Eltűnt a latin-amerikai jobboldal?

Kategória: 2014. augusztus
Írta: Grace Livingstone
Találatok: 3756

br„Brazíliában nincsenek konzervatív pártok.” Az állítás a Veja című hetilapban jelent meg 2011. április 11-én az Egy jobboldal nélküli ország hihetetlen esete című cikkben. Ebben az országban a Munkáspárt negyvenmillió embert szabadított ki a szegénységből, így a 27 brazíliai párt egyike sem határozná meg magát jobboldaliként. Még a legreakciósabb pártok is olyan progresszíven hangzó neveket választanak, mint a Demokraták. Ennyire egyedi lenne Brazília esete? A kilencvenes években a Latin-Amerika-szerte hatalmon lévő jobboldali pártok ma szétesőben vannak. Azért küzdenek, hogy az oly népszerű baloldali kormányokkal szemben egységes választási alternatívákat dolgozzanak ki. Az idei választási eredményeket látva felmerülhet a kérdés: Latin-Amerikában eltűnt a jobboldal?

A hét latin-amerikai elnökválasztáson öt esetben nagy valószínűséggel a baloldal vagy a balközép nyer: Salvadorban (márciusban győzött a Farabundo Marti Nemzeti Felszabadító Front az FLMN, az egykori gerillamozgalom), Costa Ricában (áprilisban biztosította győzelmét a Polgári Akció Párt), továbbá Bolíviában, Uruguayban és végül – hacsak váratlan fordulat nem történik – Brazíliában. Jobboldali jelöltek csupán Panamában és Kolumbiában esélyesek. Mexikóval együtt ez a két ország bizonyult eddig a legellenállóbbnak a „rózsaszín dagállyal” (marea rosa, angolul pink tide – a dél-amerikai újbaloldali fordulatok gyűjtőneve) szemben. Mindezt megelőzte tavaly a baloldal földcsuszamlásszerűen elsöprő győzelme Chilében és Ecuadorban.

Új elitideológia születik

A neoliberális jobboldal priusza a kilencvenes évek gazdasági válságában, munkanélküliségében és szegénységében gyökerezik, és számos konzervatív szereplő Latin-Amerikát ma is a hetvenes–nyolcvanas években kormányon lévő katonai diktatúrákkal azonosítja. Az Egyesült Államoktól való gazdasági függőség – a jobboldali elit történelmi jellemzője volt a nicaraguai Somoza-dinasztiától Pinochet chilei diktátorig – csökkenése és olyan, az USA-t kizáró, új regionális szervezetek létrejötte, mint például a Dél-amerikai Nemzetek Uniója (UNASUR), mind a baloldal térnyerését jelzik.

Mindezzel együtt a latin-amerikai baloldali kormányok lehetőségeit szűkíti a még mindig számottevően erős jobboldali kötődésű gazdasági elit. Hondurasban (2009) és Paraguayban (2012) például tényleges puccsok buktattak meg megválasztott, haladó szellemiségű elnököket, ami arra emlékeztet, hogy az autoriter jobboldal veszélye még nem múlt el.

A jobboldal legégetőbb problémájának a népszerű baloldali kormányok politikájával szembeszálló választási alternatívák kidolgozása bizonyul. Brazília, Venezuela és Ecuador, akárcsak Bolívia, Argentína és Nicaragua haladó kormányai a gazdasági növekedés bevételeit a szegénységet drasztikusan csökkentő szociális programokra fordították.

Az új helyzet középre kényszerítette a jobboldali pártokat olyannyira, hogy elkötelezték magukat a baloldal által megkezdett, a szegénységet enyhítő programok folytatása mellett. A brazil ellenzék fő jelöltje esetében a jelölt a programok kiterjesztését is beígérte.

Henrique Capriles, a venezuelai jobboldali ellenzék „mérsékelt” irányzatának vezetője, egy a Le Monde-nak nemrégiben adott interjújában még a kormányon lévő szocialista chavezistáknál is balosabbnak próbált tűnni: azzal vádolta a kormányt, hogy burzsoává vált, s megemlítette, hogy elődjével, Hugo Chavezzel ellentétben, Nicolas Maduro elnök soha nem hagyja el az elnöki palotát. Az elnyomott ellenzéki áldozatnak feltüntetve magát nyilatkozta: „Nem elegendő a középosztályt megszólítani. A szegények igényeit kell teljesítenünk, s ehhez a nyomornegyedekben kell kezdenünk a munkát.” Henrique Capriles és a brazil Neves nyilatkozataiban, bár mérsékelt hangsúllyal, ott bujkál az ígéret, hogy privatizáció révén hatékonyabbá teszik majd a közszolgáltatásokat. Ez a modern jobboldal tehát elhatárolja magát a régi vágású, rasszista oligarchaellenzéktől, amely 1998-ban Chavezt nyíltan majomnak és korcsnak nevezte. (A régi autoriter jobboldalnak megszokott retorikai eleme a rasszizmus: egy Pinochet-párti chilei képviselő Chavez megválasztása után a Twitteren azt írta, hogy „győzött a majom… Venezuelában banánt osztanak.”)

Henrique Capriles koalíciója, a Demokratikus Egység Tanácsa (Mesa de la Unidad Democrática – MUD) békülékeny szemléletmóddal – és olyan hétköznapi problémákra összpontosítva, mint a gazdaság és a bűnözés – azt remélte, hogy Hugo Chavez 2013-as halála után diadalt arathat a chavisták fölött és legalább 1,5 százalékpontos fölénnyel nyerheti az elnöki választásokat. A tavaly decemberi önkormányzati választásokon a koalíciónak csalódottan kellett szembesülni a ténnyel, hogy a megszerzett szavazatok aránya a kormányzati választásokon elért 49 százalékról 43 százalékra csökkent. A venezuelai ellenzék vezetése ezek után szélsőségesek kezébe került, akik a megválasztott elnököt utcai demonstrációkkal és nyíltan erőszakos akciókkal próbálják megbuktatni. Ez a stratégia „la salida” (a kijárat) néven vált ismertté.

Az üzleti elit és a baloldali kormányok

A régió más országaiban mindazonáltal létrejött egy modus vivendi az üzleti élet elitje és a baloldali kormányok között. Eredményeképpen az üzlet levált a politikai ellenzékről megfosztva ezzel a jobboldali pártokat legfontosabb támogatóiktól.

Evo Moralesnek, Bolívia bennszülött aktivista elnökének hivatala első éveiben Santa Cruz tartomány síkságain hatalmas szója- és napraforgó-ültetvényeket ellenőrző, befolyásos földbirtokosok lázadásával kellett szembenéznie. Az agrobiznisz az utóbbi években mégis behódolt. A gazdák felismerték, hogy Evo Morales, radikális retorikája ellenére, kiegyensúlyozott költségvetést folytat, a mezőgazdasági exportőröket adókedvezményekkel támogatja, és, ami nekik a legfontosabb, nem vezetett be földreformot a gazdag, keleti síkvidéken (ehelyett nem termelékeny gazdaságokat államosított az északi területeken).

Bolívia jobboldali pártjai lemaradtak a versenyben, és az idei elnökválasztásokon valószínűleg szavazatok harmadát sem szerzik meg. Peruban is hasonló a helyzet, ahol az arany-, réz-, szén- és vasércbányászathoz kapcsolódó befolyásos üzleti elit kedvére való Ollanta Humala neoliberális fiskális politikája és az új bányászati projektek támogatása, míg Ecuador elnöke, a baloldali közgazdász Rafael Correa ügyesen a maga oldalán tartja a középosztályt a politikai stabilitás és a gazdasági növekedés biztosításával, új utak építésével és nem utolsósorban fiskális konzervativizmusával.

A brazil gazdasági elit is nagymértékben elégedett a Munkáspárt (Partid dos Trabalhadores – PT) politikájával, hiszen gazdasági növekedést és életszínvonal-emelkedést hozott, jelentősen nőtt a fogyasztás is (42 millióan nyitottak bankszámlát, 15 millióan ültek életükben először repülőgépre), amit hazai cégek termékei és szolgáltatásai elégítettek ki. Ugyanakkor a változások nem érintették alapvetően a világon az egyik legszélsőségesebb társadalmi szerkezet egyenlőtlenségeit.

A PT mozgástere mindazonáltal valamelyest korlátozott, mivel a Kongresszusban erős függőségben tartja őket a jobboldal lévén fő koalíciós partnere a Brazil Demokratikus Mozgalom Pártja (Partido do Movimento Democrático Brasileiro – PMDB), amelynek tagjai között ott vannak az erős agráripar képviselői is. A brazil politikai életet nem is olyan régen még majdnem teljesen azok a regionális oligarchák határozták meg, akik szavazataikat adományok osztogatásával, helyi vállalkozások, földbirtokok és a média ellenőrzésével szerezték meg. Noha ezek a kiskirályok továbbra is jelen vannak, megtörtént a PT történelmi áttörése az északi és észak-keleti régiókban. Azokban a szegény tartományokban, amelyek egykor a jobboldal bástyái voltak, de ma a PT szociális programjainak hozadékát élvezik.

Az ellenzék jelöltje, Aévio Neves – aki kifejezetten telegén (televíziós felvételre alkalmas) személy – a választási harcokban csak alternatív utakat javasolhat. Ő a szociáldemokraták (PSDB) jelöltje, azt a középosztályt képviseli, amely a katonai diktatúra-ellenességből nőtte ki magát, majd villámgyorsan magáévá tette a neoliberális doktrínákat. A két „baloldali” párt közötti egyetlen markáns különbség a külpolitikában érhető tetten: a PSDB kritikusan fogadja Brazília közeledését Venezuelához és a regionális szervezet, az UNASUR balra tolódását. Bár a közvélemény-kutatások szerint Delma Rousseff (PT) vezet, a lomha gazdasági növekedés, az alsó- és középosztály tiltakozásai a közszolgáltatások alacsony minősége ellen – amit szembeállítanak a 2014-es futball-világbajnoksághoz kapcsolódó pazarló költekezésekkel –Aévio Neves malmára hajthatja a vizet.

Ezek a jelenségek rávilágítanak a latin-amerikai baloldali modell gyengeségeire. Ecuadortól Bolíviáig, Argentínától Nicaraguáig a baloldali kormányok mindenütt a nyersanyagok (olaj, szója, réz, gáz) szokatlanul magas ára által előidézett gyors gazdasági növekedésre támaszkodva szociális felzárkóztató programokat finanszíroznak ahelyett, hogy a gazdaság diverzifikációját segítenék elő vagy az erős gazdasági elit hatalmát gyengítenék. Igaz, mindez azt mutatja, hogy amennyiben megvan a politikai akarat, a kormányok képesek legszegényebb polgáraik élethelyzetén javítani – fontos lecke ez a megszorításoktól sínylődő Európának. Ugyanakkor ez a stratégia hosszú távon nem fenntartható, ráadásul rendkívül érzékeny a nyersanyagárak világpiaci ingadozásaira.

A modell Chilében voltaképp már a kifulladás jeleit mutatja. A neoliberális modell és a szociális programok kombinációjának ötlete a Concertaciónnak, a chilei balközép koalíciónak tulajdonítható, amely Pinochet 1990-es bukása után húsz évig kormányozta az országot. A leköszönő elnöknek, a független milliárdos üzletember Sebastian Piñerának – akinek gazdaságpolitikája nem sokban különbözött a Concertaciónétól – tömeges, a magánoktatás és a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek elleni diáktüntetésekkel kellett szembenéznie. Másrészt a hagyományos jobboldal is elégedetlenkedett, akik Sebastian Piñera adóemelése és más például környezetvédelmi normák bevezetése ellen morgolódtak. Összességében a kormányt gyengekezűnek és túlzottan szociálisnak ítélték és azt reklamálták, hogy miért kell a jobboldalnak szégyenkeznie és gátlásosan viselkednie.

Rugalmasság és gyakorlatiasság

Michelle Bachelet, az újonnan megválasztott szocialista elnöknő azt ígéri, sokkal radikálisabb lesz, társasági adókból finanszírozandó felsőfokú oktatást és a Pinochet-féle alkotmány reformját helyezi kilátásba. A jobboldalon, a koalíció két vezető pártja a tavaly decemberi választásokon csúfosan leszerepelt. Akkor Evelin Matthei – egy Pinochet-párti ezredes keményvonalas lánya, aki arról hírhedt, hogy egyik mérsékelt képviselőtársát köcsögnek nevezte – a szavazatoknak csupán 38 százalékát kapta meg. A két párt között a szakadás jelei látszanak, és az a szóbeszéd járja, hogy Piñera személye körül új, jobbközép párt keletkezik. Mindazonáltal Bachelet radikális programja akár egyesítheti is jobboldalt azzal, hogy mintegy kiprovokálja a keményvonalas pinochetisták, de a mérsékeltebb neoliberálisok dühét is.

Noha Chilére és Brazíliára gyakran úgy tekintenek, mint a „rózsaszín dagály” mérsékeltebb végére, különösen Brazília, döntő geopolitikai szerepet játszott azzal, hogy megerősítette az új regionális szervezeteket és balra tolta az egész kontinens politikáját. Az UNASUR és a CELAC (Latin-amerikai és Karibi Államok Közössége) egyaránt kizárja az Egyesült Államokat gyengítve Washington befolyását. Ugyanakkor – bár a kontinenst függetlenebb helyzetbe hozták, ami jelentős változás – ezek a szervezetek homogenizálják a tagországok állásfoglalásait. Olivier Dabène, a párizsi Sciences-Po professzora, akit biztosan nem lehet lelkes marxistának tekinteni, emlékeztet arra, hogy a CELAC vezetését a gyakorlatban egy trojka végzi, a hivatalos elnökséget adó ország illetve az előző és a következő elnökséget adó országok hármasa. Így például 2012-ben Venezuela (Chavez), Chile (Piñera) és Kuba (Raoul Castro), ami azért nem tűnik egy könnyen harmonizálható csoportnak. Dabène professzor ugyanakkor megjegyzi, „hogy az együttműködés sikeres, ami annak köszönhető, hogy a partnerek, a politikai különbségek ellenére, mindent megtesznek a közös érdekek kifejezésére. A mai kor a rugalmasság és a gyakorlatiasság jegyében áll Latin-Amerikában.” A társadalom átalakítása viszont nem a rugalmasság és a gyakorlatiasság jegyében szokott végbemenni.

Kolumbia jelenlegi elnöke, a bogotái elit egyik prominens családjából származó Juan Manuel Santos megértette, mennyire számít, ha a szomszéd államokkal jobb diplomáciai kapcsolatokat tart fenn. Erőfeszítései, hogy megújítsa kapcsolatait Venezuelával, fellendítették a kétoldalú kereskedelmet, aminek forgalma korábban, Uribe elnök Caracassal szembeni agresszív álláspontja miatt, hirtelen zuhant a 2008. évi 2,6 milliárd dollárról 800 millióra (2010-es, közvetlenül Santos megválasztása előtti adat)[1]. Ez a helyi burzsoáziának komoly veszteséget okozott.

Elődjével, Alvar Uribe elnökkel ellentétben – akit szókimondó keményvonalasként tartottak számon, és nevéhez fűződik FARC gerillák elleni, az USA által finanszírozott katonai hadművelet – Santos olyan kifinomult politikus, aki a kábítószerek legalizálásának vitájára való felhívásával meghódította az európai liberálisokat. Míg Kolumbia továbbra is erősen militarizált marad, Santos megértette, hogy társadalmi reformok kellenek a gerillák támogatottságának aláásásához. Így földosztási törvénnyel rukkolt elő, amely garantálná, hogy az elűzött parasztság visszakapja földjeit, és béketárgyalásokat kezdeményezett a FARC gerillaszervezettel. Santosnak komoly akadályt jelent persze, hogy helyi nagybirtokosok és félkatonai szövetségeseik ellenzik a földosztását.

Santos azt is felismerte, hogy Uribe Amerika-párti álláspontja volt az oka Kolumbia növekvő, Latin-Amerikán belüli elszigeteltségének. Annak ellenére, hogy Kolumbia továbbra is az USA katonai célú segélyeinek fő felvevője marad és szabadkereskedelmi egyezményt is aláírt az Egyesült Államokkal, Santos megkísérel hidat verni az ország és latin-amerikai szomszédai között. Peru és Chile példája nyomán – ahol változatosabbá vált a gazdaság és csökkent az Amerikától való függőség – fejleszteni próbálja a Kínával és általában Ázsiával való kereskedelmi kapcsolatokat is.

2012-ben Kolumbia, Mexikó, Chile és Peru is létrehozta a Csendes-óceáni Szövetséget (Alianza del Pacífico), amelynek egyik célja, a tagok csendes-óceáni partvonalát kihasználva, a kapcsolatok szorosabbra fűzése az ázsiai államokkal. A kereskedelmi szövetség a Mercosur, a teljes Dél-Amerikát lefedő, protekcionista kereskedelmi szervezet szabadpiaci alternatívájaként határozza meg magát. Honlapjuk nem kevesebbel kérkedik, mint azzal, hogy „a nemzetközi üzleti világban versenyelőnyt kínál”. Az új szervezet, „a hajlandóság koalíciója” azután jött létre, hogy kudarcba fulladtak az USA által kezdeményezett, a két amerikai kontinensen átívelő szabadkereskedelmi övezet létrehozására tett kísérletek. Kolumbia, Chile és Peru egyesítette értéktőzsdéit, és a közösség célja nemcsak a javak, hanem a szolgáltatások, a tőke és az emberek szabad forgalma. A fejlődés mégis lassú. Chile új, szocialista kormánya érezhetően hűvösebben viszonyul a Csendes-óceáni Szövetséghez.

Ámbár Latin-Amerika gazdasági kérdésekben balra fordult, társadalmi és kulturális területen a kép összetettebb, a bal- és jobboldal közötti különbségek elmosódnak. Baloldali (Uruguay, Argentína, Brazília) és jobboldali (Mexikó és Kolumbia) kormányok is áldásukat adták a melegek hivatalos élettársi viszonyára, az egyház és régi vágású konzervatívok tiltakozása ellenére. Chilében a szocialista Bachelet a pinochetisták tiltakozásai ellenében támogatta Sebastian Piñera élettársi törvényjavaslatát. Ez azt jelzi, hogy, csakúgy, mint a rasszizmus témájában, hasadni látszik a modern és a régi típusú, előítéletes jobboldal.

Mindazonáltal a nők reprodukciós jogait illetően mind a bal-, mind a jobboldalon sokan keménykalaposnak bizonyulnak. Correa ecuadori elnök például lemondással fenyegetőzött, ha a Nemzeti Tanács szabaddá tenné az abortuszt, Nicaraguában pedig a sandinista Daniel Ortega lelkesen támogatta az abortusz teljes körű betiltását. Az abortuszt egyébként Latin-Amerika-szerte szigorúan korlátozzák: legtöbb államban csak életveszély esetén engedélyezett, hét országban pedig, például Chilében, Salvadorban és Nicaraguában (mindhárom szocialista kormányzás alatt) minden körülmények között törvénytelen. Csupán Kubában, Uruguayban és Mexikóban engedik kérésre a terhességmegszakítást. A legutóbbi brazíliai elnöki választásokon mindkét jelölt, Dilma Rouseff és Jose Serra, kezdetben támogatta az abortusz engedélyezését, míg végül, a katolikus szavazatok megszerzésének reményében, ellene fordult. Marina Silva baloldali, evangélikus keresztény jelölt, aki a PT-ből azért lépett ki, mert nem találta eléggé radikálisnak, erőteljesen tiltakozott az abortusz engedélyezése ellen. Chilében gazdasági kérdésekben a bal és a jobb is megegyezett, Bachelet első mandátuma idején viszont a nők jogainak ügyében valóságos háború dúlt. A jobboldal azért támadta az elnököt, mert legalizálta a munkahelyi szoptatást és megpróbálta dekriminalizálni az esemény utáni tablettát. Jelenlegi mandátumának idejére Bachelet azt ígéri, hogy nemi erőszak esetén bevezeti a jogot az abortuszra, ami várhatóan erős tiltakozást fog kiváltani a jobboldal teljes spektrumában. (Még maga Piñera is, aki egyébként meglehetősen felvilágosult nézeteket vall a melegek jogairól, az abortuszt illetően keményvonalas. Nemrégiben nemzetközi nőjogi aktivisták hevesen bírálták, amiért egy nemi erőszak tizenegy éves áldozatát a terhesség vállalására buzdított.) Latin-Amerikában a gazdasággal ellentétben, ahol a progresszív kormányok révén a vita a baloldal javára dőlt el, a jobboldal – az egyház és a média támogatása mellett – továbbra is fölényben van a nők jogainak szempontjából.

Latin-Amerika-szerte jellemző, hogy a jobboldali pártok kénytelenek voltak programjaikat a baloldal azon sikereihez igazítani, amelyek azt bizonyítják, hogy politikai akarat révén az állam újraoszthatja a javakat és mérsékelheti a szegénységet. A jobboldal mai kilátástalansága ellenére lehetnek még esélyeik a láthatáron. A baloldal gazdasági modellje ugyanis a világpiac szeszélyeinek kiszolgáltatottja, így nem várható, hogy a szociális kiadások továbbra is nőjenek, miközben a társadalmi igények kielégítetlenek. És amíg egyes baloldali vezetők nem képesek a nők jogaiért szembeszállni a nőgyűlölőkkel és az egyházzal, a jobboldalnak ez akár értékes szavazatokat is hozhat. Nem figyelmen kívül hagyva továbbá a puccsokat Hondurasban és Paraguayban, valamint az amerikai kapcsolatokkal rendelkező venezuelai szélsőségeseket, hiba lenne azt gondolni, hogy a régi, autoriter jobboldal nem képes visszatérni. A brazilokat idén áprilisban emlékeztették erre a puccs ötvenedik évfordulóján történtek: a Kongresszusban az áldozatok ünnepélyes megemlékezése közepette egy képviselő, transzparenst lobogtató híveitől támogatva, megköszönte a hadseregnek, hogy megmentette az országot a Castro-kommunizmustól.

Grace Livingstone a szerzője az „Amerika hátországa: az Egyesült Államok és Latin-Amerika a Monroe-doktrínától a terror elleni háborúig” (America's Backyard: the United States and Latin America from the Monroe Doctrine to the War on Terror) című tanulmánynak.

Fordította: Láger László

 


[1] Loïc Ramirez: Quand Alvaro Uribe exaspérait le patronat colombien [Alvaro Uribe felbőszítette a kolumbiai gyártulajdonosokat], Le Monde diplomatique, 2012. október.