Bonapartizmus vagy alkotmányosság

Kategória: 2014. május
Írta: André Bellon
Találatok: 5037

1280px-Jean-Leon Gerome 001Franciaországban, és más fejlett demokráciákban is tapasztalhatjuk, hogy az állampolgárok és a választott képviselők közötti szakadék egyre szélesebbre nyílik. Válságban van a demokrácia - hangoztatják egyre többször. A mögöttes tartalmat tekintve ez több más mellett arra utal, hogy megváltozott az a politikai modell, amelyben élünk. A lisszaboni szerződés, amit a 2005. május 5-i népszavazáson egyértelműen kinyilvánított népakarat ellenére fogadtak el, az elit egy részének tekintélyelvű hajlandóságát fejezi ki. Vajon egy alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása Franciaországban képes lenne-e kordába terelni ezt a hajlandóságot?

2005. május 29., az európai alkotmánytervezet[1] elutasításának dátuma fordulópont marad a francia történelemben. Egy demokratikus népszavazás eredményét egyszerűen nem vették figyelembe. Azóta, sporadikus módon, látszólag minden kapcsolat nélkül, zavargások törnek ki: nagy tüntetések a baloldal és a jobboldal szervezésében. (Ilyen volt például a vörös sapkások tiltakozása”…[2]is.) A tüntetések közös vonása, hogy elutasítják a regnáló hatalmat. Jogos lehet tehát a kérdés felvetése: vajon ezek a zavargások előfutárai-e egy általánosabb erőszakhullámnak? Vajon a rendszer mély válságát, és egyfajta elutasítását jelentik?

A helyzet látszólagos paradoxonaként a rendszer politikai vezetői nem akarják megkérdőjelezni azoknak az intézményeknek a legitimitását, amelyekre a hatalmuk épül. A lelkük mélyén azonban pontosan tudják, hogy az állampolgárok egyre kevésbéérzik úgy, hogy képviselnék őket.

Korábban, szó nem lehetett arról, hogy egy megválasztott közszereplő legitimitása kérdéses lehet. Az a szó, hogy illegitim, egyszerűen tabu volt. De 2013. november 11-én a köztársasági elnököt kifütyülték Oyonnax-ban, a II. világháborús ellenállás jelképes városában tett látogatása során. Másnap, a NemzetgyűlésbenJean-Marc Ayrault szocialista miniszterelnök az aktuális kérdések vitája kapcsán szembekerült Christian Jacob-bal, az UMP[3]parlamenti csoportjának vezetőjével, akitől megkérdezte: „Önök azt akarják elhitetni, hogy ez egy intézményi válság, de miről beszélnek? Meg akarják kérdőjelezni az általános szavazati jog alapján történő elnökválasztás legitimitását?

Az V. Köztársaság rendszereFranciaországban már több évtizede inog. A konstrukció egy ellenőrzés nélküli elnöki pillérre épül, amelyben az elnök öt évig marad hatalmon[4]. Az elnökválasztás elsőbbséget élvez a kétfordulós és többségi szavazáson alapuló képviselőválasztáshoz képest. Ebben a helyzetben tovább erősödik az elnök pártjának uralma, miközben a politikai hatalom egyre jobban távolodik az állampolgároktól. Ezt még tovább fokozza a brüsszeli intézmények egyre aktívabb szerepe, amelyek minden nemzeti és népszuverenitást maguknak szeretnének kisajátítani. Így Franciaországban nem maradt más, mint az UMP és a Szocialista Párt (PS) kormányzati szerepének váltakozása, mellyel elfedik és álcázzák a lényeget. Ez pedig nem más, mint a hatalom megtartása inkább csak törvényes, mint legitim módon. Kérdés: megváltoztatható-e ez a régóta kialakult játékszabály?  

Sokak szerint a Nemzeti Front (FN) erre a változtatásra képes lenne. Ugyanakkor egyre több állampolgár utasítja el, hogy a köztársasági eszme védelmének ürügyén, az UMP-PS közösen járjon el a Nemzeti Front ellenében. Amikor az FN sikerét kizárólag a rasszista reflexek újjáéledésének tekintik, akkor a valóságnak csak egy részét ragadják meg. A rend iránti vágyban az is benne van, hogy az emberek védelmet keresnek az életminőség és a szociális jogok harminc éve tartó leromlásával szemben. A közbiztonság hiánya félelmet kelt, mögötte pedig ott húzódik a létbizonytalanság, a tömegek ingatag társadalmi helyzete.

A közéletet kell megerősíteni

Így épül ki egy erős kormány iránti igény, amelyről feltételezik, hogy megérti az állampolgárok nehézségeit, és szakít az évtizedek óta használt receptekkel. Marine Le Pen pártja erre érzett rá, amikor felkarolta Bonaparte emlékét, amely összefonódott egy ilyen, a nemzeti közösséget garantálóállammal. Rajtuk kívül mások is foglalkoznak a Bonaparte eszmeiséget felmutató gondolattal. Nem véletlen, hogy egy III. Napóleon rehabilitálását követelő mozgalom már vagy húsz éve tömörít olyan személyiségeket, mint Christian Estrosi. A nizzai polgármester-képviselő nyíltan megfogalmazta: Bonapartista vagyok, mint III. Napóleon. Ez egy eszmei állapot, vagy lelkiállapot[5] - mondotta.De a Bonaparte eszmét vallja magáénak például a Goncourt-díjas Didier Van Cauwelaert[6]is. Hallhattunk ilyet Bernard Accoyer, a Nemzetgyűlés elnökének szájából is, a Philippe Seguin[7] tiszteletére rendezett megemlékezésen 2010. január 12-én. E helyen arról próbálta meggyőzni közönségét, hogy a franciáknak szakítani kell a Victor Hugotól örökölt hagyománnyal, amely elítéli III. Napóleont. Helyette dicsőíteni kell a modernista és a közjóérdekében cselekvő császárt, aki felvirágoztatta és gazdaggá tette Franciaországot. Mindez semmiféle reakciót nem váltott ki a szocialista ellenzékből, a császárságot helyreállító 1851-es államcsíny köztársasági áldozatainak úgynevezett „örököseiből. Ha már bennük sem él a köztársasági eszme, akkor nem kell azon se csodálkozni, ha a múlt árnyai visszalopakodnak. Sokan 1851. december másodika[8]árnyékát látják manapság feltűnni.

A köztársaságra való hivatkozásnak semmi értelme, ha a társadalmi szerződés és a köztársasági egység szétmállott a külön érdekek csapásai alatt. Elhal, megszűnik a köztársasági eszme, ha az állampolgári tudat, amely Franciaország politikatörténetének alapja, már csupán egy kongresszusi érv, ha az állampolgárok többé nem alakítói saját sorsuknak. Elveszítették az iránytűjüket, de talán azért, mert minden tekintetben nyomás nehezedik rájuk.

Az a politikai cél, hogy újra kell értékelni a Parlament szerepét, gyakran csak arra szolgál, hogy elfeledtessék az intézmények legitimitásának megkérdőjelezését. Sárközy elnökségének 2008-as alkotmányos reformja után a Jospin-bizottság, amelyet François Hollande elnök nevezett ki 2012-ban[9], meghirdette a közélet és a jogkövetés helyreállítását. Előtérbe került a rend tematizálása: elsősorban a képviselők erkölcsre tanítása: a mandátumhalmozás megtiltása, a köztársasági elnök büntetőjogi mentességének megszüntetése. Így próbálják elhitetni, hogy a parlament fontossága nem a saját intézményi szerepében áll, és nem is az elnök politikai működésének ellenőrzésében. A leglényegesebb elem az, hogy a képviselők magas erkölcsiséggel rendelkezzenek.    

Nyilvánosan rendkívül ritkán emlegetik fel, hogy csak az egyetemes szavazati jog megsértése árán lehetett aláírni 2007. december 13-án a lisszaboni szerződést, a franciák (és a hollandok) által népszavazáson elutasított európai alkotmánytervezet ikertestvérét. Ritkán emlegetik fel, mert egy-egy adott esetben lelepleződne, hogy mit műveltek az egymást követő kormányok a népszuverenitással. Főleg, hogy a 2005-ös népszavazás nem annyira az általános elégedetlenség, hanem egy széles körű társadalmi vitának[10] az eredménye volt. Kialakult egy kollektív akarat, a szuverén népakarat, amely megalapozott egy új, közérdeken nyugvó közakaratot. A köztársaság pedig épp a népszuverenitásra épül fel, amennyiben képes kifejezni az általános közérdeket. A köztársaságot az általános közérdeken alapuló népszuverenitás kifejeződése támasztja alá.

A népszavazás előtti erőteljes politikai aktivitás Franciaországban nem folytatódott, így a demokrácia dinamikus fejlődése megállt. A kollektív népakarat kifejezése után az lett volna elfogadható, ha lemondásra, vagy a Nemzetgyűlés feloszlatására szólítják fel az igen-re felhívóállamfőt. A parlamenti képviselők nagyon nagy többsége ugyanis az igen mellett állt ki. A lemondásra felszólítás egy ténylegesen demokratikus politikai jelszó lett volna. Sajnálatos, hogy megpróbálták részérdekek mentén kisajátítani a népszavazást, és így a többség széles értelemben vett politikai lendületét lelohasztották. Pozitív tapasztalatként értékelhető, hogy a közgazdasági zsarolás, a sajtó félretájékoztatása, és az „úgy se lehet semmit se tenni”általános vélekedése ellenére, a közakarat képes volt egy nagyon összetett kérdésben kifejezni önmagát.

A demokrácia, mint a felszabadítás és a harc eszköze

Ez a közakarat az, amely képes lehet békés és demokratikus választ adni a jelenlegi válságra. Egy alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása univerzális szavazati jog alapján erre lehetőséget is kínál, bár túlzottan intézményes megoldásnak tűnik. Társadalmi mozgalmak nélkül nem lehet igazi változás; ugyanakkor a mai megmerevedett politikai keretek, nem sok esélyt adnak a szociális követelések győzelmére. A társadalom belső ellenzéke sem képes magát kifejezni az adott társadalomtól független módon. A korábbi brit miniszterelnök Margaret Thatcher nagyon jól megértette a társadalom felfogásunk jelentőségét, amikor a liberális közgazdász Friedrich von Hayek nyomán kinyilvánította: olyan entitás hogy társadalom, nem létezik. (« There is no such thing as society[11] »). Éppen ezért érdemes feltenni a kérdést: a szociális vívmányokat érő támadások, a munkanélküliség, a nyomor és a létbizonytalanság terjedése miatti elégedetlenség el vezethet-e oda, hogy a választók visszaszerezzék a politikai hatalmat? Ez lenne az alkotmányozó nemzetgyűlés fő célja: a társadalom újjáalakítása, a közélet, a közjóújbóli birtokba vétele. Ez adna értelmet az alkotmányozásnak. Eközben maga az alkotmányozási folyamat lenne az a közvetlen cél, amelyben a közélet újjászületése konkrétan megvalósulhatna.

A gondolat nem új, a munkásmozgalom példákat is szolgáltat erre. Jean Jaurès annak idején felhívta a figyelmet arra, hogy a munkásmozgalom története egyúttal a munkások részvételének története a közélet alakításában. Jaurèsúgy ítélte meg, hogy a kapitalista társadalmon belül a munkások rendelkeznek egyfajta független mozgástérrel, a felszabadítás és a harc eszköze pedig számukra a demokrácia. Ez utóbbi az a közeg, amelyben az osztályok mozognak, és amely egy mérséklő erő az éles társadalmi konfliktusokban[12].

A társadalom jövőjének alakításában lehetséges opció a demokráciáról való lemondás is. Pierre Mendès-France, volt radikális-párti miniszterelnök 1957. január 18-án a Nemzetgyűlésben ezt mondta, amikor épp a Római Szerződés ellen szavazott: A demokráciáról való lemondásnak két formája van: egy belső diktatúra, amikor minden hatalmat egy kiválasztott ember kezébe helyezünk. A másik pedig a hatalmi jogosítványok átadása egy külső hatalomnak, amely a technokrácia nevében gyakorolja a valóságos politikai hatalmat.

Két út: a bonapartizmus vagy egy alkotmányozó választás

Évtizedek óta képezi vita tárgyát, hogy a politikai és szociális mozgalmak csak európai, vagy még szélesebb, globális szinten hatékonyak, vagy nemzeti szinten is. A vita változatlanul aktuális, sőt felerősödött a globalizáció, illetve az európai politikai modellváltás miatt. Az eddigi tapasztalatok azonban arra mutatnak, hogy a sikeres tiltakozó mozgósítások eddig mindig nemzeti szinten zajlottak.

Egy szociális globalizációra vagy egy republikánus Európai Unióra számítani értelmetlen abban a helyzetben, amikor mind a globalizáció, mind pedig az Európai Unió uralkodó ideológiája épp a társadalmi és köztársasági értékek tönkretételét jeleníti meg. Észre kell venni, hogy az uralkodó ideológia elleni tiltakozó mozgalmak sok helyen nemzeti alkotmányozó folyamatokhoz vezettek el, lásd Bolívia, Ecuador vagy Izland. Ezek az országok azonban nem szigetelődtek el, épp ellenkezőleg, intenzív nemzetközi kapcsolatokat építettek, miként azt az új latin-amerikai szövetségek is mutatják.

A Franciaországban tapasztalható jelenlegi válság nem csupán a jelenlegi többség válsága, de egy politikai és társadalmi szerveződésé is. Ezért bomladozik évről évre egyre jobban az állampolgárok és a felelős vezetők közötti bizalom. Miközben a világ mély geopolitikai és gazdasági változások közepén találja magát, az Európai Unió olyan gondolatokba zárkózik be, (államok szisztematikus gyengítése, transzatlanti szabadkereskedelmi megállapodás[13], stb.) amelyek a saját cselekvés minden lehetőségétől megfosztják a tagállamokat. Ha szembe akarunk nézni a korszak kihívásaival, ahhoz a nép aktív támogatásával születő politikai döntések szükségesek. Ilyenkor nyerne értelmet a nemzeti mozgósítás, miközben létrehozhatnánk és kialakíthatnánk egy újfajta nemzetközi szolidaritást. Ehhez Franciaországban csak két út áll rendelkezésünkre: a bonapartizmus, vagy egy alkotmányozó választás a nép részvételével. A két út azonban ellentétes értékeket hordoz, és különbözik jövőbeni távlataiban is.  

A bonapartista út egy depolitizált, az állampolgárokat infantilizáló megoldás, mely ugyan a népre alapoz, de a döntéseket esetenként népszavazásokkal próbálják legitimálni. A másik út maga az alkotmányozási folyamat, mely a demokratikus fejlődést tekintve akkor teljesedik ki, ha engedi az eltérő elképzelések kifejtését. Ebből kristályosodik majd ki az új általános közérdek. A folyamat lehetővé tenné a politikai és a társadalmi élet újjáépítésének programszerű kidolgozását, ahhoz hasonlóan mint ez történt az 1789-ben, majd 1946-ban, az Ellenállás Nemzeti Tanácsában (Conseil national de la résistance CNR[14]). Ennek az újjáépítésnek az előképe jelent meg a 2005. május 29-i népszavazáskor. Ehhez a társadalmi újjáépítéshez pedig meg kell erősíteni a szabad, humánus és szociálisan érzékeny állampolgárt, aki a politikai közösség aktív tagja, szemben azzal a meghatározatlan egyénnel, aki egy egységes közösség egyik névtelen tagja. George Orwell Big Brotherje erről a következőket mondja:Mindaddig, amíg csak az a célotok, hogy életben maradjatok, és nem az hogy emberek maradjatok, addig semmi sem fog változni. De az emberi lét helyett inkább azt választottátok, hogy életben maradjatok. Így bezárkóztatok egy örökös jelenbe és ezzel elértétek, hogy én mindig veletek leszek. Ne panaszkodjatok tehát[15].

 

A szerző az Alkotmányozási Szövetség elnöke, a Nemzetgyűlés külügyi bizottságának korábbi elnöke.

Fordította: Hrabák András

 


[1] Traité constitutionnel européen: francia rövidítése a TCE.

[2]  Serge Halimi: Le temps des jacqueries [Felkelések ideje], Le Monde diplomatique, 2014. január http://www.magyardiplo.hu/archivum/2014-1-12/167-2014-januar/1414-felkelesek-ideje

[3]  Union pour un Mouvement Populaire [UMP - Unió egy népi mozgalomért], Franciaország legfontosabb konzervatív pártja. Nicolas Sarkozy is ennek a tagja.

[4]  Azelőtt hét éves elnöki ciklusok voltak, míg a parlamenti képviselőket ötévente választották meg.

[5]  Idézi: Nice Rendez-vous, 2010. június 13., www.nicerendezvous.com

[6]  Didier van Cauwelaert: Napoléon III: “Victor Hugo m’a tué” [III. Napóleon: „Victor Hugo megölt engem”], Le Point, Párizs, 2010. aug. 12. (mert „A Kis Napóleon” néven emlegette – a ford.)

[7]   Baloldali gaullista politikus.

[8]   Louis-Napóleon Bonaparte 1848-ban – a nagybátyja iránt érzett erős nosztalgiára támaszkodva – sikeresen megválasztatja magát köztársasági elnöknek, majd 1851. december 2-án államcsínyt hajt végre a köztársaság ellen (ezt elemzi Marx a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája című könyvében), bevezeti a Második Császárságot és III. Napóleon néven császárként lép a trónra.

[9]   A Sárközy féle alkotmányos reform pontos dátuma 2008. július 23, míg a Jospin Bizottság 2012. július 16-án kezdte meg működését.

[10]  A népszavazást meglepően szakmai vita előzte meg, a lakosság egy jelentős része elolvasta és kijegyzetelte az uniós alkotmánytervezet szövegjavaslatát. A lakosság politikai aktivitása a népszavazást megelőző hónapokban legendássá vált.

[11]   Interjú a Woman’s Own-ban, London, 1987. október 31.

[12]   Jean Jaurès: De la réalité du monde sensible [Az észlelhető világ valóságáról], Vent Terral, Párizs, 2009.

[13]  Lori Wallach: Le traité transatlantique, un typhon qui menace les Européens [A szerződés, amely a kormány helyére az óriáscégeket ülteti], Le Monde diplomatique, 2013. november (magyar kiadás: 2014. március). http://www.magyardiplo.hu/archivum/2014-1-12/178-2014-marcius/1481-a-szerzodes-amely-a-kormany-helyere-az-oriascegeket-ulteti

[14]  Cela peut, bien sûr, être un échec, comme en 1848. [Ez egy olyan kudarc is lehet, mint 1848-ban]

[15] George Orwell: 1984, Gallimard, Párizs, 1972. (saját fordítás – a ford.)

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések