A törökországi „Igazság és Fejlődés Párt (AKP) szomszéd országokkal kapcsolatos külpolitikáját mindig is a „zéró viszály” elve jellemezte. Az „arab tavasz” következtében felborult régiós egyensúly azonban ezt a szándékot erősen megkérdőjelezte. Törökország viszonya ma feszültnek mondható Szíriával, Szaúd-Arábiával, Iránnal és Egyiptommal is. A térségben zajló fegyveres konfliktusok végkimenetele nem minden esetben találkozott a török vezetés céljaival, ezért felvetődött a kérdés: változtassanak-e eddigi külpolitikai irányvonalukon? Kezdetben úgy tűnt: az ottomán örökségre épülő Új Törökország projekt megvalósításával politikai vezető szerepre törhetnek a régióban. A szíriai és egyiptomi külpolitikai kudarc után azonban megfogalmazódott: talán jobb lenne, ha távol tartanák magukat az eseményektől, és felvállalnák a diplomáciai elszigeteltséget…
Yasin Aktay, az “Igazság és Fejlődés Pártja” (AKP) külkapcsolatokért felelős elnökhelyettese, Egyiptomról szólván, a következőket fogalmazta meg:
„Csalódásunknak adunk hangot Mohammed Morsi iszlamista elnök elleni 2013. július 2-i puccsal kapcsolatban. Törökország etikus álláspontot képvisel. Regionális politikánk az értékek, a humanitás, és a demokrácia politikája – ebben mindannyian egyet kellene értsünk.” Csalódásának ismét hangot adva így folytatta: „Azt hittük, a Nyugat el fogja szigetelni az új rezsimet, de csak tétlenül nézték a demokrácia megölését, a Rabia téri mészárlást (1) és a média elhallgattatását. Ezáltal megnyílt az út az ISIS-nek!” − jelentette ki az AKP és a kormány ”etikus álláspontját” lépten-nyomon hangsúlyozó Aktay.
Amikor Washington nem ítélte el a Mohamed Morsi ellenes puccsot és fenntartotta Egyiptom pénzügyi támogatását, azt Ankarában árulásnak értékelték. Recep Tayyip Erdogan elnök, aki erős támogatója volt Morsinak és a Muzulmán Testvériség szövetségnek, szót emelt az iszlamista egyiptomi elnök szabadon bocsátásáért. Nyíltan bírálta az puccsal hatalomra került kormányt, és bejelentette: nem ismeri el az új hatalmat. Válaszul Egyiptom kiutasította Törökország nagykövetét. A vita folytatódott, és Erdogan az ENSZ 2014. szeptember 24-i közgyűlésén azt állította: “Azokat vádolják a terrorizmus támogatásával, akik ellenzik az iraki és a szíriai gyilkosságokat, valamint az egyiptomi demokrácia vérbefojtását.” Erdogan egyben élesen bírálta az ENSZ intézményét, valamint a demokratikus államokat, amelyek tétlenül nézték az eseményeket. Egyiptom külügyminisztere sem maradt adós a válasszal: “Ilyen hazugságok és koholmányok nem idegenek a török elnöktől, aki gyakorta káoszt provokál, és elveti a megosztás magjait a Közel-Keleten. Ezzel is a terrorszervezeteket támogatja”.
Az „Új Törökország” projekt
Erdogan, aki 2014 augusztusában közvetlen választás útján miniszterelnökből államelnök lett, természetesen nem járatlan a média-kirohanások műfajában. Szókimondó stílusával, különösen a palesztinok képviseletében, már korábban is nagy népszerűségre tett szert az arab világban. A jelenlegi közel-keleti felfordulásban Erdogan varázsa ugyan csökkent, de vonzereje otthoni hűséges választói között még megmaradt. A 2015. évi parlamenti választásokon Erdogan a török lakosság 50 százalékának szavazatával számolhat. Kevesen kételkednek benne, és ő maga is reméli: elég nagy többséget tud majd szerezni az alkotmányos változtatásokhoz, ami lehetővé teszi számára egy valódi elnöki rendszer kiépítését.
Ahmet Davutoglu, az AKP külpolitikai irányvonalának kidolgozója Erdogan oldalán áll. Davutoglu eredetileg nem politikus, hanem akadémikus. 2002-ben az AKP fő külpolitikai tanácsadója lett, majd 2009 májusában külügyminiszter, és amikor Erdogant államelnökké választották, az AKP elnöki és a miniszterelnöki pozícióját kapta. Davutoglu az elnök megbízható partnere, tehetséges elméleti szakember, aki még nem járatódott le a hatalomban, és akinek ambiciózus elképzelései vannak Törökország jövőjéről. Az „Új Törökország” projekt, amit egy megerősített elnökséggel (egy 615 millió dollárba kerülő, 1100 szobás Fehér Palotából) irányítanak, egyértelműen a centralizációra és tekintélyuralomra épül. A hatalom a választásokon megerősödve korlátozza a szabadságot, a szólásszabadságot, a tiltakozás szabadságát, és újságírókat bocsát el. 2014-ben megpróbálták betiltani a Twitter-t és a YouTube-ot. Iszlám reformokat vezetnek be az oktatásban, és szabályozzák az alkoholfogyasztást. A kormány lendületét azonban a 2013 nyarán kitört Gezi Park-i tüntetések kissé megtörték. A hatalmát féltő Erdogan gyanakvóvá vált: minden kritikai felvetést közvetlen fenyegetésként él meg.
Az “Új Törökország” projekt újrafogalmazza az ország helyét a világban. Az ottomán történelmi örökségre és a szunnita iszlám támogatására építő doktrína egybecseng Davutoglu régi víziójával: Törökország az iszlám egységre építve globális hatalommá válhat. Már létezik egy javaslat az ottomán nyelv kötelező középiskolai oktatására is. Mint azt Behlül Özkan, a Marmara Egyetem nemzetközi kapcsolatok tanszékének adjunktusa − Davutoglura utalva − kifejti: „Törökország nem egy szokványos nemzetállam, hanem az ottomán civilizáció központja. Az országnak újra politikai központtá kell válnia, és kitöltenie az ottomán birodalom felszámolása után maradt régiós vákumot”. (Davutoglu “Strategic Depth” (2) című könyvének megállapítása.)
Davutoglu megítélése szerint Mustafa Kemal Atatürk, a modern köztársaság megalakítója, helytelenül döntött, amikor az uralkodó nyugati civilizáció biztonsági ernyője alatt, a periférián lévő ország szerepét választotta. Ehelyett saját civilizációjának központi helyét kellene betöltenie, még akkor is, ha ez egy gyengébb pozíciót jelent. A politikus-akadémikus bírálja a „nyugati társadalmak értékválságát” és abban hisz, hogy a „nyugati demokráciák veszélyesek, mert nem tudják megőrizni vallási értékeiket”.
Törökország regionális politikája az ezredforduló után ígéretesen indult.Abdullah G ül külügyminiszter 2003 és 2007 között az EU csatlakozásról tárgyalt, érintve a Szíriával, Közép Ázsiával és Ciprussal összefüggő kérdéseket is, míg Davutoglu az arab világgal fenntartott kapcsolatokat tartotta kézben. A megközelítés teljesen pragmatikus volt. Láttuk Erdogant, amint miniszterelnökként Assad szír vezetővel nyaral, és emberjogi kitüntetést vesz át Kadhafi líbiai elnöktől. Davutoglu irányítása alatt virágzott a gazdasági együttműködés a Közel-Kelettel, a Kaukázussal, Afrika államaival. 2002 és 2011 között a kereskedelmi kapcsolatok tízszeresére nőttek. Megállapodásokat írtak alá, határok nyíltak meg, vízumkönnyítési megállapodások születtek. Politikai és gazdasági értelemben ebben az időszakban teremtették meg a Törökországgal szembeni bizalmat.
De ekkor jött az „arab tavasz”... Davutoglu abban bízott, hogy az iszlamista csoportok kerülnek majd hatalomra. Azt remélte, hogy az ő támogatásuk révén Törökország a Közel-Kelet vezető állama lesz, és modellként szolgál majd egy mérsékelt iszlámra épülő berendezkedéshez. Ezt az ambíciót alátámasztották a nyugati vélemények is, egyben bátorították az AKP-t, hogy túlbecsülje saját szerepét akár a tunéziai Ennahda-val, az egyiptomi muzulmán testvériséggel, vagy Szíriával összehasonlítva. Líbiában, a szoros gazdasági kapcsolatokra tekintettel (15 milliárd USD kereskedelmi forgalom és egyéb beruházások miatt) Törökország vonakodott a nyugati beavatkozás támogatásától.
Megerősödhet a szélsőséges iszlám
Ahmet Insel, liberális akadémikus megállapítása szerint Davutoglu elképzelése romantikus volt ugyan, de nem hibás − legalábbis 2011-ig . Ma viszont nincs nagykövetünk Egyiptomban, Szíriában és Izraelben sem...
Bár 2007-2008-ban Ankara közvetített Szíria és Izrael között, a krízisek kirobbanása után, Erdogan elnök egy televíziós vitában – 2009. január 29-én Davosban – palesztinok meggyilkolásával vádolta Simon Pereszt. Fokozta a feszültséget, hogy 2010. május 31-én Izrael megtámadott egy Gázába humanitárius segélyt szállító török hajót, és megölt kilenc önkéntest. Tovább növelte a két állam közötti ellentétet az izraeli védelmi miniszter 2014. december 2-i kijelentése, amikor azzal vádolta Törökországot, hogy menedéket nyújt a Hamasz aktivistáinak.
A palesztinok iszlamista frakciójának támogatását ugyancsak az ország „etikus álláspontot” követő külpolitikájaként tartják nyilván. „Talán mi vagyunk az egyetlen kormány az arab világon kívül, akik támogatjuk a Hamaszt”− mondta egy magát megnevezni nem akaró személy, aki tagadta, hogy ezzel a Fatah-vezette Palesztin Hatóság meggyengítését akarnák elérni. Ennek a politikának nemcsak a Hamasz uralta Gázában, hanem Törökországban is nagy támogatottsága van. A dolog pikantériája, hogy minden zűrzavar ellenére a két ország között virágzik a kereskedelem és a turizmus.
Ankara az Erbilben székelő Kurd regionális kormánnyal való kapcsolatépítést szorgalmaztaa mereven síita-barát korábbi iraki miniszterelnök (Nouri al-Maliki, 2006-2014) politikájával szemben. Törökországot meglepte az Iszlám Állam (ISIS) előretörése, főleg amikor törökül beszélő lakosok által lakott területeket is elfoglaltak, és török állampolgárokat is foglyul ejtettek. Moszulban 2014. júniusban számtalan kamion sofőrt, és 49 török diplomatát fogtak el. (Három hónap múlva szabadon is bocsátották őket, nyilvánosságra nem hozott feltételek mellett.)
Törökországnak 880 kilométer hosszú, könnyen átjárható határa van Szíriával. A válság hatására 1,6 millió szír állampolgár menekült át Törökországba. Ellátásuk költségeit a kormány 5,5 milliárd amerikai dollárra becsüli. Míg az USA számára az ISIS a fő ellenség, addig Ankara számára az Assad rezsim jelenti a legnagyobb ellenfelet. Így nem meglepő Ankara tavalyi ellenkezése, hogy vezető szerepet vállaljon az USA által vezetett Kobani elleni katonai akcióban. Végül Törökország − nemzetközi nyomásra − hajlandó volt megerősíteni a déli határait.
Ez a nyomás csak növekedett, amikor Irán is bekapcsolódott az ISIS elleni harcba. Tényszerűen elfogadott, hogy az ISIS jelen van a törökök között, éppen ezért aligha volt kellemes hír Ankara számára, amikor az USA elkezdte szövetségesének tekinteni a Szíriában élő kurdok pártját, a Democratic Union Party-t. (Ezt a pártot a török-kurd PKK, a Kurdistan Workers Party meghosszabbított kezének tekintik. ) A kurd szeparatista csoportot eddig mind az USA, mind az EU „terrorista csoport”-ként kezelte. A kurdok a török állammal 36 éve fegyveres konfliktusban állnak, ám mostanában elkezdődtek a békefolyamattal kapcsolatos titkos tárgyalások. A Törökország dél-keleti részében kialakult feszültség 2014. október elején vált nyilvánvalóvá, amikor a törökországi kurdok között tiltakozás tört ki Kobani város felszabadításának halogatása miatt. Több mint 35-en haltak meg a felkelés leverésekor.
A török kormány legnagyobb csalódása Egyiptom mellett Szíria volt. A várakozásokkal ellentétben Assad elnök maradt a helyén, és a keményvonalas csoportok legyőzték a török kormány által támogatott demokratikus ellenzéket. 2012-re, amikor Oroszország, Kína és Irán ismertették álláspontjukat, mindenki számára világos volt, hogy Assad nem egykönnyen adja meg magát. A Kadir Has egyetem nemzetközi kapcsolatok intézetének professzora, Soli Ö zel bírálta az AKP-t a helyzet kezeléséért: „Nem tudták ellenőrzésük alatt tartani a Szabad Szíriai Hadsereget és más militáns csoportokat. Kockáztatták, hogy Törökország − a saját talibánjaival − Pakisztánhoz hasonlóvá válik. Bármelyik csoport jó volt nekik, ameddig azok Assad ellen harcoltak. Láttuk, ahogy az Al-Nuszra és az ISIS itt Törökországban toboroz harcosokat. A legkevesebb amit mondhatunk, hogy behunytuk a szemünket.”
A magány méltósága
A szíriai és egyiptomi külpolitikai kudarc okozta elégedetlenséget látva a kormány felhagyott korábbi pragmatizmusával, és átnevezte „etikus álláspont” címkével ellátott külpolitikai programját. Ibrahim Kalin, az elnök politikai főtanácsadója ma a „magány méltóságáról” beszél. Ez valamiféle felvállalt diplomáciai elszigeteltség lenne: de vajon megengedheti-e magának ezt Törökország?
Egyiptommal például a viszonyuk egyértelműen aszimmetrikus. Mensur Akgün, az isztanbuli Kültür University professzora kijelentette: „Törökországnak szüksége van Egyiptom kikötőire és piacára, viszont Egyiptom onnan vásárol, ahonnan akar. Szükségünk van az export fellendítésére, de a diplomáciai pozíciónk helyreállítására is”. Ez más tekintetben is igaz. 2014-ben, a török gazdaság lelassulásával, a növekedés 4 százalékról 3,3 százalékra csökkent. Jelzés értékű, hogy 2009-ben, a globális válság alatt 9 százalékos volt. A növekedés erőteljes lassulása miatt nem csak a külpolitika, de a gazdaság helyreállítása is napirendre került.
A jelenlegi nehézségek vajon elvezetik-e a kormányt a külpolitikai irányváltáshoz, a jószomszédi kapcsolatok felújításához? Az ottomán örökségre és a szunnita iszlámra alapozott „Új Törökország” víziója vajon tévedés lett volna? A miniszterelnök-helyettes Bülent Arinc decemberi beszédének üzenete a „barátság és testvériség” kibontakozását javasolta. Barátság a szomszédos Szíriával és Iránnal, és „hagyományos baráti-szövetségesi” pozíciók fenntartása Szaúd-Arábiával, Kuvaittal, az Egyesült Arab Emirátusokkal, Egyiptommal és Jordániával. De a játszmának még nincs vége. A tavaszi parlamenti választásokig még várnunk kell, hogy megítéljük Törökország új külpolitikai irányultságát.
Erdogan elnökben ma még bízik a lakosságnak az a fele, akiket megfogott az „Új Törökország” víziója. Számíthat azokra is, akik az eddigi politikából hasznot húztak. De mi van a lakosság másik felével, akiknek meggyőző ellenzék híján nincs kire szavazni? Akik a Gezi parki tüntetésnél megtalálták a hangjukat? Erdogan pártjának van egy liberális jobbközép szárnya is, akikre az elnök támaszkodhat, és akikhez 2002-ben fordult először, amikor egy befogadóbb Törökországot ígért nekik. Egyszer ők is belefáradhatnak a belpolitikában tapasztalható növekvő önkényeskedésbe...
