Az atlanti csapda
- Részletek
- Kategória: 2014. március
- Írta: SERGE HALIMI
- Találatok: 5919
Fogadni is lehetne rá, hogy az európai választásokkor kevesebbet beszélnek majd erről, mint arról, hogy hány illegális bevándorlót füleltek le és utasítottak ki, vagy a nemi szerepek „állítólagos” oktatásáról[1] az iskolákban. Miről is van szó, amiről éppen hogy szót sem ejtünk? A Transatlanti Partnerség Egyezményéről (TTIP[2]), amely 800 millió, átlagosan nagy jövedelmű személyt és a világ gazdaságának mintegy felét fogja érinteni[3].
„
Lars von Trier feminista trilógiája (Antikrisztus, Melankólia, A nimfomániás 1−2.) a zsidó–keresztény kultúrkör válságának okait kutatja, bukását ábrázolja. A rendező szerint a bűntudatra épülő világképet a férfiaknak alárendelt nők lázadása és totális győzelme törölte el, remélhetően, örökre. Trier három filmje pontot tett az Istentől elhagyott, saját bűntudata miatt egyre inkább cselekvőképtelenné váló ember drámájának végére. Ez a gondolatmenet a filmtörténetben Ingmar Bergman trilógiájával indult a hatvanas években.
„Képzeljünk el egy kereskedelmi szerződést, amely felhatalmazza a multinacionális vállalatokat és befektetőket, hogy külföldi bíróságok előtt kártérítésre pereljék azokat a kormányokat, amelyek politikai vagy közigazgatási rendelkezéseinek következtében csökkent a nyereségük” – írta a Le Monde Diplomatique 1998-ban
„Az utóbbi húsz évet átaludtuk, ideje felébredni!” A tüntetők között ez a szólás járta Bosznia-szerte, a lázadásoktól felbolydult városokban. Az 1995 óta két részre felosztott Bosznia-Herecgovinát ismét társadalmi robbanás fenyegeti. A munkanélküliség 40 százalékos, a daytoni béke után rájuk erőszakolt államstruktúra működésképtelen, az országot egy korrupt és elmozdíthatatlan elit vezeti, a 10 éve beindult privatizációs folyamatok pedig a közösségi erőforrások elherdálásához vezettek. A tiltakozási hullám mégis meglepte a vezető elitet, de a nyugati diplomatákat is, akik Bosznia-Hercegovinát egy kvázi-protektorátusként kezelik az 1995-ös békeszerződés óta.
Az észak-karolinai Durham városát Hillsborough felé elhagyó autósnak különös vidéken kell keresztül hajtania. Ahogy eltűnnek a Duke egyetem büszke tornyai, gyorséttermek tucatjai sorakoznak a forgalmas főút mellett: a McDonald’s, a Craker Barel, a Wendy’s, a Chick-fil-A, a Waffle House, a Bojangles, a Biscuitville, a Subway, a Tacobell és a Kentucky Fried Chicken (KFC) egységei, alig kevesebb mint másfél négyzetkilométeres területen. Ha gyalog vágunk neki a zajos főútnak, azonnal a szemünkbe ötlik a sok eldobott, zsíros csomagolóanyag és papírpohár. A tájat itt csak a szélvédő üvege mögül, futó pillantásokkal szokás nézegetni. Ha a főúton átsuhanó autósok gyalogost látnak, igencsak meglepődnek. Talán ennek köszönhető, hogy engem is majdnem elütöttek.
Az Egyes
