Egy embargó tanulsága
- Részletek
- Kategória: 2015. január
- Írta: SERGE HALIMI
- Találatok: 4975
A tavaly novemberi választási veresége úgy tűnik szárnyakat adott az Amerikai Egyesült Államok elnökének. Amikor 2008-ban nagy fölénnyel beválasztották a Fehér Házba és két éven keresztül kényelmes parlamenti többsége volt, ez az előny csak egy szűkre szabott egészségügyi reformra volt elegendő, illetve az ádáz, ellene mindenre elszánt a republikánus képviselők[1] folyamatos rábírására, hogy az ügyben kompromisszumot kössenek.
Súlyos etikai és szakmai kérdések nyomasztják manapság a világot: Miért adja meg magát az újságírás a propagandának? Miért bevett gyakorlat a cenzúra és a hírtorzítás? Miért válik a BBC oly’ gyakran a ragadozó hatalom szócsövévé? Miért tévesztik meg olvasóikat olyan újságok, mint a New York Times és a Washington Post? Miért nem tanítják meg rá a fiatal újságírókat, hogy megértsék a média igazi célját: hogy kétségbe vonják a fennkölt állításokat és megkérdőjelezzék a hamis tárgyilagosság alantas céljait? Miért nem értetik meg velük, hogy a hivatalos média lényege nem az információ, hanem a hatalom?
A kínaiak többsége számára Teng Hsziao-ping az a felelős politikus, aki megnyitotta az ország kapuit, s Kínát a fejlődés és a kapitalizmus felé fordította. Olyan ember, akit a hatalmon lévők nemcsak elfogadnak, de hivatalosan is nagyra értékelnek. Nem fukarkodtak a költségekkel, amikor megalkották a Tengről szóló tévésorozatot, amely meglehetősen komoly közönségsikert aratott. A tévénézők a mindentudó vezér szokásos képéhez képest egy másik embert fedezhettek fel életének különböző mozzanatain keresztül.
Azon a napon, amikor Budapesten megalakult a körülbelül századik „ellenzéki összefogás”, Görögországban a parlamenti mandátumok felét elnyerte a Radikális Baloldal Koalíciója, a Sziriza. A Sziriza kétségtelenül nem az amerikai követség támogatásától, és nem is a liberális eszmék újramelegítésétől várta a győzelmet, hanem a valódi baloldal újjászervezésével rázta fel a görög társadalmat. Előbb egyesíteni tudta – elveik feladása nélkül – a különböző kommunista, szocialista, zöld, trockista és egyéb balos csoportokat, majd olyan programot alkotott, amely reális megoldást kínál a válságból és tespedésből való kilábalásra. Ami a személyeket illeti, az új pártban egyaránt helyet és feladatot kapott a kilencvenegy éves kommunista Manolisz Glezosz, az antifasiszta ellenállás hőse, számos volt maoista, sok zöld szimpatizáns, és a diáktüntetéseken ismertté vált, egykori ifjúkommunista aktivista, Alekszisz Ciprasz, aki a párt karizmatikus vezetője lett. Ami pedig a 2015-ös választásokra összeállított programjukat illeti, arról elmondható, hogy bátor, közérthető, de számol a realitásokkal is. 
Egy ismert mondás szerint Irán a világ legdemokratikusabb diktatúrája és legdiktatórikusabb demokráciája. Ebből annyi igaz, hogy a sah rémuralma után a lakosság szabad akaratából megszavazta az iszlám gyökerű alkotmányt. De hát nem mindenki tudta, mire szavaz, s a mai fiatal nemzedékek nem is vehettek részt a sorsdöntő szavazáson. Ha tovább játszanánk a szavakkal, azt is mondhatnánk, Irán egy igazi ”illiberális demokrácia”. Vannak választások, de csak a hatalom által jóváhagyott jelöltek között, s ha mégis a leginkább ellenzéki jellegű jelölt győz (ahogy legutóbb történt), akkor valóságos partizánharcot kell folytatnia a legkisebb reformért is. 
