Havasi gyopár: osztályharc az Alpokban

Kategória: 2014. november
Írta: Tobias Scheidegger
Találatok: 5454

havasi gyopár kA tudományos felfedezések nem mindig váltanak ki egyértelmű lelkesedést a közvéleményben. Gyakran előfordul, hogy amikor a kutatók bejelentik egy új molekula, vagy egy csodás tulajdonságokkal bíró hibrid kifejlesztését, a szkeptikusok azonnal aggódni kezdenek az újdonság társadalmi, egészségügyi vagy ökológiai hatásai miatt. A Helvetia névre keresztelt, és kereskedelmileg is hasznosítható havasi gyopár törzs felfedezésének bejelentése után is ez következett be. A svájci kutatóközpont, az ACW (Agroscope Changins-Wadenswil) a közfelháborodás ekkora viharára nem számított.

A havasi gyopár egyik törzsének sikeres nemesítéséről 2006-ban sajtóközleményben számolt be az ACW. A kozmetikai ipar nyomban szemet is vetett rá, elsősorban a kis alpesi vadnövény feltételezett gyulladáscsökkentő tulajdonsága miatt. A tudósok szerint a növény föllendíthetné a piacot, és jelentős jövedelemforrást biztosíthatna a hegyi pásztoroknak, éppúgy mint egész Svájcnak. Ámde a havasi gyopár nagyipari termesztésének gondolata az egész országban nagy felzúdulást váltott ki. A Tribune de Genèveben[1] megjelent olvasói levél is ezt tükrözi: Hagyjuk békén ezt a kedves kis virágot, amely Svájc szimbóluma! Az ezüstcsillag nemzeti jelkép, csak az a hegylakó gyönyörködhessen benne, aki az életét is kockára teszi érte a sziklák között.

A havasi gyopár nimbusza a XIX. század folyamán kezdett kialakulni, s mára ez csak erősödött. A virágnak tulajdonított értékek az idők folyamán szublimálódtak: a kis növényből a kivételesség és a tisztaság szimbóluma lett. Még ha manapság ez nem is annyira nyilvánvaló, a mai Svájcban éppolyan gyakran találkozni különféle ábrázolásaival, mint régen. A Helvetia felfedezését követő felzúdulás arra sarkall minket, hogy közelebbről megvizsgáljuk e népi hiedelemvilág eredetét.

Az Európában az 1860-as évektől kezdődőés rendkívül népszerű alpinizmus indította el a havasi gyopár kultuszát. Az alpinizmus a többségében magasan képzett városlakók körében vált divattá, és nem pusztán az erőfeszítés és a hegymászás erényeit ünnepelték, hanem általában is idealizált képet rajzoltak a testről és a természetről. A törékeny ám életerős alpesi virág tökéletesen, tömören fejezte ki ezeket a képzeteket, olyannyira, hogy az 1873-ban alakult Német-Osztrák Alpinista Szövetség az emblémájává választotta. Az, hogy az új elit kisajátította magának, nem remélt reklám volt a kis virág számára. Minthogy a hegyvidéki emberek nem fedezték fel sem gyógyító, sem tápértékét, ezért közönyösek voltak iránta, és szabadon, vadon nőhetett mindenhol.

De hogy a havasi gyopárt a polgári erények szimbólumaként kezelhessék, mindenképpen kivételes tulajdonságokkal kellett felruházni. Így hát elkezdték magasztalni a ritkasága miatt. A XIX. század utolsóévtizedeiben mindenféle botanikai ismeretnek fittyet hányva gyönyörködtek az emberek azokban a költeményekben és festményekben, amelyek az ártatlan kis virágban a növényvilág Szent Grálját láttatták. Állítólag csak a meredek sziklafalakon és a csúszós, hóborította hasadékokban nő. Ennek a misztifikálásnak a tárgya nem csak költői téma: minél inkább tartják a havasi gyopárt egy rendkívül ritka növénynek, annál fényesebb annak az alpinistának a dicsősége, aki e kis virágot képes leszakítani. A havasi gyopár a Romy Schneider főszereplésével játszott Sissi-filmtől az Asterix Helvéciában című képregényig mindenhol ebben a magasztos szerepben látható. Hozzájárulva közismertségéhez, egyszerűen ez a kép terjedt el róla, pedig ez a kis vadvirág talán nem is kérne ennyit a népszerűségből.

A XIX. századi festmények és költemények arról tanúskodnak, hogy a hegycsúcsok szerelmesei még egy értékes tulajdonsággal ruházták fel a havasi gyopárt: és ez a tisztaság. Ez az elképzelés két formában jelenik meg. Egyrészt a növény átstilizálása tündéri teremtménnyéfehér hölggyé”[2] egy olyan koncepciót képvisel, amely szerint az alpinista, aki a fizikai erőnek és a férfias bravúrnak a megtestesítője, elindul meghódítani a nehezen megközelíthető, néma és mozdulatlan hölgy-virágot, aki oly érinthetetlen, hogy a meghódításáért a hős a tragikus halált is vállalja. Másrészt a havasi gyopárnak a tisztasággal valóösszekapcsolása végeredményben elitista koncepción alapul. A makulátlanul hófehér hegycsúcsok, amelyeken a havasi gyopár nő, elérhetetlenek a szennyezett városok dolgos tömegei számára, és épp ezért felelnek meg a többiek fölé magasodni akaró gőgös polgárság világképének.

Ilyen ideológiai alapokon állva reagált vehemensen az alpinisták közössége a havasi gyopárra leselkedő vélt vagy valós veszélyekre a XIX. század alkonyán. Számukra a legnagyobb fenyegetést az alpesi turizmus megjelenésével járó virágkereskedelem fellendülése jelentette. A városi virágárusoknak viszont kapóra jött az új divat, a polgári kerteket ellátták vadvirágokkal, a hegyvidéki emberek pedig ki tudták egészíteni soványka keresetüket a környék virágaiból kötött és a turistáknak eladott csokrokkal.

A tömegturizmus megjelenése

Felismerve a veszélyt, a genfi Henry Correvon és a Svájci Alpesi Klub hegymászó csoportja 1883-ban megalakította egyesületét a növények védelméért[3]. Küldetésüknek tartották, hogy felhívják a figyelmet a kereskedelem által okozott károkra és lebeszéljék a turistákat a kereskedelemben való részvételről. Ezek az ökológiai úttörők azonban az állam mindenféle beavatkozását gyanakodva fogadták. Hajlíthatatlan liberálisokként még egy hasonló szellemű törvény bevezetésének is ellenálltak. Mai szemmel nézve az érvelésük meglepőnek tűnik: esztétikai és hazafias szempontoktól áthatva csak a hegyvidékre koncentráltak... Egy csöppet sem törődtek a városiasodott völgyek környezeti problémáival, vagy az ebben a korszakban megszaporodó nagy építkezésekkel (út-és vasútépítés, mocsarak lecsapolása). Persze azért mégsem lehet alábecsülni a hasonló szervezetek szerepét a természet sebezhetőségét szem előtt tartó modern fölfogás kialakulásában.

Az alpesi flóra védelmezői visszaköveteltek maguknak egy olyan természetszemléletet, amely a társadalmi osztályok különbségén alapul. A gazdag városi alpinisták nem törődtek a társadalmi összefüggésekkel, érzéketlenek maradtak a helyi lakosság életkörülményei iránt, noha épp a hegyvidékiek szegénysége vezetett a hegyivirág-kereskedelem robbanásszerű elterjedéséhez. Ezek az urak és hölgyek a helyieket csak a természet szépségeire vak, mohóés bugris parasztoknak látták. Ellentmondásos, de ily módon tehát a városi elit vonta kétségbe a helyi lakosság jogát ahhoz a területhez, amelyen az élt, hogy előbb szimbolikusan, később gazdasági értelemben maga zsákmányolja ki ezt a területet.

A konfliktus még súlyosabb formát öltve jelentkezett a Svájccal szomszédos országokban. 1900-ban Münchenben is megalakult a Német-Osztrák Alpinista Szövetség tagjaiból álló Egyesület az Alpesi Növények Védelméért, amely harcias retorikájával tűnt ki. A havasi gyopár megvédése érdekében jogosnak látták megtorló, sőt katonai intézkedések bevezetését is. 1920-ban az egyesület tagjai létrehozzák a hegyi őrséget, egy olyan polgárőrséget, amelynek feladata járőrözni a havasi gyopár élőhelye körül. Ezek a határozott természetbarátok az újságjuk hasábjain háborús kijelentésekkel lépnek fel a havasi gyopár tolvajokkalés a növényzetet pusztító vandálokkal[4] szemben.

Az alpinisták törekvése, hogy maguknak vindikálják a hegységek „értékeités a természetjárás jogát, olyan osztályharchoz vezet, ami egyre csak erősödött a XX. század elsőévtizedeiben. Céltáblája nem pusztán a hegyvidék maroknyi lakossága lett; lassacskán az egész Alpok hadszíntérré vált a jómódú városi polgárság és a proletariátus között. Időközben ugyanis a munkások is felfedezik a hegyvidék nyújtotta élvezeteket, és ez kiváltja az alpinisták nemtetszését. Az ő konzervatív köreikben a tömegturizmus megjelenése nem egyszerűen az alpesi flórára veszélyes, ennél rosszabb, hogy fenyegeti az alpinisták privilégiumait. A tömegek megjelenésével a városi élet dekadenciája jön el beszennyezni egy tiszta, érintetlen világot, amely eddig szinte kizárólag a szűk elitnek volt fönntartva. Amikor az alpinista szervezetek a természetvédelem atyamestereinek kiáltják ki magukat, visszakövetelik a játékterük fölötti monopólium folytonosságát. Csak egy példa a svájci alpesi klub szűk látókörére: a klub 1907 és 1980 között zártkörűen, csak férfiak számára volt elérhető. (Szerencsére változtak az idők, most női elnöke van).

A hegymászóknak egyformán fontos volt az ideológiai és a környezetvédelmi probléma. A népszerűsítés elleni kirohanásaik jócskán túlmutattak a hegyvidék látóhatárain. Újságjuk krónikásai rendszeresen és élesen bírálták a havasi gyopárnak a hirdetésekben vagy a populáris kultúrában való fel-felbukkanását, ízetlen tréfának minősítve e virág elfogyasztásának gondolatát is. A heves tiltakozások miatt már egy évszázaddal a Helvetia vitája előtt lehetetlen kísérletnek bizonyult a fetisizált növény művelésbe vonása. 1884-ben a havasi gyopár első kerti változatait afféle monstrumoknak csúfolta a Növények Védelméért Egyesület lapja[5]. Egy osztrák szerző pedig a lecsúszott proletárokhoz hasonlította a természetes élőhelyüktől távol nyíló fehér virágokat[6]. A virágokkal való kereskedés – csakúgy mint a termesztésük – veszélybe sodorta azt az idealizált képet, melyet az alpinisták gondosan építettek fel, kiemelve e növény ritkaságátés tisztaságát. Ez a növény, melyet oly nagy becsben tartottak, most hirtelen a városok kellős közepén bukkant fel, és boldog-boldogtalan hozzájuthatott, méghozzá megfizethetőáron.

Az a háború, amit a növények védelmezői vívtak a XX. század fordulóján, nyilvánvalóan árulkodik a néptömegek iránt érzett mély megvetésükről. Egy olyan polgárság eszmeiségéből fakad, amelyik fél, hogy elveszíti előjogait az egyre demokratizálódóés urbanizálódó világban. Ez a polgárság a maga ádáz küzdelmét nem csak a gyárakban és a kapitalista nagyvárosok utcáin folytatja politikai és kulturális hegemóniája megtartása érdekében. Hadszíntérré változtatja az idealizált alpesi tájat is, ahol a havasi gyopár, akarata ellenére (és mint látjuk, hosszú időre) az osztályharc szimbólumává válik.

A szerző az Institut für Populare Kulturen, Zürichi Egyetem professzora.


Fordította: J. Horváth Katalin

 


[1]  Tribune de Genève, 2006. november 20.

[2] Estella Canziani: Savoyai szokások, erkölcsök, legendák, La Fontaine de Siloé, Montmélian, 2003 (első kiadás 1905).

[3] Anne Vonèche: Henry Correvon, histoire dune vocation [Henry Correvon, avagy egy küldetés története], in Annemarie Bucher, Johannes Stoffler, Fred Truninger, Anne Vonèche: Aux Alpes, Citoyens! [Föl az Alpokba, polgártársak!] GTA Verlag, Zürich, 2005.

[4]  Georg Frey: Erreichtes und Erstrebtes. Betrachtungen zum Alpenpflanzenschutz [Eredmények és vágyak. Gondolatok az alpesi virágok védelméről], in Jahrbuch des Vereins zum Schutze der Alpenpflanzen, Jahrgang 13, Eigenverlag, München, 1941.

[5]   Az Egyesület a növények védelméért Értesítője, No 2. 1884.

[6]  Ernst Moriz Kronfeld: Das Edelweiss, Hugo Heller és Társai, Bécs, 1910.