Az angol függetlenségi párt

Kategória: 2014. november
Írta: Owen Jones
Találatok: 5510

ukipKísértet járja be az angol politikai elitet: a UKIP kísértete. A 2014 májusában tartott európai választások során ez a lázadó, jobboldali populista párt megsemmisítő vereséget mért mindhárom fő pártra – nem csak a közösen kormányzó konzervatív és liberális-demokrata pártokra, hanem az ellenzéki Munkáspártra is. Egy évszázada nem nyert más párt nemzeti választást, csak a munkás, vagy a konzervatív párt. Nigel Farage UKIP vezér kitartóan ápolta a sörivó, szókimondó, a népből jövő ember képét, egy „politikai földrengést” ígért, és azt teljesítette is.

Kilépési kísérletek

Az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja, a UKIP[1] komplex politikai jelenség. Nehezen lehet őket a francia Nemzeti Fronttal, vagy más, szélsőjobboldali európai pártokkal összehasonlítani. Eredetileg 1993-ban alapította a pártot Alan Sked, egy bevallottan balközép irányultságú akadémikus; lényegében egyetlen programja volt, Angliának az Európai Unióból való kilépése. Hagyományosan, az Európa projekttel való szembenállás egyáltalán nem a radikális jobboldal privilégiuma volt. Ted Heath konzervatív kormányzása alatt, 1973-ban vált Anglia az Európai Gazdasági Közösség tagjává. Margaret Thatcher – a konzervatív kormány minisztere – azok közé tartozott, akik a belépés mellett kampányoltak. Akkor a baloldali Munkáspárt erőteljesen ellenezte a belépést, azt gondolván, hogy az EGK a hidegháború egy intézménye, jogrendszerbe foglalja a kapitalista csodaszereket és megakadályozza a jóléti törekvéseket, úgymint az államosítást és az aktív iparpolitikát. Miután a párt 1974-ben megnyerte a választásokat, népszavazást írt ki, amelyben vezető munkáspárti képviselők, mint a bálványozott baloldali vezető, Tony Benn erőteljesen agitáltak – sikertelenül – a kilépés mellett. Bár a közvélemény határozottan támogatta az EU tagságot, a Munkáspárt balszárnyához tartozó EU ellenzők később meghatározó erővé váltak a párton belül, és az 1983-as, sikertelen választási programjukban Anglia kilépését javasolták.

A thatcherizmus tapasztalata mindezt megváltoztatta és ez magyarázza a UKIP jelenlegi vezetőinek indítékait. Az 1980-as évek Angliája megnyirbálta a munkavállalók jogait, egyes iparágak gyors leépítése több munkásközösség megsemmisüléséhez vezetett, és az ország jóléti rendszerének szisztematikus erodálódását okozta. A baloldalnak és a szakszervezeti vezetőknek úgy tűnt, mintha a haladó törvényhozás reménye már csak Brüsszelből jöhetne. A thatcherizmus hangadói viszont az Európai projektben ambíciójuk növekvő veszélyeztetését látták. Amikor az Európai Bizottság az 1980-as években a „Közösségi Charta” elfogadását javasolta, amely a szakszervezetek védelmét, a nemek egyenlőségét valamint egészségügyi és biztonsági normákat garantálja, Thatcher azt, mint „szocialista chartát” támadta. „Sikeresen korlátoztuk az államot – nyilatkozta Brugesben 1988-ban – nem fogjuk hagyni, hogy újraépítsék európai szinten, amikor egy európai szuperállam Brüsszelből új uralkodóként dirigál felettünk.”

Így jött létre egy új törésvonal az angliai jobboldalon azok között, akik támogatják az EU tagságot, és az ún. euroszkeptikusok között, akik a feltételek mélyreható újratárgyalását akarják, vagy akár a kilépést is. John Major volt a miniszterelnök is szembesült az 1990-es években a saját pártján belüli, a maastrichti szerződéssel és az európai intézményekkel szembeni egyre erősödő ellenállással. Növekvő keserűség töltötte el, és ez hozzájárult a konzervatívok 1977-es gyászos, földcsuszamlással felérő vereségéhez, amit az akkor már szilárdan EU-párti Munkáspárt mért rájuk.

De ez különös dolog. A konzervatívok erősödő EU-megszállottsága megbénította a kilátásaikat, és úgy láttatta őket, mint akik érzéketlenek az angol emberek napi kenyérgondjaira. A vezetést 2005-ben átvevő David Cameron stratégiát váltva modernizációt ígért, azt hogy nem ragaszkodik majd az EU-hoz és inkább egy kedvesebb, együttérzőbb konzervativizmust vázolt fel. És így – a 2010 évi választásokat – Cameron konzervatív pártja nyerte. Ez komoly változás volt.

Mitől sikeres?

Kérdezhetnénk, hogy tudott a UKIP, az EU-val, mint fő témával kampányolva az angol politika harmadik erejévé válni, és ezzel mindhárom fő pártnak rendkívüli bosszúságot okozni. A közvélemény-kutatások szerint az átlag angol polgár számára az EU nem tartozik a fontos ügyek közé. Még riasztóbb, hogy a felmérések szerint a UKIP szavazók három negyede számára az EU nem tartozik a három legfontosabb politikai kérdés közé.

A UKIP olyan önképet alakított ki magáról, mint egy rendíthetetlen establishment-elleni párt, akik magukat a „nép hadseregének” tartják. Annak ellenére, hogy Nigel Farage a nagynevű Dulwich School magániskolába járt, később Anglia pénzügyi központjában, a londoni Cityben dolgozott árutőzsdei brókerként. A UKIP-et könnyen lehet úgy jellemezni, mint a brit poujadizmus képviselője, amely eredetileg az 1950 évek francia mozgalma volt és Pierre Poujade alapította a kisvállalatok érdekeinek védelmére. Csakhogy éppen a kispolgári bázis hiányzik alóla. Valójában a négy nagy politikai párt közül a UKIP választóbázisában a legerősebb a munkás rétegek képviselete.

Ráadásul, a párt vezetése és a választói között elképesztő politikai szakadék húzódik meg. A párt úgy definiálja magát, mint libertariánus és a követett politikai vonala pedig eltökélten neoliberális. Korábban a UKIP az egykulcsos adó gondolatával flörtölt, eszerint azonos jövedelemadó sávba kerül a szupermarket dolgozója a milliárdossal. Azóta ugyan ettől visszaléptek, de még mindig a legfelső adókulcs eltörlését támogatják. Síkraszálltak 2 millió állami munkahely megszűntetéséért, javasolták a munkáltatók által fizetendő bérjárulékok csökkentését, 50 milliárd font adócsökkentést kínálva ezzel a tulajdonosoknak; és a párt elnökhelyettese támogatta a közegészségügyi rendszer privatizálási tervét.    

Másfelől nézve a UKIP bázisa nagyon eltérő gondolkozású választókból áll. Majdnem 80 százalékuk támogatja az ország energiaszolgáltatóinak újraállamosítását, amely szektort jelenleg hat nagyon népszerűtlen vállalat ural, hatalmas profitot bezsebelve, miközben a gondokkal küzdő fogyasztóknak emelik áraikat. Háromnegyedük támogatja Anglia reménytelenül feldarabolt és drága és veszélyes vasúti rendszerének ismételt közkézbe kerülését. Kétharmaduk kiáll a minimumbérek jelentős emeléséért, többségük akarja az úgynevezett „nulla óra szerződés” megszüntetését, ami a munkásoknak nem garantálja a munkaidőt és megfosztja őket dolgozói státuszuktól; 50 százalékuk támogatja a privát nyugdíj-rendszer állami ellenőrzését és a lakbérek korlátozását. A UKIP vezetői gazdasági értelemben keményvonalas neoliberálisok, míg a bázis erőteljes balközép gazdasági elveket vall.

Jogos a felvetés, mitől sikeres a UKIP? Mindenekelőtt, három sikertényező vezetett ide: az első a bevándorlás-ellenesség, a második a politikai elittől való teljes eltávolodás, és a harmadik a baloldaltól elvárt válasz – amit nem kaptak meg – a lakosság széles körének gondjaira és az új alternatívák felmutatása.

 

Bevándorlók és „homokóra-gazdaság”

A bevándorlás ellenesség évek során erősödött fel Angliában. Az európai választásokon 2009-ben közel egy millió választópolgár szavazott a neofasiszta Brit Nemzeti Pártra, de az ellenségeskedés jócskán túlmegy a szélsőjobboldali rétegeken. Felmérések igazolják, hogy a britek háromnegyede csökkenteni akarja a bevándorlást. A rutinszerűen kiválasztott megkérdezettek ezt tartják a 2015 évi általános választások fő kérdésének. Az egyre növekvő gazdasági és társadalmi létbizonytalanság ad a bevándorlás ügyének különleges hangsúlyt. Az angol életszínvonal esése jóval megelőzte a 2008-as Lehman Brothers bankház csődjét, a reáljövedelem alsó felét keresők életszínvonala már 2004-től stagnál, míg az alsó harmadé kifejezetten csökken, annak ellenére, hogy a vállalatok akkor még rekordnyereségeket könyveltek el.

Mindezt a gyenge szakszervezetek, a globalizáció által kikényszerített bérverseny illetve az alacsony minimálbérek okozzák. Ezzel egyidejűleg, a közepes jövedelmek és a stabil állások eltűntek a gazdaságból, kialakult az ún. „homokóra gazdaság”, felül a nagyon jól megfizetett értelmiségi szakmák, alul pedig az egyre szélesülő szolgáltatási szektor az alacsony bérekkel és a határozott idejű munkaszerződésekkel. Az országot lakhatási válság is sújtja, mivel az egymást követő kormányok elmulasztották pótolni a tanácsi lakásokat, melyeket 1980-tól értékesítettek, így ma milliók várnak epekedve a tanácsi lakások várólistáin.

Mivel ezek a társadalmi és gazdasági sérelmek elmérgesedtek, és nem volt, ami ezt ellensúlyozná, ezért a bevándorlás ellenesség érzése töltötte ki a vákuumot. A bulvársajtótól és vezető politikusoktól ösztökélve, a bevándorlók váltak bűnbakká a csökkenő bérek, a biztos állások hiánya és a lakhatási válság miatt. Az se számít, ha kimutatják, hogy a fiatalok legmagasabb munkanélküliségi mutatóit épp azokban a régiókban találjuk – Hartlepool, Middlesborough, Knowsley, Blackpool vagy Hull – ahol alacsony a bevándorlás. A külföldiek beáramlását tették felelőssé mindazon bajokért, melyek a brit közösségeket sújtják. Fonák módon, gyakran éppen azok a közösségek ellenzik a legjobban a bevándorlókat, ahol pedig alacsony a bevándorlás.

Az idei európai választásokon a UKIP elég gyengén szerepelt olyan nagyvárosokban, mint London és Liverpool. Persze a gazdasági és szociális problémák itt is élesek, de a kevert lakosság, a kölcsönhatás a brit és a különböző etnikumú bevándorló közösségek között segített tompítani az ellenségeskedést.

 

Növekvő konzervatív félelmek

Az EU és a bevándorlás ügye kibogozhatatlanul összekeveredett. A UKIP így érvelt: mivel az EU kinyitotta a határokat, Angliát elözönlötte az olcsó, főképp kelet-európai munkaerő. Az európai kampány egyik plakátján olvasható volt: „26 millió ember keresi a munkahelyét Európában. És kinek a munkahelyét akarják ők?” Egy óriási kéz mutatott a járókelőkre egy, a nyilvánosságnak címzett kéréssel: „Vedd vissza az országod feletti ellenőrzést!” Farage maga is gyújtó nyilatkozatokat tett, mint például, hogy a londoniak aggódnak a szomszédságukba költöző románok miatt.

Közfelfogás szerint a UKIP-nak elvileg reménytelen esetnek kellene lennie. Az angol választási rendszer a győztes mindent visz, elven nyugszik, ami hatalmas akadályokat gördít a kis pártok elé, akik be akarnak törni a fő pártok közé. Az országot 650 választókerületre osztották, bárki is kerül ki elsőnek, az automatikusan a koronázott győztes, bármilyen kis többséggel választották is meg. De egy olyan pártnak, mint a UKIP, a támogatói az országban szétszórtan szavaznak, és nem koncentrálódnak egyes választókerületekben. Teljességgel elképzelhető, hogy a UKIP 20 százalékos támogatás mellett csak két vagy három parlamenti helyet szerezzen meg.

De ahogy közelednek a 2015-re kiírt általános választások közelednek – a konzervatívok félelme egyre nő… attól, hogy a UKIP megszerezheti szavazóik egy jelentős részét és ezzel akarva nem akarva, jövőre a Munkáspárt válna erősebbé, élükön Ed Miliband pártvezérrel. A 2010-ben a konzervatívokra szavazók 20 százaléka átállt a UKIP-hoz. De megszerezték a munkáspárti szavazók több mint 10 százalékát is.

A politikai elitről azt tartják – különösen a 2009 évi botrány óta, amikor kiderült, hogy parlamenti képviselők komoly összegű anyagi visszaéléseket követtek el a képviselői költségelszámolásokkal –, hogy eltávolodott a napi valóságtól.

A UKIP erősödésének megakadályozására több kísérlet is történt. 2013. januárban David Cameron például megígérte, hogy Anglia EU tagságáról népszavazást fognak tartani. A múlt évben a kormány mélyen sértő üzenetet küldött az etnikailag kevert közösségeknek, felszólítva az illegális bevándorlókat a távozásra. Azóta pedig mind a Munkáspárt, mind a Konzervatív Párt egymással versengve javasolnak bevándorlás-ellenes intézkedéseket, beleértve az újonnan érkezettek támogatásának csökkentését.

Ez a retorika önmagában is a UKIP malmára hajtotta a vizet és segített a politikai vitát olyan mederben tartani, ami nekik nagyon kényelmes volt. Sokan vélték úgy, hogy az európai választásokat követően támogatásuk alábbhagy, de a szavazás 1220 százalékos támogatottságot hozott nekik. További lendületet adott a UKIP-nek, hogy a konzervatív Douglas Carswell, 2014 augusztusában saját kollégáit is meglepve átállt a UKIP-hez, aminek következménye egy olyan pótválasztás, melyet szinte garantáltan megnyernek.

A UKIP ugyanakkor felér a hagyományos baloldalt elítélő vádirattal is. Skóciában például a UKIP vonzereje korlátozottabb, mert a társadalmi és gazdasági létbizonytalanság okozta csalódottság inkább a függetlenségi törekvéseket támogatta. De különösen Angliában az Ed Miliband vezette Munkáspárt nem tudott a konzervatív megszorító intézkedésekkel szemben egy következetes alternatívát felkínálni, és nem születtek meg azok a baloldali karizmatikus vezetők sem, akik hitelesen vezethetnék a legelégedetlenebbeket egy jelentős áttörés felé. Annak ellenére, hogy a brit munkások az 1870-es évek óta a leghosszabb ideje tartó életszínvonal csökkenést élik meg, nem látszik az alagút vége. Nigel Farage, aki épp erre a megoldatlan helyzetre építette fel politikai karrierjét, további sikerekre számíthat tehát. Politikai programjával mely tovább gazdagítja a leggazdagabbakat, a kígyó a saját farkába harapott.

 

A szerző, Owen Jones  a The Establishment. And How They Got Away With It – Az elit. És hogyan képesek megúszni, Allen Lane kiadó, London, 2014-ben megjelent könyv írója.

Fordította: Demény Győző

 


[1] United Kingdom Independence Party - UKIP

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések