Lassan véget ér a „kábítószer ellenes háború”

Kategória: 2014. március
Írta: François Polet
Találatok: 6860

 

drogue-afghanistanTeljes kudarc a drogellenes háború”[i]- állította a British Medical Journal 2013. szeptember 30-án megjelent internetes cikkében. A beszámoló, nem hagy kétséget afelől, hogy a Nixon amerikai elnök 1971. július 17-én a drogok ellen meghirdetett erőteljes tiltó politikája nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. 1990 és 2010 között a kokain és az ópiumszármazékok ára – akár egymással kölcsönhatásban – átlagosan 74, illetve 51 százalékkal lett kevesebb. E csökkenésben közrejátszott az infláció, és az a tény is, hogy az eddigieknél „tisztább” termékek kerültek piacra.[ii] Mind ezek tükrében ideje lenne feltenni a kérdést: válasszunk-e más módszert a kábítószer okozta csapások elhárítására? Az Egyesült Államok néhány állama, így Colorado és Washington állam illetve Uruguay erre a kérdésre már igenlő választ adott, miközben a jelenséget nem kívánják alábecsülni.

A drogpiac jelentős üzletet bonyolít csaknem kétszáz millió fogyasztóval, 300 milliárd dollárra becsült éves forgalommal. (Összehasonlításképpen: az összeg megközelíti Dánia GDP-jét.) A virágzó drogpiacon mostanában mélyreható változások jelei mutatkoznak.

 

 

A szabadkereskedelem segítette a drogkereskedelmet is

Miként eddig, jelenleg is három andoki ország, Bolívia, Columbia és Peru elégíti ki szinte teljes mértékben a világ kokainigényét, Afganisztán pedig továbbra is az eladott ópiátok több mint 80 százalékát termeli. A kábítószerek nagy része jelenleg Afrikán keresztül jut Európába, destabilizáló hatást gyakorolva a tranzitországok gazdaságára és intézményeire.[iii]

Mivel a fejlődő országok növekvő mértékben táplálják a világkeresletet, a drogkereskedelmi központok és a szállítás-eladás forgalmi irányai lassan megváltoznak. Amíg az amerikaiak kábítószer-fogyasztása 2006 óta folyamatosan csökken, addig a braziloké növekszik, különösképpen a kokain, melynek második legnagyobb fogyasztói a világon. Más drogokkal ugyan, de hasonló változások zajlanak Ázsiában és Európában. A kínai és a dél-kelet- ázsiai heroinkereslet növekedése például kompenzálja a nyugat-európai visszaesést. Miközben a fő piacok északon stabilak maradnak (Oroszországot is beleértve), addig egy fokozatos átbillenésnek lehetünk tanú Délen. Az eddigi keresleti központok helyett a nem túl távoli jövőben a Dél-Dél forgalom válhat dominánssá.    

Kevés gazdasági szereplő alkalmazta oly sikerrel a Világbank nemzetközi nyitásra történő felhívását, mint a drogkereskedők. „A gazdasági kapcsolatok világméretűvé válásával megnyílt kedvező lehetőségek kiaknázása” címszó alatt megjelenő nyitást előnyükre tudták fordítani például a légi és tengeri transzkontinentális áruforgalom robbanásszerű növelésével. Ügyesen használták ki, a Világbank által szívesen hangoztatott „laisser faire, laisser passer” elvhez igazodó korlátozott vámellenőrzéseket. A Nemzetközi Kábítószer-ellenőrző Szerv (INCB[iv]) szerint valószínűleg az is módjukban áll, hogy jól képzett informatikusokat alkalmazzanak a rendőrségi vizsgálatok elkerülésére, a küldemények koordinálására, és a pénzmosásra.”[v]A pénzügyi szabályozatlanság szinte mindenütt, de kiemelten az alig ellenőrzött adóparadicsomokban, új lehetőségek végtelen sorát nyitotta meg a profitok visszaforgatására.

A maffiahálózat kihasználta a globalizáció veszteseinek tömeges elszegényedését. Azokat a lecsúszott, pauperizálódott falusiakat és városiakat, akik kimeríthetetlen tartalékot képeztek és képeznek ma is a drogtermesztés -és kereskedelem számára. A kábítószerpiac működése nyereségmegosztás tekintetében karikatúraszerűen hasonlít a nemzetközi kereskedelemben tapasztalt igazságtalan rendszerhez. 2008-ban például az egyesült államokbeli kokaineladás profitjának csak 1,5 százaléka jutott a kokacserje-kistermelőknek, míg a fejlett országokban működő terjesztési hálózatok 70 százalékban részesültek a haszonból[vi]. A terjesztőktől aztán tovább áramlott a profit a luxusiparba, illetve olyan pénzmosó szektorokba, mint az ingatlan, a kaszinók világa, a turizmus, vagy a jogi tanácsadók boszorkánykonyhája.

 

A nemzetközi együttműködés a drogok elleni harcban már 1909-ben elkezdődött. Az Egyesült Államok, amely épp akkoriban „vette meg” a Fülöp-szigeteket a spanyoloktól, Sanghaiban meggyőzött néhány államot arról, hogy a távol-keleti ópiumnak még az írmagját is ki kell irtani. Erkölcsi kötelességüket teljesítették? Minden jel szerint inkább csak eszközt találtak arra, hogy megtörjék az ópiumkereskedelem angol monopóliumát, és a kínai hatóságok kegyeibe férkőzzenek. Már itt tetten érhető a drogpolitikának az a jellegzetessége, amely a XX. század második felében is megszabja a nemzetközi kábítószer ellenes harcot: tiltás, hangsúly a kínálat visszaszorításán, az USA döntő befolyása...

Az az intézményi struktúra, amely garantálja a rendszer működését, ma három Bécsben székelő ENSZ-szervezetből áll. Ötvenhárom tagország négy évre választott képviselői vesznek részt a munkában; a döntéshozó szerv a Kábítószerügyi Bizottság. A második szervezet az INCB, amely önmagát „kvázi jogi szervezetként” határozza meg, és figyelemmel kíséri a legfőbb kábítószer-ellenes egyezményeket[vii] aláíró több mint 180 ország nemzeti politikáját. E két szervezetet segíti logisztikai és adminisztratív területeken az Egyesült Nemzetek Kábítószer-és Bűnügyi Hivatala (UNODC). Feladata, hogy a tagállamokban a technikai hátteret biztosítsa a drogkereskedelem elleni harchoz, elsősorban az afrikai és latin-amerikai országokba induló konténerek útjának ellenőrzésével.

A kábítószer-kérdést másképpen kezelik Észak, mint Dél vonatkozásában. Épp fordítva, mint a fegyverkereskedelemnél, ahol a termelő, tehát a munkahelyteremtő Észak felértékelődik, míg a vásárló „Dél” az elítélendő kategóriába tartozik. A kábítószerpiacot pedig általában az jellemzi, hogy a termelő országokat (a „Délt”) hibáztatják és teszik felelőssé (vagy az olcsó drogok – az ópium, a marihuána és a kokain – fogyasztóit). Az ellentmondásos megítélés még nem elegendő, az ellenőrzés terhe is leggyakrabban a Délre hárul.

Az erőteljes tiltó rendszer mindemellett magas szintű politikai támogatást élvez. Egyebek között ezért folytathat az Egyesült Államok több mint egy évszázada diplomáciai hadviselést. Így évente osztályozhatja az országokat: eleget tesznek-e az egyezményekből fakadó kötelezettségeiknek. Amennyiben az országok jó kapcsolatokat kívántak kialakítani az Egyesült Államokkal, nem folytathattak független nemzeti drogpolitikát – legalábbis eddig.

Ám a gyakorlatban a teljes tiltás néha enyhül. Geopolitikai és ideológiai megfontolásokból a Fehér Ház többször kifejezetten arra sarkallta az amerikai titkosszolgálatokat, hogy fenntartsák a kábítószer-értékesítési hálózatot. Így volt ez például Burma, Nicaragua és Szicília esetében. Szükségét a hideg háborús logikával, a kommunista „fenyegetés” elleni harc finanszírozásával indokolták.

Új fejezetet nyit a drogpolitika történetében Manuel Noriega, a notórius drogüzér és volt-szövetséges panamai elnök megbuktatása 1989 decemberében. Megszűnik a hidegháború, és a helyében támadt ideológiai űrt a „drogellenes háború” felerősödése tölti ki. A narkotikumok elleni harcot már nem áldozzák fel geopolitikai érdekeknek, sőt ellenkezőleg: a kábítószer ellenes háború válik a geopolitika egyik fő mozgatórugójává.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadást követően a „terrorizmus ellenes harc” lesz a széles keret, amelybe a kábítószer ellenes háború is beilleszkedik. A Pentagon stratégái számára az afgán helyzet azt bizonyítja, hogy a terrorizmus és a drogkereskedői hálózat kölcsönösen táplálja egymást, sőt bizonyos zónákban összefonódik. Ugyanakkor az amerikai biztonsági szolgálatok csak azokra a hálózatokra figyelnek, amelyekről feltételezik, hogy a „terrorizmust” pénzelik. Azok az afganisztáni és kolumbiai drogbárók kevésbé nyugtalanítják őket, akik a szövetséges kormányzattal állnak közelebbi vagy távolabbi kapcsolatban.[viii]

 

Új időknek új dalaival?

Uruguay döntése, hogy elsőként legalizálta a marihuána nem-orvosi célú fogyasztását, senkit sem ért derült égből villámcsapásként. Az elmúlt 10 évben több frontvonal is nyílt a drog elleni harcban.

Az első frontvonal a kockázatcsökkentés elvét vallotta, amely a dolog egészségügyi vonatkozásait helyezte előtérbe a drogfogyasztás csökkentéséhez képest. Ez az elv, mely a tűcsere-programban, a fogyasztótermek megnyitásában és a drogok tisztaságának tesztelésében valósult meg, ma is érvényesül néhány európai országban. Ezek az intézkedések azonban nemzetközi színtereken rendre lekerülnek a napirendről. A probléma ott kezdődik, hogy a tiltást erőltető államok – így elsősorban az USA és Oroszország – bősz ellenállása miatt ezt a megoldást nem is veszik fel a Kábítószerügyi Bizottság javaslatai közé.

Ez a nagy szigor David Bewley-Taylor kutató szerint maga után vonja a „burkolt elpártolás” (soft défection) folyamatát. Több állam – kihasználva a szerződésekben megbújó kétértelműséget – szép halkan elfordul a szigorú tiltás normájától. Jónéhány ország, köztük Németország, Hollandia, Spanyolország, az Egyesült Királyság, Portugália és Brazília inkább már csak technikai értelemben tartja be az egyezményekbe foglalt jogi szabályozást.”[ix]

A kis mennyiségű marihuána birtoklásának engedélyezése megadja a lehetőséget a tiltás betű szerinti betartására, miközben megtagadja azok szellemiségét. Mindemellett azok az országok, amelyek ezt a kompromisszumot választották, más-más megfontolás alapján tették ezt. Volt amelyiket a nyomozás költségeinek csökkentése vezérelt, más országok viszont az egyénnek kívánták megadni az önrendelkezés és a döntés jogát a könnyű drogok használatában.

 

Hosszú ideig Hollandia vállalta magára, majd napjainkban már Uruguay vette át az „előőrs”, az ellenálló kezdeményező szerepét. Mindeközben Amerikában is akadtak követők: Colorado és Washington államok a maguk coffee shops rendszerével, már nem büntetik a kábítószer vásárlást. Lehet, hogy nemsokára New York állam is csatlakozik hozzájuk – az INCB igazgatójának legnagyobb sajnálatára. Raymond Yans nem mulasztotta el figyelmeztetni Montevideót sem, miszerint a fogyasztás és a kereskedelem engedélyezésével fenyegetik a „szerződések rendszerének integritását”. Az INCB igazgatója egyben a tiltást hangsúlyozó szövetségi jogra hivatkozva követelte Barack Obama elnöktől, hogy semmisítse meg a fenti államok legalizálással kapcsolatos népszavazásainak eredményét.

 

Az ellenállás harmadik tengelye 2012. óta formálódik annak a régiónak a szívében, ahol a drogellenes harc – az USA részvételével – a legnagyobb voluntarizmussal zajlott. Ez az ellenállási mozgalom, amelyet Juan Manuel Santos kolumbiai, és Otto Pérez Molina guatemalai elnök irányít – Enrique Pena Nieto mexikói elnök jelentékeny támogatásával – egy megnyerhetetlen „háború” tapasztalataira épít. Ez a tapasztalat pedig egyértelművé teszi, hogy a tiltás felerősíti a bűnözést valamint a korrupciót, és túlterheli a jogrendszert.

Korábban elképzelhetetlen volt, ami 2012 márciusában Tegucigalpában történt, mégpedig Joe Biden amerikai alelnök jelenlétében. A közép-amerikai elnökök csatlakoztak ahhoz a guatemalai tervhez, amely alternatív megoldásokat kínál a drog elleni harcban. Ebben például szerepel az is, hogy az USA felé vezető kokain-tranzit ne legyen büntetendő.

A kezdeményezés némileg zavarba ejtő lehet Washington számára, mert a saját befolyási övezetét érinti, ráadásul konzervatív politikusoktól ered. A brazil, a mexikói, és az egykori kolumbiai elnök által 2011-ben aláírt Világbizottsági jelentésben három különböző fajta követelést fogalmaztak meg arról, hogy a „drogok világszerte elterjedt tiltásának rendszerét” mielőbb át kell alakítani.[x]    

A tiltásra vonatkozó koncepcióváltás ma visszafordíthatatlannak tűnik, ám nem látható előre, hogy középtávon milyen nemzetközi ellenőrzési rendszer marad majd életben. A soft elhagyás rendszere terjed majd el, vagy a nyílt szembeszegülésé Uruguay mintájára...

Ebben a kérdésben feltehetően a diplomáciai erőviszonyok döntenek majd.

 

A cikk szerzője szociológus, kutatási megbízott a Trikontinentális Központban (Cetri), valamint a Narcotrafic. La „guerre aux drogues”en question [Kábítószerkereskedelem. A „drogháború” megkérdőjelezése] című kötet szerkesztője, Syllepse-Cetri kiadó, Párizs-Brüsszel, 2013

 

 

Fordította: J. Horváth Katalin



[i]           International „war” or illegal drugs is failing to curb supply [A nemzetközi „háború” a tiltott drogok ellen meghatározza a keresletet], BMJ Open, 2013. szeptember 30, www.blogs.bmj.com

[ii]          ua.

[iii]  Anne Frintz: Trafic de cocaine, une piece négligée du puzzle sahélian [Kokainkaraván a Száhilban avagy miért is háborúzunk Maliban?], Le Monde diplomatique, 2013. február.

[iv]        International Narcotics Control Board - INCB

[v]          INCB Jelentés 2008., Bécs, 2009.

[vi]         Világjelentés a drogokról 2010, az ENSZ Kábítószer-és Bűnügyi Hivatala, Bécs, 2010.

[vii]        Egységesített egyezmény a kábítószerekről (1961), Egyezmény a pszichotróp anyagokról (1971) és az Egyesült Nemzetek kábítószer és pszichotróp anyagok tiltott kereskedelme elleni egyezménye (1988).

[viii]       vö. Julien Mercille: Az Egyesült Államok drogellenes harca: valóság vagy ürügy? Alternatives Sud, 2013/3 – 20,         Louvain- la-Neuve

[ix]         David Bewley-Taylor: The Contemporary International Drug Control System in A History of the Ungass Decade, IDEAS Reports, London School of Economics, 2012. október, www.lse.ac.uk

[x]          Jelentés a Nemzetközi drogszerződésről a politika számára, Rio de Janeiro, 2011. június

 

 

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések