Az egyenlőtlenségek okoznák a gazdasági stagnálást? A liberálisok szörnyű kétkedése.

Kategória: 2014. március
Írta: Kostas Vergopoulos
Találatok: 5480

 

ejhwPwAz Egyesült Államok gazdaságpolitikáját egy tévedhetetlennek hitt liberális modell határozza meg évek óta. Ez az elképzelés röviden úgy írható le, hogy egy szűk társadalmi réteg erőteljes gazdagodása majd beindítja a növekedést, ennek következményeként csökken a munkanélküliség, és végül a szegények helyzete is javul. A valóság azonban e feltételezés ellenkezőjét mutatja: a lakosság szegényebbik fele kifejezetten szenved a válságtól, a társadalmi kettészakadás pedig egyre mélyül. Barack Obama elnök, de már a liberális közgazdászok egy része is, megkérdőjelezi ezt a modellt.

 

A kapitalizmus jöl zajló vitában, senki sem gondolta, hogy a jól ismert másként gondolkodók helyett, a rendszer leglelkesebb védelmezől, Lawrence Summerstől jön majd egy komoly kritika. A Harvard volt elnöke, a második Clinton kormány pénzügyminisztere, 1999 és 2001 kött még szélsőgesen támogatta a bankszektor deregulációt, azaz a törvényi szabályok leét. Liberális tanácsadónt kébb is karriert futott be, hiszen Barack Obama kinevezte az Országos Gazdasági Tanács vezetőnek, amit 2010-ig töltött be. Jelenleg is tanácsadónt tevékenykedik a pénzügyi szektorban, ahol a legjobban fizetett szakemberek kö tartozik. Az egyik spekulációs alap[i]ldául 5,2 millió dollárt utalt ki neki 2008 és 2009 kött, napjainkban pedig akár 135 000 dollárt is elkér egy-egy szakmai előadásáért. Ilyen előélet után senki sem várta Lawrence Summerstől, hogy kritikai észrevételeket fogalmazzon meg.

Lehet, hogy a kapitalizmust már nem tudjuk megreformálni? Lehet, hogy beleestünk az évszázados stagnás csapdába?” - tette fel a kérdést 2013. november 9-én Washingtonban, a Nemzetközi Valutaalap[ii] (IMF) éves konferencián. „Mindent kipróltunk a növekedés újraindíra, de a rendszer nem indul be” - jelentette ki az IMF képviselői előtt. Majd emlékeztette a jelenléket, hogy az amerikai központi bank (FED) irányadó kamatlát már nulla százalék kölire csökkentették, így nem sok mozgástér maradt a gazdasánkísre. Ezt követően Summers egy olyan kijelentést tett, ami megfagyasztotta a hidegvé bankárokban az üt: „Lehetséges, hogy egy újabb és újabb buborék az ára annak, hogy elkerüljük a még kellemetlenebb deflációt és a tartós, tömeges munkanélküliséget?”.

Ahogy a „stagnálás és az „évszázados szavak elhangzottak, izgatott válaszok sora sem maradt el. A haladózgazdászokat teljesen összezavarta, hogy egyik elismert ideológiai ellenfelük diagnózisa a „megreformálhatatlan” kapitalizmusról megegyezik a saját helyzetértékelékkel. A konzervatívok viszont nem értették, Summers miért vált kétkedő, ám ő a következő szavakkal nyugtatta liberális eszmetársait: „nem kell összekeverni az előrejelzéseket és az ajánlásokat[iii].

 

Vita a növekedésről, avagy a kapitalizmus jövőjéről

Summers félelmeit először úgy fogadták, mint Alvin Hansen (1887-1975) amerikai közgazdász 1930-as években felállított diagnózisának visszacsengét. Hansen szerint az „évszázados stagnálást a népesség növekedének leállása, és a technológiai felfedezések lassulása okozta. Ez némileg összecsengett John Maynard Keynes hasonlóan pesszimista véleményével, de Lawrence Summers se a demográfiát se a technikai felfedezések kifulladát nem említette meg. Állísait inkább az utóbbi három évtized tapasztalatára alapozta.

A neoliberális jobboldal azt vetette Summers szemére, hogy megfordította az ok-okozati összefüggéseket. Nem a túlzott eladósodás okozta a nyugati országok csapnivaló gazdasági eredményeit, hanem pont fordítva: a szegényes eredmények vezettek a túlzott eladósodáshoz. Lorenzo Bini Smaghi, az Európai Központi Bank (EKB) volt igazgatógi tagja például így ílte meg a helyzetet: „Nem a megszorísok gyengítik a növekedést, hanem a lassúvekedés teszi elkerülhetetlenné a megszorísokat[iv].

Miközben vita alakult ki a megszorísok és a növekedés viszonyál, nényan ilyen megoldásokat javasoltak: „csökkenteni kell a vállalatok adóit”, vagy „fel kell szabadítani a gazdaságot a szociális állam súlya alól”. Ez utóbbi köztudottan republikánus vélemény, amelyben „a világ – állílag – legdrább jóti rendszerét”[v]rhoztatják. Kenneth Rogoff, a Harvard Egyetem professzora viszont annak a véleményének adott hangot, hogy a 2008 óta tapasztalható csekély növekedés oka nem kevesebb, mint a kormányok tehetetlensége. Szó sincs évszázados stagnásról, a kormányok nem képesek úgy kezelni az adósságot, hogy ne ártsanak a növekedésnek[vi].

A haladózgazdászok köl Paul Krugman, az Alfred Nobel emlére alapított közgazdaság-tudományi díj kitüntetettje, egyetértett Summers helyzetelemzével, de elvetette a következtetét, vagyis hogy a stagnás lesz a kapitalizmus normális állapota[vii]. Megíse szerint a növekedés újraindísáért csak a monetáris eszköket használták ki: a kamatláb csökkentést, és többlet pénz kibocsást. Maradt tehát az ismert költségvetési fegyver, a közberuhások felélesztése, ami ellensúlyozza a magánberuhások visszaesét.

A vállalatok nem hajlandók beruházni

A jegybank aktív monetáris politikája ellenére, négy fontos mutató csökkenét mérték az USA gazdasában. A természetes kamatláb* vagyis a profit immár három évtizede csökken; a munkatermelékenység 13 éve lanyhul; a belső kereslet az 1980-as évek óta szűl; 2o10 óta stagnál, vagy épp csökken a termelő beruházás* és a bruttóállóeszköz-felhalmozás*. És mindez annak ellenére, hogy a Alan Greenspan és az utána következő jegybankelnök Ben Bernanke is aktív monetáris támogató politikát folytatott.

A nagyvállalatok, bár komoly pénzügyi tartalékok felett rendelkeznek, nem hajlandók beruházni. A túrt aggóketulajdonosok nem a termelés növelével akarnak nyereséget elérni, hanem inkább a hozzáadott értékl* prólnak egyre nagyobb részt kihasítani. Ezzel azonban fékezik a növekedést. Úgy tűnik, a rendszer a vét járja, semmilyen gyógyír nincs a jelenlegi bajokra. A tartóoszlopok ilyetén „berozsdásodása” miatt komoly társadalmi feszültségekkel kell szembenézni. Az egyenlőtlenségek növekedése aláássa a köposztályt, amelyről pedig feltételezték, hogy a társadalmi stabilitás és a demokrácia letéteményese. Ugyanakkor a tömeges munkanélküliség is súlyos veszteségeket okoz: jövedelem kiesést az országnak, és nyereség-csökkenést a tőnek.

A Financial Times arról számolt be[viii], hogy az amerikai termelőllalatok 2 800 milliárd dollár likviditással rendelkeznek.(Az Apple például 150 milliárddal). James Saft a New York Times újsája pedig a következőket írta: „A vállalatok nem hajlandók a termelő beruhásokra, helyette feltöltik a likviditásukat vagy visszavárolják a saját részvényeiket[ix]Az immateriális javak* az 1970-es években az amerikai vállalatok eszközeinek 5 százalét adták, míg 2010-ben a 60 százalét.

2010 és 2013 kött a FED úgy 4 000 milliárd dollár többlet pénzt nyomott be az amerikai gazdaságba, de ez messze nem javította fel az ország termelő kapacitásait. A kiemelkedően nagy összeg jósze azonban a spekulációs tőt növelte, amely a fejlő országokba kihelyezve rendkíl magas nyereséget eredményezett. Így az amerikai gazdaságban meglé szabad likviditás összessében ma kevesebb mint 2008-ban. (Ugyanez érvényes Euróra is[x]. )

Ezzel elérkeztünk az un. „likviditási csapdához”, amit Keynes már leírt az 1930-as években: adott egy gazdaság, amelyben nincs növekedés, miközben a pénz szabadon áramlik... A kilábalást csak egy megoldás segítheti: növelni kell a költségvetési kiadásokat. Krugman e gondolathoz csatlakozva azt állította:„Recesszió idején minden kiadás jól jön. A termelő beruhások a legjobbak, de az improduktív kiadás is jobb mint a semmi[xi]

 

Nevetséges és meglepő nézetek

Miközben a liberális gondolkodók – Ayn Rand, Friedrich Hayek és Milton Friedman hívei – továbbra is védik a fellendüs és a jót zálogaként emlegetett egyenlőtlenséget, az USA-ban lassan az általa okozott károkat is érzékelik. Barack Obama elnök az unió helyzetél szó 2013. decemberi és 2014. januári felszólalában az egyre növekvővedelmi és vagyoni künbségek ellen szólalt fel. Ebben kiemelte:„az egyenlőtlenség megöli a gazdaságot, a növekedést, és a foglalkoztatást”.

  Az egyenlőtlenségek kiélezővel a média is foglalkozik. William Clinton volt munkaügyi minisztere, Robert Reich most készített egy dokumentumfilmet Inequality For All[xii]mmel, amelyben tényekkel támasztja alá az egyenlőtlenség kiélezőt az USA-ban. Amíg 1978-ban az átlagbér 48 000 dollár volt, addig ez ma, várlóerőn számolva nem éri el a 34 000 dollárt. Figyelemre méltó adat az is, hogy 1978-ban az amerikai lakosság leggazdagabb háztartásainak egy százaléban 393 000 dollár volt az átlagjövedelem, ma ugyanez eléri az 1,1 millió dollárt. Az utóbbi öt évben a lakosság 1 százaléka kaparintotta meg a GDP, a bruttó hazai termék növekedének 90 százalét, a népesség többi részének a maradék 10 százalékon kellett osztoznia. Ma 400 magánszemélynek annyi vagyona van az Egyesült Államokban, mint a 150 millió legszegényebbnek. Miközben Amerikában egyre többen nyíltan elismerik az egyenlőtlenség és a gazdasági stagnás kötti kapcsolatot, Euról és főleg Németországról ez kevésbé mondható el, sőt inkább nevetségesnek tartják.

Mindent összevetve: a mai helyzet egy másik, régebbi történelmi időszak tapasztalataira emlékeztet. A vagyoni és a gazdagság koncentráció az 1920-as években volt hasonlóan erős, ami az 1929-es gazdasági válságba, majd a nagy depresszióba torkollott. Miért kell akkor eltagadni a kapcsolatot a lakosság többsének elszegényedése és a gazdaság lelassulása kött? Négyszáz ember fogyasztása sosem érheti el szátven millió amerikai kiadásait: minél inkább koncentrádnak a jövedelmek, annál inkább csökken a hazai kereslet. A beruhás és a foglalkoztatás helyett pedig nőnek a megtakarísok és a pénzbeli befektetések. Elkerülhetetlenül csökken a növekedés, amikor a leggazdagabbak vagyona nem a termelésből származó nyereség, hanem a hozzáadott érték felosztában kiharcolt magasabb részesedés miatt nő. A rendszer tehát kikezdi a saját újratermelőnek feltételeit.

A neoliberalizmus azt írete, hogy kihozza a kapitalizmust a válságból, de helyette éppen hogy még mélyebbre taszította. Látható tehát, hogy nem egy „új normalitás keretei kött vagyunk, hanem egy komoly zsákutcában.

 

A szerző a közgazdaság-tudományok emeritus professzora a Paris VIII. Egyetemen.

Fordította: Morva Judit

 

Szószedet

Bruttó állóeszköz-felhalmozás: a GDP, vagyis a bruttó hazai termék azon része, amit állóeszköz beruházásra fordítanak (új gépek, berendezések és a termelési kapacitások értéknövelő felújítása)

Hozzáadott érték: a termelő állóalapok évi értékcsökkenési leírásával növelt, egy év alatt termelt gazdagság )új érték).Három részre oszlik: amortizációs alapra, bérre és nyereségre. Haa bér hányada nő, akkor a profit hányada automatikusan csökken - és fordítva.

Immateriális javak: különbözik a materiális javaktól (föld, ingatlan, nyersanyagok…) és a vállalatnál felhalmozott a tudást és hozzáértést – neve, védjegye, szabadalmai, szervezettsége, kereskedelmi technikái, stb – jelenti.

Termelő beruházás: azok a beruházások amelyek növelik a termelést és a foglalkoztatást, ellentétben a pénzügyi befektetésekkel, amelyek nyereséget hoznak de termelés és foglalkoztatás nélkül.

Természetes kamatláb: a svéd közgazdász Knut Wicksell (1851-1926) által használt fogalom, amely megkülönbözteti a tőke „természetes” hozamát vagyis egy egységnyi többlet tőkével elérhető termelés növekedést és ennek „pénzbeli” hozamát ami megegyezik az érvényes kamatlábbal.



[i] A D.E. Shaw nevű alapról van szó – a ford.

[ii]          Forteenth Jacques Polak Annual Conference: Crises: Yesterday and today [Válságok: tegnap és ma], IMF, Washington, 2013. november 8-9.

[iii]         Lawrence Summers: Economic stagnation is not our fate – unless we let it be [A sorsunk nem gazdasági stagnálás – hacsak nem hagyjuk], The Washington Post, 2013. december 18.

[iv]         Idézi a Financial Times, 2013. november 12.

[v]          Caroline Baum: Keynesians revive a Depression idea [A keynesiánusok felélesztették a depresszió elméletet], Bloomberg, 2013. december 4.

[vi]         Kenneth Rogoff: What’s the problem with advanced economies [Mi a probléma a fejlett gazdaságokkal], Project Syndicate, 2013, december 4. www.project-syndicate.org

[vii]        Paul Krugman: Secular stagnation, coalmines, bubbles and Larry Summers [Évszázados stagnálás, szénbányászat, buborékok és Larry Summers], The New York Times, 2013. november 18.

[viii]       2014. január 24.

[ix]         James Saft: Intangible Capital [Immateriális tőke], International Herald Tribune, Neuilly-sur-Seine, 2013. november 26.

[x]          Willem Buiter: Secular stagnation risk for EU and Japan [Évszázados stagnálás fenyegeti Európát és Japánt], Financial Times, 2013. december 23.

[xi]         Paul Krugman: Secular stagnation, coalmines, bubbles and Larry Summers, idézet cikk. op.cit.

[xii]        Egyenlőtlenség Mindenkinek

 

 

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések