Végéhez közeledik a kirchnerizmus Argentínában ?

Kategória: 2014. július
Írta: José Natanson
Találatok: 4007

cristinakirchner 1966991cAz Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága június 16-án jóváhagyta, így jogerőre emelte azt a bírósági döntést, amelynek értelmében Buenos Airesnek törlesztenie kell két spekulatív befektetési alapnak. Ezek az alapok nem hajlandók ugyanis újratárgyalni az argentin kormánnyal az államadósságot megtestesítő értékpapírjaik értékét. A bírósági döntés tovább gyengítette Cristina Kirchner elnök elfogadottságát, akinek 2011-es sikeres megválasztása már csak távoli emlék.

Buenos Aires, 2014. március 1-je. A nemrégiben egy műtét után felépült Cristina Fernández de Kirchner elnök belép a kongresszusi palotába. A 19. század végi épület, tele görög-római utánzatokkal, Argentína aranykorát jelképezi, amely teljes mértékben mezőgazdasági termékek exportján alapult. Cristina Kirchner elmondja a parlamenti ülésszakot megnyitó beszédét. Senki nem számít meglepetésre, a fontos bejelentések hagyományosan más helyszíneken szoktak elhangzani. Mégis érdekes. Nem a háromórás időtartam vagy a huszonháromezer-hatszáz elhangzott szó, hanem a hangneme miatt. A korábbi években az elnöknő kihasználta az alkalmat, hogy lecsapjon ellenfeleire (az ellenzékre, a médiára, a tulajdonosokra), és foggal-körömmel védte döntéseit; ezúttal a mérsékletet, sőt a lágy hangnemet választotta. A nemzetgyűlés döbbenten hallgatta az ellenzéki képviselőknek szánt bókokat.

A demokrácia 1983-as helyreállítása óta leghosszabb politikai ciklus után egy átmenet kezdetét láthatjuk Argentínában? Arról lenne szó, ahogy egyesek sugallják, hogy itt a „kirchnerizmus végének kezdete?[1] Ha ezt korai is lenne kijelenteni, nem kevesebbről van szó, mint a kormány gyenge helyzetéről.

De mi is a kirchnerizmus? Ezt a mozgalmat, amelyet férjével, a 2010-ben elhunyt Nestor Kirchnerrel és Cristina Fernández de Kirchnerrel azonosítanak – akiket 2003 óta megszakítás nélkül megválasztottak –, baloldali peronizmusnak tartják, amelyet a jobboldali peronista neoliberalizmussal való szakítás jellemez. Az állam újbóli megerősítése, az erőfeszítések egy nemzeti burzsoázia konszolidálására, a népi osztályoknak szánt szociális programok, a heves konfrontáció a munkáltatókkal és a magánkézben levő médiával – a stratégia – kiugró növekedési rátát eredményezett. Ám néhány hónapja akadozni kezdett és azóta a nehézségek halmozódnak.

Elsősorban a gazdaságban. 2013 végén, első ízben Nestor Kirchner tíz évvel korábbi hatalomra jutása óta, az argentin gazdasági helyzet kicsúszni látszik, a Casa Rosada, az elnöki palota ellenőrzése alól. A mélyebb válság jeleként a központi bank tartalékai olvadni kezdtek, mint hó a napon: 2013 decemberében már kevesebb mint 27 milliárd dollárt tettek ki, ami hathavi importra sem elegendő.

2001-es fizetési csődje következtében[2] Argentína gyakorlatilag nem jutott nemzetközi hitelekhez, szemben más latin-amerikai országokkal, ahol a baloldal kormányzott. Tartozásait tehát csak a devizatartalékok segítségével rendezhette. Ebből adódóan Buenos Aires megszabadulhatott a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF) és a pénzpiacoktól, de sokkal akrobatikusabb megoldásokat kívánt a 2008-as pénzügyi válság kitörése óta. A növekedés, amely 2003–2008 között versenyben állt a „kínai” ritmussal, már csak 3 százalékot ér el. A 30 százalékos infláció nem mutatja a csökkenés semmilyen jelét.[3] A fogyasztási perspektíva, a kirchnerista gazdasági modell fő motorja visszaesett. Akárcsak a beruházások...

Európából nézve érthetetlen

A kormányzat, amely arra törekedett, hogy kordában tartsa a tartalékok csökkenését, 2012-ben szigorúbb valutaellenőrzést vezetett be. Ennek ellenkező következménye lett: meggyorsította a tőke menekülését úgy külföldre, mint a középosztályi matracokba. Argentínában szokásos viselkedés, hogy válság esetén zöld papírokban, vagyis dollárban őrzik a megtakarításokat. Nem éltek-e át az elmúlt három évtizedben két hiperinflációs időszakot (1988-ban és 1990-ben), a bankbetétek két jelentős elkobzását (1989-ben és 2001-ben) és vagy fél tucat leértékelést? Az arbolitók (szó szerint „bokrok”), a főváros üzleti negyedeinek utcasarkain egész nap várakozó feketepiaci dollárkereskedők eltűntek az argentin mindennapokból; most visszatérnek.

A nagy szójatermelők – hét vállalat felelős a szójaexport 82,4 százalékáért, az ország teljes exportjának 40 százalékát adják[4] – kihasználták ezt a kényes pénzügyi helyzetet arra, hogy követeljék a peso leértékelését, ami növelné bevételeiket, hiszen az eladásokat dollárban számlázzák ki. És nem haboztak nyomást gyakorolni. Ha 2013 végén a vidéket jártuk, hosszú kerítésekkel elzárt területeken szójabálák köbmétereit láttuk, amelyeket nem voltak hajlandók exportálni. 2014 januárjában, falhoz állítva, a központi bank végül is elfogadott egy 20 százalékos leértékelést.  

A döntés azonban nem csak olyan ciklikus tényezők következménye, mint a nemzetközi pénzügyi helyzet alakulása vagy a nagy exportőrök nyomása. Az argentin gazdaság erősen függ az elsődleges nyersanyagok exportjától: szója, búza, kukorica és egyre inkább bányászati termékek. Nemcsak azért, mert az ipar kevéssé versenyképes (kivéve néhány, a mezőgazdasághoz kötődő ágazatot), hanem a kereskedelmi mérleg strukturális hiánya miatt is. Fejlődéséhez nagy mennyiségben kellene importálni olyan félkész termékeket, amelyeket az országban nem állítanak elő. Elindul a jól ismert folyamat: az ipari növekedés egyre több importot igényel, amelyet a mezőgazdasági szektor kereskedelmi többletéből kell fedezni... addig, amíg ez utóbbi már nem lesz elegendő.

„Bizonyos értelemben a vidékről jövő felesleg határolja be az argentin ipari fejlődés lehetőségeit, vagyis ez szabja meg a növekedés, a foglalkoztatás és a jólét határait” – elemzi az eretnek közgazdász, Aldo Ferrer.[5]

A neoliberálisok számára nincs gond: határozza meg a piac a gazdaság valóban versenyképes szektorait; ebben az esetben az agráripar és annak pénzügyi ágazatai vagy az ingatlanüzlet. Kivéve, ha e szektor tevékenysége nem elegendő egy több mint negyvenmilliós ország jólétének garantálására, amit a múltban Latin-Amerikában a legszélesebb középosztály és a legfejlettebb jóléti állam jellemzett. Sőt az argentinok nem hajlandók ma éhezni a holnapi kenyér reményében. A Dél-Korea választotta út, melyet az jellemzett, hogy a fejlődésért évtizedeken keresztül nélkülözésre kényszerítették a lakosságot, nem látszik járhatónak.    

A Kirchner-kormányok stratégiájának célja az volt, hogy a megtermelt vagyon egy részét, különféle beavatkozásokkal – protekcionista intézkedésekkel, a mezőgazdasági export megadóztatásával stb. – átirányítsák az iparba. Így helyre tudták állítani a neoliberális korszakban tönkretett ipari bázis egy részét és sikerült elkerülniük, hogy az elsődleges nyersanyagok súlya olyan gyorsan növekedjen a gazdaságban, mint másutt a régióban. Például Brazíliában vagy Peruban, amelyeket ugyanekkor mégis dicsér a nemzetközi pénzügyi sajtó.[6] Miközben az elsődleges nyersanyagok (szója, olaj, ásványok) aránya az argentin exportban állandó, 48 százalékos szinten maradt a legutóbbi évtizedben (2003–2013), Brazíliáé 30-ról 46 százalékra nőtt.[7] Ez tette lehetővé, hogy a növekedési ráta kétszer akkora legyen, mint ugyanebben az időszakban Brazíliáé volt. Egészen addig, amíg, akárcsak a múltban, az argentin mezőgazdasági felesleg már nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy fedezze az ipar okozta kereskedelmi deficitet, amivel viszont politikai feszültséget idézett elő.

Márpedig a kormány nehézségei nem korlátozódnak a számviteli területre. Amikor a vagyon megtermelésének üteme csökken, a járványszerűen terjedő korrupció és a hatalmi klientelizmus jobban irritálja a lakosságot. Kétségtelenül ez magyarázza, hogy Cristina Kirchner Juszticialista Pártja (PJ[8]) a szavazatoknak 30 százalékát kapta meg a 2013-as törvényhozási választásokon, miközben az elnök asszonyt a szavazatok 54 százalékával az első fordulóban újraválasztották 2011-ben. Egy relatív többség birtokában a PJ maradt a legnagyobb erő a kongresszusban; ez a helyzet azonban bonyolíthatja az átmenetet a 2015-ös elnökválasztáson, mivel az alkotmány tiltja Cristina Kirchner újrajelölését.

Eddig a latin-amerikai baloldali elnökök kétféle forgatókönyvet alkalmaztak saját utódlásukra. Alkotmányreformot vagy bírói döntést, amellyel a lelépő elnök újraindulhatna (mint Venezuelában, Nicaraguában, Bolíviában stb.), illetve egy utód megnevezését, ahogyan azt 2006-ban Ricardo Lagos tette Michelle Bachelet-vel Chilében, vagy Luiz Inácio Lula da Silva Dilma Rousseff-fel Brazíliában 2010-ben. A Casa Rosada egyiket sem tudja alkalmazni. A hatalom megtartásához egy vezetőnek igen népszerűnek kell lenni és fegyelmezni kell tudni a saját pártját. Cristina Kirchner már nincs ebben a helyzetben.

Biztos, hogy a kedvező vélemények 40 százalékos arányát megirigyelhetné François Hollande francia elnök. Népszerűsége viszont jóval elmarad Lagosétól vagy Luláétól. Továbbá a peronista mozgalomnak nincsenek intézményesült döntéshozói szervei, és nincs világos ideológiai orientációja sem. Helyi és városi hatalmasságok bizonytalan elvein nyugszik, lényegében pragmatikus és különösen széles ideológiai spektrumot fed le. Teljesen úgy, mint a mexikói Intézményes Forradalmi Párt (PRI); ez a politikai áramlat rejtély az európai akadémiai kutatók előtt: képes egyszerre többség és ellenzék is lenni...

Baloldali kiút

A peronista jelöltnek tehát a belső előválasztáson 2014 augusztusában kellene felbukkanni. Eddig minden közvélemény-kutatás Buenos Aires tartomány kormányzóját, Daniel Sciolit jelezte győztesnek, akire a gazdaság területén a mérsékeltség, biztonsági kérdésekben pedig a jobboldali álláspont jellemző: elutasítja az adóemeléseket, miközben keményebb szankciókat követel a magántulajdon elleni támadásokkal szemben. Az ellenzék részéről a legjobban a főváros polgármestere, Mauricio Macri áll, aki a nagyon konzervatív Compromiso para el cambio („Kompromisszum a változásért”) vezetője, valamint a régi kirchnerista bürokrata Sergio Massa, aki azért lépett ki a kormányból, mert túl baloldalinak tartotta. Összességében a Cristina Fernández de Kirchner utódlására legesélyesebb mindhárom jelölt ideológiailag jobbra áll tőle.

A kényes gazdasági helyzet és a politikai bizonytalanság elégedetlenséget kelt, akárcsak a hatalom baklövései, amely különösen vétkes abban, hogy igen lassan modernizálja az elmaradott infrastruktúrát. 2013 decemberében egy rendőrsztrájk következtében több városban indultak fosztogatások. 2014 márciusában több tartomány iskoláinak kapui maradtak zárva húsz napon át egy pedagógussztrájk miatt. Áprilisban a szakszervezetek egy része huszonnégy órás általános sztrájkot hirdetett fizetésemelést követelve. Ilyenre nem volt példa a Kirchnerek hatalomra kerülése óta.

Mindazonáltal kissé elhamarkodott lenne a kirchnerizmus végét biztosra venni. A kormány jelentős támogatást őrzött meg a lakosság körében, valamint relatív többsége van a kongresszus mindkét házában. A januári hideg verejték után sikerült fenntartani a dollárárfolyamot; a szójakészletek piacra dobásának köszönhetően a leértékelés után elkezdett helyreállni a tartalékok szokásos szintje. Ugyanekkor a Casa Rosada folytatta a széles körű szociálpolitikai programokat: a szegény háztartások gyermekeinek nyújtott segítség három és fél millió, a szociális lakásokra adott hitelprogram közel négyszázezer embert érintett, míg a középiskola befejezését segítő támogatás háromszázezer fiatalnak ad lehetőséget. A nyugdíjrendszer, amely az időskorú lakosság közel 90 százalékát éri el, a legkiterjedtebb Latin-Amerikában. A munkanélküliség történelmileg alacsony szintű (7 százalék), és a paritásos bizottságok által elhatározott béremelések lehetővé teszik az infláció reális kompenzálását.  

Mind ez ideig a kirchnerizmusnak sikerült úrrá lenni a kritikus pillanatokon úgy, hogy baloldali intézkedéseket hozott. A kezdeti nehézségekkel, a 2001-es válság örökségével szemben, alapjaiban újratárgyalta a külső adósságot és új adókat vetett ki a szójára. A 2008-as világválság idején államosította a nyugdíjrendszert. Szembeszállva az agráriparral egységes szociálpolitikát vezetett be, és törvényt fogadott el a homoszexuálisok házasságáról. Az energiaválság csapdájában 2010-ben államosította az YPF olajtársaságot.[9] Most új kihívásokkal kell szembenéznie. Sikerül-e új lendületet nyernie helyi beágyazottságának köszönhetően a tartományokban és a nagy városokban és megújítania az aktivizmust a saját soraiban?

A szerző a Le Monde diplomatique argentin kiadásának, Cono Sur, igazgatója.

Fordította: Hrabák András

 


[1] Anne Denis: Le retour de la crise argentine et le début de la fin du kirchnérisme [Az argentin válság visszatérése és a kirchnerizmus végének kezdete], Slate.fr, 2014. január 29.

[2] Maurice Lemoine: Face aux créanciers, effronterie argentine et frilosité grecque [Amikor Görögországot Argentínának hívták], Le Monde diplomatique, 2012. április http://www.magyardiplo.hu/component/content/?view=article&id=826

[3] Le chiffre de la croissance est officiel (Indec). Etant donnée la piètre crédibilité des indicateurs officiels, celui de l’inflation présente une moyenne des chiffres avancés par divers organismes provinciaux, privés et syndicaux. (A növekedési számok hivatalos forrásból származnak (Indec). Tekintettel a hivatalos mutatók megbízhatatlanságára, az inflációs adat olyan számok átlaga, amelyeket különböző tartományi, magán és szakszervezeti szervezetek közöltek.)

[4] ADM, Bunge, CHS Argentina, Dreyfus, Cargill, Nidera y Toepfer.

[5] El pecado original de la economía argentina [Az argentin gazdaság eredendő bűne], Le Monde diplomatique, édition Cono Sur, 2014. március

[6] Anna Bednik: Pour tout l’or du Pérou [Peru minden kincséért], Le Monde diplomatique, 2014. március

[7] Chiffres de la Commission économique des Nations unies pour l’Amérique latine (Cepal). (Az Egyesült Nemzetek latin-amerikai bizottságának – Cepal – adatai)

[8]A peronista párt hivatalos neve.

[9] José Natanson: Et Buenos Aires (re)trouva du pétrole [És Buenos Aires (újra) olajat talált], Le Monde diplomatique, 2012. június.