Egy sikeres kísérlet ─ Olaszországban bezárják a kényszerpszichiátriákat

ex manicomio Az utolsó kényszerpszichiátriai kórházakat is bezárják az elkövetkező hónapokban Olaszországban. Az intézkedést lelkesen köszöntik azok az aktivisták, akik a kényszerbezárás és az elmebetegek veszélyességével kapcsolatos előítéletek ellen harcolnak hosszú évek óta. Triesztben az alternatív megközelítés sikeres kísérletei folynak az 1970-es évek óta.

Triesztben azt mondják hogy a „bora” megbolondít. A jeges északi szél átfújja a várost, lecsap a szigorú épületek között található Olasz Egység térre és megtépázza a San Giovanni fáinak koronáját. A parkban a kis zöldre festett épületek az utolsó maradványai a pszichiátriai kórháznak, amelyet az 1970-es évek elején zárt be Franco Basaglia doktor. Ünnepséget rendeztek, amikor bezárt, betegek, gondozók és művészek papírmaséból egy óriási kék lovat építettek és kitolták a parkból. Ebben a parkban élt hosszú évekig a világtól elzárva 1 200 „bolond” és a ló szimbolizálta a visszatérést az állampolgári létbe, egy kiáltványt jelképezett egy alternatív, másmilyen pszichiátriára.

1978-ban egy az egész országra kiterjedő törvénnyel rendelték el a pszichiátriai kórházak bezárását. A döntés egy elég hosszú politikai és intellektuális érlelődés gyümölcseként jött a világra. Idő kellett az elfogadtatására, így az utolsó intézmény csak a 90-es évek közepén zárt be. Ki kell mondani, hogy az olasz pszichiátriai kórház hosszú ideig egy szörnyű zárt intézmény volt, amit Mauro Bolognini Per le antiche scale című filmje örökített meg. Az angolok és a franciák jóval korábban kezdtek másféle alternatívákat[1] keresni, bár a második világháború utáni években még ők is több mint 110 ezer személyt tartottak elzárva.

A radikális változást a Velencében 1924-ben született Franco Basaglia doktor, az európai alternatív pszichiátria kimagasló személyisége indította el,[2] akit a második világháború vége előtt több hónapig tartottak elzárva antifasiszta csoportokkal való együttműködése miatt. Ez a trauma is hozzájárult, hogy soha többé nem hagyott föl az elzárás elleni küzdelemmel. Hatott rá Michel Foucault és Frantz Fanon kritikája az intézmények és a gyarmatosítás ellen, de sosem csatlakozott az anti-pszichiátriai mozgalomhoz. Basaglia szerint a pszichiátriai kórházak megkérdőjelezése nem oldja fel a társadalom normatív ellenőrzésének hatását. A doktor a zártintézetek lerombolásáért küzdött: azt akarta, hogy az egész emberiség meghaladja a barbárságnak ezt a fokát. Basaglia nézetei sok szempontból egybecsengtek a francia Félix Guattari elképzeléseivel, az általa fémjelzett intézményes pszichiátriai fejlesztésekkel, bár az olasz szakember nem érdeklődött a pszichoanalízis iránt.

Gorozia megyében volt az első „nyitott kórház” kísérlet, mely lehetővé tette, hogy Basaglia bezárassa a trieszti intézményt. Az egész hierarchikusan felépülő rendszer nem kis bonyodalmat okozva felborult: az orvosok letették a fehér köpenyüket és feladataik egy részét átadták az ápolóknak, akik viszont felhagytak az erőszakos őrzéssel. Helyükre szociális munkások és „társadalmi beilleszkedést segítő” szakértők léptek. Az intézményen belül megjelentek a munkaszövetkezetek is, amelyek lehetővé tették, hogy a betegek a munkavégzésért bért kapjanak. E ponton megvalósulni látszott Basaglia szép elképzelése: a szabad elmebeteggel kialakított gyógyító kapcsolat, melyben a betegség tagadhatatlan létét „zárójel közé kell tenni”.

A gyógyítók és a betegek közösségi szervezetei ma is a világ minden részéből Triesztbe jönnek, hogy megértsék: miként működnek az ilyen metódussal kialakított intézmények. A városi pszichiátria részlegvezetője Roberto Mezzina így írja körül ezt a módszert: „A tárgyalások, és az egyeztetések munkánk lényegi részét képezik. Bár nincs önálló kórházunk, de megvédjük az önkormányzati szolgáltatások magas színvonalát, amihez források kellenek, valamint politikai támogatás, képzett személyzet, és nem utolsósorban sok-sok munka.” A kórház helyettesítésére − a régió előrelátó elnökének messzemenő támogatásával − Basaglia és munkatársai azt találták ki, hogy a városban mentális központokat hoznak létre az angolszász közösségi pszichiáter, Mawell Jones[3] módszerét követve. Ma a 240 ezres lakosú Triesztben négy központ működik, napi 24 órában, mindegyikben hat-hét ággyal. Ha az egész országot tekintjük, akkor átlagosan százezer lakosra 9,8 ágy jut, vagyis tizedannyi mint Franciaországban (az Eurostat szerint 2000-2010 között átlagosan 88,2). A hangsúly a napközbeni ambuláns kezelésen van. A Gambini központba például, amely egészen közel van a belváros központi vásárló utcájához, a pszichiátriai betegek bejönnek a kezelésükért, de nem csak azért. Itt ebédelnek, itt találkoznak a szociális munkással, a pszichológussal, a pszichiáterrel, vagy részt vesznek valamilyen közösségi tevékenységben. Krízis esetén senki sem marad egy-két hétnél tovább. A betegek amennyire csak lehet családban, vagy önálló lakásban, vagy otthonokban élnek − a legkevésbé sem egészségügyi intézményekben.

A városi kórházban fennmaradt egy nyolcágyas pszichiátriai sürgősségi részleg, ahol egyetlen ajtó sincs zárva. A hangulat laza, minden tiszta, világos és barátságos. A betegek kikötözése tilos. Az olasz törvények kényszergyógyítást csak különleges helyzetekben alkalmaznak, vagy legalábbis utolsó megoldásként tartják fenn, tartamát pedig egy hétben maximálják. Mario Colucci pszichiáter, aki Pierangelo Di Vittorio ismeretelméleti filozófussal együtt társszerzője egy Basagliáról szóló könyvnek[4], a következőket fejtegette: „Szerintünk egyértelmű, hogy a kórház patologizáló hatású. Persze mindig lehetséges, hogy egy skizofrén beteg intenzív pszichózis-rohamon esik át. Beszállítják a sürgősségi osztályra, de ott azonnal meg kell éreznie: nem egy börtönbe vitték. Itt nem fog ellenségekkel találkozni, és hamarosan elmehet majd. Mindez elengedhetetlen annak érdekében, hogy jól fogadja a kezelést.” Ehhez pedig már előzetesen komoly meggyőző munkát kellett folytatni a betegek és az egészségesek különböző csoportjainál. Szükség van a rendőrségi testület ilyen jellegű érzékenyítésére is.  

 

A társadalom megvédése a „bolondoktól”

A zártintézetek megszüntetésének folyamata nem ért véget Basaglia 1980-ban bekövetkezett halálával. A társadalmi rehabilitáció ma más formákban él tovább. Miután a gazdasági válság és az ezzel járó konzervatív közhangulat megnehezíti a rendszer központi elemét képező szociális szövetkezetek dolgát, „személyes költségvetéssel” kísérleteznek a városi mentális részlegeknél. Ez azt jelenti, hogy magával a kedvezményezettel szerződnek egy adott cél érdekében, például egy szakmai, vagy egy művészi tevékenység beindítására. Ezt követően pedig egy meghatározott összeget írnak jóvá számára. Pierangelo Di Vittorio szerint „A betegek helyzete tulajdonképpen jól mutatja az egész társadalom működését: a törvényeket, a gazdasági és szociális alávetettséget, az osztályviszonyok okozta hátrányokat. Basaglia számára egyértelmű volt, hogy elképzelésének politikai következményei vannak, és ez ma is meghatározó a betegek kiszabadítási tervében” – emlékeztet az olasz filozófus.

Bár a trieszti kísérlet évei alatt soha nem történt ellenőrizhetetlen krízis, dühöngő beteg-kitörés, a Basaglia féle megközelítési módszer nem vált gyorsan elismertté. Jean-Christophe Coffin egészségügy történész így emlékezett a kezdetekre: „Sok külföldi orvos úgy gondolta, hogy a betegeket magukra hagyták. Az 1970-es években a radikális baloldal például úgy gondolta, hogyha a közkórházakban csökkentik az ágyak számát, akkor az a valóságban az állam szerepvállalásának a csökkentését jelenti. Ez egy tévedés volt, mert Basaglia a zártintézetek ellen lépett fel nem pedig a kezelések ellen.” Lucien Bonnafé francia pszichiáter és kommunista aktivista, vagy Jean Oury, a La Borde klinika alapítója kritizálták Basagliát, miközben egyetértettek vele, hogy változtatni kell a pszichiátriai ellátás rendszerén. Azzal a megállapításával is egyetértettek, hogy a társadalom a bolondot kiveti magából, a nyomorgókkal azonosítja, és ez elfogadhatatlan. Érdekes módon a kommunista vezetésű Pármában, ahol Basaglia évekig dolgozott, ezt nehezebben fogadták el, míg Triesztben épp ellenkezőleg, pedig ott akkoriban kereszténydemokrata volt a városvezetés.

Jelenleg sok olasz önkormányzat nem tölti be teljesen a rájuk bízott feladatot, részben anyagi, részben politikai okok miatt. Milánóban és Rómában például egyes központok alig tartanak nyitva, naponta legfeljebb néhány órára, ezért krízis esetén a paciensek az utcán maradnak, vagy a sürgősségi ellátást kell igénybe venniük. Más régiók pedig a magánklinikákra bízzák a betegek ellátását, nem törődve azokkal, akiknek erre nem telik. Az összképet végleg lerontja, hogy fennmaradtak a kényszerkezelések idejének maradványaként a zártintézetek a börtönökben (olaszul ospedali psichiatrici giudiziri, OPG). Az itt működő pszichiátriai egységek az Igazságügyi és az Egészségügyi Minisztériumok kettős felügyelete alatt állnak. A hat még megmaradt intézményben 800 embert tartanak bezárva. (Lásd keretes írásunkat.)

A kényszerkezelésekre kijelölt intézmények bezárásához arra lenne szükség, hogy forrásokat allokáljanak minden beteg tényleges kezelésére, miközben vannak akik ma is úgy vélik, hogy a pszichiátria alapvető feladata a társadalom megvédése a „bolondoktól”. Basaglia már 1968-tól mondogatta: „Hol van a felelősség? Ha egy ember a kórházat elhagyva azt látja, hogy a hozzátartozói, a munkaadója, a barátai nem fogadják el, hogy felesleges emberként kezelik, mi marad neki más, mint hogy megölje saját magát vagy bárkit, aki megjeleníti ezt az állandó erőszakot.” A trieszti sikeres kísérlet részben feloldja ezeket az ellenmondásokat. Giovanna Del Giudice volt trieszti pszichiáter és a zártintézetek bezárásáért küzdő aktivista csoport tagja a következő véleményének adott hangot: „Nem hiszem el, hogy a mi régiónk valamiféle speciális társadalmi értékek hordozója lenne. A szardíniai Cagliari-ban dolgoztam, ahol 2004-ben hetvennégy személyt tartottak zártintézetben. 2009-ben, amikor eljöttem, negyvenhármat. Ma pedig már csak tíz személyt. És ezt egy felvilágosult régiós elnöknek köszönhetjük, aki a mentális betegségek kezelésére odafigyelt és kiemelt feladatként kezelte.”

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) elismerte a Triesztben végzett munka kiemelkedő jelentőségét. Az adatok jelzésértékűek: Olaszországban az öngyilkosságok amúgy is alacsony száma 1990 és 2011 között a felére csökkent,és a paciensek kevesebb mint 10 százaléka van kötelező kényszerkezelésen.A belügyminisztérium egyik felelős vezetője szerint a zártintézeti betegek 8 százalékának szabadon bocsátása okozna csak gondot. Az intézmények hivatalos bezárása hosszú vajúdás után most áprilisra várható.

 

Fordította: Morva Judit

 

Az utolsó börtönök „bolondoknak”

A Reggio Emiliában található mezőkkel körülvett városszéli Igazságügyi Elmegyógyintézet (olaszul ospedali psichiatrici giudiziri, OPG) minden elemében klasszikus büntetés-végrehajtó intézmény: 144 fogházi őrizetessel, és 147 elmegyógyintézeti beteggel. A börtönnek ebben a részében ápolnak olyan rabokat is, akiknél a büntetésük letöltése idején alakult ki pszichiátriai betegség.

Az épület zárt egységében a betegeket cellákban tartják, mivel azok minden pillanatban hajlamosak „dekompenzációra”. Egyikőjük a cellaajtó mögül szónokol a látogatóknak. „Erőszakos bűncselekményt követett el, és a börtönben is volt egy sor agresszív megnyilvánulása. Húsz éve van rács mögött, és nem tudjuk, mikor szabadul.” – mondja Linda De Maio, a bűnügyi rendőrség vezetője. Ezek az elmegyógyintézetbe zárt betegek nem elítéltek, de egy időre ugyanúgy alá kell vetniük magukat a börtönbüntetéssel egyenértékű szabadságvesztésnek, mintha azok volnának. Ha a kiszabott idő letelik, pszichiáter méri fel mennyire veszélyesek. Néhányan, akikre indításképpen kétévnyi „büntetést” mértek ki, húsz vagy harminc évig is az Igazságügyi Elmegyógyintézetben (IE-ben) maradnak.

Egy másik folyosón az emberek szabadon jönnek-mennek. Részt vehetnek színházi tevékenységekben, mehetnek uszodába vagy akár dolgozhatnak is. Ám annak ellenére, hogy a kórház körülbelül ötven ápolót alkalmaz, ez mégiscsak egy börtön. A rabok kiabálnak, verik az ajtajukat. Hirtelen el kell hagynunk a helyet. A vezető pszichiáter, Valéria Calevro, aki harminc éve dolgozik Reggio Emiliában elismeri, hogy a betegeknek nehéz elviselniük a biztonsági intézkedéseket, de úgy ítéli, ezek mégis szükségesek a társadalom védelmében.

2010-ben a mentális betegek ellátórendszerének hatékonyságát vizsgáló bizottság föltárta a közvélemény számára, hogyan is működnek az IE-k. A bizottság úgy jellemzi ezeket az intézeteket, mint amelyek „egy kevéssé civilizált országban is méltatlanok lennének”. Az olasz büntetőtörvénykönyv még mindig tartalmazza a „társadalomra veszélyes” fogalmat, noha 1982 óta több alkotmánybírósági határozatban is szerepel, hogy nem „természetes attribútuma” sem egyénnek, sem betegségnek. 2013-ban elfogadták az ”igazságügyi elmegyógyintézetek korszerűsítésére” vonatkozó törvényt, mely kimondta: ezeket az intézményeket rövid időn belül a biztonsági intézkedések végrehajtására szolgáló zárt tartózkodási helyeknek kell fölváltaniuk. A Stop OPG nevű Nemzeti Bizottság üdvözli a törvényt, mindamellett hogy továbbra is éberen figyeli az igazságügyi mini-kórházakat, amelyek bár „tiszták és színesek, mégis börtönök”. Véleményük szerint jogaiktól, pereskedési lehetőségüktől megfosztott, társadalomtól elszakított embereket ápolnak bennük. Minthogy ezek az új kórházak a terv szerint már nem tartoznának az igazságügyi minisztériumhoz, maximum harminc főt fogadhatnak majd be.

A „biztonsági intézkedésekre” a korszerűsítés ellenzői sem hivatkozhatnak a végtelenségig.

Fordította: J. Horváth Katalin

 

 

[1] Franciaországban például „szektorosítottak”, ami a „kórházcentrikusság” ellen vagy máshogy megközelítve a „falakon kívüliség” gyógyító hatására épített.

[2] Legfontosabb műve: L’Institution en négation [A zártintézetek elutasítása], Arkhê, Párizs, 2012(első kiadás: 1968).

[3] Brit pszichiáter (1907-1990) a „közösség terápia” atyja, aki tiltotta a gyógyszeres kezelést és a társadalmi alkalmazkodás ideológiáját hirdette.

[4] Mario Colucci és Pierangelo Di Vittorio: Franco Basaglia. Portrait d’un psychiatre intempestif [Franco Basaglia. Egy a korát megelőző pszichiáter portréja], Erès, Toulouse, 2005.