Arra a kérdésre, hogy az utóbbi időkben melyik a legizgalmasabb színházi műhely Budapesten, nehezen tudnék választ adni. Szerencsére, bőséges a választék, van miből válogatni. Azt azonban biztosan állíthatom, hogy az egyik legizgalmasabb színház (több játszó hellyel, mint a Padlás, a tornaterem, a nagyterem, stb.) jelenleg, sőt már több éve, a Színház és Filmművészeti Egyetem (SzFE).
A sok emlékezetes előadás közül a legutóbbi revelációval kezdem, és időben visszafelé igyekszem majd görgetni a beszámolót. Az időbeli sorrend nem következetes, és a válogatás sem jelent olyasmit, mintha a többi produkció nem lenne figyelemre méltó: csak annyit jelez, hogy nekem az ismertetésre kiválasztottak tetszettek a legjobban, a legújabbak közül pedig a legfrissebben látott, a Nincstelenek. A kiemelt négy előadás sok szempontból kiugró: nemcsak a színházi mesterség elsajátítása terén elért eredményeket kell értékelni, de az újító, merész szellemet is, amely üdítően hat a magyar színházi világban. Olyan kísérletekre teremtenek alkalmat az egyetemen tanító tanárok (legtöbbjük maga is aktív művész, rendező, színész, gyakran mindez egyszerre), amelyre a kőszínházak keretein belül kevesebb a lehetőségük. Az is nyilvánvaló, hogy az SzFE vezetése (korábban Ascher Tamás, most ősztől kezdve pedig M. Tóth Géza) alkotóan hozzájárult a színvonal és a merészségi fok emeléséhez, és egyelőre semmilyen törés nem tapasztalható ezen a téren.
A múlt évad legjobb magyar előadásairól itt nem lesz szó, mert egyrészt lehetetlen teljességre törekvő körképet rajzolni a sokszínű budapesti és vidéki színházi életről, másrészt az Ódryn következetes koncepció rajzolódik ki az utóbbi évek diák-produkcióiban, ami ritkaság, és igen nagy erény. Elsősorban a nagy alkotói szabadságot (diákokról beszélve!) és az összművészeti teljesítményre törekvést emelném ki. Az egyetemen folyó képzés annyira sokszínű, az előadások annyira különböző stílusokban, de magas szinten készülnek, hogy nem lehet véletlennek tekinteni a sorozatot. Egyértelmű, hogy a tanárok nagy hatásfokkal dolgoznak, és nemcsak kiválóan képzett, de egyre sokoldalúbban felkészített diákokat bocsátanak a közönség elé. Az a törekvés, hogy kiváló szövegeket sokféle szempontú megközelítésben, tánc, mozgásművészet, pantomim és még sok más művészeti ág együttesében állítsanak színpadra, emlékezetes produkciókat hozott létre, és érdekes színfolt a magyar színházi közegben.
I.
Az egyik, nemrégiben bemutatott, tehát friss előadás nem drámát állít színpadra, de nemes irodalmi alapanyagból építkezik: Borbély Szilárd Nincstelenek című regényéből készült, és a színlap szerint „szabálytalan adaptáció”. A nemrégiben tragikus módon elhunyt szerző írása egy kis szatmári falu mindennapi életét és lakosait (románokat, magyarokat, cigányokat és zsidókat vegyesen) ábrázolja egy kisfiú szemszögéből. A produkció Máté Gábor rendezésében a 2011-ben indult osztály tavalyi (2014 tavaszi félévét lezáró) beszédvizsgájából alakult nyilvános előadássá. A szórólapon nem tüntették fel a beszédtanár(ok?) és mindazok a közreműködők nevét, akiknek együttes munkája alakította ki a 13 diák előadásában szünet nélkül játszott előadást, amely állandó izgalmat tud kelteni és fenntartani minden percében.
A mozgás, a zene (ezt részben a különböző hangszereken kiválóan játszó és jól éneklő diákok adják) és az egymást követő jelenetek rendkívüli erővel jelenítik meg a minimalista, de szintén nagyon erős hatású szöveget. Mivel tudható, hogy beszédleckékből bontakozott ki a színdarab, érdemes figyelni a sokféle, helyenként bravúros szövegmondás és hatás dimenziójára: pösze, selypítő, hadaró vagy durván káromkodó, helyi vagy családi beszédmódot felidéző technikák mellett például nagyszerű egy koszos tyúkólat megelevenítő jelenet, amelyben a baromfiudvar hangjai és neszei (kiegészítve a jól eltalált mozgásokkal, illetve a könyvlapozással és suhogtatással megjelenített szárnycsapásokkal) tökéletes illúziót teremtenek. Az a tény, hogy a szituáció maga azt kelti életre, hogyan almozza ki a szárnyasok ketrecét, hogyan szedi össze a tyúkszart, és hogyan szórja le őket egy mérges porral a falu félkegyelmű, de megtűrt cigánya, Mesijás (akit budik és ólak takarítására használ a falu népe), igazi mélységet ad a technikai mutatványnak.
A példák sora hosszan szaporítható lenne, de inkább az anyagi kérdésekről írnék néhány mondatot, mert ezek ügyes megoldása is jellemző majdnem minden vizsgaelőadásra. (Az egyetlen kivétel a Pesti Színházzal koprodukcióban készült Vízkereszt, amelyről még lesz szó.) A figurákat felváltva, apró, egyszerű, de sokatmondó és remekül használt kellékek (pl. vödör, labda, konyhakés, színes sál, fehér lepel, ujjak árnyjátéka, stb.) segítségével játsszák el a színinövendékek, lelkesedésüknél csak tehetségük és felkészültségük meggyőzőbb. A kis költségvetésű, de annál invenciózusabb jelenetsorokban sok helyszín, karakter és cselekménytöredék elevenedik meg, a regény szelleméhez híven, mégis a fiatalok hatalmas játékereje, aktív jelenléte és szereplése révén kevésbé sötéten és elkeserítően, mint Borbély Szilárd művében.
Az SzFE Padlása közeli, intim, szűk tereivel, amelyeket remekül kihasznál a rendezés, erősen hat arra a néhány tucatnyi nézőre, aki befér a szűk nézőtérre, de mivel ilyen dimenzióban készült, ebben a formájában bizonyára nem is működne hatásosan egy nagyobb teremben. Akármi is a magyarázat a megrendítő hatásra, az előadás kitörölhetetlen hangokat-képeket, egymástól elválaszthatatlan, maradandó emlékeket hagy a nézőben.
II.
Hasonlóan hely- és osztályadottságokra építő a Zsótér Sándor rendezte Hamlet, amely ugyan a pécsi Poszton és a gyulai Shakespeare-fesztiválon is szerepelt, tehát (jelentős átigazításokkal) utaztatható, de igazán ugyancsak az Ódry színpadára, alagsori helyiségeire, nézőterére és színinövendékeire van kitalálva. A rendező fantáziája kimeríthetetlen, mint ez ma már nyilvánvaló, és nem csak arra épít, hogy "Mindenki Hamlet akar lenni", ahogy egy interjúban (2013. július 31, készítette Marton Éva a Fidelio számára) ő maga megfogalmazta koncepciója alapelvét. Készültek már olyan előadások a Hamletből, ahol több színész játszott különböző szerepeket felváltva, női-férfi figurákat vegyesen (pl. Peter Brook dvd-n is kiadott nagyszerű rendezése, Párizs, Bouffes
du Nord, 2000, vagy a Krétakör emlékezetes, három férfival játszatott, átírt szövegének gimnazistáknak szánt bemutatója), ez a verzió mégis revelációként hat, és véleményem szerint európai viszonylatban is izgalmas, kiemelkedő előadás. A rendező az idézett interjúban részletesen beszámol a motivációiról és a saját koncepciójáról, és mivel többször és több helyen megrendezte már a darabot, ennek a vállalkozásnak a különleges jellemzőiről.
A Marton László vezette (akkor harmadéves) osztály vizsga-előadásáról van szó, ahol Zsótér tudatosan törekedett arra, hogy a szerepsémákat szétrombolja (szép lány-Ophelia, sírásó-öregember, stb.): „A szép lány játsszon sírásót és öreg hullát, egy másik szép lány a figyelni tudó Horatiót. Emelkedett fiú vicceset, szép fiú görényt.” Szabályt nem állított fel, a váltások önmagukban is izgalmasak, és bizonyítják, hogy fiatalokkal merészebben lehet kísérletezni, mint konvencionálisabb, nagy színházakban az ott kialakult stílust követőkkel, és hogy a pályakezdő vagy majdnem „kész” színészek maguk is ötletesek és elképesztően vállalkozó kedvűek, ha szabadságot is adnak nekik: „Jókedvükben voltak leleményesek. Horatio (Zsigmond Emőke.) percekig fuldoklott a hideg vízben, hogy mindenkit meglepve bukkanjon ki a Tó-színpad alatti mocsárból (Gyulán) Hamlet levelével. Lenyűgözött. Eszembe nem jutott volna. Az egyik Hamlet (ifj. Vidnyánszky Attila) kötelet kerített a megmászhatatlan fára és ezzel az égbe emelte a monológot.”
A szöveget Nádasdy Ádám magyar változatában mondták-játszották-táncolták el, és ez az összművészeti élmény különösen jól illik a fiatalságukhoz, vidámságukhoz, ami még az európai irodalom legismertebb tragédiájának is új dimenziót kölcsönöz. A zene szintén remek, Tallér Zsófia munkája, a színpadkép (a fémkeretek, sőt a kulisszák felhasználásával, Zsótér személyes közreműködésével) meglepő, egyenesen szenzációs. Sok részletet kellene még említeni, de itt most azt emelném ki, hogy Arany szövege talán nem működött volna ilyen jól ezzel a társulattal. Ellenpéldaként azonban rögtön ugyanennek az osztálynak egy másik produkciója szolgál, amelyik szintén varázslatosra sikeredett: a két klasszikus fordítás szabadon felhasznált anyagával megalkotott Vízkereszt, amelyről azt mondja a színlap: a szöveg „Radnóti Miklós és Rónay György fordításának felhasználásával készült. Létrehozták: Csapó Attila, Vecsei Miklós, Janka Barnabás, Tóth János, Zoltán Áron, Tóth András, ifj. Vidnyánszky Attila, Zsigmond Emőke, Mészáros Blanka, Radnóti Zsuzsa, Deres Péter (A Vígszínház és a Színház- és Filmművészeti Egyetem koprodukciós előadás, bemutató: 2014. január, Pesti Színház, komédia két részben, rend.: Marton László).
III.
A Shakespeare-vígjátékok között a Vízkereszt, vagy amit akartok, a szerző utolsó vidám műve, mintha egyenesen ifjú színészeknek, a kamaszkorból éppen csak kilépett, játékos fiataloknak készült volna. A Vízkereszt és az Ahogy tetszik mindenesetre tökéletesen illik a kirobbanó energiáikat fölösen kamatoztató színinövendékek alkatára. A játékos, de drámai mélységeket lépten-nyomon felvillantó komédiát ezúttal a rendező (akkor negyedéves) osztályával állította színpadra, ügyes koprodukciót összehozva saját színházával. Azért is különösen jó ötlet az ismert társulattal és intézménnyel való együttműködés, mert – odatervezve -, nagy lehetőségeket rejt (még színpadtechnikai szempontból is), és mindenképpen nagyobb és más közönség számára elérhető, mint az Ódry saját épületében futó előadások.
Újabb érdeme a produkciónak, hogy – akárcsak a Vígben rendkívül sikeres Revizor esetében –, szerencsésen vegyül a komédiázásban a pályakezdőkkel az állandó társulatból néhány remek színész (Mészáros Máté, Telekes Péter, Bata Éva és Fesztbaum Béla). A zsengébb és érettebb színjátszók nagyszerűen erősítik egymást: a rutinosok meg tudnak újulni, méghozzá nagyon sikeresen, a fiatal növendékek pedig nyilvánvalóan sokat tanulhatnak a nagy gyakorlattal rendelkező Víg és Pesti-tagok játékából. Minden összevág a siker érdekében: a nemzetközileg elismert Khell Csörsz meseszerű díszletében, Lisztopád Krisztina modern jelmezeiben az előadás csakugyan álomvilágba repíti a nézőt, ezúttal nagyobb költségvetésből kigazdálkodva.
A Zsótér-rendezte Hamletből ismerős ifj. Vidnyánszky Attila mint játékmester bohócot és bölcs bolondot, furfangos manót és csínytevő szolgát egyaránt nagyszerűen alakít. Igazságtalan azonban csak az ő, központi funkciót betöltő alakítását kiemelni, mert a szereplőket egyenként mind meg kellene dicsérni, annyira ügyesek, tehetségesek, és mind olyan hamvasak. Azt gondolhatná valaki, hogy könnyű átmenteni a valódi fiatalságot a színpadra, de sok negatív példa bizonyítja, hogy nem elég szépnek, fiatalnak, vagy ellenkezőleg érettnek vagy öregnek, gonosznak vagy bölcsnek lenni, egy-egy jó karakter-alakításhoz. Ezek a fiatalok tökéletesen fiatalok maradnak a szerepeikben, el tudják játszani az ifjúságot és a korai szenvedélyeket, akrobatikus mutatványoktól kezdve mindent tudnak (legalábbis itt és most): egyaránt jól hoznak drámai szöveget, emelkedett lírát és helyzetkomikumot. Ugyanez nem érvényes ugyan az idősebb kollégákra, mert ők másféle figurákat formálnak meg, de ők is remekül komédiáznak, és az összjáték tökéletes.
A függönyök ide-oda húzásának köszönhetően a jelenetek mintha mindig más és más világban játszódnának, a párbaj ötletes árnyképes megoldásával bűvöl el, a fehér fátylak mögött hol látomásos képeket látunk, hol hitelesnek tűnő, tengerparti, hajótöröttek között folyó párbeszédet, és minden a helyén van. Meghatnak, felháborítanak vagy megnevettetnek, mindig szerethetőek az összes figurák az össze-vissza keveredő, nemek között magukat ki sem ismerő ifjú szerelmesek épp úgy, mint a gaz és hiába epekedő udvarmester, Malvolio, vagy a mindig részeges párban előkerülő Böffen Tóbiás és Keszeg András.
Sokat lehetne még dicsérni a már röviden ismertetett előadásokat, de feltétlenül szólni kell még egy csodálatos produkcióról, amelyik ráadásul Arany János legklasszikusabb művét, a Toldit jeleníti meg fantasztikus színészi és mozgásművészeti eszközökkel.
IV.
A 2012-ben negyedéves fizikai színházi koreográfus osztály vizsgaelőadása valósítja meg ezt a csodát, amelyet még elvétve lehet látni ma is, bár – sajnos – ritkán. A mű átvitele a Tornateremből a Jurányiba valamit gyöngített az elemi erejű összhatáson, ezzel is példázva, hogy újra kellett volna tervezni a látványt és a színpadot az új, jóval tágasabb játszó helyen, ahogyan azt Zsótér tette a maga Hamletjével.
Az osztály azóta végzett, és tagjai budapesti és vidéki színházakban egyaránt feltűnnek, bizonyára még sokat hallunk róluk. A névsort kötelező közölni, annyira jó mindenki: Gyöngy Zsuzsa, Hegymegi Máté, Horkay Barnabás, Nagy Norbert Zsolt, Pallag Márton, Varga Krisztina és Zsíros Linda. A siker alaptényezői között feltétlenül szerepel, hogy Horváth Csaba és Lukács Andor (volt) a két osztályvezető tanár, és stílusuk, tapasztalataik és tehetségük legjobb összetevőit sikerült átadniuk a diákjaiknak, az eredményből ítélve. A koreográfia lélegzet elállító, oly mértékben tudja ötvözni a kortárs mozgásművészet nyelvét a klasszikus szövegmondással és átéléssel. Itt sem egy szerepet játszanak a színészpalánták, hanem váltakozva jelenítenek meg figurákat, vagy maradnak ugyanazok, változnak narrátorrá vagy nőstényfarkassá. Dresch Mihály zenéje szintén szuperlatívuszokat érdemel, de a halmozás csak elvenne a dicséretek értékéből. A zene, akárcsak a mozgásművészeti dimenzió egyszerre képes folklór elemeket kortárs zenével, klasszikus motívumokkal és dalokkal társítani. Vivőereje tovább repíti az akrobatákkal vetekedő mozdulatsorok után a táncosokat-versmondókat, mivel mindeközben csodálatosan el is mondják az eposz teljes szövegét.
Újra azt is kell hangsúlyozni, hogy a kellékek és ruhák költsége még a legszűkebb költségvetésbe is belefér, amivel nem szegényes kiállításra utalok, hanem arra a tehetségre, hogy egy kannával-bottal, festékes vödörrel vagy telefröcskölt táblával is ezerféle helyzetet-tárgyat lehet megjeleníteni. Nem szeretném ezt az elismerést abba az irányba vinni, hogy nem kell sok pénz egy szép előadáshoz, mert lám, itt is szinte a semmiből teremtettek varázslatos látványt, de el kell ismerni, hogy ez is lehetséges. A keretükből leemelt ablakok, a sokféle matrac-fantáziák egyszeri varázslatot tudnak előállítani, de nem szabad, persze, általános szabályként előírni a szegényes költségvetést az alkotóknak.
Az osztály minden tagja külön dicséretet, a teljesítmények alapos elemzést érdemelnének, annál is inkább, mert közülük többen azóta önálló koreográfusként és táncos színészként már feltűnést keltettek (mint pl. Hegymegi Máté és Horkay Barnabás), de itt inkább arra szeretnék buzdítani, hogy senki ne hagyja ki az egyszeri lehetőséget. Több kivételesen tehetséges és jól képzett osztály remekbe sikerült előadásairól van szó, és mivel a színház efemer művészet, sietni kell, hogy élőben lehessen élvezni.
