Áldozatok traumái, traumák áldozatai

Kategória: 2014. május
Írta: Fáber Ágoston
Találatok: 5102

Peace pipeA 20. században a történelem többször is egymás ellen fordította a lakosság különböző csoportjait. Az ebből következő traumák sokáig tabusítva voltak, feldolgozásukkal továbbra is adósak vagyunk. De ha ez továbbra is így lesz, félő, hogy újabb és újabb traumatizáló események rakódnak majd a régiekre, amelyek súlya alatt összeroppanhatunk. A feldolgozatlan traumákra természetesen a politikusok is előszeretettel játszanak rá, ahelyett, hogy feldolgozásukat elősegítenék, és a fontos társadalmi kérdésekre új megoldásokat keresnének.

Cikkünk az áldozat, a hős és a tettes szerepkörét próbálja meghatározni, és a felejtés mellett érvel. „A sérelmeket nem azért kell feldolgoznunk és túllépnünk rajtuk, mert ne lennének jogosak, hanem ennek ellenére.”

A Szabadság téren[1] kormánydöntés alapján felállítandó „megszállási emlékmű” körül fellángoltak az indulatok. Nem véletlenül. A birodalmi sas és Gábriel arkangyal szimbolikája ugyanis a 20. század egyik nagy traumájára nehézkedik rá.

Éppen ezért fontos, hogy tisztán lássunk. A szoborállítás kapcsán a kormány a történelemhamisító vádját vonta a maga fejére. A tiltakozók a szobor szimbolikáját úgy értelmezik, hogy az tévesen a bűnös náci Németország és az ártatlan, áldozati szerepben tündöklő Magyarország mítoszát jeleníti meg. Értelmezésükben megerősíti őket az a tény, hogy a szobor alkotója, illetve a műalkotás két elbírálója is ezt az interpretációt vallja magáénak. (Velük szemben Magyarország miniszterelnöke Gábriel arkangyal alakját nem a megszállt országgal, hanem a megszállás összes áldozatával azonosítja.)

Senki sem vitatja, hogy áldozatok emlékére szobrot állítani morálisan helyeselhető cselekedet. A kérdés azonban nem ez. A szobor körül kibontakozó konfliktust ugyanis valójában egy kimondatlan kérdés tisztázatlansága okozza: ki az áldozat? Vajon a német megszállás idején a náci német csapatok oldalán harcoló magyar katonák ugyanannyira (értsd : ugyanolyan mértékben és ugyanolyan értelemben) áldozatok-e, mint a koncentrációs táborokba elhurcolt zsidó és nem zsidó származású magyarok. Vajon Horthy tettes volt-e vagy áldozat, a magyar közigazgatás, a karhatalmi erők, Magyarország polgárai tettesek voltak-e vagy áldozatok.

Hogy ki az áldozat, ez a 20., de immáron a 21. századnak is az egyik legfontosabb és legtragikusabb, de kibeszéletlenül maradt kérdése. A kérdés a levegőben lóg, és amíg lóg, a hátterében meghúzódó traumák is átörökítődnek. Egyik generációról a másikra, egyik századról a másikra.

A tettes és áldozat kérdése a kényszer és lehetőség kérdése. Egy elítélendő cselekedet végrehajtója esetében egyéni felelősségének nagyságát az határozza meg, hogy mekkora mértékben volt lehetősége magát e cselekedet kényszere alól kivonni. Csak a fogalmi tisztánlátás kedvéért: ahol semmiféle cselekvési szabadság nincs, ott döntési helyzetről sem beszélhetünk, vagyis a morális szempont nem értelmezhető.

A holokauszt olyan traumatikus kérdése a mai Magyarországnak, amely a „történeti tudattalanból” irányít bennünket, de a népre hivatkozva gyakorolt pártállami diktatúra is ugyanezt a problémát hordozza magában. Az ügynökaktákat nem csak a tettesek pellengérre állításának és az áldozatok legalább szimbolikus kárpótlásának reményében lenne fontos végre megnyitni, hanem pontosan annak érdekében, hogy megtudhassuk, ki az áldozat. A tetteshez majd az áldozaton keresztül vezet el az út.[2]

Mert tettes és áldozat kérdése többek között kizsákmányolás kérdése. Itt a terminust nem marxi, hanem annál jóval tágabb értelemben használom: tettes és áldozat ugyanannak az emberi viszonynak a két oldala. Ez a viszony pedig azt feltételezi, hogy a tettesnek az áldozat áldozat mivoltából előnye származik. Nincsen tettes áldozat nélkül, és nincsen tettes (legalább átmeneti és szimbolikus) haszon nélkül.[3] (Ily módon ez a morális alapkérdés a mai globális viszonyokra is kiterjeszthető: a Nyugat-Európában élvezett technikai vívmányokat Európától távol gyakran emberhez méltatlan körülmények között állítják elő.)[4]

Ugyanakkor az emlékmű körüli konfliktus generációs konfliktus is egyben. A német megszállás és a magyarországi deportálások (és a trianoni országcsonkítás, valamint a pártállami diktatúra) feldolgozatlan traumáját a 20. század hagyta nekünk örökül, de ezek mellett a 21. század új problémákat is kitermelt magából. Így a mai fiatalok generációjának nem csak az őket személyesen érintő nehézségekkel, de a szüleik-nagyszüleik generációja által rájuk nagyrészt tudattalanul áthagyományozott (mert évtizedekig tabusított) traumákkal is meg kell(ene) birkózniuk.[5] A mai magyarországi fiataloknak a globális kapitalizmus félperifériáján egzisztenciális problémákkal, a prekaritással, a kockázat társadalma korában ökológiai katasztrófákkal, a biztosnak hitt támpontok, a maguktól értetődőségek felszámolódásával, az információs társadalom kibontakozása közepette a személyközi kapcsolatok radikális átalakulásával kell szembenézniük. De Trianon, a holokauszt és a pártállami diktatúra tragédiáját is kénytelenek maguk előtt görgetni. A fiatalok látszólagos részvétlensége és szótlansága a 20. század sorskérdéseivel kapcsolatban hangos kiáltásként is értelmezhető; azok a sziszegő hangok pedig, amelyek Trianon, a pártállami diktatúra vagy a második világháború népirtása körüli polémiákat „unalmasnak” vagy „hisztériának” nevezik, érzéketlenek ugyan, de az önvédelmi mechanizmust nehéz nem meglátni hátterükben: „Ne tegyetek a vállunkra olyan terheket, amelyek súlya alatt összeroppanunk!”[6]

(A generációs konfliktus élesedéséhez a jóléti juttatások folyamatos szűkülése is hozzájárul. A „nyugdíjat vagy iskolát” dilemma csak a szűkülő erőforrások optikájában jelenik meg, s a különböző juttatásokat élvező generációkat könnyen egymás ellen fordítja.)

Ahhoz, hogy tettesek és áldozatok, hősök és áldozatok, hősök és tettesek viszonya megérthető legyen, nem nélkülözhető egyrészt az objektív körülmények, kényszerek meghatározása, másrészt esetről esetre haladva azt is fel kell tárni, hogy az érintettek közül ki mekkora mértékben volt hajlandó és képes a történeti-társadalmi-jogi stb. keret határait tágítani. Nem minden érintettnek volt egyforma mozgástere, de az egyforma mozgástérrel rendelkezők sem cselekedtek egyformán. Ehhez a strukturalista/intézményi és a mikrotörténeti/mikroszociológiai megközelítés ötvözésére volna szükség, bár az idő a módszer ellen dolgozik. Csak így tudnánk ugyanis azokra a kérdésekre válaszolni, hogy a társadalom, a közigazgatás, a karhatalom különböző szintjein mekkora volt a cselekvési szabadság, és ezzel az egyedi esetekben kik és hogyan éltek.[7] A magyarországi zsidóság esetében például: hogyan történt a deportálási parancsok kiadása? Ki látta a parancsot, ki továbbította? Ki gyakorolt nyomást kire? Kik és hogyan végezték az érintettek begyűjtését? A parancs megtagadása milyen következményekkel járt (volna)? Volt-e lehetőség a parancsot a következmények észrevétlen enyhítésével teljesíteni? A potenciális áldozatokat bújtatók mekkora kockázatot vállaltak? stb.

Áldozatok, hősök és tettesek az egyéni mozgástér kialakításában különböznek egymástól.

Az áldozatok a körülmények, az egyéni mozgástér megszűnésének tragikus áldozatai.

A hősök a mozgástér, a számukra objektíve adott struktúra tágítói. Ők azok, akik többet tesznek másokért, mint amennyi tőlük az adott társadalmi kontextusban elvárható volna.[8] A strukturális kényszerek szorításán mások érdekében saját mikrovilágukban próbálnak lazítani, nem ritkán saját életük és családjuk kockáztatásával védelmezik vagy bújtatják a potenciális áldozatokat.

A hős ellentétpárja a tettes, a lelkes kollaboráns.[9] Ő az, aki saját strukturális mozgásterét – a saját maga érdekében tett tágítási kísérletek után végső soron – beszűkíti. Ő az, aki másokért annyit sem tesz meg, amennyi tőle elvárható lenne, míg az áldozat tragédiáját saját hasznára igyekszik fordítani.

A hosszú évtizedek óta magunk előtt görgetett traumák feldolgozása az egészséges identitás és a pozitív énkép kialakulásának előfeltétele.

A sérelmeket nem azért kell feldolgoznunk és túllépnünk rajtuk, mert ne lennének jogosak, hanem ennek ellenére. Negatív identitásra nem lehet semmit sem építeni. Ha létezésem alapját az képezi, hogy „én vagyok az, akinek a családját elgázosították”, „én vagyok az, akinek a családját a trianoni döntés szétszakította”, ezzel egész életemre megnyomorítottá válok, és ha nem vigyázok, nyomorúságom átörökítésével a gyerekeim életét is nyomorúságossá tehetem.[10]

A kollektív traumákat ki kell emelni a kollektív történeti tudattalanból, közösen reflexív vizsgálat alá kell vonni[11] – az áldozatok és tettesek körét, ez utóbbiak felelősségének mértékét és jellegét pontosan meg kell határozni, az áldozatok szenvedését el kell ismerni –, majd tankönyvekbe, szobrokba, emlékművekbe, múzeumokba, levéltárakba kell száműzni. Az emlékezet felfűtését annak lehűtése kell, hogy kövesse: a trauma helyett a traumát kiváltó eseményről megszerzett kollektív tudást kell megőrizni. Minderre pontosan azért lenne szükség, hogy közös életünket, társadalmi konfliktusainkat a traumák ne a tudattalanból irányítsák. A trauma feldolgozásának része a felejtés. Nem a múltat, hanem a traumatikus eseményt mint traumát kell elfelejteni, vagyis a trauma átörökítési láncát meg kell szakítani.

A felejtés nem megtagadás vagy elfojtás. A múlt megtagadása paradox módon nem segít a traumatikus körforgásból kilépni. A megtagadás aktusát a sérelmek felszínen tartásához hasonlóan a múltbeli traumák irányítják tovább. Az elfojtás pedig általában nem tökéletes, s mint ilyen, inkább árt, mint használ. A felejtés a továbbélés kulcsa. Ha tetszik, ez önző szempont. A ma élők önzése. De ha másképp fogjuk fel, akkor önzetlen tett: a következő generációk életét próbáljuk meg élhetővé tenni.

Hosszabb távon a „nem felejtést szolgáló emlékezés” stratégiáját a „felejtést szolgáló emlékezés” kell, hogy felváltsa.[12] A traumatikus élményt személyesen átélt emberektől aligha várható el, hogy felejtsenek. Az utánuk következő generációktól pedig nem várható el, hogy ne „felejtsenek”.[13] Mannheim Károly szerint „társadalmunk továbbéléséhez ugyanolyan szükség van társadalmi emlékezetre, mint felejtésre és új tettekre”.[14] A szüleink-nagyszüleink történelmi (vagy akár egyéni) traumáinak magunkra vállalása nem megoldás. Ezt ők sem várnák tőlünk.

A múlt század traumáit továbbra is magunk előtt görgetjük, de hiába próbálnánk meg őket pajzsként magunk elé tartani. Még ha rövidtávon újabb traumatizáló kollektív események nem is valószínűsíthetők, de már középtávon sem kizárhatók. Lehet, hogy tragikus módon éppen e feldolgozatlan traumák lesznek újabbak kiváltó okai. A huszadik század nehéz örökségét magunkkal cipelve vajon hogyan fogunk velük megbirkózni?

Hogy a német megszállás áldozatainak állítandó emlékmű képes lesz-e „traumatikus restanciánk” ledolgozásához hozzásegíteni bennünket, egyelőre nem tudhatjuk, bár az ellentétes álláspontok megmerevedése és a tény, hogy az emlékmű „erőből született”, konszenzushiányos helyzetben és a konszenzusra törekvés szándéka nélkül jött létre, nem adnak okot a bizakodásra. Ahogyan az sem segít, hogy történelmi traumáink veszélyes politikai és hatalmi játszmák részévé váltak.[15] De ha legalább arról vita indul, hogy ki az áldozat, ezzel összefüggésben pedig ki a hős és ki a tettes, a felállítandó emlékmű már ezzel képes lehet saját küldetésén messze túlmutatni, a kollektív emlékezetet pedig átmenetileg „felforrósítani”, majd később „lehűlni” hagyni.

A szerző, Fáber Ágoston (1981) szociológus, a Replika szerkesztője, az ELTE-TáTK és a párizsi Ecole des Hautes Etudes en Sciences Sociales (EHESS) doktorjelöltje.

 


[1] A kézirat különböző változataihoz fűzött értékes megjegyzéseikért szeretnék köszönetet mondani Bartha Eszternek, Berger Viktornak, Éber Márk Áronnak, Farkas Attila Mártonnak, K. Horváth Zsoltnak, Németh Krisztinának és Zombory Máténak. Az írás tartalmáért azonban minden felelősség engem terhel. A szöveg lábjegyzetek nélkül egyfajta segélykiáltásként, lábjegyzetekkel együtt amolyan tanulmányféleségként olvasható.

[2] Európa 20. századi történelmében nem ritka jelenség, hogy valaki valamely elnyomó diktatúra üldözöttjéből egy másik aktív előmozdítójává válik, vagyis hogy egykori áldozatból később tettes lesz. Ahogyan az áldozatok esetében sem ritka, hogy egymás után több traumatikus eseménynek is szenvedő alanyaivá váltak. Ilyenformán Trianon mint „magyar” és a holokauszt mint „zsidó” tragédia szembeállítása nem csak szimbolikusan elvetendő, de tényszerűen sem állja meg a helyét. A 20. század első felében sok zsidó származású magyar volt kénytelen először az országterületek elcsatolását, majd a deportálást elszenvedni, ahogyan a deportálás sem csak zsidó származásúakat érintett. E belátás jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni.

[3] Az Amerika földjén leigázott indián őslakosság és az Afrikából behurcolt fekete rabszolgák helyzete között különbséget szokás tenni a tekintetben, hogy míg az első csoportot rabszolgamunkára alkalmatlannak gondolván a hódítók leigázták vagy rezervátumokba kényszerítették, addig a feketék munkaerejét rabszolgamunka formájában kiaknázták. Való igaz, az anyagi termelésben való részvétel szempontjából megáll ez a különbségtétel, de a hódítók – ha máshogyan nem is, legalább saját (kulturális és katonai) felsőbbrendűségükbe vetett hitük megerősítése formájában – szimbolikus haszonra mindkét esetben szert tettek.

[4] Naomi Klein: No Logo, AMF – Tudatos Vásárlók Egyesülete, 2004, többek között pp. 211-212.

[5] „Ráadásul itt vannak még a sok évszázados, történelmi sérelmek, s persze a legújabbakról, a létbizonytalanság keltette feszültségekről, a munkahelyi elbocsátásokban kifejeződő, mindennapi kudarcélményekről sem szabad megfeledkeznünk.” (A politikai gyűlölet elszigetelhető. Interjú Losonczi Ágnes szociológussal, Népszabadság, 51. 1993, 141., p. 19.)

[6] „Sok mindenben előnyös, hogy az öregek tapasztaltabbak a fiataloknál. De az, hogy az ifjúság messzemenően nélkülözi a tapasztalatot, egyben azt is jelenti, hogy kevesebb teher nyomja, neki könnyebb az élet továbbvitele” – mondja Mannheim (A nemzedékek problémája in: Tudásszociológiai tanulmányok. Osiris, Budapest, 2010, p. 224.). Bárcsak Mannheimnek a mai magyar kontextusban is igaza lenne. Ha ugyanis a fiatalok magukra vállalják szüleik és nagyszüleik traumáit, félő, hogy túl hamar megöregszenek: „Elsősorban az tesz valakit öreggé, hogy egy sajátos, önmaga által kialakított és előzetes formát adó tapasztalati összefüggésben él, amely minden lehetséges tapasztalásnak bizonyos mértékig már eleve megszabja az alakját és a helyét.” (Mannheim Károly: i. m., p. 224.)

[7] Valós társadalmi helyzetekben teljes hatalomnélküliségről ritkán beszélhetünk. Michel Foucault – és többnyire az ő munkásságából kibontakozó surveillance studies irányzat – hangsúlyozza, hogy a hatalmat és a hatalomnélküliséget nem bináris rendszerben, hanem fokozatokban és a társadalomban diffúz módon elterülve és az ellenállás lehetőségétől elválaszthatatlanul kell elképzelni. „Ahogyan a hatalmi viszonyok hálózata végül vastag szövetté áll össze, olyan szövetté, amely úgy terül szét a mechanizmusokon és az intézményeken, hogy közben nem lokalizálódik bennük, az ellenállási pontok kirajzása is át- meg átjárja a különféle társadalmi rétegeket és az individuális egységeket.” (Michel Foucault: A szexualitás története. Atlantisz, Budapest, 2002, p. 99.) Michel de Certeau a bináris logikára ráerősítve ugyan, de mégis hasonló értelemben beszél stratégiákról és taktikákról: a lokalizálható hatalom stratégiáinak repedéseiben bármikor kibontakozhatnak az ellenállás taktikai műveletei. Még ha a hatalométól eltérő eszközökkel is, de a hatalommal szembeni ellenállás kreatívan szervezi meg magát. (Michel de Certeau: A cselekvés művészete. Kijárat Kiadó, Budapest, 2010, pp. 60-64.)

[8] Való igaz, tényleges történeti helyzetekben a normálisan elvárható viselkedés meghatározása igen komoly akadályokba ütközik. De ettől még ez a felismerés a gondolkodást előreviheti.

[9] A pártállami diktatúra állambiztonsági szolgálataiba zsarolással vagy kényszerrel beszervezettek a tettes és áldozat, kényszer és lehetőség éles szembeállíthatóságának paradigmatikus ellenpéldáját nyújtják. Karl Jaspers a tettes esetében az elkövetett bűn négy típusát azonosítja: büntetőjogi, morális, politikai és metafizikai. Megállapítja, hogy a politikai felelősséget leszámítva bűnt csak egyén követhet el, vagyis a kollektív bűnösség lehetőségét csak politikai értelemben ismeri el. (Karl Jaspers: The Question of German Guilt, Fordham University Press, New York, 2000, pp. 35-36.) Ez az oka annak, hogy az egyénből érdemes kiindulni, ugyanakkor ettől elválaszthatatlanul a társadalmi kontextus rá ható kényszereit is vizsgálat alá kell vonni.

[10] „Nehéz azzal szembenézni, és még nehezebb levonni a következményeit annak, hogy a Trianon utáni Magyarország nem az ezeréves haza folytatása, hanem egy új kezdet volt – annak minden bizonytalanságával és tanácstalanságával. Ennek tudatában azonban egy 21. századi országot lehetne elgondolni; még mindig nem késő. A Horthy-korszaknak ez nem sikerült. A Rákosi–Kádár-adminisztrációnak esélye se volt rá. Az elmúlt jó húsz év pedig csak visszafelé figyelt, és a hatalmi vákuum után szokásos káosz képét öltötte fel. Zavarodottságában fel sem fogta a magyar politika talán, hogy milyen esély nyílt meg előtte. Noha a jövő végtelen, a múlt pedig véges.” (Borbély Szilárd: Várna, Mohács, Trianon. Szuverén.hu, 2012. május 15.)

[11] „Tudatosításra, reflexívvé válásra csak ott van szükség, ahol a hagyományos, félig tudatos átalakítás már nem lehetséges.” (Mannheim Károly, i. m., p. 223.)

[12] Aleida Assmann: From Collective Violence to a Common Future: Four Models for Dealing with a Traumatic Past in: Ruth Wodak (szerk.): Justice and Memory - Confronting Traumatic Pasts, Passagen Verlag, Bécs, 2009, pp. 36-40.

[13]A fiatalabb generáció esetében nem csak valódi felejtésről, hanem „soha nem tudásról” is szó van: „Amennyiben egy korszak többé már nem tart érdeklődésre számot a következő korszak szemében, akkor nem arról van szó, hogy egy csoport elfelejtené saját múltja egy részét; itt valójában két külön csoportról van szó: az egyik a másikat időben követi.” (Maurice Halbwachs : La mémoire collective, 1950, elektronikus kiadás, p. 54.)

[14] Mannheim Károly: i. m., p. 223. Lásd még Popper Péternél az egyéni megrázkódtatásokkal kapcsolatban : „A sérelmeket meg kell bocsátani. Nem szabad magadban őrizni őket. […] A megbocsátás tehát elfelejtést jelent.” (Popper Péter: Ne menj a romok közé. A megszakadt kapcsolatok tragikuma. Saxum, Budapest, 2008, p. 9.); és Tzvetan Todorovnál: „A múlt feltárása elengedhetetlen; ez azonban nem azt jelenti, hogy a múltnak kellene irányítania a jelent; ellenkezőleg, emez használja fel a múltat, ahogy akarja. Végtelen kegyetlenség volna valaki előtt szünet nélkül felemlegetni múltja legfájdalmasabb eseményeit; létezik a feledés joga is. (Tzvetan Todorov: Az emlékezet hasznáról és káráról. Napvilág Kiadó, Budapest, 2003, p. 22.). Popper és Todorov határozottan felejtésről, nem pedig az imént általunk említett „soha nem tudásról” beszél.

[15]„A két oldal közti hadiállapotért felelős történelmi nosztalgiák reménytelenül anakronisztikusak. És mégis, a demokratikus intézmények összetartó ereje és a feldolgozatlan múlt polarizáló hatása közti küzdelemből a polarizáció került ki győztesen.” Majd később: „A harmadik köztársaság ingatagságának mélyen fekvő oka a magyar jobb- és baloldal közti százéves háború anakronisztikus kiújulásában keresendő. A majdani negyedik köztársaság csak akkor szilárdulhat meg, ha a két oldal közti hadiállapotot sikerül átadni a múltnak. Ehhez először is meg kell érteni a háborúskodás ideológiai alapjait. Meg kell érteni továbbá, hogyan támogatták egymást a két oldal régi keletű szellemi beidegződései, jóllehet mindkettő anakronisztikus volt.” (Kis János: Az összetorlódott idő – Második nekirugaszkodás, Beszélő 2013. május 5.) A traumatikus múlt cinikus és ideologikus – mert hatalmi érdekeket is szolgáló – politikai kiaknázásáról más stílusban lásd még Farkas Attila Márton – Puzsér Róbert: Őseink csontján taposnak, Fent és Lent blog, 2013. április 4. és Hont András: Hahó, Öcsik, menjetek borbélyhoz!, Hvg.hu, 2014. április 30.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések