A szovjet állam és Izrael elfelejtett szövetsége

Kategória: 2014. október
Írta: Michel Réal
Találatok: 5289

Lilien Remény1948 májusában a Szovjetunió elismerte a három nappal korábban létrejött Izrael Államot[1]. Ezt a gesztust, amelyet a cionista mozgalom nagy győzelmének tartottak, többéves erőfeszítések készítették elő. Az első kapcsolatfelvételre még Londonban került sor, 1941 elején. Miközben a Szovjetunió még a náci Németország szövetségesének számított, a Cionista Világszövetség elnöke, Cháim Weizmann, találkozott Ivan Majszkij szovjet nagykövettel. Palesztina jövőjéről is beszélgettek. Weizmann egy zsidó állam létrejöttéért küzdött. David Ben Gurion, a palesztinai zsidó közösség, a Jisuv vezetője és Izrael későbbi miniszterelnöke néhány héttel később további találkozókon vett részt. A kommunista mozgalomnak a cionista tervvel való történelmi szembenállása ellenére az új állam nem keresztezte a szovjet érdekeket; de 1946-ig Moszkva csak óvatos támogatást nyújtott.

A fordulat 1947 májusában következett be. Az Egyesült Királyság, amely még a Népszövetségtől kapta meg 1922-ben Palesztina mandátumát, elhatározta, hogy az ügyet az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) elé viszi. A még tapasztalatlan szervezetet bízták meg azzal, hogy felelős döntést hozzon e terület jövőjéről. Andrej Gromiko, a fiatal szovjet külügyminiszter-helyettes, bejelentette, hogy a Szovjetunió támogatná Palesztina felosztását két államra, egy zsidóra és egy arabra, ha a kétnemzetiségű megoldást nem sikerülne megvalósítani.

Ettől kezdve 1949-ig Izrael politikai, katonai és demográfiai támogatást kapott Sztálin Szovjetuniójától. És ez akkor is tény, ha a szovjet vezető elnyomó kampányt indított a zsidók ellen, ami nagyrészt a pártállam csúcsain vívott hatalmi harcnak volt tulajdonítható.

A diplomáciai színtéren a Szovjetunió központi szerepet játszott abban a tervben, amellyel az ENSZ 1947. november 29-én felosztotta Palesztinát. És a sajátján kívül ehhez biztosította szövetségesei szavazatait is, kivéve – amire azóta sincs magyarázat – Jugoszláviáét. Egyúttal ellátta Izraelt a két, számára fontos forrással: emberrel és fegyverrel.

A demográfiai harc elengedhetetlen volt a cionista vezetők terveinek sikeréhez. 1946-ban a zsidó népesség Palesztinában hatszázezer embert számlált, ami a teljes népesség egyharmada volt. Bármi áron módosítani kellett az erőviszonyokat a saját javukra. A Szovjetunió ehhez meghatározó módon járult hozzá.  

Először is engedte a kivándorlást Palesztina felé. 1946 folyamán hagyta, hogy több mint százötvenezer lengyel zsidó menjen át az amerikai és brit megszállási zónába Németországban, ahol csatlakoztak a már táborokban elhelyezett emberekhez. Márpedig a gyakran náci táborokból szabadult foglyok vagy más okokból a háború végére lakás és család nélküli embereknek nem nagyon volt más választásuk, csak Palesztina. Moszkva szándékosan is súlyosbította a problémát, hogy nehéz helyzetbe hozza az Egyesült Királyságot. London ugyanis nemcsak a cionista mozgalom, de az Egyesült Államok nyomása alá is került. Az amerikaiak nem akarták saját földjükre befogadni ezeket a menekülteket, ugyanakkor tartottak attól, hogy a közvélemény rosszul fogadná, ha a Palesztina felé tartó illegális bevándorlók hajóit a brit erők minden további nélkül visszafordítják.

1948 előtt a Szovjetunió közvetve vagy közvetlenül is támogatta a zsidó ügynökség által szervezett, kelet-európai országokból, főleg Romániából és Bulgáriából induló illegális bevándorlást. Az 1946 és 1948 között Palesztinába érkezett zsidók kétharmada ebből a két országból érkezett.

1948. május 15-e és Izrael függetlenségi nyilatkozata után a bevándorlás ügye még inkább létkérdéssé vált. Ettől kezdve újoncokat kellett adni a fiatal hadseregnek. Másként szólva a migráció támogatása egyértelműen Izrael háborús erőfeszítéseit támogatta. Márpedig 1948 és 1951 között több mint háromszázezer kelet-európai zsidó csatlakozott Izraelhez, ami ebben a periódusban a teljes bevándorlók számának felét tette ki.

Moszkva a demográfiai csata más frontján is támogatta a zsidó államot: népessége homogenizálásával, ami több mint hétszázezer palesztinai arab távozásához és főleg elűzéséhez vezetett. A Szovjetunió felmentette Izraelt minden felelősség alól, és szembeszállt Londonnal. 1948-ban Moszkva az ENSZ Közgyűlésnek a palesztin menekültekkel kapcsolatos 194. Határozata – amely meg akarta teremteni a palesztinok visszatérésének lehetőségét – ellen szavazott.  

Katonai területen a Szovjetunió segítette a cionista ügyet már Izrael létrehozása előtt is. 1947 májusától a fegyvervásárlás prioritássá vált Ben Gurion számára. Szovjet nyomásra Csehszlovákia vált a fő szállítóvá. 1948 és 1951 között Prága könnyű- és nehézfegyvereket is szállított, köztük tankokat és harci repülőgépeket, és garantálta a kiképzést is. 1968-ban Ben Gurion úgy értékelte, hogy ezek a fegyverek „védték meg az országot”: „Ezek jelentették a legnagyobb segítséget (…) Erősen kétlem, hogy ezek nélkül képesek lettünk volna túlélni az első hónapot.”[2]

Ebben az első időszakban, 1941–1951-ig, Izrael tehát minden területen olyan támogatást kapott a Szovjetuniótól, amely meghaladta reményeit anélkül, hogy ezzel elvágták volna a nyugati támogatástól, elsősorban az Egyesült Államokétól. Később azonban több epizód az ellentétek kiélezéséhez vezetett, egészen a diplomáciai kapcsolatok 1953. februári megszakításáig. Először teljesen leállították a zsidók kivándorlását Kelet-Európából, ahol antiszemita kampány tombolt. Ezután következett a prágai per 1952 novemberében. Sztálin és Tito marsall Jugoszláviájának 1948-as szakítása után Kelet-Európa „népi demokráciáiban” kiterjedt tisztogatások zajlottak le. Csehszlovákiában Rudolf Slánskýt, a kommunista párt főtitkárát letartóztatták „cionista imperialista” összeesküvés vádjával. A perben a tizennégy vádlott közül tizenegyen zsidók voltak, és kifejezetten így is emlegették őket.

Ehhez társultak a „fehérköpenyes” ügyek. 1953. január 13-án aPravda egy nyilatkozatot közölt, amely szerint nagyrészt zsidó „szabotőr orvosok” egy nemzetközi zsidó szervezet utasítására meg akarták gyilkolni a szovjet vezetőket. Több embert letartóztattak. Köztük volt Polina Jemcsujina, Sztálin jobbkezének, Vjacseszlav Molotovnak a felesége; Ivan Majszkij korábbi diplomata, aki kulcsszerepet játszott a cionista mozgalommal tartott kapcsolatokban; sőt Maria Weizmann, Cháim Weizmann izraeli elnök nővére is.

Sztálin 1953. március 5-i halála véget vetett a két ország közötti harc eszkalációjának és a szovjet zsidók elleni kampánynak. Júliusban helyreállították a diplomáciai kapcsolatokat. Jobb korszak kezdődött. Az 1947–1949 közötti aranykor azonban már nem tért vissza és az 1967. júniusi háború, amelyben Moszkva Egyiptomot és szövetségeseit támogatta, a diplomáciai kapcsolatok újabb megszakításához vezetett. Nem is álltak helyre, csak 1991-ben, néhány héttel a Szovjetunió felbomlása előtt.

Fordította: Hrabák András

 


[1] Az 1948–1953 közötti időszakról, lásd Laurent Rucker: Staline, Israël et les Juifs [Sztálin, Izrael és a zsidók], Presses universitaires de France (PUF), Paris, 2001.

[2] Idézi Uri Bialer: Between East and West: Israel Foreign Policy Orientation 1948-1956 [Kelet és Nyugat között: Izrael külpolitikai orientációja], Cambridge University Press, 1990.