A szélsőjobb térnyerése – társadalmi törésvonalak Franciaországban

Kategória: 2014. október
Írta: Balázs Gábor
Találatok: 3909

genenvilliers-luthA franciaországi „rentrée”, a nyári szabadság vége, igen mozgalmasra sikeredett az idén: lezajlott egy nagyszabású kormányátalakítás, melynek értelmében az utolsó baloldali illúziók is elvesztek. A statisztikák a lehető legrosszabb társadalmi-gazdasági adatokról tanúskodnak: megállíthatatlanul nő a munkanélküliség, gyakorlatilag folytatódik a recesszió, a megszorítások hiábavalóak, Franciaország továbbra is képtelen a hírhedt három százalék alá nyomni a hiányát. Az államelnök volt élettársa olyan gyilkos pamfletet jelentetett meg François Hollande-ról, hogy mindenki a levegőt kapkodta. És ekkor mindezt megkoronázva jött egy könyv[i], amely próbált magyarázatot adni arra a rossz közérzetre, amely ma körbelengi a francia mindennapokat. A szerző nem kevesebbet állít, mint hogy az elit elárulta a népet, csak magával illetve a bevándorlókkal és a külvárosok gondjaival törődik, miközben feláldozta az igazi Franciaországot!

A könyv persze siker lett. A szerző, Christophe Guilluy lassan egy évtizede jelentkezik esszékkel, publicisztikákkal, könyvekkel, melyekben nagyjából azt fogalmazza meg, hogy az igazi törésvonal (fracture) a globalizált nagyvárosi (aires métropolitains) Franciaországot választja el a globalizáció veszteseinek vidéki, kisvárosi, „periférikus” Franciaországától. Az elit feláldozta ezt a Franciaországot. A szociális kérdést leredukálta a bevándorlók és a külvárosok problémáira. (Lám, így függ össze a földrajz és a politikai szociológia). A classes populaires-nek azonban most elege lett. Csalódott a jobboldalban (2007, Sarkozy), és a baloldalban (2012, Hollande), így az őt valóban megértő politikai erő felé fordult: Marine Le Penhez és a Nemzeti Fronthoz. Igen, a szélsőjobboldalhoz!

Guilluy írásai sokáig mérsékelt érdeklődést váltottak ki, noha távolról sem voltak érdektelenek. Azonban most úgy tűnik, hogy állításait nagyrészt igazolja az idő. Marine Le Pen tényleg a kapuk előtt áll, és a helyzet egyre rosszabb. Mindenkinek elege van abból az irtózatos semmitmondásból, amely a mérvadó (bien pensant) elit felől érkezik nap mint nap. Sokan úgy gondolják, tényleg nem ártana valamilyen magyarázatot találni a szélsőjobb-jelenségre...

Franciaországban valódi kultúrharc kezdődött, mely Magyarországról kevésbé érzékelhető. E harcban a „népi jobboldal” áll nyerésre, melynek hívei épp annyira elégedetlenek a gazdasági-liberális globalizált Európa-barát jobboldallal, mint a gazdasági-liberális globalizált Európa-barát baloldallal. A közbeszéd másról sem szól, mint a szélsőjobboldal egyre komolyabb választási eredményeiről, vagy épp az emberek választásokról való távolmaradásáról, az „identitás-kérdésekről” folytatott alig leplezett etnicista diskurzusokról. Célpontban az iszlám, a bevándorlók, a külvárosok, az „elitek”, a brüsszeli technokraták. Közben zajlik a mainstream elleni népi lázadás: a melegházasság elleni tüntetésektől a városőrségek felállításának igenlésén át a breton „vörös sapkás” lázadásig[ii].

Persze aligha véletlen, hogy kik kedvelik Guilluy könyvét, kik biztosítanak neki példátlan média-megjelenést. Ilyen például a helyi Bayer Zsoltnak nevezhető Eric Zemmour, a jobboldali „Le Figaro magazine” rendszeres szerzője, akit többször ítéltek már el explicit rasszizmus miatt. Guilluy népszerűsítői közé tartozik a mérsékeltnek titulált médiasztár Natacha Polony, aki szerint a republikánus iskolarendszer legnagyobb gondja a bevándorlók okozta feszültség. Az Alain Badiou által „republikánus szemétkosár”-nak nevezett Marianne című „baloldali” lap pedig egyenesen 18 oldalt szentelt legutóbbi számában Guilluy könyvének, mely szerintük minden franciával megérteti a „valódi társadalmi törésvonalakat”, és amelyet „minden politikusnak olvasni kellene”!

Szóval eklektikus brigád – éppen emiatt félelmetes.

 

A két Franciaország

A könyv korántsem olyan forradalmian új, mint azt szerzőnk láttatni szeretné: a centrum-periféria megközelítés például régi mint az országút. Borzasztó implikációkkal egyszerűsíti a dolgokat, így az állítások igazsága is erősen megkérdőjeleződik. De a könyvnek (és persze az általa kiváltott médiahatásnak) egy nagy előnye biztos van: megszabadít bennünket az elitre jellemző beszédmódtól, a lenézés, a paternalizmus és a megvetés gyomorfogató keverékétől. Attól, hogy minden, ami nem felel meg az uralkodó osztályok uralkodó ideológiájának, az „populizmus”.

Guilluy joggal kételkedik a Francia Statisztikai Hivatal, az Insee adataiban. A hivatal azt állítja, hogy a franciák 83 százaléka él olyan városias, vagy városi „befolyás” alatt álló területen (aires urbains), amely többé-kevésbé integrált a világgazdaságba. Ez nyilvánvaló képtelenség. Viszont tényként kezelhető, hogy a klasszikus értelemben vett dinamikus társadalomfejlődés (középosztályosodás, urbanizáció, iparosodás stb.) ma már nem létezik, bármilyen szép ábrákkal és statisztikákkal próbáljuk alátámasztani.

A Guilluy által javasolt módszer a két Franciaország (azaz a globalizált gazdaságba való integráció ) megkülönböztetésére nyolc nagyon is indokolt változót vizsgál: úgy mint a munkanélküliek száma, a határozott idejű munkaszerződéssel dolgozók, és a részmunkaidősök aránya, valamint a bér- és a lakásviszonyok. Ezek a „társadalmi hátrányos helyzet mérőszámai” (indicateurs de fragilité sociale),melyek tükrében Guilluy azt állítja, hogy társadalmi összetételében, gazdasági dinamizmusában nagyon is különböző két Franciaország létezik.

Szerzőnk szerint a hivatalos statisztikák egyszerűen alábecsülik a nagyvárosokra jellemző gazdasági-társadalmi kohéziót.Mind a nagyvárosi centrumok, mind a külvárosok „integráltak a globalizált gazdaságba”, de hogyan? A nagyvárosi környezetben éppen az egyenlőtlenség, ami működik. Egymás mellett él egy magasan kvalifikált munkaerőpiac és egy másik, melyre az alacsonyan kvalifikált munkák a jellemzőek, és amelyek főleg a szolgáltatási szektorban találhatók. Ebben a nagyon egyenlőtlen világban jelen vannak a felső rétegek, a klasszikus burzsoáziától a bobókig, de ott vannak a népi rétegek is, amelyek elsősorban a friss, gyakran rendezetlen helyzetben levő bevándorlók soraiból kerülnek ki.

Az elit a külvárosok lakóit munkaerő-tartaléknak tekinti, akiket rosszul fizetett szolgáltató állásokban alkalmaznak, vagy épp a saját háztartásaikban, ahol nevelőnőként, bejárónőként, takarítónőként dolgoznak. A mai befagyott francia társadalomban végül is egyetlen csoportban tapasztalható társadalmi mobilizáció, a külvárosokból érkező diplomásoknál, akik bízhatnak abban, hogy felfelé is vezet út.

Ezzel szemben létezik egy másik „classe populaire”, amely nem a nagyvárosokban él. Először fordul elő a történelemben, hogy a potenciálisan aktív rétegek egy nagyobb része (szerzőnk szerint Franciaországban a 60 százaléka) egyszerűen nem is ott él, ahol a társadalmi gazdagság, az érték termelődik. Guilluy szerint a szociális kérdés ma a metropoliszon kívül kezdődik. A vidéki Franciaország falvaiban és kisvárosaiban sok a munkanélküli, vagy aki dolgozik igen keveset keres, az ingatlana kevésbé értékes, eladósodottsága illuzórikussá tenné a költözést. Ez a réteg ma már, ha akarna sem tudna visszakerülni az igazi vérkeringésbe. Mind ezek mellett a közlekedés költségei magasak, a tömegközlekedés rosszul megoldott, az állami szolgáltató szektor rossz minőségű vagy megszűnt, a helyi szolgáltatások a fizetőképes kereslet hiányában haldokolnak stb.

Mi sem mutatja jobban ezeknek a területeknek a teljes reményvesztettségét, kilátástalanságát, hogy manapság a legmegdöbbentőbb családi drámák – erőszakos bűnesetek, elképesztő tragédiák – nem a nagyvárosok külső kerületeiben történnek, (ott a klaszikus gettó-bűnözés a jellemző), hanem a falvakban és kisvárosokban. A nagyvárosokban, így például Marseille-ben és a párizsi külvárosok egy részében, már kalasnyikovos leszámolásokkal is találkozhatunk, ami azért még tíz éve sem volt jellemző Franciaországra.

 

„A csapda rájuk zárult”

Mint láthatjuk, ezeknek a rétegeknek a fizikai távolsága a globalizált világtól egyrészt társadalomföldrajzi tény, másrészt metafora: a társadalmi kizártság szimbóluma. A szerző nem sok kételyt hagy az iránt, hogy az elit szándékosan hagyta az út szélén ezeket a társadalmi rétegeket: „néhány évtized alatt a globalizáció lehetővé tette az uralkodó osztályoknak, hogy csendben, nagyobb tiltakozások nélkül megszabaduljanak ettől a „ballaszttól”, azaz az új gazdasági modell számára már haszontalanná váló emberektől[iii].”

Persze már a leírásban is sok helyen meglehetősen rezeg a léc, de az egyenlőtlenség geográfiai vizsgálatától hamar eljutunk az etnicizált, kulturalizált, identitás-kérdéseken alapuló perverz következtetésekhez. Guilluy egyenesen azt állítja, hogy az „őslakos, vagy régebben bevándorló” franciákat – a gazdasági-szociális körülményeken túl – a „friss bevándorlók” űzték el a külvárosokból, akik ráadásul az elsőszámú haszonélvezői az állami szociálpolitikáknak, elsősorban a szociális lakásprogramoknak. Sokan úgy látják a friss bevándorlók sokkal több állami juttatásban részesülnek mint a régiek, és mint az eredeti „franciák”. Ennek a gondolatnak a már-már elképzelhetetlenül paradox következménye, hogy ezek a periférikus népi rétegek a szociális juttatások vérmes ellenzői, és egyben (kisebb részben) haszonélvezői. Azaz: a bajok okozója sohasem a rendszer, hanem a másik szegény.

A könyv fő tézise meglehetősen egyértelmű: a francia társadalmat megosztó szociális törésvonalhoz hozzáadódik egy etnikai-kulturális cezúra (facture ethno-culturelle), amely egyszerre választja el ezeket az „őslakos, vagy régebbi bevándorló” népi rétegeket a globalizált elitektől, és a külvárosok „friss bevándorlóitól”. A szerzőben fel sem merül, hogy nem a bevándorlók, de még csak nem is az elit árulása „zárta rá a csapdát” a volt ipari munkásosztályra, hanem a kapitalizmusnak az a tendenciája, hogy az ipari termelést kitelepítették a harmadik világ országaiba[iv]. A hagyományos ipari munkásságra itt egyszerűen nincs többé szükség. A tőkés rendszer tartalékseregéből felesleges emberekké váltak, frusztrációjuk tehát érthető.

A mai metropoliszoknak kétféle munkaerőre van szüksége: nagyon magasan kvalifikált káderekre, és a lehető legkevésbé kvalifikált szolgáltatóipari segédmunkásokra. Ezért jár együtt a nagyvárosok esetében a dzsentrifikáció és a bevándorlás. Ezért kénytelenek elköltözni a volt munkás- alkalmazott középrétegek a nagyvárosokból. Egy baloldali értelmiséginek éppen e tények feltárása és tudatosítása, valamint a megfelelő „baloldali”politika követelése lenne a feladata. Az egyértelmű tényekhez nem kell különösebb magyarázat, éppen ezért nincs szükség a Guilluy-féle etnicista-kulturális mantrákra. Az elit nem egyszerűen áruló, hanem valójában nem tud semmit se javasolni a társadalmi problémák megoldására.

 

A nagy törésvonal: a globalizáció

Guilluy fontos észrevétele ellenben, hogy a „globalizáció-ellenesség” nem egyszerűen kulturális kérdés. A globalizáció elsőszámú haszonélvezője ma a nagyvárosi elit. Itt elsősorban azokról van szó, akik az államigazgatás felső rétegeiben, a pénzügyi szektorban, a nagyvállalatok központi igazgatásában, az egyetemi-kutatási szférában, a szolgáltató szektor csúcsain dolgoznak. Ezzel szemben a globalizáció nagy vesztese (elsősorban a termelés kitelepítése miatt) a valamikori ipari Franciaország, amely így nem szívlelheti a globalizációt. Valójában a vesztesek állnak ma a frontvonalon, ők küzdenek meg a „kínai munkás” konkurenciával és minden mással, nem a nagy cégek nagyvárosi központjaiban dolgozó pénzügyi vezetők.

Guilluy azonban nehezen érthető módon abszolutizálja mindezt. Nem csak a „periférikus Franciaország” szenved az ipar kitelepítésétől, az állami szolgáltató szektorok válságától, a munkanélküliségtől, hanem maguk a külvárosok is. A nagyvárosok munkaerőpiaci szerkezete olyan, hogy igen sok magasan kvalifikált munkaerőre lenne szükség, azonban éppen ez nincs a külvárosokban. Ez a gazdasági környezettel való kapcsolathiány magyarázza a külvárosok magas munkanélküliségét, miközben az itt élők csak a legrosszabbul fizetett, a szolgáltató szektor legalján elhelyezkedő munkákat kapják meg. Az a nagyon vékony réteg pedig, amely jól fizető álláshoz jut, azonnal el is hagyja az adott külvárost.

Szerzőnk mindenáron azt akarja bizonyítani, hogy a földrajzi törésvonalak mindig és mindenhol társadalmi törésvonalak is, valamint hogy a külvárosok lakói jobb helyzetben vannak, mint azt gondolnánk. Objektíve közös érdekeik vannak a globalizált elittel.[v]

Guilluy úgy látja, hogy az „osztályharcnak” új frontvonalai alakultak: a vidéki Franciaország áll szemben a nagyvárosokkal. Véleménye szerint az „identitás-kérdések” fontos szerepet játszanak a vidéki-kisvárosi Franciaország életében. A „népi jobboldal” mélységesen egyetért két dologban: a globalizáció káros jelenségeiben, és a bevándorlás negatív hatásaiban. Ez az egyetértés a tulajdonképpeni osztálytudatuk, melyhez hozzátartozik a régi Franciaország védelme.

A szerző egy meglepő adatot is közöl, nevezetesen hogy a társadalmi többségben levő népi osztályok soraiból évtizedek óta nem kerültek ki parlamenti képviselők. (A Cevipof adatai szerint a 30 000-nél nagyobb népességű városok polgármesterei közül mindössze 0,4 százalék érkezik a munkásosztályból!) De hát az elit állítólagos kedvencei, a bevándorlók és leszármazottaik sincsenek kevesen! Az egész könyvből az derül ki: a baloldal nem egyszerűen a szegényeket hagyta magára, hanem a fehér szegényeket.

 

A szélsőjobb: a nép bosszúja

Guilluy azonban nem egyszerűen politikai implikációkkal bíró szaktudományos munkát akart írni, hanem politikai pamfletet is. (Maga sem szaktudós, nem tagja a geográfusok, vagy a szociológusok kutató-céhének – ez részünkről természetesen nem kritika, sőt…)

Mondanivalója talán egy mondatban összefoglalható: a globalizáció nyertesei, a politikai és gazdasági elit magára hagyta a folyamat veszteseit, a népi rétegeket. A szociális kérdést leszűkítették a külvárosok gondjaira, ezért ezek a népi rétegek most azzal állnak bosszút, hogy a szélsőjobboldalt segítik a hatalomba.

A tények is ezt mutatják: a Nemzeti Front erős a vidéki kis- és középvárosi Franciaországban, valamint a volt ipari területeken. A vidék gazdasága vesztett a legtöbbet a globális versenyben, az üzleti világ konkurencia harcaiban. Az idő múlása persze azzal is együtt járt, hogy a régi kommunista, vagy szocialista hegemónia egyszerűen kihalt. Az ifjabb generációknál már nincs meg a kulturális gát, amely régebben megakadályozta a szélsőjobboldalra való szavazást. Ha az idősebbek nem lennének felülreprezentáltak a választásokon, a szélsőjobboldal még jobb eredményeket érne el. A Nemzeti Front ma a fiatalok és az aktív korúak legnagyobb pártja.

A szerző bevallott intenciója az igazi népi baloldal felébresztése[vi]. Kérdés, hogy ehhez elegendő-e egy féltudományos mű, mely a szélsőjobboldal minden gondolatát (amúgy veszélyes őrültségeit) alátámasztja? Hiszen az egész könyvből az a jól ismert vélekedés sugárzik: a szélsőjobboldal érti egyedül az elit által magukra hagyott embereket, csak ő képes szavakat adni az elégedetlenségüknek – csak hát éppen „a jó kérdésekre rossz válaszokat ad”.

Miközben Guilluy a liberális baloldalt illeti kritikával, maga sem fogalmaz meg jó kérdéseket. Azt például, hogy miért kell szembeállítani a külvárosok „friss bevándorlóit” (akiket állítólag elkényeztet a rendszer), és a periférikus Franciaország „népi rétegeit”? Ha az utóbbiakat a szociális válság áldozatainak nyilvánítjuk, miért tesszük az előbbieket az „identitás-probléma részévé”?

Franciaországban utoljára a harmincas években volt erős a szélsőjobb. A vidéki Franciaországot már akkor is szembeállították egyrészt a „kozmopolita elittel”, másrészt a métèque-ekkel, a színesekkel, zsidókkal, sőt – igény szerint – a protestánsokkal is. Az osztályszemléletet felváltotta a nép és az elit közti szembeállás feltételezése, amely még sohasem vezetett jóra. (A kevésbé gátlásos helyeken ilyenkor kezdődik az „idegenszívűzés” vagy a zsidózás…) A problémát ezen a ponton többé nem a rendszer, vagy annak fontosabb jellemzői jelentik, hanem a rendszert irányító emberek gondolatai, tettei, és emberi minősége.

Most akkor megkérdezhetnénk: mi lesz a baloldal útja? Lehet, hogy az új politikai képlet szerint egy republikánus baloldal áll majd szemben egy népi jobboldallal. Az előbbi a République-ből csak az „egy és oszthatatlant” érti, az utóbbi a szélsőjobboldallal (és a jobboldal egy nagy részével) a bevándorlás végét követeli, EU-ellenes, és „Franciaország a mi erődünk” jelszó híve. A republikánus baloldalt és a népi jobboldalt azonban szorosan összefűzi majd az antiliberalizmus, a globalizáció-ellenesség, a multikulturalizmus ostorozása, a bevándorlók és a kozmopolia elit bűnbakká tétele, valamint a krónikus Európa-ellenesség.

E két oldallal szemben áll egy harmadik: a globalizált kozmopolita elit, valamint a média, illetve a „nagyvárosi bevándorlók” képzeletbeli szövetsége. Az elit és az „idegenek” együtt (!) – persze szemben az igazi néppel…

Mintha láttunk volna már ilyet!

Úristen, lehet, hogy tényleg ez a leosztás vár ránk?

 

A szerző, Balázs Gábor a http://www.rednews.hu internetes hírportál főszerkesztője.

 


[i] Christophe Guilluy: La France périphérique. Comment on a sacrifié les classes populaires [A francia periféria. Hogyan áldozták fel a népi rétegeket], Párizs, Flammarion, 2014.

[ii] A „Bonnets rouges”-lázadás sok tekintetben szimbolikus volt: a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből jövő kisemberek (kiskereskedők, munkások, teherautó-sofőrök, alkalmazottak, kisvállalkozók stb.) lázadtak fel a kormány écotax (környezetvédelmi adó a közúti szállítmányozásra) terve ellen Bretagne-ban. Gyakran erőszakos eszközökkel meghátrálásra késztették a kormányt. A dolog remekül megmutatta a mai baloldal gondjait: mi sem fontosabb fő választói bázisának, a bourgeoisie bohême-nak, mint a környezetvédelem (persze, ha ez nem érinti fogyasztási szokásai színvonalát...) Eközben a nép ezzel mit sem törődik, főleg amíg szocális problémái finoman szólva is számosak.

[iii] Hát persze hogy a magyar olvasó a hazai rendszerváltásra gondolhat ez ügyben: Tar Sándor A mi utcánk című regényében Hesz Jancsi azt mondja: „amikor az elbocsátások szóba kerültek a munkásgyűlésen, mindenki azt kiabálta, hogy a vidékiek menjenek haza. Úgy lett. Akkor én most mit csináljak, ha munkásnak se kellettem, parasztnak se, miniszter meg nem kell annyi. Haljak meg?” ( Magvető, 1995, 78.)

[iv] Az a nagyon kevés ipari szektor amely megmaradt, elsősorban a telekommunikációt jelenti, és a nagyüzemi mezőgazdaságra épülő élelmiszeripart. Azonban itt is legfeljebb a „német modellről” lehet szó: részmunkaidő, bizonytalan állások, rendkívül alacsony bér.

[v] Guilluy szerint ezért van az, mert az évezred elején nem került sor valódi tömeges banlieue-lázadásokra Franciaországban. Az igazi kombattivitást, harckészséget a „periférikus Franciaországtól” várhatjuk. Ez persze egyrészről igencsak relatív (a dermedt reménytelenség erejéről ne is beszéljünk), másrészről a szélsőjobboldalra szavazni mégsem a lázadás csúcsa…

[vi] Guilluy a Jean-Claude Michéa filozófus nevével fémjelzett irányzathoz áll közel, amely – leegyszerűsítve a kérdést – valamiféle visszatérést tartana ideálisnak a népi-proletár baloldalhoz. Az uralomra jutott individualista-liberális baloldallal szemben, a „liberális modernizáció” erőteljes kritikáját is hangsúlyozza. Ennek éles szemű bírálata: Anselm Jappe: „Examen critique de l’ouvrage (L’Empire du moindre mal) de Jean-Claude Michéa”, http://www.palim-psao.fr/article-33837106.html