmus szoros egybefonódása nem könnyíti meg a feministák számára a konkrét helyzet kiértékelését és a tennivalók felmérését. Ugyanakkor a nők egyértelmű vesztesei a válságnak, így elemi érdekük, hogy ne tévedjenek el a különböző elemzések között. A szerző marxista filozófus és pszichoanalitikus.

JPEG - 70.6 kio

Milyen típusú felhívást kívánok itt közzétenni? Milyen felhívás lenne az, amely figyelembe veszi a mai politikai, ideológiai és gazdasági helyzetet s képes megmutatni, hogyan lehet a konkrét helyzet adta lehetőségek felhasználásával kitörni a jelenlegi politikai regresszióból és társadalmi katasztrófából? Egy felhívás, amely lelket önt egy mozgalomba. A nők felszabadításáért küzdő mozgalomba. Mit is jelent ez? Egy mozgalom körbe-körbe foroghat, és ha körbe-körbe forog, azt is jelenti, hogy jottányit sem változtat röppályáján. Úgy érzem, mi most ilyen helyzetben vagyunk. Harcolunk, vannak követeléseink, azonban mindig ugyanazon a kitaposott ösvényen járunk és bizonyos határok között a horizontunk bezáródott. Hiányzik a szembenézés a helyzettel, ami azt is jelentené, hogy nemcsak ellenállunk a dolgok folyásában, hanem ellene is állunk, megpróbáljuk ezt az áramlást megváltoztatni, megtörni, új irányt adni neki, új jelentést, amely kiszabadíthat minket a minket körülvevő keserűségből.

Mert bizony egy mozgalom képes utat mutatni, kijelölni, sőt képes magának utat is törni. Utat törni nem más, mint új lehetőségeket nyitni ott, ahol eddig ez elképzelhetetlen volt, ahol minden szemben állna egy ilyen lehetőséggel: egyszóval új horizontokat felfedezni. Ez feltételezi, hogy pontosan megértjük a fennálló helyzetet. Megérteni egy helyzetet azt is jelenti, hogy új elképzelésből, az uralkodó gondolkodási módon kívül álló szemszögből, nem statikus, hanem nagyon is mozgásban levő pozícióból felmérni a szituációt, majd célokat tűzni ki magunk elé és megtalálni az eszközöket a cél eléréséhez.

A nők felszabadítási mozgalma politikai és ideológiai állásfoglalás, amelyet mozgalommá kell tennünk. Milyen helyzetben? És persze milyen célból? Nincs mozgalom a gyakorlat elmélete nélkül, olyan gyakorlat nélkül, amely rákérdez saját magára, gondolkodik magáról és önkritikát is képes gyakorolni. Mert elmélet nélkül nincs valódi útkeresés, csak véletlenszerű útválasztás, ami akár öntudatlanul, de hagyja magát elcsábítani az uralkodó gondolkodásmód által. Teória nélkül – amely megérteti az egész logikáját és megmutatja a nagy határvonalakat és a kis menekülési útvonalakat, – bizony csak körbe-körbe forgunk, miközben úgy tűnik, mintha haladnánk valami felé. A körbe haladás, önmagunk állandó ismételgetése válik a saját tehetetlenségünk előttünk is láthatatlan formájává.

A proletárdiktatúra minden hatalom lerombolása

A feminista mozgalom nem szűkíthető szervezetekre vagy pártokra..., de a követeléseinkre sem, hiszen ezek a követelések csak az adott társadalmi keretek között értelmezhetők. Persze a feminista mozgalom mindezeket magában foglalja, de csak azzal a feltétellel, hogy a követelések túl is mutatnak önmagukon. A feminista mozgalom akkor vált igazi mozgalommá, amikor valódi politikai követelésekkel állt elő és az ideológiai harcmezőre lépett. Amikor – egyszerre innen és túl a jogon – úgy lépett fel, hogy nemcsak megkérdőjelezte a rendszerben elfoglalt helyünket, hanem megkérdőjelezte magát a rendszert is, mármint a patriarchátus rendszerét. Amikor, röviden, „megértette a helyzetet”. A valós helyzet megértése fokozatosan tűnt el a horizontról a társadalmi és politikai harcok visszaszorulásával, a munkásmozgalom válságával, a liberális kapitalizmus győzelmével, illetve Marx és Freud többször bejelentett halálával.

Ekkor a jog és gyakori kísérő jelensége, az ökonomizmus vált az uralkodó ideológiává. Ezzel együtt járt az, amit én az állam és a demokrácia fetisizmusának nevezek. Ekkor már azért harcoltunk, hogy integrálódjunk a fennálló keretek közé ahelyett, hogy magukat a kereteket kérdőjeleztük volna meg. Utóbbi lehetővé tette volna a működő antagonizmusok és ellentmondások valóságának tudatosítását. Ebben pontosan követtük a baloldali pártokat és mozgalmakat a lejtőn. Az erőviszonyok nem nekünk kedveznek, hajlamosak vagyunk tehát alávetni magunkat, hiszen úgy tűnik, képtelenek lennénk áttörni a kereteket vagy akár „megváltoztatni” akarni azokat.

Nem győztünk küzdeni a demokrácia „kiterjesztéséért”, „visszaállításáért”, noha ez a küzdelem nem változtathatott a demokrácia természetén, ahogy az egy burzsoá rendszerben működik, nem változtathatott a patriarchális struktúrán, ahogy az mint rendszer működik. Küzdeni a társadalmi helyünkért, a jogainkért, a jogi elismerésünkért, így szélesíteni a demokrácia mezejét, hogy teret nyerjünk, elengedhetetlen a mindennapi életünk javításához. De amikor emiatt „elhisszük”, hogy előre haladunk és a rendszer is megváltozhat, miközben az államapparátus és összes intézményei változatlanul a helyükön maradnak, na, akkor vesztettük el az ideológiai harcot és a megnyert csatáink így veszejtették el velünk magát a háborút. A nők jogainak és politikai, társadalmi súlyának visszaszorulása pontosan jelzik mindezt nekünk.

Mert a burzsoá demokrácia sajátossága, hogy az osztályharc erőviszonyainak hullámain evickél előre, azonban ez a hullámlovaglás – persze folyamatok és alfolyamatok, az előre haladó és a visszahúzó erők által meghatározottan – végső soron mindig a hatalmon levő osztály érdekei, a tőke értékesülése, azaz a kizsákmányolás, az emberek áruvá alakítása és a világ elpusztítása felé mutat. Sose feledkezzünk meg róla, hogy a demokrácia Görögországban az osztályviszonyok (a rabszolgaság) bázisán született meg. A kapitalista újratermelés vizsgálata nem szűkíthető a gazdasági folyamatok analízisére, hanem egyidejűleg elemezni kell a demokrácia szerepét és működését, ami része a politikai és ideológiai apparátusnak és ami garantálja az alávetettség különböző módjainak fennmaradását, miközben elfedi a háttérben a főszerepet játszó valóságos érdekeket. 

Hogyan lehetne mégis másfajta demokráciát létrehozni? A válaszhoz vissza kell tekintenünk egy történelmi igazság emlékére, amely képes volt szétzúzni a jog- és az államfetisizmus gépezetét, hogy teljesen másfajta elvek talaján épüljön fel: a párizsi kommünről beszélünk. A párizsi kommün levonta a következtetést a munkásosztály harcainak korábbi bukásaiból, amelyek minden korábbi forradalomkor, betartva a burzsoázia törvényességét, kizárólag ugródeszkaként kiszolgálhatták a burzsoázia érdekeket, de most teljesen más alapokon jött létre: saját létével új politikai teret is létrehozott szakítva a burzsoázia politikai terével. Ezzel jelentést adott a proletárforradalmaknak – erre emlékeztetett bennünket Marx Az osztályharcok Franciaországban című művében.

A proletárforradalmak célja nem a hatalom megragadása, hogy ezáltal az államhatalmat a munkásosztály javára működtessék, hanem az államhatalom szétzúzása, a termelési viszonyok megváltoztatása, a társadalmi rendszer újfajta működésének létrehozása, amely véget vet az osztályharcnak és ahol az egyenlőség alapot teremt a valódi szabadságnak. Ez az, amit Marx teoretizált a „proletárdiktatúra” fogalma alatt. Ma a „szocialistának” nevezett országok tapasztalata miatt a diktatúra szó félelmet kelt, de annak valódi jelentésére nagyon is kell emlékeztetni (és ezzel leszámolni a marxista teóriát deformáló intellektuális terrorizmussal is). Azaz arra, mi volt a „proletárdiktatúra” koncepciójának valódi értelme: nem a hatalom megragadása elnyomás révén, hanem minden hatalom lerombolása, a valódi demokrácia kiterjesztése új területekre. Ez persze szélsőségesen kiélezi az osztályok közötti antagonizmusokat, amelyeket a nép részvételével kialakuló erőviszonyok alapján lehet kezelni. Ebben az értelemben a kommunizmus nem más, mint annak a mozgalomnak a neve, amely nem egy osztálynak, a proletariátusnak juttatja a hatalmat, hanem olyan új közösségiesség felé mutat, amelyben lehetséges lesz az új társadalmi szerveződés és egy új termelési mód gyakorlata.

A proletariátus ennek az erőnek a mozgalmi formát öltött alakja. Ebben az értelemben olyan népi mozgalom, amely azon túl, hogy minden társadalmi osztályt maga mellé hív a közös felszabadulásért vívott harcba, saját tapasztalata van az elnyomásról és a kizsákmányolásról. Erről van szó a feminizmus esetében is. A feminizmus nem a nők hatalma és ezzel az elnyomás irányának megfordítása, hanem olyan erő létrehozásának igénye, amely elpusztítja az egyik nemnek a másik feletti hatalmát, s ez az ami minden hatalom közös alapja. Ebben az értelemben felszabadító mozgalom. A feminista és a kommunista mozgalom szükségszerűen összetartozik. Mindkettő olyan forradalmi folyamatban köteleződtek el, amely nem elégszik meg az alávetettség rendszerének javítgatásával. Lehet-e úgy emancipálódni, ha közben nem szabadulunk meg a bennünket kisebbségi helyzetben és rabszolgaságban tartó láncoktól is? Ezért a politikában ragaszkodni a „paritáshoz” (azaz a nőket illető politikai posztok 50 százalékos aranyához) – így a hatalom egyszerű megosztásához – nem oldja meg sem az egyenlőség, sem az emancipáció problémáját.

Az egyén átalakulása határozza meg a forradalmat

A feminista mozgalomban mindig is több áramlat létezett. De egy mozgalom születése idején a legradikálisabb áramlatok szabják meg a főirányt. Mert akkoriban éppen arról volt szó, hogy valamit el kell különíteni a közöstől, szakadást kell létrehozni, utat kell törni a mozgalom megszületéséhez. Később, a mozgalom intézményesülésével, a fennálló rendbe való integrációjával, az idő múlásával, az ellenáramlatok létrejöttével a legreformistább, leglangyosabb tendenciák szabtak irányt a teljes mozgalomnak. Ezzel foglyává vált az uralkodó ideológiának és azoknak az intézményeknek, amelyek szerepe a hatalom működtetése és fennmaradásának biztosítása. Az integrálódás, az elfogadás és a beolvadás tudatunkon kívül vált egyre uralkodóbbá saját kis lemondásaink révén, amelyek végül azt hozták magukkal, hogy lemondtunk a legfontosabbról. Márpedig ugyanez megtörtént más radikális áramlatokkal is. Azok szintén a „kisebbséginek” nevezett mozgalmak felbukkanásából születtek, és erősen kötődtek Marx és Freud elméletéhez, még ha közvetlenül nem is hivatkoztak rá. Mert minden társadalmi és politikai kritika innen nyerte megújulási képességét és elméleti erejét: kívül a pártokon és a pártok ellen, de szoros kapcsolatban az osztályharccal.

Ebből ered, hogy a társadalmi és politikai forradalom volt a közös horizont, hogy a férfiak és a nők közti viszonyt mint „nemek közti társadalmi viszonyt” gondoltuk el a patriarchális rendszer koncepciója révén. Ez a koncepció tette lehetővé nekünk, hogy megértsük, miként lehet ez a rendszer a társadalmi elnyomás minden formájának közös gyökere. Hiszen ez az elsődleges és alapvető formája a magán kisajátításnak, amely a test, a szexualizált test kisajátítása. Ez a nemek közötti felosztás mint egyedi termelési mód áthatja és strukturálja a termelés minden más formáját is (államapparátus, pártok, szakszervezetek, minden más intézmény). Éppen univerzalitása révén mondhatjuk azt, hogy mindez kizsákmányolt „osztályt” hoz létre a nőkből. Így a kapitalista (a reprodukciójához) elnyomás integrálja a patriarchális rendszert is. Azonban, éppen a nők kizsákmányolásához, a kapitalizmus (ellentmondva a patriarchális rendszernek) felszabadít minden munkaerőt, a nőket és a gyermekeket is, így univerzálissá teszi saját terjedését. A munkavégzés nemek közötti megosztása ugyanakkor gyengíti a kapitalizmus ellenes erőket azzal, hogy kiélezi a férfiak és a nők közötti konfliktust. Másrészt hasznot húz az alacsony bérű női munkaerőből, akiknek egyébként feladata a férfiak munkaerejének gondozása és karbantartása. 

Hogy teoretizálni tudjuk az osztályharcot és a patriarchátus elleni küzdelmet összekötő „különleges kapcsolatot”, az „Elles voient rouge” [„A dühtől vörös nők”] nevű csoport Feminizmus és marxizmus#_edn1[i] című munkájában bevezettük a „többszörös meghatározottság” koncepcióját. Ez leírja, hogy minden forradalmi folyamatban a patriarchátus elleni harc az alapküzdelem, s meghatározza az osztályharc lefolyásának irányát is. Ezt a kapcsolatot tehát nem valamiféle külső hatásként kell elképzelnünk, hanem a „végső meghatározottság” formájában (amely így a legmeghatározóbb erejű hatás, ha nem is a konkrét ok). Hiszen ez dönt egy-egy forradalom sorsáról: ha a dominancia egy formája, a férfiak a nők feletti uralkodása fennmarad, az uralkodás teljes hierarchiája és rendszere is fennmarad vagy újjá fog épülni semmissé téve magának a forradalomnak az eredményeit is.

Rákérdezni a nők és a férfiak kapcsolatára mint a forradalom forradalmi jövőjének meghatározó problémájára azt jelenti, hogy egyértelműen kijelentjük: sohasem lehet elválasztani a férfiak és nők viszonyának kérdését „az emberek forradalmi jövőjének” (G. Deleuze) kérdésétől, az egyén (mind a férfiak, mind a nők) átalakulásának problémájától. Ugyanakkor mindez annak a ténynek a hangsúlyozása is, hogy a patriarchátus elleni harc önmagában sohasem tud győzedelmeskedni, csak ha magával vonja a leszámolást is a társadalmi osztályokkal és minden hatalmi rendszerrel. Mindez tehát végcélként magában foglalja az egész rendszer és a mai működési folyamat, a teljes államapparátus és az állam ideológiai apparátusának elpusztítását. A patriarchális rendszer elméleti végiggondolása felvázolja, saját lerombolása révén, a kommunizmus horizontját. Egyedül a marxista teória által lehetünk ilyen vakmerőek és radikálisak. Azt írtuk a Feminizmus és marxizmus című munkánkban, hogy a nőkre kényszerített „történelmi megkésettség” másik oldalról „olyan szemléletmódot is ad a kezükbe, amely kívül áll a rendszeren, tehát forradalmi szemléletmód”.

Márpedig a feminista mozgalom mára elveszítette ezt a globális szemléletmódot, ezt a politikai pozíciót, hogy visszahúzódjon egy identitásvédő, „lokális” álláspontra, ahol a diszkriminációk, az egyenlőtlenségek, a nők elleni erőszak jelenségeinek leleplezése vált fontossá, azaz a különböző jogok követelése. Elveszett a teljes rendszer termelésének és újratermelődésének vizsgálata, s ezzel elveszett minden forradalmi cél is. Azért küzdünk, hogy minél jobban megfeleljünk a rendszernek, minél beljebb jussunk a rendszerbe, abba a rendszerbe, amely még soha ilyen rosszul nem bánt velünk! Tudatosítani az identitást és az egyén felépítését nagyon is fontos, ezáltal lehetett újragondolni a marxi elméletet és a forradalmi egyén dialektikáját. Ez a tudatosítás a része annak a problémának, amit a termelési mód és az uralkodó ideológia újratermelődése vett fel és amit Gramsci a hegemónia, Althusser az ideologikus államapparátusok, Bourdieu a habitus koncepciója révén fogott meg elméletileg. Egy részüket a feminista mozgalom is láthatóvá akart tenni a „nemek kialakulása” mint társadalmi fogalom révén.

De az „identitásra” koncentráló mai uralkodó ideológia teljesen háttérbe szorítja a hatalom társadalmi viszonyainak és rendszerének problémáit, egyedül az emberek, csoportok vagy közösségek, illetve nemek közötti viszonyokra van figyelemmel. Ezzel száműzi a politikai kérdéseket, hogy csak és kizárólag az elismertetés és elfogadottság különböző módozataival foglalkozzon. A feminizmus, még ha talán ma is megőrzött valamennyit szubverzív erejéből, teljes gondolati és gyakorlati erejét valóban gyakran botrányos módon elhallgatott kérdésekkel való konfrontálódásban emészti fel elveszítve ezzel minden forradalmi jellemzőjét.

Minden egyén megosztott a szabadság iránti vágy és az uralkodó rend elfogadása között

Sandrine Moeschler a „feminizmus jelentéseiről” készített kutatásában diáklányokat kérdezett meg arról, véleményük szerint „mi a feminizmus”.#_edn2[ii]. A lányok többsége szerint „a nők jogainak elismerése vagy védelme”, „a nők értékeinek hangsúlyozása”, „a nők ügyének képviselete”. „Válaszukban nem említették a nők férfiaknak való alárendeltségét vagy a mind két nemet érintő és közösen elviselt elnyomás tényét.” Hasonló a helyzet „az egyenlő munkáért egyenlő bért” követeléssel is: a fiatal női válaszadók számára ez a követelés nem feltétlenül jelenti a „munkavégzés nemek szerinti felosztásának” tudatosítását. Mindebből az a tanulság, hogy csak azokra a jelenségekre koncentrálunk, amelyek a nőket, mint meghatározott csoportot, mint „hátrányos helyzetű” társadalmi kategóriát érintik anélkül, hogy megértenénk a nők szerepét és önazonosságát vagy éppen a társadalmi helyzetüket meghatározó társadalmi kapcsolatokat; azaz anélkül, hogy szemügyre vennénk a társadalom egészét. A nők kérdése így bizonyos problémákra korlátozódik. Noha amikor „társadalmi viszonyokról” beszélünk, nem személyek közti kapcsolatokról van szó, hanem speciális termelési viszonyokra alapozott, marxista értelemben vett termelési kapcsolatokról, amelyek aztán meghatározzák a személyek közti kapcsolatokat.

Egy rendszer jellemzőiről beszélni azzal az előnnyel is jár, hogy nem a férfiak, mint egyes emberek kerülnek kritikánk célkeresztjébe. Ha minden nőnek a saját intim életében vagy gondolataiban egy konkrét férfitől kell is felszabadulni (nem egyszerűen arról van szó, hogy különböző vádakkal illesse!), akkor is helyes, ha azt mutatjuk meg, a férfiaknak és a nőknek, hogyan jelöli ki a rendszer a társadalomban elfoglalt helyüket. Hogy a férfiak élvezetet és hasznot húznak abból, hogy ők foglalják el a hatalom posztjait, az egy termelési mód egyénekre lebontott erejét mutatja. Arra utal, hogy a férfiak a saját képükre teremtik mindig újjá ezt a világot maguk előtt is elhallgatva saját létfeltételeiket és saját alávetettségüket az osztályelnyomásban. Az, hogy a nők szintén élvezeteket és hasznot húznak mindebből, azt mutatja, mennyire képes a rendszer mobilizálni az egyén pszichológiai felépítését egy sajátos „önbecsapás” és a vágyak formájában. És persze éppen ez az, aminek a feminizmusnak, mint mozgalomnak hadat kell üzennie és természetesen elméleti vizsgálat alá kell vonnia, hogy megértse ezt az újratermelődési folyamatot. Ez a folyamat nem egyszerűsíthető le az egyenlőtlenség vagy a jogfosztottság jelenségeire, hanem a társadalom és az egyén közötti dialektikus kapcsolatban, kölcsönös egymásra hatásában ragadható meg.

Ha megvizsgáljuk az alávetettség működési folyamatát, minden szinten megvívhatjuk az ideológiai és a politikai harcot, összeköthetjük a lokálist az általánossal. Mint láthattuk, ezt a harcot nem lehet korlátozni bizonyos jelenségek „leleplezésére”, mert mindennek magában kell foglalni a termelési rendszer és a termelési rendszer megjelenítésének kritikai elemzését. Ezzel egy csapásra a freudi tudattalanról szóló teória is látókörünkbe kerül, amelyet a gender-elmélet hajlamos volt negligálni azzal, hogy a nemek közötti különbség csak egyszerű társadalmi konstrukció. Mindenesetre a férfi-női „különbséget” nem valamiféle kiosztott szerepek értelmében kell elgondolnunk, hanem mint lehetőséget a találkozásra a megváltoztathatatlanul Mással.

Az, hogy a nők fellázadnak a hatalom minden formája ellen, hogy emancipálódni akarnak, hogy a hatalom patriarchális formájában látják saját kizsákmányolásuk és elnyomásuk alapjait, nem jelenti azt, hogy ebben a történetben csak jók és gonoszok szerepelnének. Minden egyén megosztott a szabadság iránti vágya és az uralkodó rend elfogadása – a beolvadás megjutalmazásának egy formája – között. Ez a társadalmi és kulturális hegemónia igazi hatékonysága: nem egyszerűen az alávetettségre és az elnyomásra épül, hanem felelős az egyéni identitás, az egyén legmélyebb azonosságának alakulásáért, amit azután az egyén mint saját magát ismeri el (vö.: Michel Foucault). Így nem lehet, hogy egyszerűen ne vegyünk tudomást az egyén ellentmondásos és szimbolikus ösztönrendszeréről.

Mindehhez azonnal hozzáteszem, hogy az elnyomó rendszerrel szembeni harcot nem lehet azzal a gyerekes illúzióval a fejünkben folytatni, hogy egy nap az emberi faj teljes békében lesz önmagával, hogy „boldogok” leszünk abban az értelemben, hogy véglegesen pacifikáltak leszünk egy ellentétek nélküli, átlátható társadalomban! Ez azt jelentené: vége a vágyaknak, a találkozásoknak, maradnak a robotizált nők és férfiak, akiknek csak szükségleteik vannak (melyeket maga a rendszer megtervez). Minden termelési módban a szabadság és az egyenlőség meghódítandó gyakorlati elvek lesznek, a boldogság állapotát csupán mindig az ellentéte határozza meg. Mindig lesz velem szemben egy másik, aki korlátokat szab a saját tudatalatti korlátlan hatalmamnak, ami egyébként a társadalmi kapcsolatok konkrétságában ölt testet. Hacsak nem álmodozunk a kis egók határtalan élvezetéről, amelyek csak azért vágynak az egyenlőségre, hogy minden – még nyelvi – korlátot is ledöntsenek. Ne keverjük össze a társadalmi egyenlőséget a feszültségek, az ellentmondások semlegesítésével... Az élet, akárcsak Erosz, nem elgondolható pusztulás és halál nélkül, az élet éppen ezért élő. A pszichoanalízis már felkészített minket erre az illúziónélküliségre. 

A nőket nem tekinthetjük csupán áldozatoknak. Vágyakkal bíró egyének, akik szerencsétlenségükben tudattalanul is újraalkotják az őket alávetésben tartó hatalmat, és nem kevésbé félelmetes, de vigasztaló erejű hatalmakat állítanak a helyére, vagy éppen önbecsapó, illuzórikus gondolatokba menekülnek. Mert ami minket alávetésben tart, az egyszerre ad identifikációs pontokat, társadalmi pozíciókat is. Ezekhez ragaszkodunk, használjuk őket, és alávetjük magunkat nekik. Ezért van az, hogy az ideológiai küzdelem túlmutat az egyszerű szembeálláson vagy éppen a „valaminek való ellenálláson”. A vádakon és a jogok követelésén túlmutató mozgalmat létrehozni azt is jelenti, hogy olyan elméleti munkába fogunk, amit a „maximális megkülönböztetés” (D. Sibony) gyakorlata támaszt alá.

Az élet felszabadítása is megkérdőjelezhető

Egy gondolat akkor képes valójában beindulni, ha vágy áll mögötte. És a vágy (a gondolkodásra) csak ott alakul ki, ahol ez a vágyakozás arra irányul, hogy eltávolodjunk az eddig számunkra létező normáktól. Ahol valamely ismeretlen dolognak a kockázata áll fenn, amely elválaszt minket eddigi önmagunktól, ahol megtörténhet a lendületet adó elszakadás. A vágy túlmutat a szükségleteken, noha kétségkívül azon alapul (egyes „életszükségletek” nem mindig láthatók, érzékelhetők). Az egyén „szükségletekre” redukálása valójában állati, sőt Marx szavaival vadállati (egy élőlény tiszta testiségre redukálása értelmében) szintre szállítja le az egyént. Éppen azért mert a vágy túllép az életszükségleteken, távolabbra mutat, új lehetőséget nyit, elszakad az egyszerű szükségességtől. A szükségletek kielégítése idején az azonnalisághoz vagyunk kötve, a kielégülés sürgőssége miatti tevékenységekhez, s ez magakadályozza, hogy politikai távlatokkal bíró stratégiát építsünk.

És persze éppen emiatt keresi a kapitalizmus a lehetőséget, hogy leszállítson minket a szükségleteink szintjére, s vágyaink elé olyan tárgyakat mutat fel, amelyek a kreativitás és a szabadság alapvető vágyának kielégítésére szolgálónak tűnnek, azonban valójában alávetésünk eszközei csupán (a korlátlan birtoklásvágy keretében). Jóllehet a kapitalizmus megértett valamit a vágyakról, amíg a jólfésült, bölcs (kispolgári) „baloldal” nem lát bennük mást, mint veszélyt. Még akkor is, ha a lehető legalapvetőbb vágyról van szó, amely valódi életszükséglet s egyedülállóan jellemző az emberi nemre. Azaz arról, hogy minden megkérdőjelezhető, magának az életnek a felszabadítása is megkérdőjelezhetőségének függvénye. Amikor már nem arról van szó, hogy valamit birtokoljunk, hogy kielégülést nyerjünk ebben a birtoklásban (lehet egy tárgy, egy hely, egy pozíció stb.), hanem arról a működésről, arról a folyamatról, amely megoszt és szinte kettéhasít minket, de épp ezért magában rejti „a kockáztatás esélyét”. 

Így van ez a baloldal harcával a „megszorítások” ellen, ami az egyéneket leszállítja az „anyaginak” nevezett szükségleteik szintjére. Blokkoljuk a vágyainkat a panasz, a tiltakozás, a ránk osztott nyomorúságunk egyszerű megállapítása révén; megfosztottságunkról beszélünk, tolvajokról és hatalommal való visszaélésről. Azt gondolni azonban, hogy mobilizálni lehet az embereket egyszerű gazdasági vagy jogi „követelések” révén (maga a megszorítás kifejezés is nagyon tág, és a fogyasztói ideológia nyelvezetének a része), hamar illúziónak bizonyult. Éppen ennek ellenkezőjét kell tenni: olyan ideológiai és politikai perspektívát kell támogatni, amely nem ragaszkodik a rendszer foltozgatásához és javítgatásához, hanem a rendszer ellentmondásaira támaszkodván elviszi a mozgalmat a felszabadulás végső határáig. A szakítást, az üdvözítő rombolást célul kitűző mozgalmat, amelyben önmagunk felépítése révén épül a mozgalom ereje is, amely nem lehetséges lelkesedés nélkül (hogy emlékeztessünk Kant szavaira a francia forradalomról). Ilyenek voltak a párizsi kommün vagy a 20. század döntő jelentőségű forradalmai (1917, a spanyol forradalom stb.).

Egy autonóm mozgalom feltűnése, mozgalomé, amely önmaga hozza létre saját erejét ott, ahol a legkevésbé sem számítanánk rá: a feminizmus így írta bele magát a köz- és magánviszonyok történetébe. Ez a mozgalmi erő azonban egyidejűleg olyan társadalmi és politikai mozgalomhoz kötötte a sorsát, amely minden történelmi korszakban visszariadt a forradalmi felszabadulás perspektívája előtt. Innen ered mai reményvesztettségünk, nem egyszerűen a kapitalizmus győzelméből. Mert a kapitalizmus csak azáltal diadalmaskodott, hogy a magukat vele szembeállónak mondó baloldali pártok nem győztek visszavonulni és ez a szembenállás valójában a rendszerbe való problémamentes integrálódást jelentette. Ez okozza a tömegek reményvesztettségét a szélsőséges helyzetben, ahol a baloldal még most is a visszafogottságot prédikálja, amikor éppen a szakításra lenne szükség (és a szakításra utaló szavak csak szavak). Részben ez okozza napjainkban a szélsőjobboldali Nemzeti Front előretörését is.

Erős mozgalmat nem lehet létrehozni kemény elkötelezettség nélkül, a valóság, a rendkívül erőszakos valóság kezelése nélkül, az új osztályharc – amelyért már mi is felelősek vagyunk – intelligens elemzése nélkül, azaz a feminista mozgalom mérlegének levonása nélkül. Mérleget vonni nem úgy kell, hogy egyszerűen számot vetünk eredményeinkkel és meghátrálásainkkal, hanem a jelenlegi erőviszonyok felmérésével ki kell dolgoznunk saját stratégiánkat.

Ez azt is jelenti, hogy reálisan felmérjük, miként kapcsolódnak egymásba a társadalmi valóság különböző szeletei, a gazdaság, a politika, az ideológia, és kidolgozzuk, hogyan vegyük fel a küzdelmet mindezeken a területeken. A konjunktúra elemzése nem azt jelenti, hogy elszórt jelenségeket kiemelünk, és számba veszünk (csak az intellektuális lustaság hagyja magát megvezetni az ideológia könnyűkezű nyelvezetétől, amely nem törődik az egyes jelenségek szerepével, működésével és ránk gyakorolt hatásaival). A jelen elemzése Althusser szavaival azt jelenti: „a rendszer ellenmondásait megérteni politikai probléma, de meg is jelöli a probléma történelmi feloldását, mivel ipso facto kijelöl egy politikai célt és egy gyakorlati feladatot”. A rendszer ellentmondásainak vizsgálata láthatóvá teszi a problémákat, ezáltal képesek leszünk meghatározni a stratégiánkat. Saját mindennapi gyakorlatunk hosszú távú célt és értelmet nyer. Így lehet minden pillanatban felmérni az azonnali célok, a mozgalom szervezése, illetve a forradalmi harc politikája és ideológiája között fennálló dialektikus kapcsolatot.

Értsük meg az előrenyomulás erejének okait

Milyen erőviszonyok között kell létrehoznunk a mozgalmat? Mint már említettem, a számunkra lehető legkevésbé előnyös erőviszonyok között, ahol vereségeink nyilvánvalóvá váltak, ahol a tőke erőteljesen átvette az irányítást (persze valójában ez sohasem került ki a kezéből). Egyedül az események margóján vagyunk valamennyire láthatók, s ez azzal a következménnyel jár, hogy már a status quo fenntartásáért is vért kell izzadnunk, miközben az általános helyzet is rohamosan romlik. A gazdaság lassan mindent maga alá gyűr, és miközben integrálódtunk a nemzetállami és az európai intézményekbe lassan bele fulladtunk a baloldalon ma uralkodó látásmódba. Ez a látásmód még mindig el akarja hinni, hogy a passzív ellenállás elég lehet saját mozgásterünk kiszélesítésére. Egyesek még abban az illúzióban is hisznek, hogy meg lehet változtatni az Európai Unió alapjait! Miközben már saját országainkban sincs semmi befolyásunk a fontos dolgokra – legfeljebb a margón érhetünk el hatást, nulla befolyással a dolgok általános folyására –, az Európai Unió pedig, mint mindennap megállapíthatjuk, mit sem törődik a mi mozgolódásainkkal, sőt még elszántabb és meggyorsította saját reformjait. A baloldali reformizmustól már nem tart senki, de mindez erősíti tehetetlenségi érzésünket: csak a demokrácia hiányosságait kritizáljuk, az alapjaira nem kérdezünk rá. 

Ehhez a tehetetlenséghez csak egy fogható: mindig megújuló hitünk, hogy a végső válság közeleg, hogy a liberális kapitalizmus most valójában zsákutcába került (noha persze köszöni szépen, jól van) és természetesen, hogy közeledik a népfelkelés. A valóság az, hogy a népi mozgalmak is kifulladóban vannak, valódi kifutásukat éppen a pártok és a szakszervezetek a rendszerbe integrálódást kereső stratégiája lehetetlenítette el. És persze saját visszarettenésük minden forradalmi kalandtól, attól, hogy újra aktuálissá tegyék a kommunizmus kérdését, mint a fennálló állapotok lerombolását.

Ma már pontosan felmérhetjük, hogyan vetettük magunkat alá az „egyneműsítő gondolkodás” (amely persze így nem is valódi gondolkodás) diktatúrájának, ami megtiltotta nekünk, hogy valamit másképp gondoljunk. Ebben a feminizmust csak úgy emlegették (legjobb esetben is!), mint „harcot a nők jogaiért”. Mindennek nem lehetett semmiféle elméleti kifutása. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a meghatározó ideológia nálunk is sikerrel jutott uralomra olyannyira, hogy már mi is a részei vagyunk és támogatjuk, miközben úgy teszünk, mintha ezt nem vennénk észre. Most a burzsoázia és a kapitalizmus által ránk kiosztott ideológiai horizont fogságában sínylődünk. A gazdasági és társadalmi ellentmondások súlya, a népet erő elnyomás ereje mégis arra kényszerítenek minket, hogy a lehető legradikálisabb módon vessük fel a felszabadulás ügyét. És éppen ez az a pont, ahol ismét hezitálunk, ahol ismét visszariadunk.

Mindebből vonjuk le a következtetéseket: csak a legsürgetőbb kérdésekre tudunk válaszolni, csak esetleges módon, minden valós elemzés nélkül támogatunk ilyen-olyan küzdelmeket addig, míg nem koncentráljuk minden energiánkat mozgalmunk leggyengébb láncszemére, az elméleti elemzés hiányára. („Litániáink” a megszorításokról, a gazdaság állapotáról, a szerzett jogok visszavételéről és így tovább jobban hasonlítanak a mostani helyzetet leíró banalitásokra, mint az erőviszonyok valódi elemzésére...) Márpedig követelésekkel előállni, tüntetni anélkül, hogy tisztában lennénk a mai helyzet politikai és ideológiai kérdéseivel és legalábbis javasolnánk ebből kivezető utat, valójában csak megerősíti népeink reményvesztettségét. Manapság tüntetni nem vezet sehová, ha nem vagyunk képesek radikális álláspontot képviselni, amely azon túl, hogy a Másikhoz fordul követelésével, erőt is képes maga mögé állítani.

Mi hiányzik nekünk ennyire? Annak elméleti kibontása, milyen politikai és ideológiai jelentősége van a tőke stratégiájának a nemzeti és nemzetközi színtéren lejátszódó változásokra. Az elméleti elemzésnek meg kell ragadni a gazdasági folyamatok, a nemzetállamok és intézményeinek jövője, a nemzetközi erőviszonyok, az ideológia és a gyakorlat közötti összefüggéseket. Kapcsolatot teremteni ezáltal a tőkés termelési mód különböző szeletei között azt is jelenti, hogy megértjük az előrenyomulás erejének okait (mert nem szabad megelégednünk annak ismételgetésével, hogy válságban van!).

De az ilyen analízishez világosan látnunk kell a saját helyzetünket és elemeznünk az ideológiát, amelynek zászlaja alatt harcba indulunk. Milyen gondolati alapokra támaszkodunk? Miként határozzuk meg a saját cselekvésünket? Ha mozgalomként határozzuk meg magunkat, elsősorban a számunkra fontos eszméket adjuk át, támogassuk amit fontosnak gondolunk, határozzuk meg azt a módszert, ahogy csatlakozni, szövetségeket kötni akarunk más szervezetekkel. Ha mindezt forradalmi perspektívából tesszük, rajtunk áll, hogyan ültetjük át a gyakorlatba mindezt, hogyan építsük fel azt a mozgalmat, amely köré erőt tudunk állítani és valódi lendületet tudunk neki adni.

Az intézményi integrálódást prioritásként elfogadó stratégia mind ideológiai kérdésekben, mind a tömegmozgalom szempontjából zsákutcának bizonyult. Mivel az erőviszonyok nekünk nem kedvezők, ilyen részvételi stratégia egyrészt rettentő nagy energiabefektetéssel jár, s végeredményében igen csekély eredményeket hoz. Másrészről gyengíti a képességünket, hogy átgondoljuk stratégiánk alapjait és a magunk elé tűzhető reális célokat. Mindez nem azt jelenti, hogy nem kell részt venni a politikai intézményekben. Legalább hallassuk a hangunkat, hogy információkhoz jussunk, hogy kapcsolatban maradjunk, hogy a harc minden lehetőségét kihasználjuk. Végeredményben ez is harci terep.

De egyre súlytalanabbak, egyre reményvesztettebbek leszünk, ha ezt a részvételünket nem rendeljük alá a teoretikus munkának, az ideológiai harcnak és a terepen való mozgósításnak. Ezeken keresztül mind a nemzetállami, mind az európai intézményektől független mozgalmat kell létrehoznunk, ami hosszú időt igénylő munka. De amúgy is meg kell változtatnunk azt a módot, ahogy az időről gondolkodunk, új módon kell felfognunk azt az időbeliséget, amelyben élünk, hogy megszabaduljunk a „mindennek azonnal meg kell történnie” aggodalmától. Az aktivista türelmetlenség éppen annak az ügynek árt, amit védelmezünk. Nem lehet megspórolni az időt az elméleti tisztázásra és valaminek a felépítésére. Legalábbis, ha el akarjuk kerülni, hogy miközben természetesen mindenki mindent jól csinál, leszegett fejjel rohanjunk a katasztrófába!

Ha kizárólag az európai térben akarjuk véghezvinni a harcot, történelmi lemaradásban vagyunk. Az Európai Unió mindig is a nagyhatalmak és az amerikaiak konstrukciója volt, és az is marad. Ezt a geopolitikai teret a kapitalista piac határozza meg azzal a céllal, hogy megerősödjön a világ többi részével szemben. Ugyanakkor az európai horizont eltakarja előlünk a fennálló harcok valódi kiterjedését. Márpedig a forradalmi harc nem lehet más, csak nemzetközi. A kapitalizmus ugyanis – akárcsak a patriarchális rendszer – maga is nemzetközi, minden egyes országban egyedi jellemzőkkel van jelen (a globalizáció fogalma a tőke szempontjait tükrözi, és jól leírja stratégiáját: egy rendszerbe foglal olyasmiket, amiket kizárólag az adott erőviszonyoktól függően kellene elkülöníteni vagy egybekötni). Csak nemzetközi szinten érthetjük meg a valódi politikai problémákat.

Az internacionalizmus meghatároz egy népek közötti stratégiát, szövetséget minden nemzet, minden elnyomott, kizsákmányolt, a társadalomból kitaszított férfi és nő között. Rákényszerít minket, hogy konkrét helyzeteket, fejlettségbéli egyenlőtlenségeket, ellentmondásokat és antagonizmusokat vegyünk vizsgálat alá. Csak ebből kiindulva változtathatjuk meg az erőviszonyokat, teremthetünk meg valódi mozgalmat és erőt. Magát Európát is különböző népek alkotják, minden állam szerepet játszik az elnyomásban, amelyet az Európai Unió kényszerít mindenkire. Nincs más hátra, mint hogy megértsük ezt a stratégiát a maga egészében s minden energiánkkal igyekezzünk létrehozni egy új erőt a már ma is a terepen kreatívan harcoló férfiak és nők összefogásával. Egyelőre azonban nem biztatjuk őket, hogy merjék elhagyni a terepet.

A cikk a FAE (Feminists for Another Europe – Feministák egy Másik Európáért) európai találkozóján, Olaszországban, Cappanoriban (Toszkána) 2013. november 9-én tartott nyilvános előadás írott változata.

#_ednref1[i] A Feminizmus és marxizmus a „dühtől vörös nők” 1980. november 29–30-án tartott tanácskozásának kiadványa (Ed. Tierce, 1981). Ez a könyv a konferencia két napján lezajlott az MLF (Mouvement de libération des femmes) különböző áramlatai közötti vitákat tartalmazza. A különleges jelentőségű kiadvány megőrzi az ott lefolytatott gazdag viták emlékét. A viták mit sem veszítettek aktualitásukból.

#_ednref2[ii] Sandrine Moeschler: Les representations du feminismes [A feminizmus jelentései], Université de Genève, 2007. Az általános egyetemi tanulmányok végén írt diplomamunka.

Nicole-Edith Thevenin

A szerző filozófus és pszichoanalitikus.
Balázs Gábor

Megosztás