hu | fr | en | +
Accéder au menu

A megszelídített provokátor - 200 éve halt meg De Sade márki (1814-2014)

JPEG - 178.5 kio

A hírhedt börtöntöltelék, a paradox módon « isteni » jelzővel felruházott, de inkább « ördögi » vagy empatikusabban a « boldogtalan » jelzőt kiérdemlő arisztokrata író, perverz bolond és másként gondolkodó Sade (1740-1814) sem kerülhette el sorsát. Utolérte az évfordulók végzete, hiába került előbb a könytárak « Poklába », (nálunk az OSZK Zárt Osztályára), hiába hallgatták agyon a XIX. században, úgy néz ki, hogy sok kaland és a cenzúrával vívott több évszázados küzdelem után ő is a levéltárak porában és az egyetemi tananyagok süllyesztőjében végzi.

Az évfordulók nem feltétlenül reveláció-számba menő felfedezések vagy valamilyen alapvető szemléletváltás miatt sztárolnak egy-egy szerzőt, sokkal inkább azért, mert ilyen alkalmakkor lehet igazán pénzt szerezni. Így aztán 2014-ben egymást érték a kongresszusok, megemlékezések és kiállítások, azzal a kimondott szándékkal, hogy « helyére tegyék » az éltében és holtában sokáig botrányokat kavaró márkit. A franciák és a frankofónok példát igyekeztek mutatni : a legpatinásabb intézmények tűzték zászlójukra a « szadizmust », hogy láthatóvá tegyék liberális gondolkodásukat és széles körű tudományos kínálatukat. Az ünneplés ráadásul nem is korlátozódott Európára : az USA több egyetemén szerveztek megemlékezést és konferenciát, de hosszú lenne teljes listát összeállítani a különböző, világszerte lezajlott rendezvényekből. Inkább mutatóba említenék néhány csemegét a frankofón körökből : a leghíresebb francia intézmények érezték kötelességüknek, hogy példát mutassanak az ünneplésben: a patinás Sorbonne (Université Paris-Sorbonne , népszerűbb nevén ParisIV, a konzervatív egyetemi szellem régi fellegvára), egy másik fontos párizsi egyetem, a Paris VII (Paris-Diderot), és velük karöltve a tudományos kutatás több központja állt hadsorba az évfordulóra. Közülük érdemes még kiemelni a francia elitnevelés több évszázada virágzó csúcsintézményét, az École Normale Supérieure-t, mert ez szolgált mintául Eötvös bárónak, amikor 1895-ben megalapította a budapesti Eötvös Kollégiumot. A teljességre törekvés helyett rövidre zárva a sort, már csak a genfi egyetem Francia Tanszékét, Jean Starobinski hajdani legendás « műhelyét » említeném, mert ők zárták a sort némi késéssel (2015 februárjában), egy eltúlzott mértékű genfi Sade-fesztivál keretében.

A konferenciák közt nyilvánvalóan külön hely illeti meg a Sorbonne-on rendezett, már említett hatalmas nemzetközi kongresszust (2014. szept. 25-27), ahol a legrangosabb Sade-szakértők hasonlítgatták a szerző sokszínű, és még ma is szinte befogadhatatlanul radikális szövegeit : vagy hatásvizsgálat ürügyén híres írók műveivel vetették össze (Flaubert és Proust is szerepelt a Sade-követők listáján), vagy hosszan ismertették a befogadástörténet stációit. A sok tudós téma között csemegének olyan ritkán hallott perverzióról is lehetett magasröptű elemzést hallani, mint az agalmatofília, a szobrok iránti szexuális vonzalom, közismertebb nevén pymalionizmus (a jól ismert antik mítoszra utalva.) Sade figurája és szövegei szinte minden deviációra szolgáltatnak példát, nem hiába ő a szadizmusra és mazochizmusra vonatkozó ismereteket nagy sikerrel körülíró Krafft-Ebing legfőbb forrása a Psychopatia Sexualis (1886) című kézikönyvében, de ez a szobrok iránti ritka és furcsa hajlam leginkább persze a sznobokat érdekli. Nem véletlen, hogy olyan nagyság mutatta be, mint Michel Delon, aki a francia XVIII. század és a « szadizmus » nemzetközileg tisztelt, avatott ismerője, szinte tudományos pápája, és aki most is megkerülhetetlennek bizonyult.

JPEG - 135.6 kio

Az ünnepi konferenciák részletes ismertetése helyett egyetlen üdítő színfoltot szeretnék csak felidézni a tudományos közegből : Sade márki hajdani várának aljában, a Lacoste nevű (Provence-i) kisvárosban is rendeztek egy színvonalas, de tarkább programot kínáló, bensőséges hangulatú találkozót. A környezet érzékeltetéséhez némi kitérő szükséges, mert a falunagyságú kisváros fölötti sok saroktornyos hatalmas Sade-kastélyt a francia forradalomban (1792) feldúlták és nagy részben lerombolták. A romokat 2001-ben az egyik ismert és gazdag francia divattervező, Pierre Cardin vette meg hétvégi várnak. Azóta nagy ütemben halad a restaurálás és a belső átalakítás : egyaránt alkalmas máris a hely sokadik rezidenciának és fesztivál-központnak. A Lacoste-i találkozón tehát nem csak a szokásos gárda gyűlt össze (egyetemi tanárok és kutatók), hanem más szakmák képviselői is, elsősorban pszichoanalitikusok és pszichiáterek, sőt a helyi értelmiség is helyet kapott a programban. A bővítés indokolt, mert a márkit minősített « másként gondolkodóként » kezelték már a saját korában, és hol börtönökben, hol elmegyógyintézetben (Charenton) tartotta a mindenkori hatalom. A « külső » szakértők közül is kitűnt a találkozó egyik helyi szervezője, Lacoste egyetlen könyvesboltjának nyugdíjas vezetője, aki egyben a provanszál nyelv megőrzésének lelkes harcosa, Marc Dumas. Mivel Sade egyes műveiben (pl. a humoros, rövid elbeszélésekben vagy a levelezésben) gyakran idéz provanszál közmondásokat és nyelvi fordulatokat, és ezekkel ritkán foglalkozott eddig a tudomány, a kiváló amatőr nyelvész tűzijátékszerű bemutatója igen frissítően hatott, és ugyanezt a hatást érte el később Genfben is, ahová szintén meghívták.

JPEG - 552.4 kio

Az emlékév fényét nagyban emelte az Orsay-múzeum erre az alkalomra parádésan kiállított rendezvénye (Attaquer le Soleil : 2014. okt. 14-2015. jan. 25.). A párizsi múzeum Sade-ot egy régi, közismert és igaz közhelynek megfelelően a felvilágosodás sötét oldalaként, mint a Nap ellenségét mutatta be. A kiállítás megvalósítását egy különc kurátorra, Annie Le Brunra bízták, akinek a karrierje és a francia intellektuális életben betöltött sajátos szerepe Sade-hoz való viszonyát is meghatározza. Pályája erősen kötődik hozzá: a XX. század elején ugyanis egy maroknyi szürrealista már újra felfedezte a márkit, Apollinaire nyomán, aki filológusként és költőként egyaránt értékelte Sade szövegeit, és elsőként adott ki egy antológiát az életművéből 1909-ben. A reveláció ugyan annak idején megmaradt az avant-garde köreiben, de a mozgalomhoz későn és André Bretonhoz való személyes kötődése révén csatlakozó költő-és esszéírónő megőrizte érdeklődését iránta, és most ennek önös részét kiemelve, inkább önmagát állította előtérbe a Sade-életmű kapcsán, szenzációhajhász és bennfentes felhangokkal. Mivel jelentősen hozzájárult a 60-as évektől kezdve az akkor még marginális filozófusnak és írónak számító Sade elismertetéséhez két könyvhosszúságú esszéjével (Les châteaux de la subversion 1982, majd a Soudain un bloc d’abîme, 1986), indokolt volt ugyan rábízni ezt a feladatot, de az eredmény felemásra sikerült. Annie Le Brun a kiállítást saját egyéni koncepciói és szeszélyes ötletei jegyében állította össze, aminek az eredménye egy túlzsúfolt, meglehetősen rendezetlen műtárgy-halmaz lett. Nagyszerű alkotásokat gyűjtött össze és tett közszemlére egy viszonylag kis helyen, a múzeum alagsorában, de ide-oda kapkodó témák mentén, amelyek megmaradtak az általánosságok szintjén, mint pl. halál, háború, szerelem... Ilyen perspektívában csakugyan tengernyi műalkotást ki lehet tenni a falakra, de a túl széles optika éppen Sade jelentőségét, a művészetek világszemléletét szerinte alapvetően megújító munkásságát hagyta homályban. Különösen zavaró hatást keltett az, hogy a tárgyak mellé különböző művekből kiragadott idézeteket függesztettek ki, amelyek kontextus nélkül az életművet nem ismerő laikus szemlélők számára nyilvánvalóan érthetetlenek maradtak (ráadásul a festményeket védő, sőt talán szimbolikusnak szánt sűrű félhomályban kisillabizálni sem igen lehetettt őket).

JPEG - 215.9 kio

Itt kanyarodnék vissza a genfi ünnepség-sorozathoz, amely méreteivel és egyes jellemzőivel Sade-fesztiválnak vagy karneválnak is nevezhető. Néhány hónappal elcsúsztak a szorosan vett évfordulóhoz képest, de annál jobban kitettek magukért. Maga a város is szervezett egy ünnepség-sorozatot a Sade márki alakját megelevenítő filmekből (még Ingmar Bergman szinte soha nem látható tv-filmjét is levetítették (Sade márkiné, 1992, Markisinnan de Sade). A város egyik előkelő színháza, a Comédie de Genève műsorára tűzött egy alkalmi előadást, a Filozófia a Budoárban című, főleg dialógusokban írt mű röpirat-fejezetét (Franciák, veselkedjetek neki még egyszer, ha republikánusok akartok lenni…), ezt dolgozták át elég amatőr módon és játszották el néhány este. A rövid darab előjátékaként Sade-vacsorát szolgáltak fel a színház éttermében, és mindkét (szinte egyformán gyöngére sikerült) szolgáltatást aranyárban mérték. A Sade-fesztivál további programokkal is szolgált: felolvasó-estek, könyvbemutató, ismeretterjesztő előadás, változatos helyszíneken és időpontokban, plakáterdőkön hirdetve az eseményeket. Nagyobb jelentőségű, hogy belekerült a programba egy exkluzív Sade-kiállítás (Sade a szerelemtagadó, 2014. dec.6 – 2015. április 12., Cologny-ban, Genf előkelő kertvárosában a Martin Bodmer Alapítvány égisze alatt), amely ellenpontja kívánt lenni a párizsinak. A kurátor, a mindenütt előkerülő nagy Sade-szakértő, Michel Delon, szinte komikusan igyekezett egy, az Orsay-ban látott vízióval szögesen ellentétes végletet illusztrálni. Az ő bemutatásában Sade csak mint filozófus, ateista és nagy író szerepelt, sok helyen gondosan javított kéziratokkal. A cél egyértelműen az volt, hogy egy klasszikusokkal egyenértékű szerzőként láttassa Sade-ot, aki szinte Flaubert-hez vagy Joyce-hoz hasonlítható műgonddal, sok javítással és gyötrődéssel írt, és ezzel beemelje őt az irodalmi kánonba. Nem célom igazságot tenni a kiállítás-rendezők és tudósok közti sokféle színtéren folyó vitában, de kiemelném, milyen meglepő volt ilyen méretű Sade-ünneplés Svájcban, ahol a márki sem nem utazgatott, sem nem raboskodott. A svájciaknak semmilyen közvetlen közük nincs hozzá, de szemmel láthatólag vonzza őket a téma, és mivel mindez a kálvinizmus fellegvárában zajlott, némi kénkőszag terjengett a karnevál tájékán.

JPEG - 46.5 kio

A genfi keretbe illeszkedő, az ottani egyetemen szervezett, Sade-szezonzáróként is értelmezhető kongresszus megint tudományos közegbe vitte vissza az évfordulót, nagy szakértelemmel megszerkesztett nyelvészeti és befogadástörténeti előadásokkal. Korábbi nagy gondolkodók szelleme lebegett a konferencia felett, nemcsak a már említett Starobinskié, hanem Roland Barthes (1915-1981) gondolatvilága is jelen volt tanítványainak köszönhetően. A 60-as években Barthes nagy rajongója lett a Sade-i életműnek, és vele majdnem egy időben más jelentős filozófusok is felfedezték a márki írásait : elég talán csak Michel Foucault, Georges Bataille vagy Maurice Blanchot nevét említeni ezen a téren. Barthes több meghatározó tanulmányt írt a főművekről (elsősorban a legelrettentőbben radikális Szodoma százhúsz napja érdekekelte, mint arról a Sade, Fourier, Loyola (1971) című könyve és a szintén ott publikált Sade életeiről szólóesszéje tanúskodik). Ezek az írások máig meghatározzák a francia nyelvű fogadtatást, amely láthatóan a divinizáció irányába halad. Ez a növekvő presztízs szerezte meg a márkinak az írói státuszt, fogadtatta el különleges, és gyakran visszatetszést keltő nyelvezetét. A kanonizálás következtében jelent meg, de csak az utóbbi évtizedben a nagy egynyelvű (francia) szótárakban, és így kerülhetett nemzeti klasszikusként négy kötettel (1990-95 között és 2014-ben) a nagy remekírók sorozatába (Pléiade, Gallimard). Az ünnepi áhítatba ugyan a közelmúltban még belevegyült egy provokátor hangja : Michel Onfray, a francia filozófiatörténészek fenegyereke nagy támadást intézett a márki gondolatrendszere ellen egy esszével (A gonoszság szenvedélye, 2014, népszerűbb formában elővéve egy hasonló koncepciót feldolgozó, két évvel korábban megjelent írását (Sade, egy mítosz szétrombolása). Mindkét elemzése azt a II. világháború után már sokat hangoztatott elképzelést eleveníti fel, miszerint Sade (akárcsak Rousseau) a nácizmus ideológiájának előfutára, megkerülve azt a problémát, hogy mindketten gondolkodók voltak, absztrakt hatalom-modelleket felvázoló írók és filozófusok, nem pedig politikusok. Pasolini korábbi, nagy feltűnést keltő filmje (Salo, avagy Szodoma 120 napja, 1975.) szintén erre az erősen vitatható szemléletre alapozva azonosította Mussolini végnapjait Sade befejezetlen főművének látomásaival. Mindenesetre Michel Onfray fellépése és a könyvei körül fellángoló vita jelentette a legnagyobb izgalmat az emlékév áhítatos hangulatában, és nagyobb figyelmet irányított rá, mint a Biblia-papíron való megjelenés a Pléiade-ban.

Lehet-e mindezek alapján valami tanulságot megkockáztatni ? Talán annyi elmondható, hogy Sade minden bizonnyal továbbra is élénken él a köztudatban, újabban talán a műveivel is, nem kizárólag a fantazmagóriák és legendák szintjén, mint halála után csaknem 150 évig. Viszont eközben a világra szóló ünneplés és a hivatalos elismerés megteszi azt, aminek a cenzúra támadásai és az életmű agyonhallgatása csak az ellenkezőjét tudta elérni : a márki figurája, irodalmi és filozófiai írásai kezdik elveszíteni felforgató jellegüket.

Kovács Ilona

Megosztás