Egy múló divat: a Paris Saint-Germain

Kategória: 2015. április
Írta: Balázs Gábor
Találatok: 6219

psg2Talán a futball iránt kevéssé érdeklődő olvasóink is tudnak arról, hogy pár éve a Quatar Investment Authority − azaz tulajdonképpen a feudális tulajdonviszonyokkal jellemezhető katari állam − megvásárolta a Paris Saint-Germain (PSG) nevezetű futballklubot. Ezzel a PSG a világ egyik leggazdagabb klubjává, a neoliberális kapitalizmus élcsapatának számító modern futball egyik legfontosabb szimbólumává vált.

„...sur la pelouse des banlieues rouges comme le Red Star, l’instinct de survie, la haine viscérale des stars...”

A PSG esete csak a jéghegy csúcsa. Az utóbbi egy évtizedben a katari állam, egész pontosan maga az emír (akinek minden állami tulajdon egyben a személyes magántulajdona), több száz milliárd dollár értékben vásárolt be lényegében mindent a nemzetközi piacokon. A katari befektetési roham kiemelt terepe Franciaország volt, amely par excellence a luxus és a presztízs helyszíne még ma is. Ez az amit Katar leginkább keres, így hát bevásárolt a híres Printemps áruháztól, a Total vagy az LMVH luxusipari cégen keresztül, a legkülönbözőbb médiavállalkozásokon és a Longchamps-i lóversenyen át a Champs-Elysée luxusszállodaként üzemelő palotájáig szinte mindent. A katari befektetéseknek se vége se hossza az országban.  

Katar mindent megvesz ami presztízst ad. Mindent, ami sokba kerül, köze van a luxusiparhoz, a divathoz, vagy a divatos művészetekhez. Azt teszi, amit az újgazdagok már évszázadok óta: nevet, presztízst, befolyást vesz pénzért. Nincs ebben alapvetően semmi különösebben elítélendő, bár nem egyszer hallani, hogy „a gazdag arabok felvásárolják a francia nemzeti patrimóniumot.” Néha persze azon is elgondolkozhatunk, hogy Katarban milyen is a nők helyzete, milyen az egész ország politikai-társadalmi rendszere, miként is bánnak arrafelé a vendégmunkásokkal. Sőt azon is, hogy vajon a radikális iszlám, még inkább a terrorizmus finanszírozásában mennyi is a katari pénz? A Bastia-szurkolók molinója a Charle Hebdo-merényletek után azt hirdette: „Katar támogatja a terrorizmust, és a PSG-t.” (Ebből persze azonnal botrány lett: mármint a molinóból, nem a rajta szereplő tényből.) De hát a képmutatás végül is inkább annak a sara, aki a nevét adja pénzért, és nem azé, aki egyszerűen csak vásárol...

No de vissza a focihoz!   

A Paris Saint-Germain új tulajdonosainak stratégiája igen egyszerű volt: minőség és látványosság a felső középosztálybeli nézőknek. Párizs erre igazán ideális terep, hiszen a mai napig talán a világ legburzsoább városa. A Paris Saint-Germain ugyancsak megfelel a stratégiának, hiszen mélyebb hagyományok nélküli klub, melyben most olyan világklasszisok játszanak, mint Zlatan Ibrahimovics, a PSG csatára és gólkirálya. „A PSG előttem semmi se volt”− mondta egyszer öntudatosan.

Valaha a stadion az egyik legjobb hangulatú pályának számított nem csak Franciaországban, hanem Európában is. Így volt ez lényegében a 90-es évek közepéig, amikor a csapat is jobb lett, és megjelentek az ultrák. Kezdetben a PSG egyértelműen „jobbos” csapatnak számított. A hetvenes évek elején  híres emberek (mint például Jean-Paul Belmondo) közbenjárására gazdag vállalkozók hozták létre a csapatot, melyet a Canal+ nevű TV-társaság tulajdonolt egy ideig. A PSG stadion, a Parc des Princes, Párizs egyik elit negyedében, a nagyon sikkes XVI. kerületben található, melyet leginkább a fehér középosztály látogat. A csapat szélsőjobbosokat sem nélkülöző ultra-csoportja a Kop of Boulogne, a rasszizmusáról volt híres. A kilencvenes évek közepéig a párizsi „színesek” csapata inkább az Olympique de Marseille volt. A helyzet a kilencvenes évek közepén-végén változott meg, amikor Boulogne csoporttal szemben az Autueil-ben létrejöttek más szurkolói csoportok. Egy ideig többé-kevésbé békésen megfértek egymás mellett, majd a viszály egyre mélyebbé és erőszakosabbá vált.

Mindennek kétségtelenül volt politikai tartalma is: fehérek kontra színesek. Noha az Auteuil-ben is voltak fehérek, a Boulogne-ban színesek nem nagyon. (Vagy éppen: facho-k vs. antifák.) A szokásos ultrák közti meccs lényegében a vezető szerepről is szólt. A nyílt viszályt az Auteuil egy molinója váltotta ki: „L’avenir est à nous”, azaz „Miénk a jövő”, melyet a Boulogne nehezen emésztett meg.  
Túl ezeken a feszültségeken és ellenségeskedéseken, ekkor még úgy tűnt, hogy a PSG valóban a város csapatává válhat.

Nem így történt.   

A kezdő lökést még a katari korszak előtt a híres „plan Leproux” adta meg: a stadionbéli erőszak elleni harc jegyében az összes szervezett szurkolói csoportot feloszlatták és kitiltották. Ez jóval többről szólt, mint a szurkolókról. A PSG-nél odáig fajultak a dolgok, hogy már adminisztratívan megtiltják, hogy az egyes szurkolók között esetleg ismerősi, baráti viszony alakuljon ki. A bérletesek konkrét helyét – nem tréfa! – meccsről-meccsre kisorsolják, hogy ezzel is lehetetlenné tegyék szervezett szurkolói csoportok kialakulását, bár erre semmi szükség: a látványosság a bamba fogyasztóknak szól.

Közhely, hogy a PSG stadion, a Parc des Princes közönsége teljesen átalakult. 2011 óta, a katari tulajdonosok érkeztével, a jegy- és a bérletárak mintegy a duplájára nőttek! A megemelkedett jegyárak, és a drasztikus biztonsági intézkedések tökéletesen átalakították a közönséget. A régi, zajos, a futballt értő és érző népi publikumot felváltotta egy jóval gazdagabb réteg, amely nem sokat tud erről a sportágról. Mentségére szolgáljon hogy nem is nagyon érdekli, ellenben igen fizetőképes...

psgMa a vendégszurkolók körében gúnyolodás tárgya, a párizsi „stade mort”, a halott stadion.   Már nem is röhögnek a PSG szurkolókon, ellenben annyira unalmas és hangulat nélküli a stadion, hogy a vendégszurkolók száma is esni kezdett. Újabban a bérlettel rendelkezők sem mennek ki a kisebb meccsekre, noha magas a bérletesek száma. Egyre gyakoribb, hogy akár 10.000 ember is hiányzik a lelátóról...

A cél egy olyan közönség kialakítása, amely fizet és távolt tartja magát minden kritikai észrevételtől. Az ideális néző a gazdag fogyasztó, akinek nincs véleménye, csak szemlélődik, megtekinti az aznapi látványosságot, majd továbbáll. A szurkolói csoportok kitiltása most már nem biztonsági célokat szolgál, hanem egyszerűen csak meg akarják akadályozni, hogy autonóm vélemények kapjanak hangot a Parc des Princes nézőterén. Ez a ki nem mondott célja a katari vezetőknek, akik „demokratikus” kultúrájukat a világ egyik legundorítóbb államából hozták. Nem véletlen hogy a PSG díszpáholya hirtelen megtelt hírességekkel: politikusokkal, médiaemberekkel, énekesekkel, színészekkel, újságírókkal. A PSG meccseire hirtelen sikk lett járni, a Stendhal vagy Balzac tollára való Tout Paris pedig ellepte a Parc des Princes páholyait. Ez az egyértelmű jele annak, hogy a stadionban valamiféle végtelenül üres látványosság zajlik, különben ezek a végtelenül üres emberek nem lennének ilyen lelkesek.

Ma már persze mindenhol (nem csak Párizsban) látszik, hogy a biztonsági intézkedések végletekig vitele nem csak a stadionok biztonságosabbá tételére szolgál, hanem arra is, hogy az alsóbb középosztály kiűzessék a stadionokból. Így a gazdasági érdekek végső győzelmet arathatnak a sport társadalmi szempontjai felett. Láthatóan a futballklubok vezetőinek sincs ellenére, hogy a foci lassan egy közösségi sportból médiaeseménnyé legyen. A médiának, és az általa pénzelt kluboknak is első számú érdekévé vált, hogy a mérkőzéseket a médiaközvetítse. Inkább média-fogyasztókra lett szükség, semmint elkötelezett szurkolókra. A jóban-rosszban, hóban-fagyban kitartó szurkolóknak pedig csípi a szemét, hogy a közösségek játékából lassan a TV-társaságok ostoba médiaeseményévé válik a modern futball. Tenni pedig nem tesz senki semmit: hiszen a legközösségibb sport − mely a lecsúszásban levő alsó-középosztályok sportja mindenütt − nagy média-biznisszé válása mindenkinek jó, kivéve persze a meccsre járó szurkolókat. A játékos jobban keres, a média megint a saját infantilis képére formálhat valamit, az elnök-maffiózók itt is csinálhatják a messziről bűzlő üzleteiket, a szurkolókból pedig szépen lassan elbutított médiafogyasztó válik. Az emberek szabadidejének pedig egy újabb szeletét zabálja meg az elszabadult kapitalizmus, és a gyomorforgató profithajszolás.

Komolyan megkönnyítette az új tulajdonosok dolgát, hogy a 70-es években alakult PSG egy lényegében semmiből létrejött klub, amelynek nem sok köze a városhoz, amelynek a nevét viseli. (Ez a nagy különbség a másik újgazdag klubhoz, a Manchester Cityhez képest, amely egy patináns intézmény, és egy igazi városi klub.) Angliától Brazílián át Magyarországig számos országban igaznak mondható az állítás: „a futball az alsóbb osztályok sportja”. Franciaországban azonban távolról sem tölti be ezt a szerepet. A foci a legnépszerűbb sport, de nem domináns szerepben. Gondoljunk csak arra, hogy sokáig a nép sportja inkább a Tour de France volt, vagy más részről a boksz, esetleg a rugby. Pierre Nora, a "Lieux de mémoire" című híres nemzeti kultúrtörténetében külön fejezetet szentel a Tour de France-nak, a francia futballnak azonban nem. A focicsapatokat főszabály szerint helyi gyárak, vállalatok hozták létre, ezért nincsenek például városi derbyk. Minden városban egy nagy csapat van. Az egész jóval kisebb lángon ég, jóval kevésbé szenvedélyes és népi. A franciák is szeretik a focit, de itt nincs meg az a félelmetes társadalmi, kultúrtörténeti súlya, amelyet mi magyarok olyan jól ismerünk. (Például nincs is igazi irodalmi „foci-könyv”.)

Ezért van az, hogy a futball 90-es években meginduló nagy középosztályosodása (melynek Franciaországban különös lendületet adott az 1998-as otthoni vb-győzelem), itt jóval tisztábban érvényesül, mint más országokban. Hirtelen mindenki futball-szurkoló lett, azonban „csak” fan. Hiányzott az egész mögül az a népi tradíció, szenvedély és társadalomtörténeti valóság, amely a focit, a világ legfontosabb semmiségét, máshol oly különlegessé teszi. A foci divat lett, de csak divat, és inkább a közép- és felsőosztályok tagjainál, a diplomásoknál, a szellemi foglalkozásúaknál. Különösen így van ez Párizsban, amely nagysága és gazdagsága ellenére igen kicsiny futball-múlttal bír. Itt a focit körülvevő népi hagyomány minimális szerepet játszik.

Aki kicsit is figyelemmel kíséri mi zajlik a futball körül az utóbbi két évtizedben, annak nem mondunk újat azzal, hogy a globalizált labdarúgás a (neoliberális) kapitalizmus szimbóluma, élcsapata és csimborasszója. A piacot egyre gyakrabban az óriásvállalatok,  vagy az egy ember kezében levő nagy klubok uralják. Sokáig vitatéma volt, hogy ezek a nagy klubok valamiféle európai NBA-t akartak létrehozni. Ma már látszik, hogy nem csak akartak, hanem a Bajnokok Ligájával meg is valósították. Évről-évre ugyanazok a csapatok játszanak egymással, ezredszer. Ezek a nagy klubok gyakran igen kétes pénzügyi machinációkkal érik el amit akarnak, a játékosok pedig gyakorlatilag árucikké, luxuscikké váltak. (Ezzel persze ők sem jártak rosszul.) Az elképesztő pénzösszegek hihetetlen mértékű eladósodottsággal járnak együtt. Az Észak klubjai minden erkölcsi skrupulus nélkül legelik le a Dél országainak piacát, gyakran köztörvényes bűnözők („játékos-ügynökök”) segítségével. Tevékenységük gyakran az emberkereskedelem határát súrolja, súlyosbítva azzal, hogy sokszor kiskorúakról van szó. Mindez azzal jár, hogy a szegényebb országok bajnokságai tökéletesen érdektelenné válnak, a nézőszámok zuhannak, míg persze maga a futball-piac egyre polarizálódik egy nagyon is prosperáló szűk központi mag számára (Bajnokok Ligája). Ott a jegyárak az egekbe emelkednek, a nézőközönség teljesen kicserélődik, az alsó középosztályt felváltják a tehetősebbek, ezzel az egész futball körüli hangulat alapvetően változik meg. A népi szenvedélyből médialátványosság lesz.

Mindeközben persze maga a futball-biznisz messziről bűzlik: mindent átható korrupció, fogadási csalások, dopping, köztörvényes bűnözők a szövetségek és a klubok élén − és még sorolhatnánk.

Dehát ezek ismert dolgok.

psg3Miközben a játékosok, az edzők, és a vezetők milliókat tettek zsebre, a TV-társaságok pedig milliárdokat, a futball-biznisz mégis valahogy veszteséges volt, de ezt fedezték hitelekből, vagy szponzori pénzekből. A futball-biznisz annyiban különbözött más üzleti vállalkozásoktól, hogy nem feltétlenül akartak pénzt kivenni a foci-üzletből. Sokkal inkább presztízst, elismerést vagy egyszerűen pénzmosási lehetőséget kerestek benne. Maga a klub nyereségessége egyáltalán nem volt szempont. Ezért szabadultak el példátlanul a fizetések, és a játékosok árai.

A Platini-féle UEFA ennek akar valamelyest véget vetni az ún. fair play-szabállyal, ami annyit jelent, hogy költsön nagyjából mindenki annyi pénzt, amennyit megkeres. Ez egyrészt kissé tisztább viszonyokat teremtene, (azaz a tőkés rendszer törvényei tisztábban érvényesülnének a futball világában), másrészt még jobban befagyasztaná a rendszert. Azaz: a gazdag klubok uralnák a végtelenségig a futballt, a felemelkedés szinte lehetetlen volna. (Nem véletlen, hogy a két újgazdag, a Paris SG és a Manchester City vált a szabály első áldozatává). Harmadrészt világossá tenné, hogy a foci-ipar ugyanolyan gazdasági aktivitás, mint bármi más. A fő cél a rentabilitás, vagy Marx nyelvén szólva: itt is uralkodóvá válik az pénz-áru-pénz logikája.  

Itt már senkit sem érdekel, hogy a foci alapvetően kollektív élmény. A meccseken megoszthatjuk a szenvedélyünket a barátainkkal, az ismerőseinkkel, vagy épp a mellettünk álló idegennel, akinek a nyakába ugorhatunk, esetleg kisírhatjuk magunkat a vállán. Ez az, amiért focimeccsre járunk. Ez az, ami jóval fontosabb mint egy szép csel, egy nyomorult gól, vagy akár egy bajnoki cím. Ebből a közösségi élményből fakadnak az esetleges verbális túlzások, a sértő rigmusok, vagy akár a fizikai erőszak. Ez ténykérdés, kár volna tagadni.

Hatalmas tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy amikor a régi szenvedélyes, káromkodó és daloló, akár kissé ittas szurkolókat felváltják a fanok, (a stadionok flâneurjei, a futball-spektákulum passzív bámulói), akkor az valamiféle magasabb intellektuális lépcsőfokon álló szurkolót jelent. Ha van fetisisztikus eleme ennek az egésznek (és persze van), az még mindig kevésbé jellemző a klubjukhoz kötődő hagyományos radikális szurkolókra, mint a milliárdos sztárok játékát bambán figyelő modern fogyasztókra. Valójában ha van igazi elbutulás a lelátókon, akkor az nem a régi szurkolókra jellemző, hanem éppen ezekre a modern foci-fogyasztókra. Azokra, akiknek csak a látványosság számít az egészből. Nem véletlen, hogy a szervezett szurkolók kinyírása, a stadionok közönségének lecserélése mindenhol a modern foci teljes uralomra jutásának egyik központi eleme lett. Az ultrákra, meg az elkötelezett hagyományos szurkolókra mindig is jellemző volt a kritikus attitüd, akár a pályán, akár a pálya körül zajló eseményekkel kapcsolatban. Ők sokkal inkább távol tartották magukat a foci spektákulum részétől, éppen azért mert számukra a dolog másik része, a közösséghez tartozás érzése, sokkal fontosabb volt mint maga a látványosság. Ez a kritikus attitüd veszélyes a foci-bizniszre, zavarja a fogyasztást és a fogyasztókat, tehát semmi szükség rá.

Kétségtelenül sok igazság van abban, hogy a futball sok tekintetben „a nép ópiuma”. Eltereli a tömegek figyelmét a fontosabb kérdésekről, és gyakran a közösségek közti gyűlölet nyílt terepe. Azonban ez nem egyirányú folyamat. A futball sokszor nagyon is fontos revindikatív követelések kifejeződése: a közösségi lét egyik megélési formája, a társadalomban létező hierarchiák időleges megszüntetésének terepe, felszabadult öröm és ünnep, a társadalmi életünket irányító képmutató értékeken való gúnyolódás eszköze.  Miközben a futball pozitív közösségi elemeit tökéletesen kiirtják, a „nép ópiuma” erősebb mint valaha. Ezért van az, hogy a szurkolóknak sohasem lehet helye a foci-biznisz irányításában. A velük való párbeszéd és „konzultáció” természetesen csak szemfényvesztés. A vezetők, a klubtulajdonosok, a TV-társaságok irányítói számára a szurkolók csak mint „biztonsági problémák” jelennek meg, esetleg mint egyszerű fogyasztók, a „termék zabálói”. Sohasem lehetnek egyenrangú felek: a szurkolók hangja ma is a nullával egyenlő. Ezen a média sem segít, sőt ők fölözik le igazán a nagy profitot az egész foci-bizniszből. Képmutató módon elvárják az ultráktól, hogy gyerekek módjára lelkesedjenek a milliárdos sztárok játékáért, („hogy jó legyen a hangulat", mert akkor jobban eladható az esemény), miközben napról-napra, hétről hétre hazug és előítéletes képet alakítanak ki róluk. Azt sulykolják, hogy ezek itt bűnözők, drogosok, maffiózók, tolvajok, és szélsőséges szervezetek irányítják őket a háttérből − hogy csak a legismertebb média-toposzokat említsük. Jellemző, hogy a PSG közönségének teljes átalakulása igen kevés visszhangot váltott ki az francia médiában: mintha az egész mit sem számítana.

A Paris Saint-Germain a modern foci teljes átalakulásának talán a legtisztább szimbóluma. Történik mind ez Európa egyik leggazdagabb városában, rengeteg pénzből, a futball minden hagyományát félrelökve, a stadionból a régi szurkolókat a lehető legotrombább módon kisöpörve. Jelzés értékű Ibrahimovics híressé vált mondata: „ez a „shit country” meg sem érdemli a Paris Saint-Germaint”. Franciaország sok tekintetben tényleg szar ország, bár nevetséges lenne ezen felháborodnunk, hiszen ismerünk szarabbat is… Ami tény: Párizsnak az világon semmi köze sincs ahhoz, amit ma Paris Saint-Germainnek hívnak.  

Ugyancsak jelzés értékű, hogy 2013. május 13-án, a PSG bajnoki címének ünneplésekor, a párizsi Trocadéro tér a szurkolók és a rendőrök csataterévé vált. A világ egyik legburzsoább terén, ahol minden a turisták kizsebeléséről, a kereskedelem varázslatáról, az áruról, a látványosságról, és erről a nyomorult világról szól, ekkor egy pillanatra meggyőződhettünk: ez még mindig egy város, nem pedig emírek és zsoldosaik játszótere. Úgy tűnik a spektákulum kufárjai megint elfelejtették, hogy ezt a szegényeket olyan mélyen gyűlölő nagyvárost, még mindig a külvárosok veszik körül.

A Paris Saint-Germain pedig távol áll attól, hogy egy város csapata legyen. Játszhatna a Föld bármely pontján, minden városhoz pontosan ugyanannyi köze lenne, mint Párizshoz. Nekünk vannak kételyeink, de ha a Barcelonára mondják hogy „més qu’un club”, hát a Paris Saint-Germain egészen biztos, hogy kevesebb…