hu | fr | en | +
Accéder au menu

Égető gondok a központi fűtéssel Oroszországban

Vlagyimir Putyinnak, önhatalmú kilengései ellenére, sikerült megnyerni a lakosság bizalmát azzal, hogy visszaállította az orosz állam tekintélyét és gazdasági stabilitását. A városi fűtési rendszer elmaradottsága is jól mutatja azonban, hogy az állami beruházások felfutásával nem sikerült korszerűsíteni az alapszolgáltatásokat. A közpénzek magáncélokra herdálása továbbra is óriási kísértés. Az energiahatékonyság pedig várhat.

JPEG - 248.8 kio

Télvíz idején az orosz városlakók nagy része trikót, rövid nadrágot, lenge ruhát hord otthon, miközben az ablak résnyire nyitva van. Kint a hőmérséklet, például Moszkvában, megközelíti a mínusz 25 fokot, Szibériában a mínusz 40 fokot is. A lakásokban viszont a hőség néha annyira fojtogató, hogy muszáj egy kis ablakot kinyitva hagyni, hogy a hideg levegő beáramolhasson.

Az első nagy tömegmegmozdulások

A központi fűtés a szovjetrendszer egyik hagyatéka, a városokban még mindig a lakások háromnegyedét látja el. Nagy hátránya, hogy nincs egyéni hőfokszabályozás. Ez a fűtési rendszer a világ legrégebbi és legkiterjedtebb fűtési rendszere, ám tervezésekor nem szenteltek nagy figyelmet a gáz-, szén- és olajfogyasztás költséghatékonyságára. A hőerőművek, amelyeket gyakran az elektromos erőművekkel az ipari nagyvállalatok mellé és kiszolgálásukra hoztak létre, valóságos energianyelők.

A meleg vizet szállító csövek a föld alatt futnak, általában minden szigetelés nélkül, ebből adódóan rengeteg az energiaveszteség. A tervezési láncolat végén dolgozó várostervezőknek meg szintén nem volt fő szempont a társasházak megfelelő hőszigetelése. Ennek következtében a fűtés az ország elsődleges energiaforrásainak egyharmadát emészti fel. Szivárog, elöregedett, alacsony hatásfokú, és félő, hogy – ha nem újítják fel a vezetékeket – hamarosan komoly kimaradásokkal kell számolni. De hogyan lehetne finanszírozni ezt a hatalmas beruházást? A kérdés nehezen megoldható, s nem csupán pénzügyi okokból. 

Az oroszok a fűtést és általában a lakhatáshoz kapcsolódó szolgáltatásokat ugyanolyan alapvető szükségletnek tartják, mint az egészségügyi ellátást vagy az oktatást. A szovjet éra óta a városlakók nagy része úgy gondolja, hogy az állam dolga otthont nyújtani mindenkinek, valamint a „közszolgáltatások” (fűtés, víz és áram) árát alacsonyan tartani (1) , illetve, ha lehet, ingyenessé tenni. A VTsIOM orosz közvélemény-kutató 2013 elején közölt tanulmánya szerint a megkérdezettek 58 százaléka aggódik a közszolgáltatások ára miatt. És nem ok nélkül: míg az 1990-es évek elején egy átlagos háztartás költségvetésének alig 2 százalékát tette ki, most ez az arány a 8-10 százalékot is elérheti, s a helyzet még rosszabb a távolabbi vidékek kisvárosaiban, ahol a fizetések alacsonyabbak.

A szövetségi törvény szerint a közszolgáltatási díjak nem haladhatják meg egy háztartás jövedelmének 22 százalékát. Moszkvában – amely köztudottan nagyon drága város, és az önkormányzat különösen gazdag – ezt a határt 10 százalékra csökkentették. A lakosság néhány rétege – nyugdíjasok vagy a háborús veteránok – kedvezményes tarifát fizetnek, és nem akar lemondani kivívott előjogairól. 2005-ben a kormány szerette volna újratárgyalni a szociális garanciákat (a lgotikat: a tömegközlekedést, az egészségügyi ellátást és a gyógyszerek teljes vagy részleges ingyenességét, a közszolgáltatások fizetése alóli mentességet), helyettük támogatási rendszert bevezetni. Ennek hallatán mintegy száz városban több mint félmillió ember vonult az utcára tiltakozva a kormány törekvései ellen. Ezek voltak az első nagy tömegmegmozdulások 1990 óta.

Európában a lakosok a jövedelmekhez képest egyre növekvő lakásárak és lakbérek miatt aggódnak, Oroszországban viszont, ahol tulajdonképpen 1991 után a lakások ingyen kerültek bérlőik tulajdonába (2) , a fűtés-, a víz- és az áramszámla okoz aggodalmat. „Vlagyimir Putyin nagyon odafigyel erre, különösen, ami a vidéki kisvárosokat illeti, például Szibériában. Itt van ugyanis a szavazóbázisa” – emeli ki Lev Gudkov szociológus, a Levada orosz közvélemény-kutatási központ igazgatója.

Az 1990-es évek vége és Putyin hatalomra jutása óta a fosszilis energiahordozók nemzetközi ára gyorsan emelkedett, ami lehetővé tette a városi központi fűtés árának állami támogatását, valamint a „legkiszolgáltatottabbak” segélyezését. A háztartások által fizetett számla így tehát csak a hő előállításának kétharmadát fedezi. A közösség rövid távon gondolkodik, inkább állami támogatással csökkenti a számlák végösszegét, mint hogy az energiahatékonyságba fektetne a költségek hosszú távú csökkentésére. A szociálpolitika kétségkívül sikeres volt, és hozzájárult a szegénység csökkenéséhez. A Levada Központ szerint Oroszországban az éhezők aránya az 1990-es évek közepén mért 15-20 százalékról napjainkra 5-6 százalékra csökkent. Ez a politika azonban csak tompítja a piacgazdaságnak a legkiszolgáltatottabbakra gyakorolt hatásait, de nem javítja ki azt a modellt, amely egy bénultságig túlszabályozott rendszerre telepítette rá a legszélsőségesebb privatizációkat. Ha valaki rendes nyugdíjat vagy egészségügyi biztosítást szeretne, annak borsos árú magánbiztosítást kell fizetni. „Putyin megemelte a közszolgáltatások tarifáit – magyarázza Maria Lipman, a Carnegie Központ politológusa. – Ugyanakkor vigyáz arra, hogy ne lépje át azt a határt, amellyel kockára tenné szavazóbázisa bizalmát. Tulajdonképpen megvásárolja a társadalmi békét.”

Hozzák nyilvánosságra igazi tulajdonosaik nevét!

A magánszektor, amely 2005-ben a városi fűtés negyedét látta el, le akar számolni a szovjet érában megszerzett előjogokkal, és hozzá akar férni a helyi közszolgáltatások zsíros piacához. Szívesen átvennék a közszolgáltatók helyét, de a magánpiaci szereplők több szabadságot várnak az árak rögzítését illetően. „Egy beruházó sem akar pénzt fektetni olyan szektorba, amelyben nem maga határozza meg termékének árát – jegyzi meg Konsztantyin Szimonov, egy, az orosz fűtésről számos tanulmányt készített tanácsadó kabinet, az Országos Energiabiztonsági Alap igazgatója. – Egy üzletember tudni akarja, mennyi idő alatt térül meg a befektetése.” Hatalmas összegekről van szó, annál is inkább, mivel az Orosz energiastratégia – 2030 című hivatalos dokumentum szerint 2030-ra az infrastruktúra 65–70 százaléka válik elavulttá és 15 százaléka üzemveszélyessé.

A hálózaton 1980 óta komolyabb fejlesztést nem végeztek, és a legutóbbi gazdasági válság csak súlyosbította a helyzetet: 2007-ben a fűtés korszerűsítésére elkülönített alapokat a felére csökkentették, és azóta sem tértek vissza az eredeti szintre. A magáncégek persze szívesen finanszíroznák a szükséges beruházásokat, ennek árát azonban kétségtelenül a lakosság fizetné meg. Az orosz kormánynak tehát ügyesen kell egyensúlyoznia a szavazók – főleg a szibériai vidéken élők – megtartása és az elavult szektor gyors korszerűsítése között. Az első az áremelések mérséklését diktálja, a második az árak durva növelését. 

Miután 2010. július 27-én megszavazta a fűtésről szóló szövetségi törvényt, a kormány megkísérelte átalakítani a tarifapolitikát. A törvény 9. cikke négy elszámolási tarifát ír elő, amivel törekszik igazságos egyensúlyt fenntartani a társadalmi szempontok és a beruházás megtérülése között. A törvény garantálni igyekszik a fogyasztó számára a megbízhatóbb szolgáltatásokat, a minőséget és a hozzáférhetőséget, ami igazolná a piaci viszonyokat tükröző áremelések létjogosultságát. A vállalatoknak pedig, a törvény garantálná a beruházások megtérülését azzal, hogy a tarifák kiszámolási módszere beépíti a vállalati nyereséget is. De eddig a törvény csupán írott szöveg maradt.

A kérdés akkor vált különösen égetővé, amikor a 2012-es választások során Putyin harmadik alkalommal is ringbe szállt az elnöki pozícióért. A 2011. decemberi országgyűlési választásokon történt csalások és az emiatt tüntetők elnyomása megrendítette az Oroszországi Föderáció mintegy 143 millió választópolgárának hitét az elnökben. Putyin, szavazótáborának felbomlásától tartva, lépéseket tett konzervatív bázisának megerősítésére. Ugyanakkor, az ukrán válság kapcsán, ez a konzervatív szándék látványos teret kapott a külpolitikában is. Az ideológiában szintén konzervatív fordulat következett be (3) , mindeközben a Kreml vezére megpróbált anyagi téren megfelelni választótáborának. Ehhez pedig kész volt megfékezni az energiaellátók liberális törekvéseit. 

A fűtés problémája 2011. december 19-én lett újra politikai prioritás egy, a lakhatásnak szentelt minisztertanácsi ülésen. A gyanakvóan a kamerába tekintő Putyin egy átlagos háztartás számláit vizsgálgatja, és felháborodottan „fedezi fel”, hogy összesen 2000 rubellel (40 euróval) nőtt a számlák végösszege. Ez jelentős összeg, hiszen az országban 2011-ben a jövedelmek fele kevesebb mint 530 euró volt, a nyugdíjak pedig gyakran a 200 eurót sem érik el. Nem sokkal a tévében megrendezett felháborodása után a Kreml elnöke több állami energiavállalat (fűtés, áram stb.) vezérét elbocsátotta. A kormány pedig elfogadott egy dokumentumot, amely arra kötelezte az energiaszektor vállalatait, hogy fedjék fel igazi tulajdonosaikat, akik közül többen adóparadicsomokban kamatoztatták pénzüket. 

Az ilyen típusú vezetés mellett, amelyet sok megfigyelő, köztük Lev Gudkov „szociális konzervativizmusnak” „atyáskodó államnak” avagy „paternalista kormánynak” csúfol, Putyin nem veti el a piac felé nyitást sem. Ahogy azt Thane Gustafson svéd szakértő írja a posztszovjet gazdaságról, az orosz vezetők azt a következtetést vonták le az 1990-es évek káoszából, hogy „azért nem kizárólag a magánvállalatokat a felelősek, [hanem] az állami irányítás gyengesége is. Erre a megoldás tehát egy gyakorlatias partnerség a magán- és a közszféra között, amely partnerségben az államnak jut a vezető szerep a stratégia meghatározásakor. Putyin gazdasági lépéseinek alapja egy határozottan merkantilista, nacionalista és patrióta világnézet.” (4)   

A privatizáció ellenére a rendszert nem korszerűsítették

A fűtési rendszer tehát részlegesen privatizált, leginkább olyan orosz vállalatok javára, amelyeket részben az állam birtokol: ilyen a többé-kevésbé magánvállalatként működő állami gázóriás, a Gazprom, a Mihail Prohorov tulajdonában lévő Onexim, illetve a másik oligarcha, Viktor Vekselberg kezében lévő Renova Csoport, és említhetnénk több céget is, amelyeket a megfelelő helyen álló köztisztviselőkkel jó viszonyt ápoló, vidéki üzletemberek birtokolnak

Sok, veszteséggel működő vállalat azonban a köz-, vidéki vagy önkormányzati szektorban maradt – mondja Oleg Sejn az asztraháni regionális duma képviselője, az Oroszországi Munkaszövetség és a Lakosság Szövetségének tagja.

A privatizáció ellenére elmaradt a korszerűsítés; évente egy százaléknyit újítanak fel. Ezzel a tempóval egy évszázadba telne az egész rendszer lecserélése, miközben bármikor leállhat. Ez súlyos következményekkel járna, a lakosság pedig egyre elégedetlenebb a fűtéssel és a közszolgáltatásokkal.

A kudarc részben a termelési modellnek tudható be. A nagy elektromos erőművek – fő tevékenységük mellett hőt is előállítanak – körülbelül a fűtés felét adják. 2003 óta viszont többet privatizáltak, és az új tulajdonosok leállíttatták a hőtermelést, mivel az sokkal kevesebb hasznot hoz, mint az áramtermelés. A melegvíz-ellátás másik felét kisebb kazánok adják, amelyek a magánszektor szereplőinek kezében vannak vagy magántulajdonosok bérlik őket. A hőt továbbító csőrendszereket a szállító és ellátó szolgáltatásokat nyújtó társaságok üzemeltetik. Beruházások híján azonban a csőrendszerek túlméretezettek és rosszul szigeteltek: a hőmennyiség 25 százaléka vész el a csövekben, ám ugyanez az arány például Finnországban csak 6 százalék.

Hogy valamivel igazolják a fejlesztések elmaradását, a közkézen maradt kazánok felelősei arról panaszkodnak, hogy korlátozottan férnek hozzá a nyersanyagforráshoz: „Legfőbb problémánk, hogy nagyban függünk a fűtőanyag-beszállítóktól, és csak abban tudunk reménykedni, hogy nyereségvágyukat letörik a felsőbb politikai hatalmak. Végeredményben semmilyen profithoz sem jutunk, és eszközeink csak az infrastruktúrák elfogadható szintű működtetéséhez elegek” – mondja Nikolaj Birjukov, az egyik moszkvai külső kerület, Mityiscsi első alpolgármestere, aki az önkormányzati szolgáltatásokért felelős. Bizonyos energiaszolgáltató csoportok kihasználják erőfölényüket, és felvásárolják a kazánokat. „Amikor a fűtőanyag-beszállítók és a hőtermelők egy céget vagy egy cégcsoportot alkotnak, nem érdekük, hogy csökkentsék a felhasznált energia mennyiségét. Épp fordítva, minél jobban kell fűteni, minél többet fogyasztanak az emberek, annál többet fizetnek – vagy közvetlenül a számlákon keresztül, vagy adó formájában, a fűtés állami támogatásán keresztül –, a szektor vállalatai annál nagyobb nyereséget zsebelnek be” – panaszkodik Pjotr Falkov nyugdíjas, aki a számlák hosszas elemezgetése során szinte szakértőjévé vált a témának (lásd keretes írásunkat).

A helyi vállalatok mozgástere eleve szűkre szabott a politikai vezetés által megállapított fogyasztói árak és az energiatermelők előállítási költségei között, ráadásul meg kell küzdeniük a képviselők és a tisztviselők korrupciójával. 2013 elején Mihail Pahomov, az elnöki párt üstökösének meggyilkolása után a Der Spiegel közzétette egy vizsgálat eredményét. A német hetilap felfedte, hogy a fiatal képviselő titokban jutalékot – eurómilliókat – zsebelt be, városának Lipeck vezetékhálózatának a felújításakor, miközben a megrendelést saját kivitelező cége szerezte meg. (5) Testére egy cementtel felöntött fémhordóban találtak rá. „A korrupció az egyik oka annak, amiért képtelenség megreformálni ezt a szektort – véli Mihail Nyikolszkij, aki hosszú ideig volt felelős Krasznojarszk régió energiaellátásáért. Itt egy képviselő és a gázellátó vállalatok közötti érdekellentét magyarázza a magas árakat. Máshol az energiaellátó vállalat elnöke túlszámlázza a csővezeték felújítási munkáit.”

Maga Putyin is gyakran hívja fel a figyelmet erre a jelenségre, és a mediatizált felháborodások után általában antikorrupciós vizsgálatot rendel el néhány helyi közigazgatási vezető ellen. „Mindez nem csak látszat– magyarázza Elena Panfilova, az Amnesty International orosz irodájának igazgatónője. Az elnök hallgatólagosan egyezséget kötött a tisztviselőkkel, akiknek száma jelentősen nőtt elnökségei idején. Lojalitásukért cserébe megengedi nekik, hogy lopjanak. A fűtési szektorban van azonban egy határ, amit nem léphetnek át: tilos a rá szavazó kisemberek érdekét megsérteniük. A fűtéssel kapcsolatban tehát két, hozzá lojális csoport között kell választania.” (6)

A nyugati privatizációk függő viszonyba taszították az önkormányzatokat

Ilyen körülmények között hogyan lehetne fokozni az energiahatékonyságot annak érdekében, hogy a jövőben csökkenteni lehessen a háztartások számláit úgy, hogy közben rögtön növeljék az egységnyi hőmennyiség árát? Az energiahatékonyságról szóló 2009. november 23-i törvény, igaz, csak papíron, megteremti annak feltételeit, hogy a termelő erőművek hatékonyabbak lehessenek és kevesebb elsődleges energiaforrást kelljen felhasználniuk. A hő és az áram együttes előállítása mellett a törvény előírja a csövek szigetelését, hogy harmadára lehessen csökkenteni az energiaveszteséget. Egyes önkormányzatok – például a Moszkva északkeleti részén található Mityiscsi – olyan rendszert vezetnek be, amellyel egy-egy társasház maga is szabályozhatja fogyasztását helyi, kerületi kazánok révén. A beruházás mintegy százezer euróba kerül egy sorháznál, de a lakosokat elméletileg takarékoskodásra ösztönzi. Konsztantyin Szimonovot elszomorítja, hogy az emberek nem lelkesednek az ötletért:

„Habár, a mi posztszovjet mentalitásunk megítélése szerint, a beruházás megtérülési ideje relatíve rövid, még mindig túl hosszú. Az oroszok úgy gondolják, hogy felesleges plusz pénzt költeni hat-hét éven keresztül csak azért, hogy utána csökkenjenek a számlák, amikor szerintük a fűtésnek amúgy is ingyenesnek kéne lenni.” Az Országos Energiabiztonsági Alap szakértője infrastruktúrát finanszírozó kötvények kibocsátását javasolja, ami költségvetésen kívüli többletforrásokat eredményezne. Az ötletről azonban már tizenöt éve vitatkoznak, eredménytelenül. Hogy feloldják az ellentmondást („a szektor privatizált, de a vállalatok képtelenek beruházni” – mint azt találóan kifejezi Mihail Birjukov, Mityiscsi polgármestere), a közszféra és a magánszféra lehetőségeit kombináló liberális megoldásokat dolgoztak ki, mint a public-private partnership (ppp), vagyis a köz- és magánpartnerségi kapcsolatok vagy a koncessziós rendszerek, azonban ezek a tervek sosem valósultak meg.

Az alkalmazandó stratégia megvitatásakor az orosz vezetői körök figyelmét nem kerülte el, hogy a Nyugaton lefolytatott privatizációk az önkormányzatokat függési viszonyba taszították a piac szereplőivel szemben. Az infrastruktúrák privatizációja távolról sem garantálja a szükséges beruházásokat, mint azt a brit vasút vagy a francia nagy víz- és csatornaszolgáltató cégek esete mutatja. Másrészt az elitnek egy, a miniszterelnök, Dimitrij Medvegyev képviselte csoportja inkább hajlik egy kevésbé államközpontú kormányzás felé, támogatja a liberális „reformokat”, az energia kérdését pedig a globális felmelegedés felől közelíti meg. 2009-ben Medvegyev „modernizációs programmal” próbálta fellendíteni a nemzetgazdaság versenyképességét, amelynek céljául az energiahatékonyság 40 százalékos javulását tűzte ki 2020-ig.  

A nem túl derűs gazdasági környezet és az elnök azon törekvése mellett, hogy megtartsa a nép támogatását, a városi fűtési rendszer modernizációja várhat még magára kicsit. Az orosz városlakók pedig tovább izzadnak lakásaikban, miközben odakint mínusz 20 fok alá süllyed a hőmérő higanyszála – és imádkoznak, nehogy leálljon a rendszer.

A kezdeményezések embere

2011. február 3-án végre elérkezett a 71 éves Pjotr Falkov számára a dicsőség órája. Ezen a napon szerepelt a JKKh (az önkormányzati szolgáltatások rövidítése) című tévéműsorban, amit az első számú orosz csatornán sugároznak. A műsor háziasszonya, a jellegzetes frizurájú színésznő, Elena Proklova magára vállalta a fogyasztók érdekvédelmét. Pjotr Falkov hosszú beszédbe kezd. Egy sor képviselőt és tisztviselőt vádol, akik véleménye szerint azt gondolják, „hogy a lakhatási törvény csak egyetlen cikkből áll, mégpedig a 153-as számúból, amely kimondja, hogy a fogyasztónak ki kell egyenlíteni számláit”. A közönség sorai között ötvenéves háziasszonyok tapsolnak ütemesen, hónuk alatt a saját számláikat tartalmazó dossziéval.

A nyugdíjas mérnök vitairatában elmondottak igazolásaképpen fejből idézi a törvény egyes cikkeit. Falkov úr csupán „amatőr jogász, aki autodidakta módon képezte magát, miután furcsaságokra figyelt fel a számláiban” – meséli Hélène Richard, aki Lyonban tanul politológiát, és az orosz társasházakról írja doktori disszertációját. Pjotr Falkovban van kezdeményezőkészség. „A 2005-ös tüntetések után a csendesebb civil akciók vették át a stafétabotot. Az elszigetelt vagy kis csoportokba szerveződött városlakók a jogra és a bíróságokra támaszkodva igyekeznek nagyobb átláthatóságot elérni a költségek kiszámlázásakor” – fűzi hozzá HélèneRichard. 

Nem könnyű Falkov úr mondandóját követni, amikor elkezdi felsorolni a fűtés, a víz vagy az áram Oroszországban szokásos kiszámlázásának milliónyi apró részleteit. „Mikor először meg akartam érteni, azt hittem, megőrülök. Minden abszurd és ellentmondásos, ennek pedig megvannak a nagyon is valóságos okai, minden rejtve van, nehogy bárki bármit is ellenőrizni tudjon” – magyarázza Falkov úr. Szemmel láthatóan örül, hogy megoszthatja velünk néhány felfedezését, amelyekkel sikerült átlátnia a csinovnyikok (köztisztviselők) gogoli történetbe illő ravasz fogásait. 

A törvények és helyi rendeletek labirintusában Falkov úr rábukkant egy szegletre, ahol a bürokraták vagy a közüzemi szolgáltató vállalatok hanyagságából fakadó veszteségeket a lakosokkal fizettetik meg úgy, hogy az egyén képtelen ellenőrizni költségeinek valódiságát.

De miért fektetett Falkov úr ennyi energiát a számlák elemzésébe? Mert nem tetszik neki, hogy „polgártársai megrekedtek a szociális infantilizmus stádiumában” – mondja Falkov úr nevetve. Nem képvisel semmilyen egyesületet, azonban néhány hasonló elszántságú polgártársával közösen létrehozott egy nem hivatalos társaságot, miután megnyertek néhány, eleinte vesztésre ítélt pert.

Régis Genté

Lipták-Pikó Judit

(1Jane R. Zavisca: Housing New Russia [Lakhatás az új Oroszországban], Cornell University Press, Ithaca, 2012.

(21991. július 4-i, a lakóparkok privatizációjáról szóló törvény.

(3Lásd Jean Radvanyi: Moscou entre jeux d’influence et démonstration de force [Moszkva, a hatalmi játékok és erődemonstrációk színtere] és Jean-Marie Chauvier: Eurasie, le “choc des civilisations” version russe [Eurázsia, a civilizációk összecsapása – orosz változatban], Le Monde diplomatique, 2014. április.

(4Thane Gustafson: The Battle for Oil and Power in Russia [A szerencse kereke: harc az olajért és a hatalomért Oroszországban], Belknap Press, Cambridge (Massachussetts), 2012.

(5Matthias Schepp: The ‘Pride of Russia’: A corrupt politician’s ignoble demise [Oroszország büszkesége: egy korrupt politikus szégyenteljes bukása], Der Spiegel, Hamburg, 2013. március 27.

(62000 és 2012 között a köztisztviselők száma 1,16 millióról 1,57 millióra nőtt, vagyis 35 százalékkal emelkedett (Rosstat).

Megosztás