Bíróságtól bíróságig – végül mindig a népek fizetnek

Kategória: 2014. június
Írta: Benoît Bréville és Martine Bulard
Találatok: 4216

multinationales3A kedvező erőviszonyok kierőszakolására és „jogaik” érvényesítése érdekében a multinacionális óriáscégek már több mint ötszáz esetben pereltek be különböző államokat.

31 euróért már érdemes lehajolni! A francia Veolia, a víz és csatorna ágazatban aktív óriáscég csatába indult az egyiptomi „arab tavasz” szinte egyetlen eredménye ellen: a minimálbért havi 400 fontról 700-ra emelték (41-ről 72 euróra, úgy 12 ezer forintról majd 22 ezerre[1]). A multi ezt elfogadhatatlannak ítélte és 2012. június 25-én panaszt emelt Egyiptom ellen a Beruházási Viták Nemzetközi Központjánál (ICSID[2]), ami a Világbank egyik hivatala. Az ok? Az „új munkaügyi törvény” nem felel meg egy, az Alexandriai Városi Tanáccsal a hulladékkezelés kiszervezésére aláírt „private public partnership” típusú szerződés feltételeinek[3].

A jelenleg tárgyalt transzatlanti szabadkereskedelmi megállapodás (TTIP[4]) egyik rendelkezése lehetővé tenné, hogy a vállalatok bepereljék az államokat – legalábbis az USA és a munkáltatók érdekvédelmi szervezeteinek elképzelése szerint. Így az egyiptomi malőr minden, a TTIP-t aláíró kormánnyal előfordulhatna.

Az „államok és befektetők közötti viták szabályozásának” jövedelmező ötlete már számos magáncégnek jelentett jó üzletet. 2004-ben az amerikai Cargill például 90,7 millió dollárt (66 millió eurót avagy 20 milliárd forintot) fizettetett ki Mexikóval, amelyet egy új, a szódavízre kivetett adó miatt ítéltek meg. 2010-ben a Tampa Electric Company kapott 25 millió dollárt Guatemalától, amikor megnyerte az áramár maximálása ellen indított perét. Nem sokkal később, 2012-ben, egy olajipari szerződésmódosítás ürügyén Sri Lankát ítélték 60 millió dollár kifizetésére, a kedvezményezett a Deutsche Bank volt[5]. Most van folyamatban a Veolia panasza, amelyet egy Franciaország és Egyiptom között megkötött beruházási szerződés alapján indított.

Kétoldalú, vagy szabadkereskedelmi szerződésekből több mint háromezer van a világon.Ezek a külföldi befektető cégek érdekeit védik, így minden olyan, a közösség döntése alapján megszületett törvény, norma, szabályozás, stb., amely befolyásolhatja a külföldi cégek beruházásainak nyereségességét, jogi fellépésre nyújt lehetőséget. A nemzeti törvények és szabályozások, illetve a helyi bíróságok már nem számítanak, a hatalom átkerült egy nemzetek feletti bíróság kezébe, amely attól erős, hogy az államok legyengültek és leépülnek.

A beruházásvédelem nevében a kormányokat arra ítélték, hogy három fő alapelvet garantáljanak: a külföldi és hazai cégek közötti egyenlőséget (megtiltva például, hogy a foglalkoztatottság érdekében előnyt kapjanak a hazai cégek); a beruházások biztonságát (a közhatalom nem változtathatja meg a működési feltételeket, nem sajátíthat ki ellentételezés nélkül, vagy nem folytathat „közvetett kisajátítást”); valamint azt, hogy a vállalkozás szabadon mozgathassa tőkéjét (egy vállalat távozhat, joga van elvinni mindent, ami leszerelhető, de az állam nem követelheti, hogy távozzon!).

A multinacionális cégek pereit erre szakosodott szervek intézik: az ICSID bírálja el a legtöbb ügyet, azután van az Egyesült Nemzeteknek a Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottsága (UNCITRAL), majd pedig a Hágai Állandó Választott Bíróság, illetve bizonyos kereskedelmi kamarák, stb. Az államok és a vállalatok legtöbbször nem fellebbezhetnek ezeknek a szervezeteknek a döntései ellen: ellentétben a bíróságokkal, a választott bírósági döntések esetén ez a jog nem áll fenn automatikusan. Márpedig az országok nagy többsége úgy döntött, hogy a szabadkereskedelmi vagy bilaterális államközi egyezményeiknél nem kötöttek ki fellebbezési lehetőséget. Amennyiben a TTIP keretében lehetőséget adnak az állam és a beruházó közötti ellentét peresítésére, akkor ezek a bíróságok mindenesetre bőven el lesznek látva munkával. Az európai vállalatoknak huszonnégyezer leányvállalata van az Amerikai Egyesült Államokban, és ötvenezer-nyolcszáz amerikai leánycég települt meg az öreg kontinensen; mindegyiknek lehetősége lenne megtámadni az érdekeiket sértő szabályokat és állami döntéseket.

Aratnak majd a nagy ügyvédi irodák

Közel hatvan éve, hogy a magáncégek perelhetik az államokat. A módszert hosszú ideig alig vették igénybe. Az egész világon körülbelül ötszáz peres ügyet jegyeztek fel az 1950-es évek óta, ezek 80 százalékát 2003 és 2012 között indították[6]. Lényegében az északi vállalatoktól indulnak a perek – az ICSID által vizsgált reklamációk háromnegyede az Amerikai Egyesült Államokból és az Európai Unióból érkezik – és a Dél országait veszik célba (az esetek 57 százalékában). Azok a kormányok, amelyek szakítani akarnak a közgazdasági ortodoxiával, mint Argentína és Venezuela, különösen veszélyeztetettek.

Bréville Bulard k

A Buenos Aires által foganatosított intézkedéseket, amelyekkel a 2001-2002-es válsággal szemben próbálták felvenni a harcot (árellenőrzés, tőkekivitel korlátozása...) rendszeresen elítélték a bíróságok. A halálos áldozatokat követelő zavargások után hatalomra került elnökök, Eduardo Duhalde, majd Nestor Kirchner semmiféle forradalmi változást nem vittek véghez, céljuk a vészhelyzet elhárítása volt. A német Siemens csoport azonban, amelyről feltételezik, hogy korrupt politikusokat vesztegetett meg, az új hatalom ellen fordult – 200 millió dollárt követelt –, amikor az új kormány nem akarta elismerni a régi kormánnyal kötött egyik szerződésüket. Ehhez hasonló eset a Saur-é, a Bouygues egyik leányvállalatáé, amely tiltakozott a vízár befagyasztása ellen, azzal az indokkal, hogy ez „aláássa a beruházásaik értékét”.

Negyven panaszt nyújtottak be Buenos Aires ellen a pénzügyi válságot követő években (1998-2002). Ezek közül tíz végződött a vállalatok győzelmével, amelynek az összesített számlája 430 millió dollár. És a forrás nem apadt el: 2011 februárjában Argentína további huszonkét panasszal szembesült, amelyek közül tizenöt a válsághoz kapcsolódott[7]. Három éve Egyiptom került a befektetők célkeresztjébe. Egy szakfolyóirat szerint[8], az ország 2013-ban a multinacionális cégek pereinek első számú célpontjává vált.

Ez ellen a rendszer ellen tiltakozván egyes országok, így Venezuela, Bolívia és Ecuador felmondták és megszüntették a szerződéseiket. Dél-Afrika azt fontolgatja, hogy követi ezt a példát, mivel kétségtelenül megégette magát azzal a hosszú perrel, amelyet a Piero Foresti olasz cég indított a „Black Economic Empowerment Act” (Feketék Gazdasági Megerősítése) törvény ürügyén. A törvény preferenciát biztosít a feketéknek a bánya- és földtulajdon megszerzésében, amit az olaszok ellentétesnek ítéltek a „külföldi és nemzeti vállalatok egyenlő bánásmódjával[9]”. Elég furcsa „egyenlő bánásmód”, amit az európai tulajdonosok a maguk javára követelnek, egy olyan országban, ahol a lakosság 80 százaléka fekete, miközben csak a földek 18 százalékát tartja kezében, és melynek 45 százaléka a szegénységi küszöb alatt él. Hát ilyen a beruházásvédelmi törvény. A per végül nem jutott el az ítéletig: 2010-ben Pretoria elfogadta, hogy megnyitja a koncessziókat a transzalpin igénylők előtt.

Így minden esetben az "én nyerek-te vesztesz" játékszabály alapján zajlik a folyamat: a multinacionális vállalatok vagy jelentős kártérítést kapnak, vagy arra kényszerítik az államokat, hogy kompromisszum keretében lazítsák fel normáikat, hogy elkerüljék a pert.

Nemrégiben Németországnak is le kellett nyelnie a keserű pirulát. 2009-ben a svéd állami Vattenfall cégcsoport panaszt tett Berlin ellen, 1,4 milliárd eurót reklamálván azzal az indokkal, hogy a hamburgi városvezetés új környezetvédelmi követelményei „gazdaságtalanná” (sic!) tették a tervezett szénerőművüket. Az ICSID a tiltakozást elfogadhatónak ítélte és több vita után 2011-ben egy „jogi megállapodás” született, amely a „szabványok fellazítását” eredményezte. A Vattenfall viszont tovább pereskedik és Angela Merkelnek azt a döntését támadja, miszerint az ország 2022-re megszünteti az atomenergia felhasználását. Hivatalosan még semmilyen összegről nem volt szó, de a Vattenfall 2012-es éves jelentésében 1,18 milliárd euróra teszi azt a veszteségét, amely a német döntésből ered.

Néha persze a multinacionális cégek is veszítenek: a 2012 végéig ítélettel zárult esetek 42 százalékában az államok nyertek, 31 százalékában a befektetők, és 27 százalék végződött kiegyezéssel[10]. Ilyenkor is milliókat elköltött már az állam magára a jogi eljárásra. De az „igazságtalanság haszonélvezői”[11], hogy a Corporate Europe Observatory (CEO) nevű egyesület egyik jelentésének címét idézzük, mindig arra számítanak, hogy megszerzik a zsákmányt. Ebben a méretre szabott rendszerben a nemzetközi ügyek bírái és az ügyvédi irodák gazdagodnak meg igazán, függetlenül a perek kimenetelétől.

Minden peres ügy esetén a két felet ügyvédek egész ütegei veszik körül, akiket a legnagyobb cégektől kérnek fel és akiknek az óradíjai 350-700 euró közé esnek. Azután az ügyeket három „bíró” ítéli meg: az egyiket a beperelt kormány, a másikat a vádló multinacionális cég, a harmadikat (az elnököt) ketten, közösen választják ki. Nincs szükség arra, hogy az ilyen típusú esetek bíráit egy bírói testület minősítse vagy habilitálja. Ha kiválasztották, a bíró óránként 275-510 euró közötti díjat kap (néha még többet is), és mivel az ilyen ügyek gyakran ötszáz óránál is többet vesznek igénybe, ez ösztönzi a jelentkezést.

A bírák (96 százalékban férfiak) lényegében a nagy európai vagy észak-amerikai ügyvédi irodákból jönnek, és ritka, hogy csak egy szenvedélynek hódoljanak. Harminc éves működésével a chilei Francisco Orrego Vicuña egyike a legkeresettebb tizenöt választott bírának. Mielőtt a kereskedelmi ügyekre specializálódott volna, fontos kormányzati funkciókat látott Augusto Pinochet diktatúrája idején. Ennek a Top 15-nek a tagja a kanadai jogász és korábbi miniszter, Marc Lalonde is, aki a Citibank Canada és az Air France igazgatótanácsában is szerepet töltött be. Ami honfitársát, Yves Fortier-t illeti, ingázott az ENSZ Biztonsági Tanácsának elnöksége, az Ogilvy Renault ügyvédi irodája, illetve a Nova Chemicals Corporation, az Alcan, valamint Rio Tinto igazgatótanácsai között. „Az, hogy tagja voltam egy tőzsdén jegyzett társaság igazgatótanácsának – és több más cégnél is igazgatósági tag voltam – segített abban, hogy gyakorlatom legyen a nemzetközi bíráskodásban is” – vallotta egy interjúban[12]. „Ez rálátást biztosított nekem az üzleti világra, amit nem szerezhettem volna meg egyszerű ügyvédként”. Ez a függetlenség igazi garanciája!

Vagy húsz ügyvédi iroda, főleg amerikaiak látják el ügyvédekkel és választott bírákkal az állam és a beruházó közötti viták választott bírósági pereit. Mivel többszörösen érdekeltek az ilyen ügyek megsokszorozásában, a legkisebb lehetőséget is keresik, hogy perelni lehessen valamelyik államot. A líbiai polgárháború idején a brit Freshfield Bruckhaus Deringer cég például tanácsokat adott ügyfeleinek, hogy pereljék Tripolit, azzal az indokkal, hogy az ország instabilitása által okozott problémák károkat okoznak a befektetőknek.

A szakértők, a bírák, az ügyvédek, illetve egyéb járulékos költségek végül és átlagosan, ügyenként 6 millió euró jogi költséget jelentenek. Az eddigi csúcsot, 58 millió dollárral a Fülöp-szigeteknek kellett kifizetni egy hosszú perben, a német repülőtér-üzemeltető Fraport elleni védekezésre – az összeg megfelel tizenkétezer-ötszáz tanár éves fizetésének[13]. Érthető, hogy bizonyos, nem túl gazdag országok nem akarnak ekkora összeget elkölteni és minden áron a kompromisszumot keresik és tetszik, nem tetszik, lemondanak a szociális és környezetvédelmi ambícióikról. Egy ilyen rendszer nem csupán a leggazdagabbaknak kedvez, de a számukra kedvező szabályok alapján hozott ítéletek olyan irányban fejlesztik az igazságszolgáltatást és a nemzetközi jogi rendszert, amely kívül kerül minden demokratikus ellenőrzésen, egy olyan univerzumba, amelyet az „igazságtalanság ipara” ural.

Fordította: Hrabák András

 


[1]Magyarul lásd: Simon Gergely: Jönnek a rákkeltő anyagok és a GMO-k? Magyar Nemzet 2014. május 30. http://mno.hu/magyar_nemzet_belfoldi_hirei/jonnek-a-rakkelto-anyagok-es-gmo-k-1231521

[2]International Centre for Settlement of Investment Disputes

[3] Fanny Rey: Veolia assigne l’Egypte en justice [A Veolia bíróság elé idézi Egyiptomot], Jeune Afrique, Párizs, 2012. július 11.

[4] Transatlantic Trade and Investment Partnership (TTIP) vagy Transatlantic Free Trade Agreement (TAFTA). Magyarul leggyakrabban a Transzatlanti Szabadkereskedelmi Megállapodás kifejezés vált be, a cikkben a továbbiakban: a TTIP rövidítést használjuk. – A ford.

[5] Table of foreign investor-state cases and claims under NAFTA and other U.S. “trade” deals [Külföldi befektetők és államok peres ügyeinek táblázata a NAFTA és más amerikai “szabadkereskedelmi” egyezményekben], Public Citizens, Washington, 2014. február; Recent developments in investor-state dispute settlement (ISDS) [A legutóbbi fejlemények a befektető-állam vitákban], United Nation Conference on Trade and Development, New York, 2013. május.

[6] Shawn Donan: EU and US pressed to drop dispute-settlement rule from trade deal [Az EU és az USA nyomást gyakorol a viták rendezési szabályainak a szerződésből való kivonására], Financial Times, 2014. március 20.

[7] Luke Erik Peterson: Argentina by the number: Where things stands with investiment treaty claims arising out of the Argentina Financial crisis (Aux sommes avancées s’ajoutent les intérêts) [Argentina számokban: Az argentin pénzügyi válságból eredő beruházói követelések (a törlesztésekhez még hozzá kell adni a kamatokat)], IAR, New-York, 2011. február 1.

[8] Richard Woolley: ICSID Sees drop in cases in 2013, Global Arbitration Revue (GAR), London, 2014. február 4.

[9] Andrew Friedman: Flexible arbitration for the developping countries: Piero Foresti and the future of bilatéral investment traities in global South [A fejlődő országok rugalmas bíráskodása: Piero Foresti és a kétoldalú kereskedelmi szerződések a globális Délen], Brigham Young International Law and Management Review, Clark (New Jersey), vol 7, n° 37, 2011. május.

[10] Recent developments in investor-state dispute settlement (ISDS), United Nation Conference on Trade and Development, New York, (A legutóbbi fejlemények a befektető-állam vitarendezési ügyekben) 2013. május

[11] Profiting from injustice, Corporate Europe Observatory/Transnational Institute, Bruxelles, 2012. november. Les données fournies dans ce rapport s’appuient sur les cas jugés par le Cirdi. [Hasznot húzni az igazságtalanságból ; A jelentésben szereplő adatok az ICSID által tárgyalt ügyekből származnak]

[12] Global arbitration review, London, 2010. február 19.

[13] „Fraport v Philippines”, International Investment Arbitration, www.iiapp.org