Bár a tömegmédia elsősorban a Hollywoodból importált sztárparádé kapcsán tudósított a berlini filmfesztiválról, most is akadtak olyan filmek, amelyek a társadalmi valóságot, a dolgozó emberek igazi életét mutatták be. A Berlinale ebben a tekintetben hű a régi Nyugat-Berlin progresszív, lázadó, ellenkultúrás hagyományaihoz.
Idén három dokumentumfilm is a globalizáció kikényszerítette gyárbezárások következményeit dolgozza fel. S mivel az egyik Nyugat-Európában, a másik Afrikában, a harmadik pedig Kínában játszódik, arra is alkalmasak, hogy megértsük: a dolgozó emberek mindenütt, még a más országokból irigyelt „jóléti államokban” is kiszolgáltattak a tőkés globalizációnak.
Az Évek alatt (Über die Jahre) című osztrák film egy alsó-ausztriai gyár elbocsátott dolgozóinak az életét követte nyomon, tíz éven át újból és újból felkeresve az egykori textilgyári munkásokat. Az Anderl textilgyárat 1850-ben alapították, és 2004-es bezárásáig sok generáció számára biztosított szerény, de biztos megélhetést. A nagyvárosoktól távoli, falusias alsó-ausztriai vidéken nincs más nagyüzem a környéken, így állandó munkát nagyon kevesen találtak maguknak az elbocsátottak közül. Nikolaus Geyrhalter rendező a bezárás után kiválasztott néhány karakteres személyt az egykori dolgozók közül, és minden évben rögzítette, éppen hogyan élnek, mit csinálnak. Akadt, aki a gyári munkából visszatért hajdani ősei parasztias-erdőkerülő életformájához, és favágással egészítette ki kevéske ellátmányát. Egy másik férfi a környéken megélni próbálkozó kisebb vállalkozásokat járta végig, egyik helyen egy olyan céghez szerződött, amely az újból divatba jött utcai kockaköveket gyártja német megrendelőknek. A legaktívabb szereplő egy középkorú asszony, aki az egyik évben házaló ügynökként árul konyhakéseket, másik évben adminisztrátor valahol, aztán pincérnő, és így tovább. Még szavazóköri biztosként is megjelenik az egyik jelenetben, s amúgy mellesleg láthatjuk, hogy hiába a gyárbezárás és a relatív szegénység, a környéken messze a jobboldali Néppárt (ÖVP) kapja a legtöbb szavazatot. Egy másik asszony pedig részint pénzért, részint szeretetből két szellemileg fogyatékos kisgyereket nevel. Ő még kukázás közben is hagyja lefilmezni magát. Bizony, osztráknak született osztrák állampolgárok is rákényszerülnek a kukázásra, ha havi jövedelmük nem éri el a havi 500 eurót… A film azt a tisztességes, társadalmilag elkötelezett szociofilmes hagyományt követi, amely egykor Magyarországon is virágzott, s amely a rendszerváltozás után sorvadt el. (Almási Tamás egykor sok éven át filmezte Ózd és az ózdi munkások történetét.)
Egy kontinenssel lejjebb, Burkino Fasóban játszódik A Faso Fani szirénája (La siréne de Faso Fani) című dokumentumfilm, amely egy ottani textilgyár bezárásának következményeit mutatja be. Ez politikusabb film, korabeli dokumentumok idézik fel, hogy 2001-ben a Világbank és az IMF által a Burkina Fasóra (is) kényszerített neoliberális gazdaságpolitika miatt kellett bezárni az addig virágzó gyárat. A korabeli pénzügyminiszter Washingtonból hazatérve lelkesen nyilatkozta, hogy az új politika micsoda fellendülést hoz majd az országnak. A gyár helye azóta romhalmaz, az egykori munkások nyomorognak, a munkájukkal nem csak a jövedelmüket, hanem a helyi társadalomban korábban kivívott megbecsülésüket is elvesztették. A textilárut pedig Kínából importálják, ami egészen bizonyosan nem szolgálja az afrikai ország érdekeit. Halvány vigaszt csak az jelent, hogy néhány egykori munkás és munkásnő szövetkezeti formában, a korábbi korszerű gépek helyett kézi szövéssel megpróbálja alapfokon újjáéleszteni a textilipart. Michel K. Zongo filmje is nagyszerű példája az elkötelezett, progresszív dokumentumfilmnek.
Némiképp ironikus módon a harmadik „gyárbezárós” film Kínából, azaz az egykori portugál gyarmat Macaóból érkezett Berlinbe. Abból a Kínából, amelynek gazdasági expanziója miatt annyi más mellett az osztrák és afrikai textilgyár is bezárt. Macaó több száz éven át portugál gyarmat volt, és a filmet készítő Pedro Rodrigues is évekig élt ott. IEC Long című filmje egy hajdani petárda- és tűzijátékgyár romjait, a gyár történetét és az egykori gyermekmunkások mai életét mutatja be. A tűzijátékot egykor a kínaiak találták fel, ma is rajonganak érte, és régen Macaón több száz ilyen gyár működött. A munkások többsége hat-nyolcéves gyerek volt, kis ujjaikkal jobban tudták a finom robbanóport betölteni a petárdákba, mint a felnőttek. Éhbérért dolgoztatták őket, a vegyi anyagoktól hamar megbetegedtek, sokan meghaltak a véletlen robbanásokban, amelyek esetén ráadásul nem járt kártérítés, mindenki úgymond saját felelősségére dolgozott a gyárban. Ezt a múltat nem is sírja vissza senki, az egykori gyártelepet ma sokemeletes, modern nagyváros veszi körül. Rodrigues és munkatársai azt szeretnék elérni, hogy a hatóságok nyilvánítsák műemléknek az egykori gyártelepet, hogy megőrizze a sok ott dolgozó, és gyakran az életével fizető gyermekmunkás emlékét. S egy olyan korét, amelyen, legalábbis Kína fejlettebb része, már túljutott. Mert a veszélyes petárdákat és más tűzijátékokat ma is Kínában gyártják, de már a szárazföld elmaradottabb részeire telepítették át a gyártást. Macaó a kaszinó bizniszt kapta, ebből származó bevétele már kétszerese Las Vegasénak.
Ha lenne a Berlinalén a szociológiai hitelességű filmeknek különdíja, azt mégis a Koza (Kecske) című szlovák produkció érdemelte volna ki. Ivan Ostrochovsky egy Peter Balaz (Balázs Péter) nevű bokszolóról készített doku-játékfilmet, amelyben a Koza (Kecske) becenévre hallgató, kissé retardált egykori sportoló önmagát játssza el. Az 1996-os olimpián még sikerrel szereplő sportoló azóta elszegényedett, lepusztult putriban él egy asszonnyal és annak kisgyerekével. Időnként megnézi régi olimpiai szereplését az agyonfuttatott videókazettán. A történetben „felkarolja” egy afféle simlis vidéki fél-maffiózó, aki Szlovákia, Csehország és Németország között seftel, ügyeskedik, nála is szerencsétlenebbeket próbál lenyúlni. Bokszmeccsekre hurcolja Kozát, ahol azt már az első fordulóban kiütik, egyre veszélyesebb sérüléseket szerez, de valami pénz ezért is jár a vidéki cseh és német arénákban. A valóságban maga a rendező, Ostrochovsky adott munkát és jövedelmet a forgatással az egykori bokszolónak. A forgatás, az előmunkálatokkal együtt, négy éven át tartott. Humánum, etikai tisztesség, dokumentarista hűség és finom történetvezetés: minden nagyon helyén van a filmben. A végeredmény egy remekmű-közeli alkotás, amelyről a nemzetközi filmsajtó is nagyon lelkesen írt.
Magyar filmet egyébként egyáltalán nem hívtak meg a Berlinaléra, a Vajna-korszak állami propagandafilmjeiből a válogatók egyetlen egyet sem értékeltek annyira, mint ezt a kis költségvetésű, de annál emberibb szlovák alkotást.
Jogosan, tegyük hozzá.
