hu | fr | en | +
Accéder au menu

Pénzügyi vízbefojtás

JPEG - 67.6 kio

Az Európai Központi Bank, az Európai Bizottság és a Valutalap (a hírhedt Trojka) továbbra is menteni akarja a tőkemozgás szabadságát – vagyis a spekulációt – ezért államosítják az adósságokat. Az országcsődöket is bekalkulálják. Ez a nyereség magánosítását és a veszteségek társadalmasítását jelenti. A mai kapitalizmus már csak ilyen.

Az EU alapszerződése szerint az Európai Központi Bank (EKB) az árstabilitásért – azaz a két százalék körül ingadozó inflációért – felelős. Ennek érdekében emelheti vagy csökkentheti a bankoknak biztosított hitelek alapkamatát. Lehetősége van devizaüzleteket kötni és valutatartalékot felhalmozni, továbbá fenn kell tartania a fizetési rendszer működését. Ennek érdekében ellenőrzi a nemzeti bankokat és a kereskedelmi bankokat. Nem nyújthat hitelt közvetlenül az egyes tagországoknak, s nem vásárolhatja meg kölcsöneiket. Az EKB-nak a verseny élénkítését és az erőforrások hatékony felhasználását kell szolgálnia.

Joggal bírálják, hogy míg az EKB nem nyújthat közvetlenül hiteleket az egyes államoknak, a privát bankokat azonban hitelezheti. Ez ahhoz vezet, hogy míg a magánbankoknak alacsony- vagy akár nulla kamattal hitelt ad, a bankok az államnak adott hitelekért nagyobb díjakat számolnak fel. Az EKB ezzel az államháztartásoknak okoz kárt, és a magánbankokat részesíti előnyben.

Az EKB finanszírozza a spekulációt

A 2008-as pénzügyi válság óta a csődbe került európai és USA-bankok az EKB-t további feladatok elé állították. Az EKB állandó bankmentővé vált, ugyanis először a bankcsődök varázslatos módon átváltoztak ártatlanul hangzó bankválsággá, aztán a következő lépcsőben általános pénzügyi válsággá, majd államadóssági válsággá és végül az euró válságává. És álljonitt az EKB-elnökének, Mario Draghinak a 2012-es nyilatkozata: „Mandátumunk alapján az EKB kész arra, hogy minden szükségeset megtegyen az euró megmentése érdekében.”

Sokatmondó a nyilatkozattétel helye és a nyilatkozatra okot adó alkalom. Draghi egy londoni befektetési konferencián mondta el a fentieket. A „befektető” fogalmán itt nem az általánosan értett beruházót kell érteni, aki a gazdaságba fektet be munkahelyek teremtése és termékek, szolgáltatások nyújtása érdekében. Itt a befektető értékpapírokkal – köztük államkötvényekkel – folytatott spekulálót jelent. Draghi tehát a spekulátoroknak (bankoknak, biztosító társaságoknak, hedge fundoknak, kockázati tőkealapoknak, ingatlancégeknek) azt ígérte, hogy „befektetéseik” biztonságosak lesznek akkor is, ha a megvásárolt értékpapírt – vagyis a hitelezést – a hitelfelvevő nem képes törleszteni, vagyis az EKB biztosítja, hogy a „befektetők” hozzájussanak a „befektetett” tőkéjükhöz.

Az EKB főnöke ígéretét az euró-mentés demagóg formulájába csomagolta, amivel az Unió polgárai azt gondolhatják, hogy az ő pénzükről van szó. Ennek az ígéretnek és az ahhoz kapcsolódó gyakorlatnak a következményei a régiek maradnak: a „befektetők” ujjonganak, és „befektetnek”. Azóta a részvények és más „érték”-papírok árfolyama folyamatosan nő a párizsi, a londoni, a milanói, a frankfurti és a new york-i tőzsdéken. Amióta az EKB feltétel nélkül helyezi ki hiteleit a „befektetőknek”, ezek annyit spekulálhatnak vele, amennyit csak akarnak.

Már 2010 óta – az új gyakorlata előkészítéseképpen – az EKB mintegy 200 milliárd eurót használt fel arra, hogy az olyan államok kölcsöneit, mint Görögország, Olaszország és Spanyolország – ahol az EU-mechanizmusok veszélyes válságokhoz vezetnek – felvásárolja. A statútumok ilyen megsértését formálisan elrejtik, miközben az EKB csak a „másodlagos piacokon” működik. A kölcsönöket nem az államoktól vette meg, hanem azoktól a bankoktól, biztosítótársaságoktól és más pénzintézetek készleteiből vásárolta meg, akik féltek a törlesztések elmaradásától.

Ez nem csak az alapokmánnyal volt ellentétes, hanem nyilvánvalóan gazdaságilag is értelmetlen, mivel ezzel a versenyt nem élénkítették, különösen úgy nem, hogyha a népgazdaság bevételei, a hazai tőke nyeresége, a munkahelyek és a munkabérek növelése, valamint az adóbevételek, mind mind hiányoznak. Ezért aztán 2011. áprilisában a német Szövetségi Bank akkori elnöke, Axel Weber lemondott. 2012. januárjában búcsút intett az EKB 2006 óta hivatalban volt fő-közgazdásza, Jürgen Stark, aki egyben az EKB igazgatóságának is tagja volt. Akkor arra utalt, hogy ez a gyakorlat demokratikusan nem igazolható, s az adott államok nem lesznek képesek a visszafizetéseket teljesíteni. Ő éppen Görögország tartozásainak csökkentéséért szállt síkra, de a szemére vetették, hogy az adósságok elengedése csak a fejlődő országokra lehet érvényes, nem pedig fejlett államokra.

Az Amerikai Egyesült Államok nyomása

Általános vélekedések szerint az EKB Görögország esetében elsősorban olyan francia és német bankokat akart megmenteni, amelyeknél Görögország különösen nagy tartozásokat halmozott fel. Jóllehet ez így csak az igazság fele. Az európai pénzügyi rendszer a nyugati pénzügyi rendszer része, amit az Amerikai Egyesült Államok ural.

Az olyan nagy francia bankok, mint a BNP Paribas és a Société Générale, valamint a legnagyobb német bankok, a Deutsche Bank és a Commerzbank tulajdonosai között lényegében olyan amerikai „befektetők” találhatók, mint a Blackrock, a Capital Group és a Vanguard, valamint a norvég központi bank, ami szintén a Blackrock tulajdonosi köréhez tartozik. Ezen kívül a nagy nyugat-európai bankok a ma szokásos bankközi hitelek (azaz a legtöbbször rövid lejáratú kölcsönös hitelezések) kapcsán az USA-bankokkal fonódnak össze.

Az akkori amerikai pénzügyminiszter, Timothy Geithner sürgette az EKB-t a feltétel nélküli bankmentésekre. Különösen a francia és a német kormányra gyakorolt nyomást. 2010-ben Wolfgang Schäuble német pénzügyminisztert szabadsága idején kereste fel Sylt szigetén, hogy tárgyaljon vele. Timothy Geithner 2010 és 2012 között 34-szer vette fel a kapcsolatot a német, 32-szer a francia és 19-szer a brit pénzügyminiszterrel. A 2013. januárjáig az euró-csoport vezetőjeként hivatalban lévő Jean-Claude Junckerrel Geithner csak kétszer tárgyalt, miáltal Juncker statiszta szerepe (ahogyan mondják: populista stróman, az euró reggeliző igazgatója) világossá vált. Timothy Geithner tényleges tárgyalópartnere az EU-ban az EKB akkori főnöke, Jean-Claude Trichet, majd Mario Draghi volt, akikkel 58-szor tárgyalt.

Ilyen nyomást az USA a 90-es évek eleje óta gyakorol az EU-ra, amikor az EKB még nem is létezett. Már Bill Clinton pénzügyminisztériumának tisztviselőjeként Timothy Geithner az EU nemzeti bankjait szorongatta, közülük is a legfontosabbat, a Német Szövetségi Bankot, mivel nem akartak közreműködni a mexikói, az orosz és az ázsiai csődbe ment bankok és befektetők megsegítésében.

A Nemzetközi Valutaalap nyomása

Természetesen Timothy Geithner ezen időszak alatt a legtöbbször, pontosan 114-szer a Valutalappal tárgyalt. A Nemzetközi Valutaalapban az USA vétójogú kisebbséggel bír. A NATO-hoz hasonlóan a nyugat-európaiak itt is felváltva eljátszhatják az ügyvezető igazgatói szerepet – a leghosszabban egy francia volt ebben a pozícióban, s most is az egykori francia pénzügyminiszter Christine Lagarde a főnök. Ő korábban a francia jobboldali Nicolas Sarkozy kormányában volt pénzügyminiszter, azt megelőzően az egykori USA-külügyminiszter, James Baker ügyvédi irodájának, a Baker & McKenzie-nek volt partnere. Az európaiak közül a francia pénzügyi elitnek hagyományosan igen szoros kapcsolata van az USA-val.

Az EKB alapokmányával ellentétes gyakorlatával egy időben, 2010-ben az akkori IMF-elnök, Dominique Strauss-Kahn az illetékes grémiumok döntése nélkül és az intézmény magas rangú hivatalnokai ellenére megváltoztatta az IMF szabályait. Az IMF az egyes országoknak normál esetben a befizetett összegeik maximum 600 százalékát helyezheti ki számukra. De a francia „szocialista” Strauss-Kahn Görögországnak ennek háromszorosát, azaz 1860 százalékot engedélyezett. Ezzel a fentebb már említett francia és német bankok hiteleit (20, illetve 17 milliárd euróval) kívánta megmenteni. Hasonló volt az ír eset, ahol a kormány vette át a francia, német és USA-bankok valamint hedge fond-ok hiteleit. Itt is a szabályokkal ellentétesen adott mentőhiteleket az IMF, amik aztán a hitelező bankoknál landoltak.

Strauss-Kahn azzal érvelt, hogy az IMF-nek ebben a kivételes helyzetben úgy kell cselekednie, hogy ne csak az eurózóna, hanem a világ pénzügyi rendszerének az összeomlását is meg kell akadályoznia. Egy olyan veszélyes bankcsődnek, mint amilyen a 2008-as Lehmann Brothers bank összeomlása volt, nem szabad megismétlődnie! Jürgen Stark egykori főközgazdász (EKB) szerint Barack Obama elnök is nyomást gyakorolt, hogy az EKB vásárolja fel a bajban lévő államok kötvényeit. A Svájci Nemzeti Bank akkori főnöke, Philipp Hildebrand tanúsítja, hogy Timothy Geithner arra hívta fel, hogy hasson oda, hogy az EKB az amerikai Federal Reserve stílusában avatkozzon be.

Erősen feltételezhető, hogy Strauss-Kahn akkori nézetét befolyásolta, hogy részt kívánt venni a francia elnökválasztásban a Szocialista Párt színeiben, és így a francia bankrendszer megmentőjének szerepében tetszeleghetett volna. A Valutaalap pénzügyi instrumentumaival nem csak a nemzetközi konszernek és a „befektetők” érdekeit hajtja végre, hanem hatalmi és katonai stratégiákat is. Így az IMF hitelt ad a teljesen eladósodott és visszafizetésre képtelen Ukrajnának is, hogy abból vásárolhasson az USA-tól és más nyugati államtól fegyvereket, tovább szítva ezzel az Oroszországgal szembeni konfliktust.

Az EKB is követi ebben. Egy átláthatatlan, nem demokratikusan feljogosított eljárásban az IMF az EKB-val és az Európai Bizottsággal alkotja a „trojkát”, ami kezdetektől fogva az EU-szabályokon kívül működik, olyan meghatározó EU-politikusok egyetértésével, mint Wolfgang Schäuble, Angela Merkel, François Hollande és a „reggeliző igazgató” Jean-Claude Juncker. Ez semmit nem változott, amióta a „trojka” három tagja a Sziriza-párt győzelme után magukat „intézményeknek” kozmetikázzák.

Befektetési bankár, mint az EKB főnöke

Mario Draghi 2011-ben lett az EKB főnöke, s ő megtestesíti a globálisan uralkodó „befektetők” és „pénzpiacok” érdekvédelmének teljes intézményesítését. Ehhez Mario Draghi eddigi pályája és hálózati kapcsolatai ideális előfeltételt jelentenek.

Nem teljes felsorolással egymást követően és részben egyidejűleg a különböző funkciókat töltötte be: a Világbank ügyvezető igazgatója (1984-1990), a Goldman Sachs International alelnöke, az olasz Nemzeti Bank elnöke. A Nemzetközi Fizetések Bankjában (a legfontosabb központi bankokat tömörítő, bázeli székhelyű BIS) a végrehajtó tanács tagja volt, valamint a G-7 államok megbízásából az árnyékbankok bizottságának elnöke. 2013 óta Draghi a BIS Nemzeti Bankok csoportjának az elnöke is. 2006 óta a Harmincasok (G 30) exkluzív csoportjának, azaz egy magánbankárokat és tudósokat tömörítő csoportnak tagja, amelyet 1978-ban a Rockefeller Alapítvány alapított, és ma bankok és vállalatok finanszírozzák.

Az EKB az USA központi bankjának, a Federal Reserve-nek a mintájára működik, és korlátozás nélkül tud „pénzt nyomtatni”. Draghi alatt 2015 márciusában az EKB óriási bevásárló programba kezdett: 2016 szeptemberéig feltétel nélkül vásárolhat fel havi 60 milliárd euróig államkötvényeket, valamint magánbankok és vállalatok kötvényeit.

Az EKB a kötvényvásárlásaihoz a Blackrock tanácsait veszi igénybe. A tanácsadás irányultsága egyértelmű: „A megszorítások politikájára szükség van, mert az olyan országoknak, mint Görögországnak, nincs pénzügyi teherbíróképessége” – mondja Larry Fink a Blackrock vezetője egy márciusi, a Spiegel számára adott interjúban. A világ legnagyobb tőkekezelő vállalata 4600 milliárd dollár privát pénzt kezel. Ennyi pénz a németországi kereskedelmi bankokban sincsen. A Blackrock résztulajdonos az összes 28 DAX tőzsdeindexben jelenlévő konszernben, valamint a legfontosabb francia és spanyol nagyvállalatokban.

Így Mario Draghi EKB-elnök az USA számára is elfogadott „euró-főnök” (a Spiegel online szerint). A Deutsche Bank társ-elnöke, Jürgen Fitschen is örül, mivel Draghi az összes fontos pozíciójával és ugyanakkor az EKB-elnökeként „a pénzügyi piacok szószólója” lett.

Az EKB a saját deklarációja alapján politika-független. Mindegyik Nemzeti Bank ezt a hitvallást vallja, még az amerikai Federal Reserve, az IMF, a Világbank és a Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) is. Azonban ez csak kísérlet arra, hogy a nagytőkés magántulajdonosok – és itt különösen a nagybankok – érdekvédelmét pénzügytechnikailag „gazdaságilag kőbe vésett törvénnyel” bíróknak tüntessék fel.

Pusztító mentőakció

Bár a német kancellárasszony által kiválasztott új szövetségi bankelnök, Jens Weidmann olykor bírálja az EKB gyakorlatát, de alkalmazkodik hozzá. Merkel és Hollande kezdettől fogva támogatják az IMF, az USA-kormány valamint Draghi és már elődje, Jean-Claude Trichet által vitt irányvonalat.

Így a „trojka” 2010-ben az első hitelcsomagjával Görögországnak 110 milliárd eurót hagyott jóvá. Ehhez a kölcsönhöz az IMF 28 milliárd eurót tett hozzá, ami a legnagyobb, amit Görögország-méretű ország valaha is kapott. A kölcsönt annak az államnak hagyták jóvá, amely a legkevésbé sem volt abban a helyzetben, hogy ekkora összeget valaha is visszafizessen. A hitelt ráadásul négy év alatt kellene kiegyenlíteni, ami teljesen abszurd.

2012-ben a „trojka” hasonló módon ítélte oda a 130 milliárdos második hitelcsomagot, ami még kevésbé visszafizethető. Ez azóta tönkreteszi a népgazdaságot, valamint az alkalmazottakat és nyugdíjasokat, és arra ösztönzi Görögországot, hogy mindent árusítson ki. Az országot ezzel tudatosan a legnagyobb államok, az USA, Németország és Franciaország bankjainak és „befektetőinek” javára teszik tönkre – és ez akaratuk szerint így fog folytatódni a jövőben is.

A „trojka” Görögország és más válságban lévő ország esetében a hazai elitre támaszkodik. Hasonlóan Írországhoz, Spanyolországhoz és Portugáliához, Görögországban sem tett semmit a szupergazdag adócsalók ellen. Ezek üldözése Görögországban különösen egyszerű lenne. Az IMF elnöknője, Lagarde korábbi funkciójában, mint francia pénzügyminiszter átadott Görögországnak egy „Lagarde-listát”. Ebben 2062 olyan görög neve szerepelt, akik a vagyonukat a svájci HSBC bankban rejtegetik. De ennek az államháztartás szanáláshoz szükséges bevételi forrásnak a feltárását nem szorgalmazta sem az IMF, sem az EKB, sem az Európai Bizottság, sőt a nyomozást sem javasolták.

A „trojka” egyetértésével az EKB más tekintetben is tartósan eltér a pénzpolitikai mandátumától. Ugyanis megzsarolta a görög kormányt, kötelezte, hogy mondja fel a közalkalmazottak munkaszerződését. Kötelezően le kellett építenie a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, az ILO munkajogi standardjait, valamint hozzá kellett járulnia a minimálbér csökkentéséhez – jóllehet ezt nem csak a szakszervezetek, hanem a vállalkozói szövetségek is ellenezték. Az akkori, a „trojka” által választások nélkül a miniszterelnöki székbe ültetett Loukas Papadimos a parlament megkérdezése nélküli miniszterelnöki rendelet kiadásával felelt meg a „trojka” követeléseknek. A veszélyesnek tartott sztrájkok esetében a szükségállapoti jogokat kell alkalmazni. „Megzsaroltak” – mondta az akkori munkaügyi miniszterasszony, Louka Katseli.

Loukas Papadimos legelőször a Federal Reserve Bank bostoni fiókjánál volt fő-közgazdász mielőtt 1994-ben a Görög Nemzeti Bank kormányzója lett. Ebben a funkciójában manőverezte be trükkösen Görögországot 2001-ben az euró-zónába a Goldman Sachs, J. P. Morgan és a svájci UBS (United Bank of Switzerland) közreműködésével. Ahogyan a Frankfurter Allgemeine Zeitung 2011. november 11-én írta, ezzel „a görög euró-csatlakozás csodált építőmestere” lett. Ezután az EKB alelnöke lett, majd 2011-ben alkotmányellenesen, a „trojka” kinevezésével lett miniszterelnök, annak érdekében, hogy végrehajtsa a „trojka” hitelfeltételeit.

Ellentétben a saját beállításával, az EKB – hasonlóan az IMF-hez – végülis politikai alapon cselekszik. 2014 vége, a Sziriza győzelme óta segíti a tőke kimenekítését. A választási sikerek óta az EKB már nem fogad el görög államkötvényt a hitelek biztosítékaként. Ehelyett 2015. február közepe óta csak rövidlejáratú szükséghitelt ad. Ennek az Emergency Liquidity Assistance (ELA) hitelnek a keretét lépésről lépésre növelik meg, jelenleg ez 71,8 milliárd eurót tesz ki. Ebből a vészkeretből a görög bankok a Nemzeti Bankjukon keresztül tudnak részesedni – de jelentősen nagyobb kamatok mellett. Ezek a hitelek elhúzzák a görög államcsőd folyamatát és még nagyobb eladósodáshoz vezetnek.

Hogy Görögországban emberek válnak munkanélkülivé, éhen halnak és ismeretlen betegségekben meghalnak, senkit nem érdekel. A cinikusok így érvelhetnek: a „békés” vízbefojtás, vagy ahogyan az amerikai kínzási technikában ismert ún. vízisíelés, „waterboarding” – ezt Jannisz Varoufakisz pénzügyminiszter „pénzügyi vízisíelésnek”nevezi – még mindig jobb, mint az 1967-eshez hasonló katonai puccs. Akkor „a nyugati értékközösség”, a NATO „Prometeusz” terve alapján, katonailag győzte le Görögországban ademokráciát és helyette az ezredesek uralmát teremtette meg. Akkor ennek közvetlen kiváltó oka az volt, hogy féltek a mérsékelt baloldaliak küszöbön álló győzelmétől. De a hasonló eszközök – lásd Ukrajna példáját – a népgazdaság és a lakosság többségének nagyhatalmi kisajátítására ma is rendelkezésre állnak.

További források a cikkhez:

A cikk eredetileg a junge Welt-ben jelent meg, 2015. április 21-én. https://www.jungewelt.de/2015/04-21/002.php?sstr=Financial|Waterboarding->https://www.jungewelt.de/2015/04-21/002.php?sstr=Financial|Waterboarding]

1 Jean Pisani-Ferry: Tim Geithner and Europe’s phone number, kurzlink.de/Pisani-Ferry, letöltve: 2015.március 24-én

2 Jürgen Fitschen a »Supermacht EZB« filmben, amit Stefan Jäger és Julia Klüssendorf az ARD adón 2015. március 19-én mutatott be

3 Lásd a »Macht ohne Kontrolle – die Troika« című Harald Schumann és Arpad Bondy filmjét, amit az ARD 2015. március 3-án vetített.

Werner Rügemer

Kleinheincz Ferenc

Megosztás