Erőviszonyok mozgásban

Kategória: 2014. szeptember
Írta: Horváth Károly
Találatok: 3974

9d56d21b1381d1c5f3fb97f4bf1c211cSzeptember 4–5-én a NATO széles körű csúcsértekezlet tartott Walesben. Előkészítésének és határozatainak irányát döntően az amerikai politika határozta meg. E politika középpontjában Oroszország állítólagos agressziójának megállítása és visszaszorítása állt, de rejtetten, bár nem egészen mellékesen olyan célok is, mint az európai és az azon túl terjedő német befolyás visszaszorítása, valamint a megfelelő légkör kialakítása az amerikai-EU szabadkereskedelmi övezet közeli elfogadtatásához. E politikai irány és a napirenden levő lépések illeszkednek az Amerika által már régóta követett célok közé, és megfelelnek a jelenlegi nemzetközi helyzet sajátosságainak.

Az 1947-ben meghirdetett Truman-elvben Amerika jogot formált más országok belpolitikájába való beavatkozásra, és a hidegháborúval törekedett a Szovjetunió befolyásának visszaszorítására, végső soron az ország felszámolására. A Szovjetunió 1991-es megszűnésével azonban világhatalmi politikájuk inkább formájában, mint lényegében változott. Az Egyesült Államok továbbra is felhatalmazva érezte magát arra, hogy ha vélt vagy valós érdekei megkövetelték, az ENSZ-ben elfogadott nemzetközi jogszabályok fölé helyezze magát és hatalmi eszközökkel érje el céljait. A megállapodásokat megszegve fenntartotta a NATO katonai szövetséget, és a meggyengült Oroszországot csak formálisan és átmenetileg tekintette partnernek.

A Szovjetunió megszűnésével határterületein új országok sora jött létre, többek között a nemrég a figyelem középpontjába került Ukrajna. 1997-ben Carter elnök legfőbb tanácsadója, Brzezinski A nagy sakktábla című könyvében Oroszországról és Ukrajnáról így írt: „Ukrajna nélkül Oroszország nem válhat eurázsiai birodalommá.” E felismerés jegyében a nyugati politika szavakban, külsőségekben erősen megtámogatta Ukrajna önállósodási törekvéseit, de a legutóbbi időkig nem igazán fogadták be és nyújtottak neki gazdasági támogatást. Az Oroszországgal a múltból fennmaradt gazdasági kapcsolatok jó része tovább élt, de az oligarchák kíméletlen és korlátozatlan uralma miatt a függetlenné vált ország népének életszínvonala az orosz életszínvonalnál is mélyebbre zuhant.

Brzezinski azonban nem elégedett meg Oroszországnak az 1991 utáni meggyengülésével, és úgy vélte, Oroszország esetleges megerősödésének eleve útját kell állni. Már 1997-ben további, Oroszország elleni lépéseket, „második szakaszt” javasolt. Szerinte egy második szakaszban az Oroszországi Föderációt fel kell osztani „banánköztársaságokra”, s ezt a külpolitikájukban megszokott módon nem saját érdekként, hanem a demokrácia, a piacgazdaság és az orosz nép érdekeként indokolta. „Figyelembe véve az ország méreteit és sokszínűségét – írta egy cikkében – a decentralizált politikai rendszer és a szabad piacgazdaság a leginkább kívánatos, hogy felszabadítsuk az orosz nép alkotói potenciálját és Oroszország hatalmas természeti kincseinek készleteit. Az Európai Oroszországból, a Szibériai Köztársaságból és Távol-keleti Köztársaságból álló Oroszországi Konföderáció egyes részeinek ugyancsak könnyebb lenne szorosabb gazdasági kapcsolatokat fejleszteni szomszédaikkal. A konföderáció minden alanya kihasználhatja majd saját lokális alkotó potenciálját, amelyet Moszkva nehéz, bürokratikus keze sok évszázadon keresztül elnyomott. Továbbá a decentralizált Oroszország kevésbé lesz fogékony a nagyhatalmi mobilizációra.” (Eurázsiai geostratégia, Foreign Affairs, 1997. szeptember–október). Csak az idézet utolsó mondata utal a valódi célra.

Ennyiben az Oroszország elleni jelenlegi koncentrált támadás csak a régóta megfogalmazott célok felelevenítése és a jelen helyzethez igazítása. De a világhatalmi erőviszonyok változása a második világháború óta felgyorsult, az erőviszonyok többször is átrendeződtek.

Változások a második világháború után

Az első időszak kedvezett a forradalmi erőknek. A Szovjetunió a háború után gyorsan leküzdötte óriási háborús veszteségeit, helyreállította az országot, és igyekezett helytállni a kedvező nemzetközi helyzetből fakadó kötelezettségeknek. A létrejött kétpólusú világban ő lett a haladó erők fő támasza. Kelet-Németországban, valamint a közép- és kelet-európai országokban segítette a szocialista államhatalom létrejöttét. A Távol-Keleten a háború utolsó szakaszában szétverte a japán szárazföldi csapatokat, és fegyverekkel járult hozzá a kínai felszabadító harc sikeréhez. A Kínai Kommunista Párt sikerre vitte a felszabadító harcot és forradalmat, megalakult a Kínai Népköztársaság.

A második világháborúban győztes Szovjetunió kezdetben nagy népszerűségnek örvendett, a világ népei békére vágytak, sokan felismerték, hogy a háborúk alapvető oka a tőkés világrend. Angliában rögtön megbukott a tory kormány, és jöttek a munkáspártiak. Franciaországban és Olaszországban megerősödött a kommunista párt, a kommunisták vezették a partizánmozgalmat és hozták a legtöbb áldozatot, a háború után okkal nőtt meg a népszerűségük. Azokban az országokban azonban, ahol az amerikai–angol csapatok verték ki a náci németeket, hamarosan helyreállították a tőkés rendet, miközben az egymás közötti erőviszonyok átrendeződtek.

A második világháborúig a nemzetközi arénán fő szerepet játszó, a két legnagyobb gyarmattartó hatalom, Anglia és Franciaország másodrendű szerepbe süllyedt. A gyarmati rendszerek szétestek, a volt gyarmati országok sorra kivívták függetlenségüket. Anglia a második világháború óta az USA védnöksége alá helyezte magát, így próbálta menteni a menthetőt, de a birodalom már menthetetlen volt, és az ország egyre súlyosabb belső nehézségekkel küzd, nagyhatalmi szerepe jórészt a múlté lett. De Gaulle megpróbálta Franciaországot talpra állítani, ennek része volt a közös piac kezdeményezése és a NATO-tól független haderő fejlesztése. Utódai alatt azonban kezdetben lassú, az utóbbi időben rohamos visszaesés következett be. Németországot és Japánt (a két háborús ellenfelet) Amerika segítette talpra állni, nagy gazdasági sikereket értek el, de Japán az utolsó tíz évben visszaesett, és a hatalmas Kína mellett nem tud önálló nagyhatalmi szerepet betöltetni, súlyos belső bajokkal is küzd.

A Szovjetunió az ötvenes évek második felében élre tört a rakétatechnikában és a világűrkutatásban. Az egész világ izgalommal figyelte az űr meghódításának első lépéseit. Az előny azonban nem lehetett tartós, mintegy tíz év alatt az Egyesült Államok behozta hátrányát és átvette a vezetést. Éles vetélkedés, harc folyt a befolyási övezetekért is. A Szovjetunió támogatta Kubát, Egyiptomot és Szíriát, a függetlenségüket kivívott afrikai országokat. Ilyen széles fronton azonban nem bírta a többszörösen nagyobb erőforrásokkal rendelkező tőkés világgal, az új gyarmatosító gazdasági és politikai behatolással szembeni harcot. Legfőképpen pedig nem tudta népének azt nyújtani, amit az – hatalmas áldozatvállalásai után – joggal elvárt a hatalomtól.

A kilencvenes évek elejétől az Egyesült Államok lett az egyetlen szuperhatalom, de a „gonosz birodalmának” összeomlásával sem köszöntött be a világbéke kora, a világ egy percre sem maradt háborúk nélkül. Az összeomlást és rendszerváltást a Jugoszláv Népköztársaság sem tudta elkerülni, és a Balkánon véres háborúk több hullámával ment végbe az átmenet. Részben a nemzetiségi ellentétek lángoltak fel, közben azonban a népek a nagyhatalmi törekvések áldozatai lettek. A kelet-európai és a balkáni piac megnyitásának fő nyertese Nyugat-Európa, ezen belül elsősorban Németország lett. A Közös Piacot Európai Unióvá szervezték át, új tagokkal erősítették meg, a tagállamok egy részének részvételével bevezették a közös valutát, az eurót. Egy ideig úgy tűnt, hogy az unió és az euró a gazdaságban átveheti a vezető szerepet.

Az Egyesült Államok számára a 21. század kedvezőtlen előjelekkel indult. Súlyos gazdasági válság előjelei mutatkoztak, amelyre az Egyesült Államok központi bankrendszere, a FED a pénzügyek, a tőzsde liberalizálásával válaszolt, és ezzel későbbi időpontra tolta ki, ugyanakkor tovább súlyosbította az esedékes válságot. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás politikai fordulóponttá vált. A terrorizmus elleni harc ürügyén a hivatalos politika rangjára emelkedett a katonai beavatkozás más államok belügyeibe, a „megelőző csapás” elve, a kormányok megdöntése, új, Amerika-barát kormányok hatalomba helyezése. Sem az afganisztáni, sem az iraki háború nem oldott meg semmit, a zavaros viszonyok, a háborúk és a nyomában járó pusztulás és nyomor a szélsőséges iszlám megerősödéséhez vezetett az afrikai országokban és a Közel-Keleten.

Nem túlzás, hogy a Szovjetunió bukásának egyik fő tényezője volt az ötvenes évek végén Kínával kialakult ellenséges viszony, amelyet elmélyített a Mao és Nixon elnökök között 1972-ben kötött megállapodás. Kínában az ötvenes évek nagy fellendülését két évtized politikai viharai váltották fel. Mao halála után Teng Hsziao-ping vette át a vezetést, és az általa 1987-ben elindított reform és nyitás politikája Kína hatalmas gazdasági fellendülésének vetette meg az alapját. Az Egyesült Államok először támogatta Kínát, vállalatai – német és más cégekkel versenyben – nagy beruházásokat valósítottak meg Kínában, és az amerikai piac is megnyílt a kínai áruk előtt. Ma már Amerika belső piacán a kínai áruknak óriási a súlya, Kína dollárkészletei a legnagyobbak a világon. Kína regionális és világhatalmi pozíciója megerősödött, és tovább erősödik.

 

A világgazdasági válság következményei

2007-ben az Egyesült Államokban kitört a gazdasági válság, 2008-ban világgazdasági válsággá szélesült, és az erőviszonyok új átrendeződésének vetette meg az alapját. A válság legsúlyosabban az Egyesült Államokat, majd Európát érintette. Obama elnököt az afgán és iraki háborúk befejezését ígérő és szociális programmal választották meg, de válságkezeléssel kellett foglalkoznia. Tanácsadói nyomán a pénzgazdálkodás további lazításával és a bankszektor megtámogatásával próbált megoldást találni, sikertelenül. Szociális programjának megvalósítását a kongresszus megakadályozta. Az utóbbi két évben az uralkodó körökben a konzervatív belpolitikát és agresszív külpolitikát követelő erők erősödtek meg.

A válság világossá tette az Egyesült Államok és a világgazdaság struktúrájának mély ellentmondásait, a tőkés gazdálkodás tarthatatlanságát. De az uralkodó társadalmi rétegek még makacsabbul ragaszkodnak a hatalomhoz, tovább centralizálják a hatalmat, sok országban új fasizmus van kialakulóban. Az Egyesült Államokban a belső bajok szorítják a vezetést, a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségek és a közeli jövőben a lakosság többségévé váló fekete és főleg latino népesség – amelyen belül különösen nagy a mélyszegénységben élők aránya – valódi politikai változást igényelne. E problémák elől a fegyverkezésbe és a külpolitikába menekülnek. A válságból kivezető utat – a tőkés országok hagyományainak megfelelően – a hadiipari fejlesztésekben, az új fegyverek tömeges gyártásában vélik megtalálni. Az új fegyverek az eddiginél is hatékonyabban képesek a tömegpusztításra és új elemként a kiszemelt központok, célszemélyek megsemmisítésére.

A válság a világ több pólusúvá válását mutatta meg; az Egyesült Államok vezető körei azonban ebbe nem akarnak belenyugodni. Újra napirendre kerültek a világuralmi törekvések, szorosabbra igyekeznek fonni a baráti államok körét, és általános támadást indítottak az általuk ellenségesnek nyilvánított országok ellen szerte a világban. Elsősorban Kína feltartóztatása vált politikája célponttá, mert további megerősödésétől féltik Amerika jövőbeli világpozícióját.

Kínában is nehézségeket okozott a válság, exportcégek zártak be, millióknak kellett visszamenni falura. A többszektorú kínai gazdaság azonban részben a belső szükséglet kielégítése felé fordult, részben új külső piaci kapcsolatok kiépítését kezdte meg. A gazdaság a korábbi két számjegyű növekedési ütemhez képest lassult, de évi 7 százalék feletti GDP növekedéssel tovább erősíti világgazdasági pozícióit.

2011-ben a még csak potenciális új Kína-politikát Kissinger könyvében így jellemezte: „Neokonzervatívok és más aktív külpolitikát sürgető politikusok azzal érvelnének, hogy a bizalmon alapuló kapcsolatok a demokratikus intézmények feltételei. Ebben a felfogásban a nem demokratikus társadalmak természetükből adódóan instabilak és hajlamosak az erő használatára. E miatt az Egyesült Államoknak kötelessége a lehető legnagyobb befolyást, sőt nyomást gyakorolni pluralistább intézmények megteremtésére ott, ahol azok nem léteznek, és különösen azokban az országokban, amelyek fenyegetést jelenthetnek az amerikai biztonságra. Ezen nézetek szerint a nem demokratikus államok rezsimváltása az amerikai külpolitika végső célja, a béke kérdése Kínával nem annyira stratégiai ügy, hanem inkább a kínai kormányzat megváltoztatásának ügye”. (H. Kissinger: Kínáról, N. Y., 2011, Bp., 2014, 541. old.) Az utóbbi két évben éppen e körök politikai befolyása és külpolitikája került előtérbe Amerikában.

Obama elnök engedett a nyomásnak, és maga is képviseli az új politikai irányt. Újjáválasztása után, a múlt év elején új stratégiát hirdetett meg: a külpolitikában a csendes-óceáni térségre kell a hangsúlyt áthelyezni. Ennek jegyében idén körbelátogatta Kína szomszédos országait, és amerikai támogatást ígért nekik Kína előretörésével szemben. Vietnamot is próbálják szembefordítani Kínával. A térségben megerősítették az USA hadiflottáját.

A Közel-Keleten 2011-ben forradalmi tüntetéssorozat robbant ki, leváltottak kormányokat, új, népbarát politikát követeltek. Az arab tavaszt két oldalról is támadták, az iszlám saját céljaira igyekezett kihasználni, például Egyiptomban iszlámbarát elnök vezetésével alakult iszlámbarát kormány. Amerika is veszélyt látott a tömegmozgalmakban, de egyúttal az iszlám előretörésében is. Az egyiptomi iszlám elnököt és kormányt megbuktatta, helyreállította a katonák korábbi, Amerika- és Izrael-barát uralmát. E folyamatban a Nyugat az USA vezényletével – gyakran iszlamista erőket is támogatva – a korábbi évtizedekben viszonylagos stabilitást és népjólétet nyújtó, korábbi autoriter vezetők ellen fordult. Emiatt a térségben eluralkodott a zűrzavar és megerősödtek a szélsőséges iszlám mozgalmak (például Líbia, Szíria, az úgynevezett Iszlám Állam térnyerése, a Boko Haram Nigériában).  

A válság az európai országokat és az Európai Uniót is súlyosan érintette. Következményeként leépült a korábban az EU politikáját meghatározó francia–német együttműködés, helyébe a német dominancia lépett. Merkel német kancellár a válságban szigorú megtakarítási politika érvényesítését követelte a tagállamoktól, ami különösen a déli tagállamokban a válság elmélyülését hozta magával... Ellentét alakult ki a gazdag és a válságot is viszonylag jobban viselő északi országok és a déliek között, miközben a volt szocialista országok súlyos gazdasági helyzetéről alig esik szó. Amerika igyekszik kihasználni az unióban feltámadt ellentéteket és Európát bevonni az közös atlanti piacba. Az amerikaiak saját válságuk megoldását remélik a piac tágulásától. Az amerikai cégek egy része már támadást indított nyugat-európai cégek átvételére; a közös piac ezen akció kiterjesztését jelentené és Nyugat-Európa ugyanúgy járna, mint Kelet-Európa a rendszerváltás után, az utóbbi meg még tovább süllyedne. Az EU új vezetésében nagy a súlyuk az Amerika-barát politikusoknak.

A Nyugatnak az oroszokkal való együttélését – amit a G7-országok G8-ra bővítése jelzett – a nyílt ellenségesség váltotta fel, s a G8 ismét G7-re szűkült. Az amerikai külpolitika oroszellenes fordulatának első megnyilvánulása az új közel-keleti feszültséggóc létrehozása, az oroszbarát Aszad szíriai elnök és országa elleni támadás volt. A támadás egyik oka, hogy a szíriai partokon van Oroszország hadihajóinak földközi-tengeri kikötője, ami nélkülözhetetlen az orosz hajók jelenlétéhez. Ezt a harcot nem amerikai csapatok vívják, hanem felizzították a helyi nemzetiségi ellentéteket és különböző iszlám csoportokat uszítottak Aszad ellen. A támadás azonban a szírek erős ellenállásába ütközött. Az egyik legerősebb iszlám harcoló csapat, az Iszlám Állam, önálló, Nyugat-ellenes és különösen kegyetlen politikát folytat, Irak területén is agresszíven terjeszkedik; célja egy hatalmas iszlám kalifátus létrehozása. Amerika újabb iraki háborúval került szembe, amelyet szövetségeseivel együtt, úgymond, csak légierővel akar megvívni.

A Közel-Kelet mellett Amerika Európára is nagy figyelmet fordít. A szíriai sikertelenséget újabb oroszellenes lépéssel akarták ellensúlyozni. Ukrajnában a tömegek lázadását a nemzetiségi ellentétek irányába terelték, oligarchikus és fasiszta kormányt alakítottak, amire a délkeleti megyék orosz lakossága a függetlenség kikiáltásával válaszolt. Az ukrán kormánycsapatok és a toborzott külföldi zsoldosok támadásával szemben az oroszok sikeresen védték meg magukat Oroszország sokoldalú, de nem közvetlen katonai támogatásának köszönhetően. A Nyugat igyekezett kiprovokálni egy ukrán–orosz háborút, de Oroszország kitért a direkt katonai konfliktus elöl. Ennek ellenére az ukrán helyzetért az „orosz agressziót” teszik felelőssé, és nem titkoltan NATO–orosz háborút készítenek elő. Lengyelországban és Romániában oroszellenes katonai támaszpontot építenek. Ukrajnát gyorsan mozgó NATO-alakulattal védik az állítólagos orosz agresszió ellen. Erősödött az amerikai hadihajók fekete-tengeri jelenléte. Putyin ellen az egész világ médiáiban személyes hajszát indítottak, mert bukása esetén az orosz oligarchák egymásnak esnek vagy egy új Jelcinben egyeznek meg, ami mindenképp Oroszország meggyengülését jelentené.

Kína és Oroszország az őket ért támadások nyomán közeledtek egymáshoz, és több közös nemzetközi szervezetet hívtak életre. A BRICS Brazília, Oroszország, India, Kína és a Dél-afrikai Köztársaság politikai és gazdasági együttműködési szervezete, 2009 óta évente tartanak csúcsértekezletet. Legutóbb júliusban Brazíliában, ahol elhatározták egy közös valutaalap és fejlesztési bank létrehozását, ami nyílt kihívás az IMF-el és a Világbankkal szemben. Főleg politikai kapcsolatok céljából hozták létre még 2001-ben a Sanghaji Együttműködési Szervezetet (angol kezdőbetűkkel SCO), amelynek tagjai Kína és Oroszország mellett a közép-ázsiai köztársaságok, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán. A szervezet az utóbbi időszakban aktívabbá vált. A tádzsik fővárosban, Dusanbében tartott állam- és kormányfői találkozón megfigyelőként India és Pakisztán is részt vett, és hivatalosan kérték felvételüket a szervezetbe. A szervezet hivatalos nyelve az orosz és a kínai mellett az angol lett. Kína javasolta Mongólia felvételét is, és Oroszország és Kína között a jelenleginél rövidebb út építését, ami Mongóliát is bekapcsolná a világkereskedelembe. Oroszország az ellene hozott szankciók ellenlépéseként olaj- és gázszállításait a jövőben dollár helyett euróban vagy rubelben fogja bonyolítani.

Az SCO előző ülése után Xi és Putyin államelnökök jelenlétében írták alá az északi olaj- és földgázmező közös kitermelésére és a Kínába vezető csővezeték megépítésére vonatkozó szerződést. A legutóbbi ülés után Xi Jinping kínai államelnök vezetésével hivatalos delegáció látogat Indiába. A delegációnak számos tagja kínai gazdasági szakember, a százmilliárd dollárt is elérő gazdasági együttműködési szerződések vannak napirenden.

A BRICS-nek és az SCO-nak a következő öt-tíz évben várható megerősödése új, többpólusú és az egyenlőségen alapuló világrend alapjait vetheti meg, de ez a fejlemény nagyon nyugtalanítja az amerikai és a NATO vezető köreit. Oroszország kikapcsolása és amerikai befolyás alá vonása Kínát az északi szárazföldi oldalról is bekerítené.

 

Befejező megjegyzések

A játszmák nem lefutottak, az egész kép a felszín, a most uralmon lévők a törekvései. Kérdés, hogy a népek mikor és hogyan fognak tudni a világjátszmába beleszólni. A világon terjed a szegénység, az éhezés, de a vezető hatalmak politikusai, akik felelősek ezért, semmit sem tesznek ellene. Csak maguk a népek tudják megváltoztatni az események menetét. A kelet-ukrajnai oroszok, Donyeck és Luganszk példát mutat, hogy nagy köveket lehet görgetni a nagyhatalmi játékok útjába, és szélesebb nemzetközi összefogással sokkal többet és tartósabban lehet elérni.

Sok részletet említettem a hatalmi harcok irányáról és céljairól, de természetesen ez az írás nem adhat teljes körű és mély elemzést. Arra igyekeztem felhívni a figyelmet, hogy nem szoktuk meg összefüggéseiben látni és megérteni a folyamatokat. Sajnos így volt ez az első és a második világháború előtt is. Kevesen ismerték fel, mire vezetnek az egyes lépések, és a tömegeket el lehetett bolondítani. Most is ez zajlik felhasználva a média százszoros hatalmát. A szocialista évek összes hibájukkal együtt békét és munkát, viszonylagos jólétet nyújtottak mindenkinek, most a rendszerváltás után bekövetkezettnél is nagyobb veszély fenyeget.