Jótékonykodás az Egyesült Államokban – avagy közpénzek lenyúlása a nagylelkűség álruhájában?

Kategória: 2014. december
Írta: Benoît Bréville
Találatok: 2883

bildeNem sokkal a pénzügyi válság kitörése előtt Detroit önkormányzata egy hatalmas közösségi központ építésébe fogott a város dél-nyugati részén fekvő szegénynegyedben. Miután az építkezések 2008-ban befejeződtek, az épület reménytelenül üres maradt. A város, mivel egyre mélyebbre süllyedt a válságba, kénytelen volt több szociális programját is befagyasztani. Nehezítette a helyzetet, hogy az „autó fővárosának” is nevezett Detroitból több gyárat is kitelepített a Ford. Az autógyár vezetői – némi felelősséget érezve a várost ért csapások miatt – 10 millió dollárt (8 millió eurót) adományoztak a közösségi központnak. Így 2012 decemberében végre megkezdhették az élelmiszercsomagok kiosztását, valamint az ifjúsági programok szervezését a központban.

A nehézségek azonban még fokozódtak: a város néhány hónappal később csődbe ment. A városvezetés, hogy elkerülje az alkalmazottai után fizetett nyugdíjjárulékok felfüggesztését, úgy döntött hogy elárverezi a városi művészeti múzeum néhány festményét, többek között Rembrandt, Henri Matisse és Diego Rivera képeit. Ekkor történt meg az, ami egyáltalán nem ritka az Egyesült Államokban: magánpénzeket mozgósítottak a helyzet megoldása érdekében. A Ford, a Knight és a Kresge alapítványok – összefogva pár tehetősebb detroiti magánemberrel – 330 millió dollárt gyűjtöttek össze, biztosítván ezzel az önkormányzati alkalmazottak nyugdíjalapját, miközben a festmények is megmenekültek.

Hasonló, de szövetségi szintű összefogásról szól egy másik példa. 2013 októberében a demokraták és a republikánusok képtelenek voltak megegyezni az adósságplafon megemeléséről, így Washington 16 napig kénytelen volt leállítani az úgynevezett „nem alapvető fontosságú” közszolgáltatásokat. Csak pár texasi milliárdos 10 millió dolláros adományának volt köszönhető, hogy nem kellett bezárnia harminc, az Egészségügyi Minisztérium által működtetett óvodának.

 

Tudod, hogy nincs bocsánat

Az emberbaráti jótékonykodás hosszú ideig nem volt közismert fogalom, csak lassan alakult ki, körülbelül a 20. század elejére. Ez volt az az időszak, amikor látványosan megnőtt a gazdag polgárok száma az Egyesült Államokban. 1870-ben csupán 100 körül lehetett a milliomosok száma, 1892-ben már négyezerre rúgott, 1916-ban pedig már elérte a negyven ezret. A gazdagok, hatalmas vagyonuk igazolásaképpen valamint a nagylelkűség látszatáért, jelentős pénzösszegeket fektettek nemes célokba. Könyvtárakat, kórházakat és egyetemeket építtettek, mint például Johns Hopkins Baltimore-ban vagy Ezra Cornell Ithacában. Többen alapítványokat hoztak létre John D. Rockefeller olajmágnás vagy Andrew Carnegie acélmágnás példáját követve. Míg a jótékonykodás hagyományosan a vallás körébe tartozott, és meghatározott helyi problémákra korlátozódott, (például a szegények átmeneti megsegítésére, vagy olvasásórák tartására), addig ezek az alapítványok hivatalosan az „emberiség jólétét és fejlődését” szolgálták.

A 19-20. század fordulóján azonban még korántsem volt magától értetődő, hogy valaki a saját pénzét a közjó szolgálatába állítsa. Theodore Roosevelt republikánus elnök például elítélte a „kizsákmányoló gazdagokat”, akik „az egyetemeknek tett adományaik alapján próbálnak befolyást szerezni bizonyos oktatási intézmények, illetve azok vezetői felett”2. A gyárak és üzemek munkásai is bizalmatlanok voltak az iparmágnásokkal szemben. Joggal óvakodtak a nagyiparosoktól, akik ha a művészet, az egészségügy, vagy a tudomány támogatásáról volt szó nagylelkűnek mutatkoztak, ám a saját gyáraikban dolgozókkal szemben fukarnak és kegyetlennek bizonyultak. Samuel Gompers, az Amerikai Munkásszövetség (American Federation of Labour) akkori vezetője – nem kevés iróniával – ekképpen foglalta össze szakszervezetének álláspontját: „egyetlen dolog van, amit a világ örömmel fogadna Rockefeller úrtól: ha egy olyan kutatási és oktatási központot hozna létre, amely abban segítené az embereket, nehogy olyanná váljanak, mint ő maga”3. Az 1890-es évek elején, miközben Andrew Carnegie pennsylvaniai acélgyáraiban megsokszorozódott az erőszakosan elbocsátott munkások száma, a dolgozók nagy része bojkottálta az iparmágnás pénzéből felépített létesítmények látogatását. Ebben az időszakban Carnegie negyvenhat pennsylvaniai városnak tett ajánlatot könyvtárépítésre, de az említett okok miatt húsz visszautasította azt4.        

Vajon ma melyik önkormányzat utasítaná vissza egy milliárdos adományát ? Amikor Mark Zuckerberg, a Facebook alapítója egy 100 millió dolláros csekket küldött Newark állami iskoláinak, a város polgármestere kapva-kapott az alkalmon. A pénzt arra használta fel, hogy úgy-ahogy betömködje a költségvetési lyukakat, melyek Chris Christie republikánus kormányzó által hozott megszorító intézkedések következtében keletkeztek. A közpénzek csökkenésével tehát a filantrópia látszólag nélkülözhetetlenné vált5, és a nagylelkű tettek többé nem váltottak ki szarkasztikus megjegyzéseket. Barack Obama nem esett kétségbe a kizsákmányoló gazdagok befolyásolási szándékától, amikor Warren Buffett, Bill Gates és még negyven milliárdos elkötelezte magát, hogy vagyonuk legalább felét (amelyhez részben úgy jutottak, hogy különféle optimalizációkkal elkerülték az adófizetést) jótékony célokra fordítják. Sőt: az Egyesült Államok elnöke a Fehér Házba invitálta a The Giving Pledge (Fogadalomtétel) két kezdeményezőjét.  

A gazdagok egyéni bőkezűsége, melyet az amerikai média jelentős figyelemmel kísér, csupán a jéghegy csúcsa. Az Egyesült Államokban ugyanis ismert az úgynevezett „tömegfilantrópia” fogalma, amely évente több tízmillió, különböző társadalmi körülmények között élő állampolgárt mozgósít. Az amerikaiakat lényegében állandóan adakozásra buzdítják: vasárnap a templomban, az iskolai ünnepségeken, a boltokban vagy a hivatalokban, telefonon vagy az interneten keresztül. 2013-ban például a háztartások több mint 90 százaléka adakozott, amely az összegyűlt 335 milliárd dollárnyi adomány (a GDP 2százaléka) 72 százalékát teszi ki, szemben a filantróp alapítványok és a vállalatok 15 és 5 százalékával. Az utóbbiak számára fennáll az a lehetőség, hogy jótékony célú adományaikat beépítsék a vállalat marketing-költségei közé, tágabb meghatározást adva így a vállalat céljainak. (Azt persze még nem kérdezte meg senki, hogy e cégek vajon hogyan értelmezik a hűtlen kezelés fogalmát…)

Az adományokból befolyó pénz harmada a különböző plébániákhoz és karitatív vallási csoportokhoz jut el. A maradék kétharmadot a helyi közösségi szervezetek, nagy nemzetközi egyesületek, vagy egyetemek, iskolák, kórházak, agytrösztök és humanitárius egyesületek kapják meg6. Ezek a nonprofit szervezetek közhasznúak, ugyanis olyan területeken tevékenykednek, mint az oktatás, a társadalmi segélynyújtás, a kultúra vagy az egészség, és rendelkeznek az értékes 501(c)(3) besorolással. Tehát: adómentesen juthatnak hozzá a nagylelkűség álruhájába bújtatott közpénzekhez…

 

New Deal-i állam kontra republikánusok

Az adományozás kultúrája az Egyesült Államokban elsősorban vallásos gyökerű. A lakosság 80 százaléka hisz Istenben, és 40 százaléka jár rendszeresen templomba. Ahogy más vallásokban, a kereszténységben is központi szerepe van a könyörületességnek. A kereszténység a kölcsönös segítségnyújtást és az egyén „közösséghez” való hozzájárulását tanítja7. A 19. század óta a keresztény könyörületesség összefonódott egy bizonyos gyanakvással az állammal szemben, amely mint vetélytárs jelent meg a szegények megsegítésében. Ugyanakkor a szociális, a katolikus és a protestáns evangélium a hatékonyág zálogának bizonyuló helybeli közelség, és egyéni kezdeményezés elsőbbségét védi. A szociális kereszténység egyik alappillére, XI. Piusz pápa Quadragesimo Anno kezdetű enciklikája így szól: „amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivenni és a közösségre bízni tilos. …Amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség, és egyúttal súlyos bűn.”8.

E felfogás hívei az államra nem úgy tekintenek, mint a társadalmi problémák leküzdésére alkalmas hatékony mozgatóerőre, vagy a közérdek letéteményesére. A demokraták szempontjából az állam és a karitatív intézmények kiegészítik egymást. „Tisztában vagyunk vele, hogy az egyházak és a karitatív szervezetek valódi nyereséget képesek termelni az önálló közérdekű programokkal szemben” – magyarázta például Barack Obama elnök 2012 augusztusában. A republikánusok számára azonban a közhatalmi szervek és a magánadományok szöges ellentétben állnak egymással. A neoliberális dogmákat magukénak valló konzervatívok a segélyrendszert preferáló államra úgy tekintenek, mint valami hatástalan bürokratikus szörnyre. Határozottan állítják, hogy a területen élő szegényeket csak a helyi karitatív szervezetek és egyesületek képesek felelősségteljes magatartásra bírni. „A mi közösségünkben az emberek kölcsönösen vigyáznak egymásra. Ez az ami olyan különleges, amit az állam nem képes helyettesíteni” – áradozott Paul Ryan republikánus alelnökjelölt. Joni Ernst, a republikánus párt emelkedő csillaga, Iowa állam szenátora úgy véli: „az amerikaiak képesek ellátni saját magukat. Nincs szükségük az állam segítségére ahhoz, hogy megszerezzék mindazt, amire szükségük van.”9.

Az amerikai nagylelkűség térképén tehát összefonódik a vallás, a könyörületesség és a neoliberalizmus Így nem meglepő, hogy az ország 17 legönzetlenebb állama (Utah, Mississippi, Alabama, Tennessee, Georgia, Dél-Karolina stb) egyben a legvallásosabb is. Ennek megfelelően a legutóbbi elnökválasztás során ezek az államok mind Romney-ra szavaztak. Velük ellentétben, a lista alján szereplő 7 államból (Connecticut, Massachusetts, Rhode Island, New Jersey, Vermont, Maine, New Hampshire) a legtöbben a demokrata jelöltre adták le voksukat.  

A republikánusok meggyőződése, miszerint a szociális támogatás terhét a helyi közösségeknek, vagy nagy vagyonnal rendelkező tehetős egyéneknek kellene magukra vállalniuk, nem tegnap született. Herbert Hoover elnök már az 1929 márciusában elmondott beiktatási beszédében is hangsúlyozta: „az amerikaiak képesek arra, hogy a köz érdekében egymással együttműködjenek. A helyi köz- és magánszervezetek segítségével folyamatosan fejleszteni kell a szövetségi államok együttműködését az amerikai egészségügy, oktatás, és szabadidős elfoglaltságok minőségének javításában. Az 1929-ben kezdődő nagy gazdasági világválság jó alkalmat adott Hoovernek arra, hogy a gyakorlatba is átültesse a fenti programját. Hoover ösztönözte a polgári és városi adománygyűjtő bizottságok létrehozását, hogy így akadályozza meg a munkanélküliség további növekedését. Az adománygyűjtő bizottságok által összeszedett pénzt karitatív szervezeteknek utalták tovább, amelyek ételosztást szerveztek, szenet osztottak, orvosi ellátást nyújtottak. A válság súlyosbodásával azonban a polgárok adakozási képessége egyre csökkent, a magánszemélyektől érkező adományok nem voltak elegendőek. Az Olivier Zunz történész által „költségmentes kormányzásnak” nevezett tervet végül Franklin D. Roosevelt lecserélte a New Dealre, amely épp állami beavatkozások sorozatával segített a válságból nehezen kilábaló amerikai gazdaságon és társadalmon.

 

Az adókedvezmények növelik az egyenlőtlenségeket

Habár Hoover után minden elnök az államtól független önkéntes elköteleződésre ösztönözte az amerikai polgárokat, a mozgalom az elmúlt 30 esztendőben gyorsult fel igazán. Ronald Reagan 1981-től kezdve egyre több nonprofit szervezetet bízott meg a szociális szolgáltatások ellátásával, így e szervezetek száma 40 százalékkal nőtt elnöksége alatt10. Ezután George H. Bush-ra került a sor, aki 1988-as beiktatási beszédében az amerikai civil társadalmat és annak „ezernyi fénypontját” magasztalta.Miután megválasztották, Bush megsokszorozta a harmadik szektorral kötött alvállalkozói szerződések számát. Az azt kiérdemlő polgároknak, valamint egyesületeknek ő maga adta át az ún. „Fénypont”- díjat. A következő elnök, William Clinton egy olyan társadalmi segélynyújtási reformot vezetett be, amely „a civil társadalommal való együttműködés” új szakaszát volt hivatott megnyitni. George W. Bush pedig folytonosan a „könyörületes konzervatív” szerepében tetszelgett, így ösztönözte az amerikaiakat a helyi közösségek támogatására.

A civil szereplőket magába foglaló „harmadik szektor” nem csupán a polgárok spontán elköteleződésének, hanem az egymást követő kormányzatok összehangolt stratégiájának is eredménye. E stratégia célja, hogy a szociális szolgáltatásokat függetlenítsék, így csökkentve az állami költségeket. A helyi és karitatív szervezetek tevékenysége milliónyi önkéntes ingyenes munkavégzésére épül, és ha alkalmaznak is fizetett dolgozókat, igyekeznek kevésbé védett munkavállalókat felvenni. Mindehhez hozzátartozik, hogy a szociális szolgáltatás éves szinten több tízmilliárd dolláros üzletet jelent az USA-ban.11 Napjainkban egyébként az amerikai állam a legnagyobb megrendelője, és támogatásai által a legnagyobb mecénása a szociális területen tevékenykedő közel egymillió nonprofit (vallási és nem vallási) szervezetnek. A magánadományok, amelyek csupán 10-15 százalékát teszik ki e szervezetek költségvetésének, 2011-ben 53,7 milliárd dolláros bevételkiesést okoztak az amerikai kincstárnak. Az adományok egy részét tehát a közösség fizeti ki különböző adókedvezményeken keresztül 12.     

A helyi szolidaritásnak azonban néha káros hatásai is lehetnek. Itt van például a kaliforniai Woodside esete: 1998 és 2003 között a tehetős kisváros egyetlen általános iskolája 10 millió dollárnyi adományt kapott a szülőktől, szomszédoktól, volt diákoktól. Az adományoknak köszönhetően az iskola ötszáz diákja zeneórára, művészeti órára vagy informatika órára járhatott. A 15 kilométerre lévő Ravenswood iskolái azonban semmiféle támogatásban nem részesültek: mivel a Rawenswood-i háztartások átlagosan negyedannyi jövedelemmel rendelkeznek, mint a Woodside-iak, így nem engedhetik meg maguknak, hogy hegedűórára járassák gyermekeiket. Ugyanez a probléma jelentkezik a felsőoktatásban is, ahol 2013-ban az egyetemek legelitebb 1 százaléka kapta az adományok 17 százalékát.13 (Pl. a Stanford, a Harvard, a Columbia, a Yale, stb.) Vagy vegyük a kölcsönös segítségnyújtás egyházi rendszerét. A gazdag negyedek plébániái jelentősen több pénzzel gazdálkodhatnak, mint a szegény negyedek plébániái, pedig ez utóbbiaknak sokkal nagyobb szüksége lenne a segítségre14. Az állam által felajánlott adókedvezmények pedig tovább növelik a rendszerben meglévő egyenlőtlenségeket.

 

Jó üzletté lett a filantrópia

Az adókedvezményekből jórészt az adományok összegyűjtésére specializálódott cégek profitálnak. A legnagyobb karitatív szervezetek ugyanis szívesen alkalmaznak ilyen cégeket, hogy kellőképpen feltüzeljék az amerikai polgárok adakozókedvét. Ezek a vállalatok telefonos és házaló adománygyűjtők egész seregét alkalmazzák, melynek eredményeként az összegyűjtött adományok jelentős részét a cégüknek könyvelhetik el. Ilyen például az InfoCision nevű cég, amely 2007 és 2010 között mintegy harminc karitatív szervezetnek dolgozott, úgymint az Amerikai Szív Társaság, az Amerikai Diabétesz Társaság, vagy az Amerikai Rák Társaság. Az ez idő alatt összegyűjtött 424,5 millió dollár 52 százaléka, azaz 220,6 millió dollár maradt az InfoCision zsebében. Az adománygyűjtők előszeretettel siklanak el ezen apró részlet fölött az adományozóval folytatott beszélgetés során. Sőt, az érintett szervezetek jóváhagyásával azt állítják, – egyébként a törvényszegést is kockáztatva – hogy az adományok 70 százalékát közvetlenül a jó ügy érdekében használják fel15.      

Azon helyi egyesületek, amelyek nem engedhetik meg maguknak, hogy erre specializálódott cégeknek kiszervezzék az adománygyűjtést, saját alkalmazottaikat bízzák meg ezzel a feladattal, akik ilyenkor munkaidejük nagy részét gyűjtésre fordítják. Ennek keretében vacsorákat rendeznek, használt tárgyakat, tombolát, bingót árusítanak, hogy valamiképp megszólíthassák ügyfeleiket. A befolyó hasznot pedig az egyesület számlájára írják. Vannak olyan alkalmazottak, akiknek az a feladata, hogy pályázatokra jelentkezzenek az adott egyesület nevében, vagy rendszeres időközönként állami támogatásért folyamodjanak.  

A karitatív tevékenységek kezdeményezői amellett, hogy szüntelenül a szociális állam szervezetlenségét ostorozzák, bírálják a harmadik szektort is. (Pl. túl nagy strukturális költségek, elégtelen hozam stb.) Szerintük, a szolgáltatók nem akarják alkalmazni azokat a módszereket, amelyek pedig oly sikeresek a magánszektorban. Charles Bronfman üzletember, a róla elnevezett alapítvány elnöke úgy gondolja, hogy „ahhoz, hogy a filantrópiának fenntartható és lényeges hatása legyen, úgy kell kezelni, mint egy vállalkozást – fegyelemmel, stratégiával, eredménycentrikusan… Az adományozók támogatását élvező karitatív szervezeteknek ugyanúgy el kell tudnia számolni pénzügyeivel az adományozók felé, akárcsak egy vállalat igazgatótanácsának a részvényesei felé” – magyarázta Charles Bronfman a Wall Street Journal olvasóinak16. Összefoglalva tehát, míg a mecénások a részvényesekhez, a segítségben részesülők valamiféle szolgáltatást igénybevevőkhöz válnak hasonlatossá.

Néhány éve, az adományozók döntéseinek befolyásolására, megjelent több, a harmadik szektorra specializálódott tanácsadó cég, úgymint a Bridespan Group, a Rockefeller Philantropy Advisors, a Philantropic Initiative, a Charity Navitors, a GuideStar vagy a Jumo. Ezek a cégek megfigyelik, minősítik és osztályozzák a karitatív intézményeket méretük, illetve pontos tevékenységi körük szerint, melynek következtében az önkéntesek és a szociális munkások tulajdonképpen szolgáltatásnyújtóvá lépnek elő.

Gyanakvásra adhat okot, hogy senki sem minősíti ezeket a minősítő cégeket. A karitatív szektorban rejlő üzlet bizony nem elhanyagolható, és sajnos kicsúszik a demokratikus kontroll alól. Bill Gates, akit a volt oktatásügyi miniszter Diane Ravitch csak „nem hivatalos iskolafelügyelőnek” nevezett el, két olyan alapítványnak is elnöke, amelyek vagyona több mint 65 milliárd dollárra rúg. (Lásd Gates Foundation és Gates Trust) A világ leggazdagabb embere ezt a pénzt kedve szerint költheti el, mégpedig a maga által kiválasztott humanitárius célokra, például a volt egyetemére, a szülővárosában található egyesületekre, vagy orvosi kutatások támogatására. Semmi sem kötelezi őt arra, hogy a köz érdekével törődjön, vagy bármiféle újraelosztó szellemiséget követve cselekedjen. Amennyiben ez a két alapítvány egy államot alkotna, a világ hetvenedik legnagyobb GDP-jével rendelkezne, megelőzve ezzel Burmát, Uruguay-t és Bulgáriát – és mindezt anélkül, hogy elnökét a kormányzásra bárki felhatalmazta volna.  

 

Fordította: Lipták-Pikó Judit

 

A nonprofit ágazat adatai az Egyesült Államokban

2013-ban az Egyesült Államokban összesen 1 429 801 nonprofit szervezet működött. Ezek között 966 599 karitatív szervezetet, 96 584 alapítványt és 366 618 „más” (kereskedelmi kamara, civil szövetség stb) besorolású szervezetet tartottak nyilván.

2013-ban az Egyesült Államokban a karitatív adományok összege elérte a 335,17 milliárd dollárt (268 milliárd euró, azaz a GDP 3 százalékának megfelelő összeg). Az adományok 72 százaléka magánszemélyektől, 15 százaléka alapítványoktól, 5 százaléka magánvállalkozásoktól érkezett, a maradék pedig hagyatékokból származik. Összehasonlításképpen: Franciaországban a vállalkozásoktól és magánszemélyektől beérkező adományok összege 2012-ben 4 milliárd euró volt, mely a GDP 0,2 százalékának felel meg. Ugyanez a GDP-hez viszonyított adat az Egyesült Királyságban 0,7 százalék, Kanadában pedig 0,5 százalék. (Az előbbi 2011-2012-es adat, az utóbbi 2010-es.)

- A 335,17 milliárd dollár közel harmadát (31,5 százalékát) vallási karitatív szervezetek, vagy plébániák kapták. A teljes összeg 16 százalékát az oktatási szektorra, 12,5 százalékát szociális támogatásra, 10,5 százalékát az állami támogatás kiosztásával megbízott alapítványokra, 9,5 százalékát az egészségügyi szektorra, 5 százalékát művészetre és kultúrára, 4,5 százalékát humanitárius célokra fordították. A legkevesebb, azaz 3 százalék jutott környezetvédelemre, az adományok 7,5 százalékát pedig egyéb célokra szánták.

- Az amerikai felnőtt lakosság több mint negyede, azaz 64,5 millió személy nyilatkozott úgy 2012-ben, hogy önkéntes munkát végzett valamely nonprofit szervezetnél. Ez nem kevesebb mint 7,9 milliárd ingyen elvégzett munkaóra, amely körülbelül 175 milliárd dollárnak felel meg.

 

Adományozás a fejlett államokban

Önkéntes munka, jótékonykodás, adományok, illetve nonprofit szervezetek… A nyugati országok kormányai immár harminc éve ezekkel próbálják mérsékelni a szociális támogatások állami „terheit”. Kanada, az Egyesült Királyság, és Franciaország példája jól mutatja, hogy e három ország – igaz különböző mértékben – hogyan adta fel a korábban megszokott szociális ellátások egy részét.

Az államháztartási hiány kérdése már az 1980-as évek óta vitatéma a nyugati államokban. A hiány csökkentéséről folytatott vita szinte mindig arra ösztönözte a kormányokat, hogy különböző módokon próbáljanak meg könnyíteni – lehetőleg a lakosság katasztrofális elnyomorodása nélkül – a szociális támogatás jelentette állami „terheken”. Ahogy a példa mutatja, az Egyesült Államok és Kanada is a „civil társadalom és a közösségi kölcsönös segítségnyújtás” rendszerére, illetve az általa jelentett megoldásra esküdött fel.

Az 1990-es évek elején Kanada költségvetési hiánya megközelítette a GDP 6 százalékát, GDP-arányos államadóssága pedig – a provinciákkal együtt – elérte a 90 százalékot. Nem is kellett ennél több a hitelminősítő intézeteknek! 1992-ben visszavonták Kanada AAA minősítését, és ahogy azt a Wall Street Journal némi iróniával megfogalmazta: az országot hamarosan „a harmadik világ tiszteletbeli tagjaként” köszönhetjük.      

1993-as beiktatása után Jean Chrétien liberális kormánya azonnal drasztikus megszorításokat vezetett be, amely 20 százalékkal csökkentette a köztisztviselők számát és jelentősen megkurtította a szociális szolgáltatásokra fordított kiadásokat. Az intézkedések a kormányzati és területi igazgatás minden szintjét (szövetségi, provinciális, önkormányzati) érintették. Mindezek ellenére egy költségvetési tétel továbbra is növekedett, mégpedig a közösségi szervezeteknek nyújtott támogatás. Québecben 1992 és 1996 között az Egészségügyi és Szociális Szolgáltatások Minisztériuma által vezetett program költségvetése megduplázódott. Miközben a köztisztviselők száma csökkent, az önkénteseké és a közösségi munkásoké folyamatosan nőtt, habár ez utóbbiak kevesebbet keresnek, és kevésbé védettek. Louise Harel kanadai foglalkoztatásügyi miniszter asszony 2003-ban ezt nyilatkozta: „Québecben, csakúgy mint Kanada többi részében, illetve az OECD-országok többségében, az államoknak változtatniuk kell a szolgáltatások és a segélyek elosztásának módján. Ennek eléréséhez pedig a közösségek és az állam összehangolására kell hangsúlyt fektetni”.      

Vajon ez az ötlet ihlette meg David Cameron brit miniszterelnököt, amikor 2010-ben elindította „Nagy Társadalom” (Big Society) elnevezésű programját? London politikája szintén az önkéntesség és a közösségi ágazat ösztönzését tűzte ki célul. A Time magazin így dicsérte a kezdeményezést: „kiváló kísérlet a vállalkozói szellem felszabadítására”. Az „országos társadalmi szolgálat” elnevezésű rendelkezés keretében, a 16-17 éves fiatalok – 50 font befizetése ellenében – három hétig vehettek részt az általuk kiválasztott egyesület tevékenységében. Az országos lottóbevételekből finanszírozott „nagy társadalmi háló” a brit program megalkotói szerint lehetővé teszi „olyan új ötletek kifejlesztését és megvalósítását, melyeknek célja, hogy megkönnyítse az egy környéken élő emberek jótékony célú összefogását”.      

A brit konzervatívok egy saját, speciális „ötlettel” is előálltak. Létrehoztak egy „pontrendszert”, amelyben a legeltökéltebb önkéntesek és közösségi munkavállalók pontokat kapnak, s ezeket egyes boltokban és éttermekben kedvezményre válthatják be. A Social Impact Bonds (Társadalmi Hatás Kötvény) is az ő ötletük volt. Ennek legkiforrottabb formáját a petersborough-i börtönben valósították meg. Itt a közösségi szervezeteken keresztül mintegy 15 „mecénás” összesen 5 millió fontot fordított a büntetőintézetből szabadultak hatékony társadalmi visszailleszkedésére. Amennyiben 2016-ban a visszaesők aránya nem haladja meg a 7,5 százalékot, az állam nem csak hogy visszatéríti a mecénások költségeit, de egy bónusszal is megjutalmazza őket. Elvégre közpénzt spórolnak, ha csökkentik a visszaesők számát.

Az ötlet, hogy a karitatív tevékenységek végzése profitot is hozhat, a Francia Vállalkozói Intézet (Institut français de l’entreprise) figyelmét is felkeltette. Ez az alapvetően munkáltatói érdekeket képviselő agytröszt most Franciaországban is szeretné meghonosítani a Big Society ötletét. Véleményük szerint „a társadalom problémáira adható megoldások a társadalom saját erőforrásaiban keresendőek”. Feledni igyekeznek azt a problémát, hogy „a „francia politikai kultúrában az állam szimbolikus súlya kifejezetten nagy, a civil társadalomé viszont hagyományosan kicsi”. Habár valószínű, hogy a franciák sokkal jobban ragaszkodnak a gondoskodó államhoz mint az angolszász országok lakói, Franciaország is igyekszik – immár harminc éve – ösztönözni a karitatív szektor fejlődését.

A szegénységgel, melyet újabban csak „kirekesztettségnek” titulálnak, legfőképp az egyesületek és önkéntesek foglalkoznak kisebb helyi szervezetekben, vagy olyan nagy struktúrákon keresztül, mint az Emmaüs, a les Restos du Cœur. A várospolitika már ma is nagyrészt arra a gondolatra épül, hogy a „külvárosok problémáját” a helyi egyesületeknek kell megoldaniuk. Ez az, amit sokáig úgy neveztek, hogy a „városnegyedek szociális fejlesztése”. A külvárosokban gombamód szaporodtak a kulturális és sportrendezvények, az egyesületek iskolai korrepetálásokat és gyermekmegőrzést szerveztek, a bevándorlók számára adminisztratív segítséget nyújtottak. Mindezt persze olcsón, hiszen az egyesületek világát a szerény fizetés, és a létbizonytalanság jellemzi.

Franciaországban az egyesületi szektor csaknem kizárólag az állami támogatásokból, a tagdíjakból, illetve a szolgáltatások értékesítéséből él. Habár gyorsan növekszik, az adományozás gyakorlata még nem elterjedt: az egyesületeknek és alapítványoknak juttatott pénz 2013-ban alig haladta meg a 4 milliárd eurót, a GDP 0,2 százalékának megfelelő összeget. (Az Egyesült Államokban ugyanez az arány 2 %). 2003-ban Franciaországban olyan törvényt alkottak, amely lehetővé tette a magánszemélyek és a vállalkozások számára, hogy adományaik közel kétharmadát levonhassák adókötelezettségeikből. Az adófizetési környezet így nagyon is kedvezővé vált egyesek számára. Ettől függetlenül a franciák továbbra is az újraelosztó állam gondolatát preferálják. A milliárdosok pedig a karitatív szervezetek helyett újabban inkább a kortárs művészeti alapítványokat támogatják.