hu | fr | en | +
Accéder au menu

A média háborúja és a propaganda diadala

JPEG - 15.9 kio

Súlyos etikai és szakmai kérdések nyomasztják manapság a világot: Miért adja meg magát az újságírás a propagandának? Miért bevett gyakorlat a cenzúra és a hírtorzítás? Miért válik a BBC oly’ gyakran a ragadozó hatalom szócsövévé? Miért tévesztik meg olvasóikat olyan újságok, mint a New York Times és a Washington Post? Miért nem tanítják meg rá a fiatal újságírókat, hogy megértsék a média igazi célját: hogy kétségbe vonják a fennkölt állításokat és megkérdőjelezzék a hamis tárgyilagosság alantas céljait? Miért nem értetik meg velük, hogy a hivatalos média lényege nem az információ, hanem a hatalom?

Nyomasztó kérdések ezek. A világ egy nehéz háborúval néz szembe, talán egy nukleáris összecsapással, emellett az Egyesült Államok eltökélt szándéka Oroszország, végső fokon Kína elszigetelése és provokálása. Az igazság a feje tetejére állt, kifordult magából és mindezt újságírók követték el, ideértve azokat, akik a 2002-es iraki vérfürdőhöz vezető hazugságokat terjesztették. A kor, amiben élünk, olyan veszélyes és a közfelfogás annyira eltorzult, hogy a propagandát már nem tarthatjuk „láthatatlan kormánynak”, miként azt Edward Bernays mondotta, ugyanis a propaganda már maga a kormány. Közvetlenül, ellentmondásoktól sem tartva diktál nekünk, legfőbb célja uralkodni rajtunk. Befolyásolja azt, ahogyan a világot érzékeljük, és azt a képességünket, amivel megkülönböztetjük az igazságot és hazugságot egymástól.

Bűnös kormányok és az új valóság

Az információ kora valójában a média kora. Ismert fogalmak a médiaháború, médiacenzúra, média démonizálás, médiamegtorlás, média megtévesztés: mindezek szürreális futószalagon gyártott engedelmes klisék és hamis feltételezések. Az új „valóság” megalkotásához szükséges hatalom már rég kialakult. Negyvenöt évvel ezelőtt, a „Greening of America” című könyv kiadása szenzáció volt. A könyv címoldalán ez állt: „Egy forradalom közeleg. Ez másfajta forradalom lesz, mint a megelőzők. Ez az egyéntől fog kiindulni.”

Annak idején az Egyesült Államokban dolgoztam tudósítóként és emlékszem, hogyan vált egyik napról a másikra guruvá Charles Reich, a fiatal szerző, a Yale egyetem tanára. Üzenete annyi volt, hogy az igazmondás és politikai cselekvés nem váltak be, csak a „kultúra”, a lelkiismeretvizsgálat tudja megváltoztatni a világot. Néhány év múlva, a profittól hajtva, az „én-izmus” kultusza legyőzte a közös cselekvést, a társadalmi igazságosság és internacionalizmus tudatát. Az osztályok, nemek és fajok elkülönültek egymástól. A személyes politikává vált és a média volt az üzenet. A hidegháború során, az új „fenyegetések” fabrikálása kiegészült azok politikai megzavarodásával, akik, 20 évvel korábban azt hevesen ellenezték volna.

2003-ban filminterjút készítettem Washingtonban Charles Lewis-szel, a kiváló amerikai oknyomozó újságíróval. A néhány hónappal azelőtt kezdődött iraki invázióról beszélgettünk. Megkérdeztem őt: „Mi lenne, ha a világ legszabadabb médiája kétségbe vonná és megvizsgálná George Bush és Donald Rumsfeld állításait ahelyett, hogy közreadná az azóta durva propagandának bizonyult vádjaikat?”. Ő azt válaszolta, ha mi, újságírók a munkánkat végeztük volna, akkor „nagyon nagy esély lett volna arra, hogy nem támadjuk meg Irakot.” Ez sokkoló állítás, melyet egy másik híres újságíró is megerősített, akinek a kérdést feltettem. Dan Rather, a CBS televízió korábbi munkatársa ugyanezt mondta. David Rose, az Observer vezető újságírója és a nevük elhallgatását kérő BBC producerek szintén ezt válaszolták.

Más szavakkal, ha az újságírók a munkájukat végezték volna, ha kérdéseket tesznek fel, ha megvizsgálják a propaganda állításait, ahelyett hogy megerősítik azokat, akkor férfiak, nők, gyerekek százezrei mai is élnének; nem kellett volna millióknak otthonaikból elmenekülniük, a szunniták és siiták közötti vallási háború nem robbant volna ki, és a hírhedt Iszlám Állam ma nem létezne. Még ma is, milliók utcai tiltakozása ellenére, a nyugati országok közvéleménye nagy része nem sokat tud a kormányaink által elkövetett bűnök valódi nagyságáról. Még kevesebben vannak tisztában azzal, hogy az inváziót megelőző 12 év során az amerikai és angol kormány holokausztot okozott azzal, hogy megtagadta az iraki civil lakosságtól az élethez szükséges eszközöket.

Az iraki háború és az újságírók felelőssége

Ezek a kijelentések egy vezető angol tisztségviselőtől származnak, aki az 1990-es években az Irak elleni szankciókért felelt. Ez voltaképp középkori hadviselés volt, és az Unicef jelentése szerint fél millió, öt évesnél kisebb gyerek halálát okozta. A tisztviselőt Carne Rossnak hívják. A londoni külügyminisztériumban úgy ismerték őt, mint Miszter Irak. Ma ő az „igazmondó”, aki elmondja, hogyan vezetik félre a kormányok a közvéleményt és hogyan terjesztik az újságírók készségesen a hazugságokat. „Az újságírókat hamis, cenzúrázott hírekkel etettük” mondta nekem, “vagy kiüldöztük őket”. Denis Halliday volt az, aki megkongatta a harangot és véget vetett ennek a szörnyű, néma időszaknak. Mint az ENSZ akkori főtitkárhelyettese és vezető iraki tisztségviselője, inkább lemondott, mintsem hogy bevezessen olyan intézkedéseket, melyeket népirtásnak tartott. Becslése szerint több mint egy millió iraki halálát okozták a szankciók.

Ami akkor vele történt, tanulságos volt. Félretették. Vagy megrágalmazták. Jeremy Paxman, a BBC Newsnight program műsorvezetője rárivallt: „Csak nem Szaddam Husseint védelmezi?” A Guardian című napilap ezt nemrégiben „Paxmann legemlékezetesebb pillanataként” jellemezte. Paxman a múlt héten írt alá egy 1 millió fontot érő könyvszerződést.

Az elnyomás kiszolgálói jól végezték a dolgukat. Nézzük a következményeket. 2003-ban a CommRess felmérés kimutatta, hogy az angol közvélemény többsége szerint az iraki háború áldozatainak száma tízezernél kevesebb volt, ‒ vagyis töredéke a valós számoknak. Az Irakból Londonba vezető véres lábnyomokat csaknem tisztára mosták. Rupert Murdoch a médianépség keresztapjának tekinthető, senki ne kételkedjen 127 újságjának kibővült hatalmában, a 40 milliós példányszámban és a Fox hírcsatornáiban. De a Murdoch birodalom befolyása nem nagyobb, mint amit a széles médianyilvánosság visszatükröz.

A leghatékonyabb propaganda nem a Sun című napilap vagy a Fox hírcsatorna, hanem a mögötte álló liberális holdudvar. Amikor a New York Times magazin az állította, hogy Szaddam Husseinnek tömegpusztító eszközei vannak, az olvasók azért hitték el a hamisított bizonyítékokat, mert a hírt nem a Fox News, hanem a New York Times hozta le. Ugyanez igaz a Washington Post és a Guardian esetére is, mindkét újság döntő szerepet játszott abban, hogy olvasóikat felkészítették egy új és veszélyes hidegháború elfogadására. Mindhárom liberális újság az ukrán eseményeket ellenséges orosz cselekményként tálalta, holott valójában a fasiszták vezette államcsíny az USA műve volt, német és NATO támogatás mellett.

A manipulált valóság

A valóság kiforgatása annyira elterjedt, hogy miközben Washington katonailag bekeríti és megfélemlíti Oroszországot, a problémát nem is vitatják. A hírek között sem szerepel, de elfojtottan ott rejtőzködött egy befeketítő, mocskolódó kampány mögött, amilyenben az első hidegháborúban felnőttem. Megint eljön a gonosz birodalma és meghódít, egy másik Sztálin, vagy perverz módon, egy még rosszabb, egy új Hitler vezetésével.

Az Ukrajnával kapcsolatos valóság elhallgatása a legteljesebb manipulációk egyike, amire emlékszem. A Kaukázusban és Kelet-Európában a II. világháború óta kialakult legnagyobb nyugati katonai csapatmozgásokat kitörölték a hírekből. Ukrajna titkos washingtoni támogatásáról és a kelet-ukrajnai lakosság elleni bűnökért felelős neonáci csapatok felelősségéről nem írtak.

Olyan bizonyítékokról, amelyek ellentmondanak a propagandának, mely szerint Oroszország a felelős a maláj utasszállító gép lelövéséért, nem írnak az újságok. A cenzor újra meg újra az állítólag liberális média. Nem hoz tényeket, nem mutat be bizonyítékokat. Egy újságíró egy oroszbarát vezetőt azonosított Ukrajnában, hogy ő lőtte le a repülőgépet. És mi volt a bizonyítéka? Hogy démonnak nevezték azt a rettenetes embert, és megfélemlítette az újságírókat…

Sokan ügyködtek azon a nyugati médiában, hogy úgy állítsák be az Ukrajnában élő orosz etnikumhoz tartozó lakosságot, mint akik kívülállók a saját országukban. Soha nem olyan ukrán embereknek láttatták őket, akik Ukrajnán belül akartak szövetséget létrehozni, és szinte sohasem olyan ukrán állampolgároknak, akik a választott kormányuk elleni külföldiek által szított puccsnak akarnak ellenállni.

Amit az orosz elnök mond, annak nincs következménye. Ő egy hitvány báb, akit büntetlenül lehet gyalázni. Egy amerikai NATO parancsnok, egy bizonyos Breedlove tábornok direkt a „Dr. Strangelove” című filmből mindenfajta látható bizonyíték nélkül, rutinszerűen beszél orosz invázióról. Ahogyan ő megszemélyesíti Stanley Kubrick filmjében Jack D. Ripper tábornok figuráját, telitalálat.

Negyvenezer ruszkit vontak össze a határnál - mondja Breedlove. Ez elég volt a New York Timesnak, a Washington Postnak és az Observernek. Ez utóbbi újság korábban hazugságokkal és koholmányokkal tüntette ki magát, melyekkel az angol miniszterelnök, Tony Blair iraki invázióját támogatták, mint azt egykori riportere, David Rose feltárta. Ez már majdnem olyan élmény, mint egy osztálytalálkozó. A Washington Post hangadói ugyanazok a szerkesztőségi újságírók, akik kész ténynek nyilvánították azt, hogy Szaddam Hussein tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik.

Robert Parry írta: „Ha tudni akarod, hogy keveredhetne a világ a III. világháborúba – úgy ahogy egy évszázada az I. világháborúba, – csak annyit kell tenned, hogy tanulmányozod azt az őrültséget, ami az USA teljes politikai és médiastruktúrájában Ukrajna kapcsán kialakult: már a kezdetén mindenkit hatalmába kerített a fehér és fekete sapkások ellentétének hamis narratívája, nem számítottak sem a tények, sem az értelem.”

Robert Parry volt az oknyomozó újságíró, aki feltárta az Irán-Contra botrányt, melyben fény derült arra, hogy az amerikai titkosszolgálat támogatta a nicaraguai kontrákat. Ő vizsgálta a média központi szerepét ebben az orosz külügyminiszter által hazárdjátéknak nevezett ügyben. De kérdezem, játék az, amikor egy szűk hídon két autó nagy sebességgel száguld egymással szemben? Amikor e sorokat írom, az USA kongresszusa a 758-as számú határozatról szavaz, ami dióhéjban azt mondja ki: „Készülj fel egy Oroszország elleni háborúra”.

Irányított tájékoztatás és a szabadság illúziója

A XIX. században Alexander Herzen író úgy jellemezte a szekuláris liberalizmust, mint „az utolsó vallás, annak ellenére, hogy egyháza nem másvilági, hanem evilági egyház”. Ma ez az isteni jog sokkal erőszakosabb, veszélyesebb bárminél, amit a muzulmán világ okozhat, jóllehet talán legnagyobb diadala a szabad és nyitott tájékoztatás illúziója. A hírekben egész országokat tűntetnek el. Szaúd-Arábia, az extrémizmus és a nyugat által támogatott terrorizmus forrása, róla nincs mit írni, kivéve, ha leviszi az olajárakat. Jemen tizenkét év óta tűri az amerikai drónok támadásait. Ki tud erről? Kit érdekel ez?

2009-ben a University Centre West Anglia (Nyugat-Anglia Egyetem) nyilvánosságra hozta tanulmányát, amelyben a BBC által az elmúlt tíz év alatt Venezueláról készített tudósításokat elemezték. A 304 rádióriport közül csak három akadt, amiben Hugo Chavez kormányának intézkedései közül bármit is pozitívnak minősítettek. Az emberi történelem legnagyobb oktatási programja alig kapott futó említést. Európai és amerikai olvasók és nézők milliói szinte semmit nem tudnak a jelentős, esélyt adó latin-amerikai változásokról, melyek közül sokat Chavez inspirált. A BBC, a New York Times, a Washington Post, a Guardian és a többi, tiszteletre méltó nyugati média mind rosszhiszeműek. Chavezt még halálában is gyalázták. Kíváncsi lennék, hogyan tanítják ezt majd az újságíró iskolákban?

Miért vannak arról emberek milliói Angliában meggyőződve, hogy a „megszorító“ intézkedésnek nevezett kollektív büntetés szükségszerű? A 2008-as gazdasági összeomlást követően az egész rothadt rendszer lelepleződött. Szempillantás alatt sorba állították a bankokat, mint a bűnözőket, akiknek kötelezettségeik vannak a társadalommal szemben, amit előzőleg becsaptak. De néhány hónap múlva, eltekintve néhány, a túlzott vezetői jutalom miatt kitört botránytól, az üzenet megváltozott. A bűnös bankvezetők fényképei eltűntek a bulvárlapok címoldalairól, és a megszorításnak nevezett intézkedések egyszerű emberek millióinak zsebében kotorásztak.

Pimaszság volt-e valaha is a bűvészmutatvány? Mára az angol civilizált élet sok elemét leépítették, hogy a csalás révén keletkezett adósságokat visszafizessék– a gazemberek adósságait. A „megszorítások” okozta elvonások nagyságát 83 milliárd fontra becsülik. Ez majdnem pont annyi, mint az adótömeg, amit ugyanezen bankok és vállalatok, pl. az Amazon vagy Murdoch csoporthoz tartozó kiadó, a News UK elcsaltak. Ráadásul, a csaló bankok évi 100 milliárd font támogatást kapnak biztosítási és garanciális költségekre, amely összeg elég lenne az egész angol egészségügy finanszírozására.

Ki mondja el a többség igaz történetét?

A gazdasági válság tiszta propaganda. Ma extrém politika uralja Angliát, az USA-t, Európa nagy részét, Kanadát és Ausztráliát. De ki áll ki a többségért? Ki mondja el az ő történetüket? Ki fogja feljegyezni az igazságot? Nem az újságíróknak kellene ezt elvégezniük? 1977-ben Carl Bernstein, Watergate híresség felfedte, hogy több mint 400 újságíró és hírszerkesztő dolgozott a CIA-nek. Beleértve a New York Times, a Time és TV Networks szerkesztőségeit. 1991-ben Richard Norton Taylor a Guardian szerkesztőségéből hasonló ügyeket hozott nyilvánosságra. Ma ezekre már semmi szükség. Kételkedem abban, hogy bárki is fizetett volna a Washington Post-nak vagy sok más médiavállalkozásnak, hogy Edward Snowdent a terrorizmus támogatójaként vádolják. Kételkedem abban, hogy valaki is fizessen azoknak, akik rendszeresen rágalmazzák Julian Assange-ot. Igaz, számtalan más jutalmazási forma létezik.

Számomra világos, az Assange által kiváltott ekkora düh, gyűlölet és féltékenység fő oka, hogy ő rántotta le a leplet a politikai elit korruptságáról, holott eredetileg ezt a feladatot az újságírók tűzték zászlójukra. A feltárások rendkívüli korszakának előfutáraként Assange azzal szerzett ellenségeket magának, hogy rávilágított erre, ezzel megszégyenítette a médiát őrző cerberusokat, nem utolsósorban azon újságokat, melyek publikálták és kisajátították az ő hírlapi szenzációját. De nemcsak célponttá, hanem arany tojást tojó tyúkká is vált. Búsás könyv- és hollywoodi filmszerződések köttettek, médiakarrierek indultak a WikiLeaks és alapítóik köpönyegéből. Emberek sok pénzt kerestek vele, miközben a WikiLeaks a túléléséért harcolt.

Minderről Stockholmban említést sem tettek december 1-jén, amikor a Guardian szerkesztője, Alan Rusbridger megosztva kapta Edward Snowdennel a Helyes Életmód alternatív Nobel-békedíjat. Sokkoló volt, hogy ezen az eseményen Assange nevét és a WikiLeaks-et még csak meg sem említették, mintha nem is léteznének. Senki nem szólalt fel azért az emberért, aki a digitális feltárás úttörőjeként feltálalta a Guardiannek a történelem egyik legnagyobb médiaszenzációját… Emellett Assange és az ő WikiLeaks csoportja menekítette ki Hongkongból briliáns módon Snowdent, de erről sem hangzott el egyetlen szó sem.

Ami ezt a megsemmisítő cenzúrázást ironikussá, megrendítővé és szégyentelenné teszi, hogy a ceremóniát a svéd parlamentben tartották, melynek gyáva csendje illett is a stockholmi groteszk jogtipráshoz. Jevtusenko, a disszidens szovjet költő szavaival: „Ha az igazságot a hallgatás helyettesíti akkor a hallgatás hazugság”.

Pont ezt a fajta csendet kell az újságíróknak megtörniük. Tükörbe kell néznünk. Számon kell kérnünk a hatalomtól és egy zavart elmét szolgáló felelőtlen médiától, amelyek világháborúval fenyegetnek. A XVIII. században Edmund Burke írta a sajtó szerepéről, hogy az a negyedik hatalmi ág, ami a hatalmasokat ellenőrzi. Igaz volt ez valaha is? Természetesen ezt nem lehet meg nem történtté tenni. Amire szükségünk lenne, egy ötödik hatalmi ág: egy olyan újságírás, amelyik megfigyel, elemez és elutasítja a propagandát és arra tanítja a fiatalokat, hogy a nép ügynökei legyenek, ne a hatalomé. Arra van szükségünk, amit az oroszok peresztrojkának hívtak, a leigázott tudás felkelésére. Ezt nevezném én igazi újságírásnak.

Száz év telt el az I. világháború óta. Riportereket tüntettek ki és ütöttek lovaggá a hallgatásukért és lepaktálásukért. Az öldöklés tetőfokán David Lloyd George angol miniszterelnök bevallotta C.P. Scottnak, a Manchester Guardian szerkesztőjének: „Ha az emberek valóban tudnák (az igazságot), a háború holnap befejeződne; természetesen ők nem tudják az igazságot, én meg nem tudom, hogy fejezzem be”.

Itt az ideje, hogy megtudják.

John Pilger

Demény Győző

Megosztás