A Revizor visszatér

Kategória: 2014. február
Írta: Kovács Ilona
Találatok: 3680

 

Lepukkant uszoda valahol Magyarországon, ahol a sötétben csöng a telefon. Kondorosinét keresik, hogy minden kompromittáló iratot (vagyis minden papírt, mivel az mind „gázos anyag”) vigyen át az uszodába. A papírhegyeket azután részben kézzel, részben iratmegsemmisítővel próbálják meg eltüntetni a revizor érkezésének félelmetes hírére. A színpadon így keletkező papírfecni-hegy sokféle funkciót betölt később mint kellék és jó szolgálatot tesz a cselekmény során, mint dunna, búvóhely vagy konfetti.

            Mindezt a Vígszínházban láthatjuk ez év januárja óta, A revizor Gogol szellemében megújított előadásán, az állandó társulat és a Szputnyik Hajózási Társaság egyes tagjainak együttes produkciójában. A szöveg vállaltan új, és „maiasított, magyarosított tragikomédia formájában” jelenik meg gyakran viharos tetszést aratva. Morcsányi Géza fordítását a színészek és Bodó Viktor és Kovács Krisztina dúsította fel aktuális poénokkal, amelyek meglepő módon jól illenek a Vígszínház XIX. századi, kissé megkopott pompájába, és a színészek olyan meglepő módon tudtak stílust tanulni, egymáshoz csiszolódni, hogy messziről nem is lehet megkülönböztetni a szputnyikosokat és a Víg jól ismert, hivatalosan “profi” státuszban dolgozó tagjait.

revizor 01 domolky daniel nagy WEB 091Bodó Viktor rendezői stílusa, alkotó és újraalkotó tehetsége remek csapatmunkával párosul ezúttal is: Balázs Juli rideg-zöld csempés díszlete, Nagy Fruzsina beszélő jelmezei, Klaus von Heydenaber helyenként talán túl agresszív, harsogó zenéje (hangbejátszásokkal és hangtechnikusi beszólásokkal tarkítva), egyszóval fény, hang, szcenika minden remek. Az előadás azonban Bodó eddigi rendezéseihez képest is szolgál újdonságokkal, ezúttal rendkívül leleményes, ötletes, figurákra szabott mozgást dolgozott ki az előadás számára Hegymegi Máté (e. h.), aki a Színművészeti Egyetemen (Toldi) és a Katonában (Vörös) már kiugró teljesítményeket nyújtott, mint színész, táncos, pantomimes. Horváth Csaba és Lukács Andor osztályának kiváló diákja ebben a produkcióban nemcsak rendkívüli fantáziával alkotta meg a meglepő, önmagukban is jelentést hordozó lépéseket-mozgásokat-összképeket (beleértve a csapóajtó mögötti groteszk néma-képeket és vonulásokat). Az eredmény lenyűgöző: a koreográfia ellenállhatatlanul nevetést fakaszt önmagában, a szövegek nélkül is.

            A többnyire találó, és nem kizárólag politikai utalásként értelmezhető poénok azután alaposan rátesznek a bohózati hatásokra, olyannyira, hogy a Heti Válasz február 6-i számának címlapján az előadás truppjának csoportképe látható, és a lap főcíme politikai szándékot tulajdonít a művészi megoldásoknak: Kampányszínháznak minősítve több jelenleg futó budapesti előadást, köztük ezt a Revizort. A Gogol-verziót ellenséges támadásnak tekintő, szinte a cenzúra előszelét meg..... írás a „Főszerepben: a politika” témájára meglehetősen sok előadást talál a repertoárban, nagy figyelmet szentelve pl. az Illaberek című, kivándorlással foglalkozó produkciónak. Az agresszív hangvételű cikkre Bodó Viktor időközben reagált, ahogyan mások is a médiában. A rendező beszélgetést kezdeményezett a cikk szerzőjével, de ennek olvastán sem támad az a benyomásunk, hogy párbeszéd kezdődött volna a két oldal között. Az újságíró a jelenlegi hatalomra és kormányra vonatkozó kitételeket lát mindenütt, amit Bodó Viktor ugyan egészében elismer, ugyanakkor jogosnak tartja a bírálatot, és ragaszkodik a művészi szabadsághoz.

Ő nem utalgatni akart, hanem bátran kimondani, ami nem tetszik: „De az politizálás, ha kimondjuk, hogy vak komondor, és mindenki tudja, hogy a képviselőről van szó, aki hazudott, és megverte a feleségét? Azzal, hogy jelezzük, mennyire hülyét akartak belőlünk csinálni, és hogy mennyire borzasztó, hogy legitim a családon belüli erőszak?” A vita tanulságaként a médiaháborút és a manipulációt vádolja: “Ha nem lenne ez a médiaháború, és nem lenne ilyen agresszióval nyomatva a fejünkbe, hogy mit gondoljunk, és nem lennénk tele ilyen botrányokkal, akkor nem is reagálnánk így. A fejétől bűzik a hal. A gogoli mondat helyére teszi a dolgot – Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde! –, mert ha ezt köhögjük vissza abból, amit belélegeztünk a városban, és ezért mi vagyunk hibásak, akkor ott valami nem jól van megítélve.” Bodó, akit Ausztriában, és általában a nemzetközi színházi fórumokon rendkívül sokra értékelnek, és akit évek óta a grazi színházhoz köt szerződés, aki a színházcsinálás minden oldalát ismeri, és a legtöbbet gyakorolja is (pl. színész és színműíró is), bátran vállalja, hogy a politikai kiszólások célba találhatnak, ahogyan a “kabarészerző is tudja, hogy kiből akar hülyét csinálni.” Az ő helyzete nyilván kivételes, akárcsak Schilling Árpád vagy Mundruczó Kornél nemzetközi elismertsége, amely független hátteret biztosít nekik, de így is bátor kiállás, hogy vállalja a kultúra hatalomtól független, kritikai dimenzióját.

            Az előadás azonban nem ezért jó elsősorban, hanem mert minden szinten remekel. A klasszikus cselekményvázba beépített poénokat lehet különféleképpen megítélni (kormány-oldalról értékelni, hivatalos szemszögből támadásnak tekinteni, vagy az ellenkező oldalon zajosan ünnepelni) az előadás enélkül is megállja a helyét, méghozzá nem is akárhogyan. A mozgások, díszletek, frappáns ötletek sikerére már utaltam, és a napi szinten frissíthető (sőt, frissülő, és egyre gyakrabban nyíltszíni tapsokat kiváltó) poénkodás erre épül rá újabb rétegként. A “Polgármester jobban teljesít”– típusú megállapítások, a trágárnak vagy durvának minősíthető kiszólások mellett (de nem helyett, és mindig variálva) megszólaló sípjelzés, a szellemes szójátékok mind indokolhatók. „A lét határozza meg a lét” kiszólás csakugyan egy jól ismert idézeten, és egy azt megcsavaró nyelvi ötleten alapul elsősorban, nemcsak olcsó vicc.

Nem is minden poén politikai-gazdasági visszásságokra utal. Hlesztakov apró, mellékes megjegyzése a szociális intézmények gondnokát, Seftcsikovot játszó Kerekes Józsefhez nyilvánvalóan film-utalás, a színész szinkronszerepeire: „Magának olyan ismerős a hangja”. A „Színház épül a stadionokra” kitétel lehetne egyszerű célozgatás, de az egész búvárjelenet képi, mozgás -és szöveg együttese, amely egyszerre idézi fel a „múltépítést” a Kossuth téren, a sport-szlogeneket és más jól ismert közhelyeket, egyúttal a helyzet abszurditását is kifejezi. Az pedig elemeli a földhöz ragadt politikai valóságtól az egyébként bravúrosan előadott színészi magánszámot. A polgármester lányainak megkettőzése semmilyen politikai felhangot nem csendít meg, mégis kiválóan működik mint groteszk és abszurd elem. A színpadról történő, közönséget megszólító kiszólások (Önök már bizonyára rájöttek, hogy mi Gogol komédiáját játsszuk”, „most az eredeti Gogol-szöveget mondom”, stb.), az önironikus megjegyzések (Bodó korábbi nagy sikerű rendezésére utalva: „Bedaráltak, eltűntem”), az idegen szavak helytelen használatát kifigurázó szóalkotásokig („Mennyi attitűd gyűlik össze egy ilyen fogadáson,” „Exlelenciás uram”), a karinthys közhely-kifacsarásokig: „A betegek gyógyulnak, mint a legyek”, óriási halmozást tartoztam fel”) mind önálló lelemények és alapjában politika-függetlenek.

            Gogol sokféle értelmezést ihletett már, ahogyan erről sok híres, önmagát túlélő előadás tanúskodik. Tovsztogonov legendás rendezését „fantasztikus realizmus” jelzővel illették annak idején (1972) a Szovjetunióban, és lehet „mágikus realista”, abszurd, posztmodern vagy realista szellemben rendezni a darabot, hiszen sokjelentésű, és a bohózattól kezdve a filozófiai és pszichológiai remekműig mindenféle módon hat. A Víg-előadás egyik kritikusa a stand up comedy műfajába sorolta Bodó rendezését, a hajdani Katona-előadás viszont inkább a realizmushoz közelített. Mindkettő remek előadást eredményezett. Az új felfogás nagy erénye az is, hogy nem kíván versenyezni a régi emlékekkel, ezzel a hajdani legendás Zsámbéki-rendezéssel (Budapest, Katona József Színház, 1987). Arra – példás önmérséklettel – még csak nem is utal! A Katona Revizorja a maga nemében kiváló, öntörvényű és remekbe szabott előadás volt, amely az akkori – s ma még élő nézők emlékezetében és a színikritikában klasszikussá lényegült. Mi értelme lenne Bán Jánost Lengyel Tamással hasonlítgatni, vagy Blaskó Péter polgármesterét Hegedüs D. Géza kiváló alakításával összevetni? Elég, hogy két nagyszerű előadás született, és hogy pl. Végváry Tamás és Szacsvay László játéka épp olyan emlékezetes marad Dobcsinszkij- Bobcsinszkijként, mint a mostani kettős: Molnár Áron és Szabó Zoltán. Más idők, más revizorok, de a maga idejében mindegyik fájdalmasan aktuális. Sajnos, mondhatnánk: bár idejét múltnak érezhetnénk végre Gogol komédiáját!            

            Bodó Viktor és alkotótársai (itt az egész színlapot fel kellene sorolni) a szöveghez merészebben nyúltak, mint Zsámbéki, a maga szöveget hitelesen megtartó értelmezésével. Persze, Bodóék is idézik helyenként az ikonikus szövegrészeket, és építenek a darab klasszikus cselekményének, szereplőinek és mondandójának előzetes és általános (konkrétan legalább középiskolai emlékekből építkező) ismeretére. Ahogyan a nézők reakciói lelkesen visszaigazolják, nem alaptalanul. Mégis, önálló művet látunk, mulattató előadásban, politikai felhangokkal. A sokféle stílusréteg sikeres összeolvasztására példaként álljon itt egy idézet a Polgármester tirádájából (Zárójelenet):

"Hogy nézhettem nagykutyának azt a kákabélű taknyost! És most ott csilingel az országúton! Fűnek-fának elújságolja! Kiröhögnek - de ez még semmi! Végül majd akad egy nyavalyás firkász, aki komédiát fabrikál belőle! Ez a bosszantó!
Az emberek meg tapsolnak, hasukat fogják a nevetéstől.
Mit röhögtök? Magatokon röhögtök! (Toporzékol)
Hej, de elkapnám a nyakát minden koszos firkásznak, minden rohadt liberális kis sátánfajzatnak!"