SwissLeaks avagy a nagy adómenekítés

Kategória: 2015. április
Írta: Ibrahim Warde
Találatok: 3610

swAz adóhivatal, hogy a csalás ellen felvegye a harcot, a végtelenségig ismétli egyik reklámjában „A Shanghai Asszony” (1947) című filmnek azt a jelenetét, amelyben a shanghai asszonyt éppen üldözi a férje az Orson Welles által elképzelt üvegpalotában. Minden egyes alkalommal, amikor a férj le akarja lőni, csak a labirintus egyik tükrét találja el, a szerelmesek pedig egy titkos ajtón keresztül elmenekülnek. Valószínűleg a SwissLeaks-ügyre specializálódott nyomozók sem lesznek eredményesebbek.

Az ügy azzal kezdődött, hogy az informatikus Hervé Falciani, a brit bank svájci leánycégének, a HSBC Private Banknak az alkalmazottja, olyan hatalmas méretű adatfájlokat juttatott ki a bankból, ami eddig példa nélküli. Ezt követően, a 2005-től 2007-ig tartó időszakban létezett, nem kevesebb, mint 106 ezer folyószámlát egytől-egyig átfésülte az a százötvennégy újságíró, aki 47 ország hatvan legnagyobb médiáját képviselte. A munkájukat dokumentáló hangszalagokon a relations hipmanagerek, vagyis a nemzetközi magán ügyfélkör szolgálatában álló vagyonkezelő bankárok kommentárjai és tanácsai hallhatók.

Vajon kik vannak fenn a 2009-ben, a francia Pénzügyminisztérium által megkapott listákon, amelyeket azóta több külföldi kormányzati szervnek is átadtak? A listákon tulajdonképpen ipari nagyvezérek, politikai vezetők, arisztokraták (Marokkó és Jordánia királya), sport- vagy filmhírességek, de fegyver-, és kábítószer kereskedők neveit lehet olvasni ugyanúgy, mint olyan pénzemberekéit is, akik feltehetőleg terroristákkal ápolnak kapcsolatot. A legtöbb esetben egy közös szándék vezérli őket: ki akarnak bújni az adófizetés kötelezettsége alól. A legutóbbi, a pénzügyi rendszerre valóban kínos nyilvánosságra kerülés beleillik más adócsalási ügyek, mint az OffshoreLeaks- (2003-ban), és a LuxLeaks-botrány (2014-ben) sorába. Ezeknek köszönhetően fény derül arra, hogy az adókimenekítés a pénzügyi paradicsomokba, különösen Luxembourgba történik.

Abból a célból, hogy a károkat csökkentsék, a londoni székhelyű HSBC újságírók hadát mozgósította, akik az ügy kirobbanása, tehát 2009 decembere óta azon igyekeznek, hogy Hervé Falciani információit megcáfolják. Ha ezen információk egy lopásnak az eredményei, akkor esetleg hamisítani is lehetett azokat, az informatikus pedig nem egy szavahihető, megbízható személy… Vajon mi erre a bizonyíték? Az, hogy Svájc nemzetközi elfogató parancsot adott ki ellene lopásért és a banktitok megsértéséért.

A nagyméretű csalásról a bank elismeri, hogy volt ugyan néhány „nem észrevett hiányosság”, de azt is hozzáteszi, hogy ez egy olyan elmúlt időszakban történt, amikor „a szabályok tiszteletének kultúrája és az ésszerű gondosság előírásai a HSBC-nél egyértelműen alacsonyabb szinten voltak, mint ma.”[1]

Egyébként a bank elmondása szerint 2008 és 2012 között nagytakarítást végeztek: a svájci fiókintézet folyószámláinak kétharmadát megszüntették, az általa kezelt betétek majdnem a felére csökkentek (a 2007-ben 118 milliárd dollár értékű betétállomány 2014-re már csak 68 milliárd dollár értékű volt), a tízezer dollár feletti készpénzfelvételeket most szigorúan ellenőrzik, a potenciális kleptokratákat vagy „az ismert politikai személyiségeket” nagyító alatt vizsgálják. Tehát úgy néz ki, hogy a bank a bocsánatkérést a „legkomolyabban” veszi és ígéri, hogy szolgáltatásait ma már nem használják se adócsalásra se pénzmosásra.

Vajon hihetünk-e neki? Pénzügyi aktíváit tekintve a világon a második legnagyobb bank az Industrial and Commercial Bank of China[2] után, a brit intézmény közismerten a visszaeső elkövetők közé tartozik, ráadásul egyfajta viszonylagos büntetlenséget élvez. Az anglikán lelkész, Stephen Green, akiről azt mondták, hogy az etikusság megszállottja, 2006 és 2010 között volt az HSBC elnöke, akkor, amikor a napvilágra került sikkasztásokat elkövették. Ahelyett, hogy megbüntették volna, a királynő 2010 novemberében nemessé ütötte. Két hónappal később „Green de Hurstpierpoint báró” néven már David Cameron kormányának gazdasági minisztereként tűnt fel.

Még ha villám csap is be a tiszteletreméltó bankba, a károk csekélyek maradnak. 2012-ben például az amerikai Szenátus egy bizottsága drogkereskedelemmel, pénzmosással és azzal vádolta meg, hogy anyagilag támogatja a terrorizmust.[3] Obama kormánya egy 1.9 milliárdos pénzbüntetést szabott ki rá, ami a megszerzett nyereséggel összehasonlítva csak szimbolikus összegnek számít.[4] Így sem az ügyfélkör, sem a „piac” nincs megrettenve a bank bosszúságai láttán. Mint ahogyan a Financial Times a legutóbb kirobbant botrány másnapján megjegyezte: „A moralisták és a politikusok ezt nem szeretik meghallani. Pedig ennek a botránynak a hatása a HSBC tevékenységére egy szóban összefoglalható: semmi.[5]

A 2008-as jelzálogválság kevésbé érintette, mint versenytársait, így a bank sokáig megbízhatóan magas jövedelmezőségre és minden konkurensénél versenyképesebb, „ügyfélbarát” szolgáltatásokra tudott hivatkozni. A SwissLeaks- ügyet illetően, minden az Unió megtakarításokról szóló direktívájával[6] kezdődött, amelyet 2003-ban fogadtak el, és amely 2005. július 1-én lépett életbe. A direktíva előírta a svájci bankoknak, hogy az Európai Unió állampolgárainak bankbetétjeire 10 százalékos forrásadót szabjanak ki. Az így beszedett adót, az érintett országokba kellett átutalni, anélkül, hogy a betétes személyazonossága fel lett volna fedve. A vagyonkezelőknek nem kellett sokáig gondolkodniuk azon, hogy ügyfeleiknek egy parádés lehetőséget ajánljanak: az adót csak a személyekre vetették ki, a vállalatokra nem. Így elég volt területen kívüli vállalkozásokat létrehozni például a Brit-Virgin szigeteken, a Panamákon vagy a Bahamákon és onnan nem adóköteles bankszámlát nyitni. Ezzel a stratégiával mindenki csak nyerhetett: nem csak az ügyfelek nem fizettek adót, de a bank is nagyot kaszált az így létrejött vállalkozások számlakezelési költségein.

A milliárdosok is, akik a nagyobb titoktartás miatt aggódtak, elvarrhatták a szálakat annak köszönhetően, hogy fiktív székhelyet adhattak meg, és hogy a bankok a számlakivonataikat nem küldték el nekik. A HSBC-nek persze, egy elég rámenős marketingpolitikát kellett bevetnie ahhoz, hogy minél nagyobb ügyfélkört tudhasson magáénak. Hervé Falciani listája alapján kevesebb mint 5 hónap alatt, 2006. november 9-től 2007. március 31-ig, 180 milliárd dollárt utaltak a HSBC genfi számláira. A bank képviselői huszonöt országban összesen 1645 ügyféltalálkozót szerveztek ez ügyben. Márpedig számos országban illegálisnak számít, ha a külföldi bankok ügynökökkel szereznek ügyfeleket maguknak. Mindeddig legalább öt ország (Franciaország, az Egyesült Államok, Argentína, Spanyolország és Belgium) indított vizsgálatot a svájci HSBC ellen adócsalás és az ügyfelek manipulálása miatt. A brit bank viszont nem az egyedüli, amely ilyen bűncselekményt követett el és a SwissLeaks csak a jéghegy csúcsát jelenti. Más intézmények, különösen a helvét óriás UBS is az igazságszolgáltatás célkeresztjében áll.

Az adóelkerülést nevezhetjük bár adó- vagy könyvelési optimalizálásnak, ez nem oldja meg a probléma politikai jellegét. Miközben mindenütt nőnek az egyenlőtlenségek, a kormányok megszorítások sorát vezetik be és mindig arra hivatkoznak, hogy a költségvetésnek nincs elég pénze. Ez idő alatt pedig a gazdagok, legyen szó egyénekről vagy vállalatokról, azt keresik, hogy milyen módon tudják kivonni a vagyonukat az adófizetés alól. Így például a hi-tech-óriások, mint az Apple, Google, Amazon saját előnyükre fordították az országok közötti adóversenyt, és teljesen legálisan alig fizetnek adót[7]. Noha 2013-ban a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) arra vállalkozott, hogy véget vessen a tisztességtelen adózási gyakorlatnak, de kétkedésre ad okot egy ilyen vállalkozás sikere.

Valójában az egész ügyet az ambivalencia jellemzi. Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke azt a célt tűzte ki, hogy a tőkekimenekítés és az adócsalás elleni küzdelem a prioritásai között fog szerepelni. Ám tizenkilenc év alatt, amíg a luxemburgi kormány élén volt, nem győzte arra biztatni a multinacionális cégeket, hogy fizessenek Luxembourgban néhány tíz millió dolláros adót és így több száz milliárd bevételtől fosztotta meg a többi európai országot. Van egy anekdota, mely az adócsalás elterjedését lényegében ragadja meg.[8] 2009 augusztusában Eric Woerth, a francia költségvetési miniszter azt jelentette ki, hogy birtokában van egy olyan lista, amely háromezer feltételezett adócsaló nevét tartalmazza. Abban a reményben, hogy a büntetést elkerülik, négyezer-hétszázhuszonöt adófizető nyújtott be önvizsgálatot az adóhivatalnál, hogy rendezzék a helyzetüket. Közülük csak hatvannyolc szerepelt a miniszter listáján.

 

A szerző, a Fletcher School of Law and Diplomacy, Tufts University (Medford, Massachutsetts, Egyesült Államok) professzora, az Islamic Finance in the Global Economy (Edingburgh University Press, 2010) szerzője.

 

Fordította: Szekeres Ágnes

 


[1] HSBC válasza: Standards of due diligence were significantly lower than today [A kellő gondosság előírt szabályai jóval kevésbé voltak szigorúak mint ma], The Guardian, London, 2015. február 8.

[2] Latribune.fr, 2014. július 9.

[3] US vulnerabilities to money laundering, drugs, and terroristfinancing : HSBC case history [Az USA sebezhetősége a pénzmosással, a kábítószerrel és a terrorizmus finanszírozásával szemben: HSBC kórelőzmény], US Senate Committee on Homeland Security&Governmental Affairs, Washington, DC, 2012. július 7.

[4] Lásd: Les États–Unis mettent les banques à l’amende [Az USA bankbüntetéseket szab ki], Le Monde diplomatique, 2014. július

[5]HSBC : current accountability, Financial Times, London, 2015. február 17.

[6] European Union Savings Directive EUSD

[7] Lásd e témával kapcsolatosan a kanadai Harold Crooks rendezésében készült Le Prix à payer dokumentumfilmet (2014).

[8] Rapport d’information sur l’application des mesures fiscales contenues dans la loi de finances [Jelentés a pénzügyi törvényben foglalt adó rendelkezések alkalmazásáról], Gilles Carrez jelentése, Nemzetgyűlés, Párizs, 2011. július 6.