Bolívia kontra Mexikó – a sajtó kettős mércéje Latin-Amerikáról
- Részletek
- Kategória: 2014. november
- Írta: SERGE HALIMI
- Találatok: 5417
Egy államfő újraválasztása válság idején – ráadásul két kitöltött ciklus után – nem túl gyakori. Éppen ezért figyelemre méltó, hogy Evo Moralest Bolíviában 61 százalékkal választották újra, mégpedig egy olyan országban, ahol öt elnök váltotta sűrűn egymást 2001 és 2005 között. Minek köszönhető ez a sorozatos választási győzelem? Egyebek között annak, hogy 2006. óta Bolíviában 25 százalékkal csökkent a szegénység, a minimálbér reálértéke 87 százalékkal nőtt, a nyugdíjkorhatár csökkent[1], a növekedés – évek óta folyamatosan – évi 5 százalékra tehető. Ezek után joggal kérdezhetnénk: a jó hírekről miért nem tájékoztat a média széles körben? Talán azért mert az eredmények haladó baloldali politikusoknak köszönhetők?
Sok éve már – tulajdonképpen az 1962-es kubai rakétaválság óta –, hogy a legveszélyesebb összeütközés tanúi vagyunk Oroszország és az Egyesült Államok között. Az ukrajnai polgárháború, amelyet az illegális kijevi kormányváltás indított el, elvezethet egy tényleges és frontális összeütközéshez az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) és Oroszország között. Jelenleg egy ilyen forgatókönyv is elképzelhető; ami pedig eddig elképzelhetetlen lett volna, már nagyon hosszú ideje. Továbbá számos elem utal arra, hogy ez az új hidegháború még veszélyesebb lenne, mint az előző, így ezt a planéta csak nehezen élné túl
2014. július 31-én India elutasította a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szakemberei által kiötlött, és Dohai forduló néven ismert
A tudom
Kísértet járja be az angol politikai elitet: a UKIP kísértete. A 2014 májusában tartott európai választások során ez a lázadó, jobboldali populista párt megsemmisítő vereséget mért mindhárom fő pártra – nem csak a közösen kormányzó konzervatív és liberális-demokrata pártokra, hanem az ellenzéki Munkáspártra is. Egy évszázada nem nyert más párt nemzeti választást, csak a munkás, vagy a konzervatív párt. Nigel Farage UKIP vezér kitartóan ápolta a sörivó, szókimondó, a népből jövő ember képét, egy „politikai földrengést” ígért, és azt teljesítette is. 
Legalizálható-e a prostitúció, és ha igen, milyen indokok alapján? Kajsa Ekis Ekman, svéd újságírónő szerint erre a kérdésre szinte minden politikai irányzatnak az a válasza: legalizálni kell a prostitúciót. A szocialisták szerint a prostituált „egy női munkavállaló, aki szakszervezetbe szerveződik”. A liberálisok szempontjából mindez „szabad akarat kérdése, és a prostituált nem más, mint egy szexuális vállalkozó”. A feministák azt mondják: a nőknek jogukban áll „saját testüket birtokolni”. A hetvenes évek mozgalmainak jelmondata („a testem az enyém”) ma már merőben eltérő üzenetet hordoz. 
