A gazdasági fejlődésről szinte szó sem esik

Kategória: 2014. április
Írta: SERGE HALIMI
Találatok: 3711
gafsa2014. január 26-án Tunéziában új Alkotmányt fogadtak el, melyben olyan fontos kérdéseket is rendeztek, mint a nők helyzete, a vallás szerepe, és a lelkiismereti szabadság. Így lehetőség nyílt arra, hogy a közéleti viták a legfontosabb gazdasági döntések körül bontakozhassanak ki. A nagy pártok azonban nem képesek saját állásfoglalást kialakítani a gazdasági fejlődést illetően.
 
Az arab tavasznak nevezett lázadásoknak nem volt szerencsés kimenetele sem Egyiptomban, sem Szíriában, sem Líbiában. Tunézia pedig azok menedékévé vált, akik még bizakodnak a térség jövőjében. A 2010 decemberében kitört lázadás egyetlen szociális követelését sem sikerült elfogadtatni, a véget nem érő politikai válság tavaly majdnem katasztrófába torkollott, amikor meggyilkoltak két baloldali képviselőt[i]. A tragédiát követően született meg az új alkotmány, melyet 200:216 arányban szavaztak meg, majd úgynevezett szakértői nemzeti kormányt alakítottak. Mára a feszültség valamelyest csökkent, Tunéziában beállt egy nyugalmi állapot.
A Ennahda-párt ellenfelei attól tartottak, hogy az iszlamisták tartósan beépülnek az államapparátusba, ami egy új diktatúra alapjait teremthette volna meg. Végül azonban békésen hagyták el a hatalmat, miután több ország és nemzetközi és helyi szervezet távozásra kérte őket. Így például a Nemzetközi Valutaalap (IMF), Algéria, Nyugat-Európa országai (köztük Franciaország), de a legnagyobb szakszervezet, a munkaadók képviselete, a forradalmi baloldal, a jobbközép és a Nemzetközi Emberjogi Liga is. Engedtek tehát a külföldi nyomásnak, de ebben valószínűleg közrejátszottak a lehangoló gazdasági eredmények, és a nemzetközi erőviszonyok. Ez utóbbiak nem kedveztek az iszlám politikai megjelenésének. Az iszlamisták meggyengültek Törökországban is, az egyiptomi elnökségtől pedig manu militari, vagyis katonai erővel fosztották meg őket.
Mindezek eredményeként, valamint a Tunéziai Alkotmány 148. cikkelye alapján, még 2014. vége előtt választások lesznek az országban. Az új helyzetben már nem aktuális a forradalom gondolatata. Helyette arra törekszenek ami az arab világban már nagy szó– hogy kialakítsanak valami sajátos helyi választ a legnagyobb társadalmi-gazdasági problémákra.
 
Milyen mérleget lehet levonni az iszlamisták politikai időszakáról?
Hamma Hammami, a Baloldali Népi Front szóvivője némi iróniával erről így fogalmazott: Gazdaságpolitikájuk az Adam Smith és David Ricardo előtti időkre vitt minket vissza. Gazdasági, tudományos és technológiai céljaik közé nem tartozott sem a termelés korszerűsítése, sem a mezőgazdaság, az ipar és az infrastruktúra fejlesztése, de még az oktatás újraszervezése sem. A Muzulmán Testvériség csak a kereskedelem és a járadékok gazdaságát ismeri.
2011-es választási programjukban az un. fejlesztési modell néhány üres mondatból állt, mint például: „új piacok megteremtése termékeinknek és szolgáltatásainknak, a bürokratikus eljárások egyszerűsítése, vagy a a hasznos beruházási projektek támogatása stb. Az egészet egy nosztalgikus múlt fogalmára fűzték fel, ilyesfajta gondolatokkal: a tunéziai társadalom kulturális és civilizációs örökségének, valamint arab-iszlám identitásának újjáélesztése elősegíti majd a tisztességes munka, az erőfeszítés, az egyéni kezdeményezés kifejlődését.[ii]
Hussine Jaziri, a két legutóbbi iszlamista kormány tagja némi önkritikával beismerte, hogy az Ennahda gyenge pontja volt a gazdaság: Túl sok volt köztünk a politikus, és kevés a közgazdász. Más országok nagyobb hangsúlyt fektettek a gazdaságra. Azzal hogy kormányra kerültünk, legalább elkezdtünk elgondolkodni ezeken a kérdéseken.
Az Ennahdán kívüli pártok nagy része egyetértett ezzel az utólagos önkritikával. Nidhal Ben Cheikh közgazdász így fogalmazott: Egy viszontagságos politikai időszakot tudunk a hátunk mögött, amelyben olyan kényes témákról is szó esett mint a vallás, a hit, a sérthetetlenség, a nemiség, a homoszexualitás, a nők szerepe. Ellenben gazdaságpolitikánk alapjait soha sem vitattuk meg, pedig sok tartományi kormányzóságban, mint Kef, Kasserine, Siliana, Tataouine, Kebili gyakran épp azokban, ahonnét a forradalom elindult az ipar még mindig szégyenletesen elmaradott.
Az iszlámellenesség egyik legfontosabb mai vezetője, Beji Caïd Essebsi, is kormányozta az országot Zin el-Abidin ben Ali bukását követően. De ahelyett hogy kihasználta volna saját népszerűségét, és a jázminos forradalmat követőáltalános lelkesedést, a lehető legortodoxabb miniszterekkel vette magát körül, akik folytatták a Ben Ali kormány gazdasági modelljét. Ezt viszont olyan sikeresen vitték keresztül, hogy még az IMF is fejet hajtott előttük[iii]. Caïd Essebsi ma elismeri: vannak régiók, amelyek a perifériára szorultak, és ott semmilyen fejlődés sem történt. Általában sokkal többet törődtünk a tengerparti régiókkal.
2011 óta senki sem kérdőjelezte meg, hogy az országot be kell vonni a nemzetközi munkamegosztásba, és nagyon alacsony bérköltséggel minőségi munkaerőt kell biztosítani a külföldi befektetőknek. Azonban állami beruházások sokasága és a belső fizetőképes kereslet nélkül ez a modell csak kirívó regionális lemaradást, és egyenlőtlenségeket szül. Csak a dzsihadisták lehetnek a haszonélvezői annak a modellnek, amelyben virágzik az informális gazdaság és a csempészet, az állam pedig elesik az adóbevételektől. Ben Ceikh közgazdász sajnálkozva jegyezte meg: Még a neoliberális Egyesült Államokban is államosíthatták a bankok egy részét a 2008-as válságkor, míg Tunézia ezt megtiltotta magának, még a forradalom idején is” 
 
Egy tisztességes ország fizeti a tartozásait
Hiányzik a bátorság, és ötlet sincs a gazdasági helyzet kezelésére –összegezte a helyzetet nagyon hasonlóan két közismert, de ellentétes oldalon álló veterán politikus. Az Ennahda vezetője, a Tunéziai Unió alapító elnöke Rached Ghannouch, valamint az iszlámellenes kormány volt vezetője Caïd Essebsi véleménye között alig van különbség. Ami különbözik, az jobbára a külsőségek és jelképek kategóriájába tartozik. Az előbbi irodája tele van politikai vezetőkkel és iszlamista értelmiségiekkel készült közös képekkel (pl. Tariq Ramadan, a nyugati iszlám koncepciójának közismert képviselője, Mohamed Morsi volt egyiptomi elnök, Erdogan török elnök stb.) Caïd Essebsi irodájában viszont csak és kizárólag Habib Burgiba, a független Tunézia első elnöke került kiemelt helyre: mellszobra, bekeretezett fotója az íróasztalon, nagy plakátja a falon. (Érdekességképpen: Burgiba annak idején halálra akarta ítélni Ghannouchit...[iv])
Ha a két veterán politikussal Tunézia adósságáról beszélgetünk, nagyon hasonló véleményt fogalmaznak meg. Az adósságot még Ben Ali kormánya halmozta fel, és egy részét épp az ő klánjának tagjai használtak fel magáncélokra. Sokat beszélnek az adósságról, de mértéke nem jelentős, 50 százalék alatt vagyunk. Olyan nagy országok mint például Franciaország, 85 százalékos rátánál tartanak enyhíti a helyzetképet Caïd Essebsi. Majd megjegyezte: Egy tisztességes ország fizeti a tartozásait, akármilyen is legyen a kormánya. A függetlenség kikiáltása óta Tunéziának nem voltak elmaradásai. Ez az állítás majdnem szóról szóra megfelelt annak, amit előzőleg Ghannouchi mondott: Tunézia hagyományai közé tartozik az adósságok törlesztése. Ehhez most is tartjuk magunkat.
Egy szegény országnak nagyon drága mulatság az eladósodás. Tunéziában ez a harmadik legnagyobb költségvetési tétel (4.2 milliárd tunéziai dinár 2013-ban[v]). Míg az Általános Kiegyenlítési Alap (CGC) szerepel a második helyen 5.5 milliárd dinárral. Mindenki számára világos, hogy jó lenne csökkenteni ezeket a terheket, de senkinek sincs elképzelése sem, hogy mégis hogyan. Ebben a kérdésben sincs nagy különbség az iszlamisták és ellenfeleik álláspontja között.
Tunéziában nem csak az eladósodás szintje, de a bonyolult ártámogatások rendszere is komoly problémát okoz. Az 1970-ben létrehozott kiegyenlítési alap, a CGC hivatott szolgálni az élelmiszer-és energiaellátás ártámogatásait, ám időközben a kőolaj és a gabonafélék világpiaci ára gyorsan emelkedett, így az ártámogatások egyre súlyosabb terhet jelentettek a költségvetésnek. Az IMF évek óta követeli az ártámogatások csökkentését. Miközben a nemzetközi szervezet a kiegyenlítési mechanizmusok felszámolását várja a kormánytól, a politikai pártok elszaladó inflációtól, és lázadásoktól tartanak.
Ben Cheikh közgazdász a problémát így közelíti meg: A CGC létrehozása nem szociális célzatú volt, és egyáltalán nem jelentett progresszív társadalmi intézkedést. Épp fordítva. A cél az volt, hogy politikailag elfogadható kereteket nyújtsanak azoknak a liberális gazdasági lépéseknek, amelyekkel az ipar számára biztosítottak olcsó munkaerőt. A beruházóknak nyújtott kedvezmények között Tunézia vállalta, hogy az állami költségvetésből finanszírozzák a munkások és az alkalmazottak fogyasztásainak egy részét. Vagyis több mint negyven éve a textiliparban, a gépiparban vagy az elektronikus ágazatokban dolgozó férfiak és nők bére azért lehet alacsony, mert támogatott áron vehették meg a lisztet, a benzint, vagy a benzint és a fűtőolajat.
Közben persze mindenki más is élvezte az ártámogatásokat. A hotelekben és az éttermekben a turistáknak felszolgált tészták és a kuszkusz is a támogatott kategóriába került. Hasonlóképp a benzin a nagyfogyasztású líbiai autókba, vagy a gyakran importált áram, amit végül a portugál és spanyol tulajdonban lévő cementgyárak használtak fel. Ez egy óriási teher nyilatkozza a beszélgetés alkalmával Rached Ghannouchi. „Ésszerű megoldást kell találni, nem a nemzetközi szervezetek nyomása miatt, hanem azért, mert így tovább már nem lehet folytatni.Caïd Essebsi sem mondott mást: Elérkeztünk a kritikus pontra. A költségvetést felül kellene vizsgálni, és más prioritásokat állítani.
Hogyan csoportosítsák át a CGC kiadásait hasznos befektetésekre? Mit tegyenek, hogy ne ártsanak az ország belső régióiban lakó szegény lakosságnak? Amint ez a kérdés –általában külső nyomásra felmerül, akkor a munkáltatók, a szakszervezetek, az iszlamisták, valamint a szakszervezetek támogatását is élvező szekuláris párt, a Nidaa Tounes (Tunéziai Unió) is tartózkodóvá válik. Felszólalnak a visszaélések ellen, de megoldást nem javasolnak. Amikor a Tunéziai Kereskedelmi és Iparkamara (Utica) elnökasszonyát Wided Bouchamaouit kérdeztük, megszüntetné-e a kormány a CGC-t, határozottam állította: soha! Lázadások törnének ki az országban. Egyik politikai erő sem merne ilyet kezdeményezni. Majd egy őszinteségi hullám hatására hozzátette: a kamara nem kérne ilyet a kormánytól, a munkaadói szervezeteknek ez nem érdekünk.
A tunéziai ártámogatások kétharmada az üzemanyagokat érinti. Houcine Abassi, a Tunéziai Általános Munkaszövetség (UGTT) elnöke erről a következőket mondta: A munkanélküliek és az alkalmazottak nagy részének nincs autója, így nem részesülnek az ártámogatásból. Ha valaki az alsó-középosztály tagja, és van egy szerényebb autója, akkor is ugyanannyiért veszi a benzint, mint akinek egy családon belül négy-öt luxusautója van. A kettő között különbséget kell tenni. Ha meg akarjuk szüntetni a sok limuzin támogatását, akkor ez a kormány felelőssége. Végül hozzátette: Vannak javaslataink, de mi csak egy szakszervezet vagyunk. Az állam feladata a stratégia kidolgozása.
A Baloldali Népi Front viszont egy részletes gazdasági projektet dolgozott ki. Ennek lényege, hogy vegyenek fel új tisztviselőket a Pénzügyminisztériumba, hogy minél hatékonyabban harcoljanak a csalások és a csempészés ellen. Vessenek ki új 5 százalékos adót az olajtársaságok nettó nyereségére, alakítsák át az adózás mértékét, hogy kedvezzen az alacsony jövedelműeknek. Ezzel együtt töröljék el a banktitkot, függesszék fel a külső adósság törlesztését, közben kezdjék el az adósság auditálását. Ez idáig rendben is lenne, de amint a CGC-re, az ártámogatások megszüntetésére kerülne a sor, a népi frontnál sem látszik a nagy eltökéltség. Hamma Hammami, a front vezetője határozottan állítja: nem szabad hozzányúlni a kompenzációs alaphoz.
A kormány közben elkezdett szépen lassan lefaragni a támogatásokból, főleg az üzemanyagéból. Miközben e folyamatok zajlanak, mindenki úgy csinál, mintha semmit sem venne észre - egészen a következő választásokig.
Az új szakértői kormány megalakulása azt jelentette a politika nyelvén, hogy az ütközéseket felfüggesztik, illetve új módszerek szerint folytatják. Tehát a küzdelem folytatódik csak más eszközökkel. A jelenlegi konszenzus ugyanis egy nagyon is törékeny politikai erőviszonyon nyugszik. Új pártszövetségeket kell kialakítani, de úgy hogy közben a különböző pártok várható támogatottsága megjósolhatatlan. Ghannouchi ezt a politikai bizonytalanságot és a régiós instabilitást használja fel arra, hogy meggyőzze kétkedő híveit, miszerint a kiegyezési stratégia a jó megoldás. Úgy ítéli meg, hogy az ország túl gyenge ahhoz, hogy a kormány és az ellenzék ütközhessen. Éppen ezért támogatja, hogy a soron következő választásokon olyan koalíciós kormány jöjjön létre, amely magába foglalja a lehető legtöbb pártot, sőt a civil társadalmat, a szakszervezeteket, a munkaadói szövetséget is. A koalícióból természetesen az Ennahda sem maradna ki.
Ellenfele, Caïd Essebsi viszont úgy gondolja, hogy erőfölénnyel indul a választásokon. Támogatja őt egyebek között a Tunéziai Unió (Nidaa Tounes), amely központi szerepet tölt be a politikai sakktáblán, de támogatói között vannak Ben Ali hívei is. A Baloldali Népi Front is a Tunéziai Unióval szeretne közösen fellépni, épp azért, hogy kordában tarthassa Hamma Hammami szavaival élve –„az Ennahda despotizmusának kockázatát. Caïd Essebsi pedig biztonsági játékos, kész a konszenzusra minden potenciális partnerével. Még a koalíciós kormányt is dicséri, amiből azt lehet leszűrni, hogy kész a lehető legteljesebb együttműködésre az iszlamistákkal is.
Abdelmoumen Belaanes, a Munkáspárt főtitkár helyettese, a Népi Front tagja beismeri: tart attól, hogy a Nidaa Tounes szövetséget köt az Ennahda-val. A nyugati elemzők szerint két komoly politikai erő létezik, és ennek a két erőnek egyesülnie kell ahhoz, hogy stabilizálódjon az ország helyzete. A baloldal azonban továbbra is bizalmatlan az iszlamistákkal szemben. Hamma Hammami úgy véli, hogy az Ennahda taktikája a kezdetektől változatlan. Ha ellenállást érez, akkor meghátrál. Ha lazulás van, akkor viszont rögtön támadást indít. Célja változatlanul az iszlámosítás, a Muszlim Testvériség elmaradott, despotikus és diktatórikus rendszerét próbálják kikényszeríteni. Ezek tükrében a baloldal stratégiája egyértelmű: folytatni kell a szövetséget Nidaa Tounes-el abból a megfontolásból, hogy a demokrácia kell elsőbbséget kapjon, a gazdasági kérdésekhez képest. A demokrácia fennmaradásához azonban egy sor szociális intézkedést kellene bevezetni. A baloldal úgy véli, hogy a gazdasági válság súlyát le kell venni a tömegek válláról. Ezt minden demokratikus erőnek el kellene fogadnia.  
A választások kimenetelével kapcsolatban több kérdés is felvetődik, de az egyik legfontosabb: vajon melyik utat fogja választani a Tunéziai Unió, a Nidaa Tounes? Mit gondolnak majd tagjai, ha elnökük kész lesz együtt kormányozni az iszlamistákkal? Mit gondolnak majd az IMF követelésének jóváhagyásáról? De mit gondolnak majd a Népi Front tagjai, akiket arra buzdítanak, hogy védjék meg a demokráciát, szövetségben a munkaadókkal és Ben Ali híveivel? És mit gondolnak az Ennahda aktivistái, akik megélték amint saját pártjuk egyszerűen lemond és elhagyja a hatalmat?
A pártvezetők kidolgozzák a szövetségeiket, részt vesznek a posztok szétosztásában, és megnyugtatgatják adományozóikat, a pártok hazai és külföldi finanszírozóit. Ha ilyen módon sikerül létrehozni a politikai egyensúlyt, az irigylésre méltóállapot lesz a konfliktusokkal terhelt arab régióban. De vajon meddig képes fennmaradni ez az egyensúly? Nem szabad elfeledni, hogy három évvel a forradalom után, még mindig nem sikerült megoldást találni a gazdasági és szociális problémákra. Azokra, amelyek kirobbantották a jázminos forradalmat...
Fordította: Keresztes Johanna

 

[i]           Serge Halimi: Islamistes au pied du mur [Az iszlamistáknak színt kell vallaniuk], Le Monde diplomatique, 2013. március http://www.magyardiplo.hu/2013-marcius/1126-az-iszlamistaknak-szint-kell-vallaniuk
[ii]          Ennahda Movement Programme For Freedom, Justice and Development in Tunisia Tunisz, 2011. szeptember.
[iii]         A tunéziai gazdaságpolitika egészséges, úgy gondolom, hogy ezt más fejlődő országoknak is követniük kellene nyilatkozta például 2008. november 18-án Dominique Strauss-Kahn, az IMF akkori vezérigazgatója.
[iv]         Rached Ghannouchi: Iszlám, nacionalizmus és iszlámizmus beszélgetések Francois Bourgat-val, Egypte-monde arabe, no. 10, Kairó, 1992. 109-122 old.
[v]          Az adósság a GDP (bruttó hazai termék) 46 százalékát éri el 2013-ban Tunéziában, míg ez az arány 93,4 százalék Franciaországban.