Sok éve már – tulajdonképpen az 1962-es kubai rakétaválság óta –, hogy a legveszélyesebb összeütközés tanúi vagyunk Oroszország és az Egyesült Államok között. Az ukrajnai polgárháború, amelyet az illegális kijevi kormányváltás indított el, elvezethet egy tényleges és frontális összeütközéshez az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) és Oroszország között. Jelenleg egy ilyen forgatókönyv is elképzelhető; ami pedig eddig elképzelhetetlen lett volna, már nagyon hosszú ideje. Továbbá számos elem utal arra, hogy ez az új hidegháború még veszélyesebb lenne, mint az előző, így ezt a planéta csak nehezen élné túl (1) .
A feszültség epicentruma immár nem Berlinben van, hanem Oroszország határán, Ukrajnában amely létfontosságú régió Moszkva számára. A legrosszabb számítások szerint ezek az incidensek, és provokációk sokkal súlyosabban eshetnek latba, mint amilyeneknek a világ néhány évtizeddel korábban, Németországban lehetett tanúja. Egy maláj repülőgép, - amely Ukrajna keleti része felett repült át,- titokzatos lelövése júliusban, nagyon rossz előjelnek látszott. Akárcsak azok a fenyegetések, amelyek egy, a Donbassz felé irányuló orosz humanitárius konvojjal szemben hangzottak el.
Ami még súlyosabb: ennek az új hidegháborúnak a szereplői könnyebben engednek a nukleáris fegyverek varázsának. Egyes moszkvai katonai stratégák kijelentették, hogy ha a nyugati hagyományos erők, amelyek számban erősebbek, közvetlenül fenyegetnék Oroszországot, akkor ez utóbbi taktikai atomfegyverek használatához folyamodna. Az ország bekerítésének ténye, amelyet jelenleg a NATO folytat katonai bázisokkal és rakétaelhárító rendszerekkel, még inkább hihetővé teszi egy ilyen válasz lehetőségét.
A kölcsönös visszatartó szabályok, amelyekhez a kettészakadt világ idején, de főleg a rakétaválság óta hozzászoktunk, ma hiányoznak, és ez egy újabb kockázati tényezőt jelent. A szükséges kölcsönös moderálás zátonyra futhat gyanakvás, harag, félreértés és félretájékoztatás miatt, épp úgy Moszkvában, mint Washingtonban. Henry Kissinger (2) , Amerika Nobel-békedíjas diplomatája és egykori külügyminisztere megjegyzi, hogy „Vlagyimir Putyin démonizálása nem helyettesíti a politikát: ez egyszerűen egy alibi a politika hiányára”. Ami engem illet, azt hiszem, hogy ez a démonizálás egyenértékű azzal, hogy lemondunk minden komoly elemzésről, és egy ésszerű politika kialakításáról.
Végül, az új hidegháború veszélye azért is nagyobb, mert nem létezik semmiféle hatékony ellenzék az Egyesült Államokban. Csak nagyon kevés olyan amerikai van, aki nem ért egyet kormánya szerencsétlen külpolitikájával. Ma, egyetlen befolyásos személyiség sem támogat bennünket, és nem vagyunk szervezettek. Semmi sem emlékeztet az 1970-es és 1980-as évekre, amikor azért harcoltunk, amit „détente”-nak vagyis az „enyhülésnek” neveztek. Bizonyára egy kisebbséget képviseltünk, de egy lényeges kisebbséget, magas szintű szövetségesekkel, beleértve a Kongresszust és a State Departmentet (3) . A nagy újságok, rádiós- és televíziós csatornák ismertették a nézeteinket. Egy erős és népszerű bázisra támaszkodtunk, sőt, egy nyomásgyakorló csoportra Washingtonban, a Kelet-nyugati Együttműködés Amerikai Bizottságában, amelyben vállalkozók, politikai és egyetemi személyiségek, és olyan kaliberű államférfiak vettek részt, mint George Kennan (4) .
A konformizmus cinkossággá válik
Ma nincs ilyen háttere a békepolitikának. Nincs befolyásunk az Obama- kormányra, és gyakorlatilag a Kongresszusra sem, amely a konfrontációs politika kétpárti bástyájává vált. A nagy médiák nem foglalkoznak velünk. Az ukrajnai válság kitörése óta sem szerkesztőségi cikkeket, sem elemzéseket nem közöl tőlünk sem a New York Times, sem a Washington Post sem a Wall Street Journal. Nem kerülünk műsorba sem a MSNBC televíziós csatornában, sem a Fox News-ban, amelyek tendenciózus elemzései kevéssé különböznek: mindenben „az oroszok a hibásak”. Közlünk cikkeket és elemzéseket az „alternatív” médiában, de ezek hatása és jelentősége nem elég erős Washingtonban. Hosszú életem során nem emlékszem arra, hogy egy hasonló válság idején a demokratikus vita ilyen súlyos hiányát tapasztaltam volna.
Úgy ítélem meg, hogy kötelességem emlékeztetni arra, hogy minden éremnek két oldala van, és meg kell magyarázni Moszkva nézőpontját az ukrajnai válságban. De ezzel az állásponttal, könyörtelen támadások kereszttüzébe kerültem – beleértve neves baloldali kiadványokat is. Karikatúra-figuraként mutatnak be, kezdve azzal, hogy Putyin „védelmezője”, „hasznos idiótája”, „legjobb barátja”, sőt, ami még rosszabb, a „talpnyalója” vagyok. Mindig bíráltak, különösen abban a húsz évben, amikor a CBC News kommentátora voltam. De soha nem volt részem ilyen személyeskedő és rágalmazó támadásokban.
Néhány ilyennek a szerzői – vagy azok felbujtói – annak a külpolitikának a bajnokai, amelyet Washington az elmúlt két évtizedben folytatott, és amely az ukrajnai válsághoz vezetett. Amikor rossz hírbe kevernek bennünket, megpróbálják elleplezni bűnrészességüket a mostani katasztrófában. Ezek a neo-maccarthysták (5) el akarják fojtani a demokratikus vitát, amikor stigmatizálnak bennünket a legnézettebb híradókban, a nagy lapoknál és a politikai döntéshozóknál. Ebben pedig egységesen lépnek fel.
Mindez azt jelenti, hogy valójában mi, disszidensek vagyunk az ország igazi demokratái, biztonságának hazafias támogatói. Nem azt keressük, hogy elhallgattassuk ezeket a háborús uszítókat, hanem vitatkozni akarunk velük. Meg kell velük értetnünk, hogy az Egyesült Államok jelenlegi külpolitikája katasztrofális következményekkel járhat országunk biztonságára ugyanúgy, ahogy az egész világéra. Egy elhúzódó, új hidegháború veszélye és ára kihatna gyermekeink, valamint még az unokáink életére is. Ez a felelőtlen politika már megfosztotta Washingtont attól a fontos partnertől, amelyet a Kreml jelent, olyan, biztonságunk szempontjából is létfontosságú kérdésekben, mint Irán, Szíria és Afganisztán, a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozása, vagy a nemzetközi terrorizmus.
De meg kell mondani azt is, hogy részben mi is felelősek vagyunk az egyensúly hiányáért, sőt a vita nem létezéséért is. Hiányzik a szervezettség és a szolidaritás. Egyesek osztják nézeteinket, de nem fejezik ezt ki nyíltan. Mégis, a mi demokráciánkban, ahol az ellenzékiség ára aránylag szerény, a hallgatás többé már nem hazafias választás.
Arra tanítottak bennünket, hogy a gondolkodás és a beszéd mértékletessége mindig a legjobb megoldás. De egy ilyen súlyos esetben a mérsékeltségnek nincs semmi értelme. A konformizmus cinkossággá és megfelelni akarássá válik. Emlékszem egy erről a kérdésről folytatott vitára szovjet ellenzékiek között, amikor az 1970-es és 1980-as években Moszkvában köztük voltam. Egyesek közülük úgy jellemeztek bennünket, mint „amerikai ellenzékieket”. Ez egy tökéletlen analógia: szovjet barátainknak sokkal kevesebb lehetőségük volt ellenzékivé válni, és sokkal többet kockáztattak. Mindazonáltal ez mégis egy tanulságos hasonlat. A szovjet ellenzékiek egy hajlíthatatlan ortodox doktrína, az előjogokkal való visszaélések és egy elavult politikai gondolkodás ellen tiltakoztak. Következésképpen a szovjet hatóságok, és a média eretnekként ítélte el őket. Az 1990-es évek és a Clinton kormány óta téves külpolitikai álláspontok nálunk is befagytak és kétpárti ortodoxiává váltak. Márpedig minden ortodoxiára az eretnekség a természetes válasz. Szóval azt mondom a barátaimnak: „Legyünk eretnekek, anélkül, hogy a személyes következményekre gondolnánk, abban a reményben, hogy mások is csatlakozni fognak hozzánk, amint ez annyiszor megtörtént a történelem folyamán.”
A legbiztatóbb távlat, amit szövetségeseimnek ajánlhatok, hogy emlékeztetem őket arra, hogy a változások gyakran eretnekségként indulnak. Vagy, hogy Mihail Gorbacsovot idézzem, amikor saját belső harcáról beszélt egy olyan nomenklatúra ellen, amely sokkal merevebb volt, mint a miénk: „A filozófiában minden újdonság eretnekséggel kezdődik, a politikában pedig egy kisebbségi véleménnyel.” Ami a hazafiságot illeti, hallgassunk Woodrow Wilsonra (6) : „A legnagyobb hazafiak néha azok, akik kitartanak irányvonaluk mellett akkor is, ha azt látják, hogy a fél világ ellenük van.”
