„Az utóbbi húsz évet átaludtuk, ideje felébredni!” A tüntetők között ez a szólás járta Bosznia-szerte, a lázadásoktól felbolydult városokban. Az 1995 óta két részre felosztott Bosznia-Herecgovinát ismét társadalmi robbanás fenyegeti. A munkanélküliség 40 százalékos, a daytoni béke után rájuk erőszakolt államstruktúra működésképtelen, az országot egy korrupt és elmozdíthatatlan elit vezeti, a 10 éve beindult privatizációs folyamatok pedig a közösségi erőforrások elherdálásához vezettek. A tiltakozási hullám mégis meglepte a vezető elitet, de a nyugati diplomatákat is, akik Bosznia-Hercegovinát egy kvázi-protektorátusként kezelik az 1995-ös békeszerződés óta.
Régen komoly ipari központ volt
Az első nagyobb tömegmegmozdulásra 2014. február 5-én került sor, amikor a tuzlai városháza előtt 600 munkanélküli gyűlt össze. Hozzájuk csatlakoztak az utóbbi tíz évben privatizált, és mostanra már felszámolás alá került vállalatok dolgozói is. Az utcáról hozzájuk szegődött spontán csatlakozók - közöttük sok fiatal és egyszerű polgár – ugyancsak erősítették soraikat. A február 5-i tüntetésen két követelés azonnal és hangsúlyosan fogalmazódott meg: a tisztességtelen privatizálások visszarendezése, valamint a jelenlegi helyzetért felelős politikusok mielőbbi lemondása.
Tuzla, a szociáldemokrata párt fellegvára, régen komoly ipari központ volt. A város százötvenezer lakosa megőrizte „jugoszláv” mentalitását: a soknemzetiségű lakosság még a háború idején is képes volt békésen egymás mellett élni. Az ezredforduló után azonban a VárosiPrivatizációs Hivatal „ellenőrzése” mellett simán kiárusították a lakosság döntő többségét alkalmazó állami vállalatokat. Az utóbbi hónapokban Dita, Polihem, Guming, Konjuh és Aida vállalatok új tulajdonosai eladták a még megmaradt vagyont: csődöt jelentettek, a dolgozóknak bért sem fizettek. Mindezek egyenes következményeként több ezer ember maradt munka és minden szociális ellátás nélkül.
A tuzlai megmozdulás hamarosan átterjedt Zenicára, Mostarra, Sarajevóra, Prijedorra vagy Bijeljinára, de olyan kisvárosokra is mint Gornji, Vakuf-Uskoplje és Srebrenica. Február 7-én, Tuzlában és Zenicaban lángolt a községháza, Szarajevóban pedig az államelnökség épületét gyújtották fel. Február 7-én Tuzlában a település elöljárói lemondtak hivatalukról. Miközben a város továbbra is megmaradt a tiltakozási hullám központjának, lakói a közvetlen demokrácia módszerével élve sajátos önigazgatást valósítanak meg. A polgárok minden este nyílt gyűléseket, plénumokat tartanak, ahol mindenki felszólalhat. A hatóságok által is elfogadott plénumokon napirendre került például a privatizációk felülvizsgálata, és egy ideiglenes kormány megalakításának terve. Ehhez hasonló plénumokat készülnek alakítani Szarajevoban és Zenicában is. (Utóbbiban a községi hatóságok már szintén lemondtak hivatalukról.)
A Szociáldemokrata Párt és a Bosnyák Nacionalisták Demokratikus Akciópártja megpróbálja kifogni a vitorlából a szelet. Előrehozott választásokat javasolnak, ami furcsa módon csak megerősítené a hatalomban lévő elitet. Bosznia-Hercegovinában a háború óta a világ egyik legkomplikáltabb intézményrendszerét, állami struktúráját hozták létre. Az elméletileg egységes országot két külön részre osztották fel: a bosnyák-horvát föderációra (1) , és a Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaságra. A föderáció még további tíz járásra oszlik, amelyek oktatási, gazdasági, egészségügyi, de rendőrségi vagy jogi kérdésekben is nagyobb hatáskörrel bírnak mint a központi állam. Ez a valószínűtlen intézményes egyveleg végül is blokkol minden döntést, megakadályoz minden változást, és ezzel állandósítja egy népes és teljesen felelőtlen politikai elit hatalmát, előjogait.
„Halál a nacionalizmusra!”
Milorad Dodik, a Szerb Köztársaság elnöke megpróbálta a szerbek számára veszélyt jelentő eseménynek feltüntetni a tuzlai és egyéb megmozdulásokat. A hivatalos sajtó a tiltakozókat „árulóknak” nevezte, míg a boszniai szerb televízió, az RTRS elhallgatta az eseményeket. Pedig a Szerb Köztársaság több városában is voltak tüntetések. Az ottani civil társadalomban erősnek nevezhető Veteránok Egyesülete is tiltakozott a „kriminalizálódás, a korrupció, és a széles körű protekciós rendszer” ellen, miközben lemondásra szólította fel Milorad Dodikot.
A horvát nacionalistákat pedig az aggasztja, hogy a föderáció esetleg megszünteti a járásokat, amelyek hatalmuk székhelyének számítanak. De Mostárban, amely ma is bosnyák és horvát kerületekre van felosztva, a lakosság - nyelvtől, nemzetiségtől függetlenül - a háború óta először együtt tüntetett. Vedran Dzihic kutató szerint az etnikai gyűlölködésről szóló történetek a daytoni Bosznia mitológiához tartoznak, amit a hivatalos média is nagy gonddal ápol, hiszen a hatalomnak érdeke a status quo fenntartása. Ezt a mitológiát azonban cáfolja egy mostanában megjelenő, figyelemre méltó falfirka: „Halál a nacionalizmusra!”
A nyugati diplomaták viszont meglepően csendben maradtak, ami nem meglepő, hiszen ők a Daytoni Egyezményt hivatottak támogatni. Pontosan azt az egyezményt, ami ellen a tüntetők felléptek. A nemzetközi közösség boszniai főképviselője Valentin Inzko megítélése szerint Bosznia a háború óta a legsúlyosabb időszakot éli át, ezért felvetette, hogy esetleg meg kell erősíteni az EUFOR-t. Válaszul a tüntetők Inzko lemondását követelték, miközben a Balkán és egész Európa baloldali személyiségei felhívták a „nemzetközi közösséget (2) , hogy szakítsanak Bosznia-Hercegovina túlzottan nacionalista politikai vezetőivel.
A boszniai lázadást a környező országok nagy figyelemmel kísérik és több helyen – Szerbiában, Horvátországban és Montenegróban – szolidaritási tüntetéseket szerveztek. A gazdasági átmenet, és az ezzel együtt járó privatizáció, mindenütt hasonló következményekkel járt mint Boszniában. Itt azonban más is történt: Jugoszlávia szétesése óta először tört ki kifejezetten szociális követeléseket megfogalmazó, és a nacionalizmust egyértelműen elutasító megmozdulás.
A „Balkáni tavasz” lehet hogy még nem kezdődött el, de a jele már itt van: a tavaszi szellők már február óta éreztetik hatásukat...
