Amikor François Hollande azt állítja, hogy Marine Le Pen úgy beszél, mint egy kommunista szórólap a 70-es években, akkor nagyban hozzájárul a Franciaországban uralkodó politikai zűrzavarhoz. Nemzetközi téren is ugyanezt az összevisszaságot figyelhetjük meg, amikor a legkülönfélébb, elvileg egymással minden kérdésben ütköző országok lépnek szövetségre. Ráadásul az információk gyorsuló áramlása is hozzájárul az általános kavarodáshoz. Egy ilyen káoszhangulatban vajon miként lehet elkerülni, hogy ne gubózzunk be feltételezett identitásaink kalickájába, hanem merjünk nyitni, hogy tisztán láthassunk az érdekek dzsungelében.
Több mint négy évvel az arab lázadások kitörése és a növekvő egyenlőtlenségek ellen az egész világon végigsöprő tiltakozási hullám után – amelyben a spanyol „indignados”-tól (a „Felháborodottak” mozgalmától) az „Occupy Wall Street”-ig (az igazságtalan jövedelmi és pénzügyi elosztás ellen lázadókig) számos nagy megmozdulás figyelmeztetett a bajokra – az azonnali eredmények elmaradása és a tiszta, érthető viszonyítási pontok hiánya miatt a társadalmat és a világot megváltó lelkesedés „leült”. A kiábrándultság így foglalható össze: „Mindezt a semmiért?” Régi pártok oszlanak fel vagy nevet változtatnak, egyre több szokatlan és meglepő szövetség kötődik, ami felborítja az ismert politikai kategóriákat. Oroszország felszólal a „kijevi fasiszták ellen”, miközben Szentpétervárott fogadja az európai szélsőjobb rendezvényét; Franciaország lelkes támogató nyilatkozatokat ad ki a demokrácia mellett, miközben megkettőzött erővel támogatja a szaúdi királyságot; a francia Nemzeti Front pedig köszönti az Athénban hatalomra jutott radikális baloldalt.
A médiagépezet természetesen felerősíti ezt a hangzavart, hiszen minden felgyorsult és a média már úgy sem képes mást nyújtani, mint botrányt és „intimkedést”, illetve kába együttérzést és félelmet kiváltó hírözönt. Az általános zűrzavart a szélsőjobb és a vallási fundamentalizmus is a maga javára fordítja. A „civilizációk harcában” elvileg rivális ellenfelek, de közben együtt ápolják a nosztalgikus vágyat, hogy a társadalom visszatérjen a hagyományok, a hit és az engedelmesség idealizált világába. Egy összezavarodott és egyben megkövesedett társadalmi rendet próbálnak képviselni az identitás, az anyaföld, a háború és a halottak iránti kultikus tisztelet ápolásával.
Helyenként, mint például most Görögországban, megpróbálnak kiszabadulni a szorításból, de egységes rosszindulattal és tiltással találják szembe magukat. A tét nagy, komoly érdekek sérülhetnek és az ütközet szükségképpen egyenlőtlen. Kimászni a csapdából azt követelné, hogy tisztán lássuk, mely társadalmi erőket kell mozgásba hozni, találni kell a céllal egyetértő szövetségeseket és meg kell állapítani, mely feladatok kapjanak elsőbbséget a mozgalom cselekvési tervében (1) . De a múltban a felszabadítási küzdelmek meghatározó jellemzőire – a bal és a jobb, az imperializmus, a haladás, az etnikum, a nép – igazán alkalmazhatjuk az író, Jean Paulhan megfigyelését: „Mindent elmondtunk, nem kétséges. Hacsak a szavak jelentése nem változott meg, hacsak a jelentéseket nem új szavakkal kell kifejezni.”
Franciaország jó példa erre. Amióta a Nemzeti Front lett az ország egyik meghatározó pártja, a „háromoldalú” kifejezés újra használható lett. Egy egészen apró részletet leszámítva: eredetileg (1944-1947) a kifejezés két pártra, mind a kettő alapértékének tekintette a marxizmust és egy harmadikra vonatkozott, amely balközépként határozta meg magát (2) …
A jelenlegi hármas azonban egészen máshogy áll fel és a legkülönfélébb keveredést okozza. Minden egyes résztvevő azt állítja, hogy a két másik, legalábbis hallgatólagosan, összefog ellene. Az „UMPS” – állítja az FN (Nemzeti Front, Le Pen pártja) – vagyis az UMP (Unió egy Népi Mozgalomért, Nicolas Sarkozy pártja) és a PS (Szocialista Párt, François Hollande pártja) összefognak ellenem. „FNPS” vagyis FN és PS összefogás az UMP ellen, mondja Nicolas Sarkozy. „UMPFN” vagyis UMP és FN szövetség, mondja nem is egy baloldali vezető. A köd annál is áthatolhatatlanabbnak tűnik, mivel a három állítás közül egyik sem teljesen alaptalan. „Gazdasági szempontbólFrançois Hollande ugyanazt a politikát viszi, mint Nicolas Sarkozy (3) ” ismeri el például Arnaud Montebourg volt szocialista miniszter, aki különösen éles szemmel figyeli a világot főleg tavaly augusztus óta, amikor kitették a kormányból. Az UMP és a Szocialista Párt úgy tűnik, hogy ütköznek, pedig egyik sem kérdőjelezi meg az alapvető gazdasági és pénzügyi kereteket, amelyeket az az Unió határozott meg, amelytől ma már majdnem minden függ.
A mérsékeltek nagy koalíciója, mint Németországban vagy Olaszországban, nem lenne képes tisztázni végre a helyzetet? A francia jobboldal egyik vezetője, Alain Juppé már tett egy ilyen javaslatot: „Lehet, hogy egyszer le kellene vágni a tojás két végét, hogy az ésszerűen gondolkodó emberek együtt kormányozhassanak, kihagyva egyaránt a jobb- és baloldali szélsőségeket, vagyis azokat, akik semmit sem értenek a világból (4) .” A középen álló centrista szövetséges, François Bayrou, „nem lát igazán nagy különbséget” a „két oldal mérsékelt és reformista szárnya között”, így szerinte „sem lenne gond egyetértést kialakítani az alapértékekről (5) ” – teszi hozzá.
A francia társadalom jobbra tolódik?
Mindent elmondtunk, nem kétséges… Már 1989-ben, a PS jelenlegi főtitkára, Jean-Claude Cambadélis, nyíltan kifejezte nemtetszését: „A szkepticizmus lassan megtelepedik. Lépésről lépésre, beszorítva a gazdasági kényszerek és a társadalmi kiábrándulás közé, úgy gondolom, hogy már nem leszünk képesek visszaszereznia támogatottságunkat. Az ellenfeleink vadászmezőin kell vadásznunk. S mivel ez meglehetősen visszataszító, ezért mindenki pánikba esett és a „menekül, ki merre lát” hangulat vált uralkodóvá (6) .” Huszonöt évvel később, sokkal lepusztultabb gazdasági körülmények között, mint az akkoriak (1988-ban 4,3 míg 1989-ben 4 százalékos volt a növekedési ráta) a hatalmon lévő szocialisták a neoliberális kilengéseiket és a politikai jövőkép teljes hiányát ma is a francia társadalom állítólagos jobbra tolódásával igazolják. Jean-Claude Cambadélis tavaly októberben újra így siránkozott: „A közvéleményben felülkerekedtek a hagyományosan reakciós álláspontok: az egyenlőség helyett az önazonosság (identitás), a szabadság csak a született franciákat illeti meg, de nem jár se a bevándorlóknak, se a leszármazottaiknak. Ez nagyon veszélyes (7) .” Ez főleg egy majdnem nyíltan beismert, markáns kudarc.
De meg kell-e lepődnünk ezen? A „mérsékelt” politika nem véd meg, sőt magára vonzza, mint egy villámhárító a reakciósok támadását. Már csak azért is, mert a „mérsékeltek” évtizedek óta teljesen sikertelenül próbálkoznak. Nem javasolnak semmilyen más közös jövőt, mint új és újabb vezekléseket, amelyért legfeljebb egy fél százalékos növekedés-többlet jutalom járna. Egy amerikai haladó újság igazgatója, Jim Naureckas, hasonló fejveszett menekülést tapasztal a saját országában, amióta a Tea Party mozgalom felütötte a fejét: „A közép, mint ideológia csak akkor működik és válik elfogadottá, amikor általánosan úgy ítélik meg, hogy a dolgok nagyjából jól működnek és csak kisebb módosításokra lenne szükség. A fordított esetben, amikor úgy ítélik meg, hogy komoly változásokra van szükség, akkor a közép, a „mérsékelt” messze nem a „gyakorlatias” megoldás, és mint ideológia, kudarcra van ítélve (8) .”
És mint az jól látható, a közép bukásából nem mindig a haladás kerül ki győztesen. Ezt az esetet mutatja be a jelenlegi görög helyzet: a liberál-szociális párt, a Paszok 45 százalékos támogatottsága 5 százalékra zuhant az utóbbi öt évben, miközben a Sziriza eredménye az egekbe szökött. Kevésbé látványosan ez a helyzet Spanyolországban is. De más szociáldemokrata pártok sikeresebben állnak helyt. Például Olaszországban, Matteo Renzi mást se csinál, mint a szervezetét képviseli és megfelel az olasz tőkések elvárásainak, csak a formát és a stílust váltotta fel: fiatalság, felszabadultság, Tony Blair típusú generációs összekacsintás, amikor kikel a védett és jólfizetett alkalmazottak ellen, állítólagosan a fiatalok védelmében, akiknek csak a „précarious”, a bizonytalan munkaszerződések jutnak. Az uralkodó elit mindig megpróbálja megosztani a népi osztályokat nemzetiség, vallás, generációk, életmód, kulturális szokások vagy lakhely szerint (9) . A közbeszédet ezekkel az áltémákkal töltik ki, amelyek állítólagosan új politikai azonosságokat határoznak meg és főleg semmilyen veszélyt sem jelentenek a fennálló társadalmi rendre.
A Nemzeti Front sikere ebből az ideológiai zűrzavarból táplálkozik, miközben ahhoz nagyban hozzájárul maga is, sőt még fel is nagyítja. Politikai követeléseikben keveredik az etnikai nemzetről szóló álláspont (a nemzeti preferencia ezt jelenti) – ami nagyon tetszik a jobboldali szavazóknak – és az egyébként a baloldal által képviselt szociális elvárások hirdetése. A politikai közbeszéd és a nyilvános viták állandósult témáira, a nemzeti önazonosság, az iszlám, a bevándorlás kérdéseire építik fel magukat és egy volt zöld miniszter, Cécile Duflot szerint ezekben a kérdésekben „csak egy itatóspapír választja el Nicolas Sarkozy és Marine Le Pen (10) ” véleményét egymástól. De a volt köztársasági elnök visszautasítja ezt az értékelést és egy szerinte alapvető vonásra hívja fel a figyelmet, ami ellentmond ennek: „Amikor azt mondják, hogy Marine Le Pen szélsőjobboldali, az egy tiszta hazugság. Gazdasági programja a szélsőbal gazdasági programja. (…) Ugyanazokat az intézkedéseket javasolja, így a minimálbér és a nyugdíj kérdésében, mint Jean-Luc Mélenchon” (11) . Nicolas Sarkozy egyébként a szocialistákkal is összeházasítja a Nemzeti Frontot: „A Nemzeti Frontra szavazni az első körben azt jelenti, hogy a második fordulóban a baloldal nyer. Ez az FNPS (12) .”
Mit is akarnak a Nemzeti Front választói, akikre annyira odafigyelnek a jobb- és a baloldalon is? Gyakran az egyszerű alsóbb rétegekből származnak, tömegesen hívei annak, hogy az euró helyett térjünk vissza a frankhoz (63 százalék), közülük jóval kevesebben akarják eltörölni a vagyonadót, mint a hagyományos jobboldal, az UMP szavazói (29 szemben 52 százalékkal), ugyanakkor sokkal többen támogatják a nyugdíjkorhatár visszaállítását 60 évre (84 szemben 49 százalékkal). Ezen túl a két szavazótábor összemosódik a bevándorlók száma drasztikus csökkentésének, illetve az egyetemen a fátyolhordás betiltásának kérdéseiben (13) .
Nos, akkor ezek után mondhatjuk-e, hogy a francia társdalom jobbra tolódik? A „zavarodottság” valószínűleg jobban leírja a kialakult helyzetet, amelyben a baloldali választók reményvesztettek, mert úgy érzik, hogy a jobboldali politika becsapta őket. Mindeközben pedig az FN-szavazóknak a fele akarja „alapvetően megreformálni a kapitalizmust” és azt javasolják, hogy „a szociális igazságosság helyreállítása jegyében vegyenek el a gazdagoktól és adjanak a szegényeknek (14) .” A történelem sok példát mutatott már arra, amikor a jogos követeléseket zsákutcába vezette a megfelelő politikai kifutási lehetőség hiánya.
A nemzetközi politikai közösség szolidaritása nem hatékony
A nemzetközi politika sem teszi érthetőbbé a világot. Főleg azok számára nem, akik még mindig azt hiszik, hogy a szép elvek – demokrácia, szolidaritás, emberi jogok, antiimperializmus – irányítják a diplomáciát, miközben jobban, mint valaha, az államérdek a meghatározó erő. Így volt ez még a hidegháború idején is, amikor a szocialista Lengyelország szenet adott el Franco Spanyolországának, miközben ezzel segítette a szélsőjobboldali diktátort, hogy legyőzze a sztrájkoló asztúriai bányászokat. És Mao Ce-tung Kínája kiváló kapcsolatokat tartott fenn egy sor Amerika-barát zsarnokkal. És fordítva, amikor a Szovjetunió megszállta Afganisztánt, a helyi dzsihádistákat a Fehér Ház fegyverezte fel, amiről érzelmes fotóriportok jelentek meg a Le Figaro Magazine-ban…
A világ még zavarosabb lett, mint azelőtt, csak azért, mert az USA Iránt támogatja Irakban, de szembeszáll vele Jemenben és tárgyal vele Svájcban? Vagy azért, mert a Vietnámi Szocialista Köztársaság az amerikai hadiflottára számít, hogy kordában tartsa a Kínai Népköztársaság hegemónia-törekvéseit? Igazából az államok, hol egy túl erős támogató szorításából próbálnak kiszabadulni, hol egy ellenfél támadását próbálják kivédeni és ehhez alakítanak ki akár furcsa szövetségeket is. Amikor a görög miniszterelnöknek azt vetik a szemére, hogy a nem túl progresszív politikát folytató Oroszországgal vagy Kínával keres partnerséget, csak azért, hogy kibújjon az Európai Unió pénzügyi szorításából, az egy erkölcsi alapú érvelés. Ez alapján tehetetlenségre ítélnénk minden olyan országot, amelynek üdvözülése a nemzetközi politikai közösség szolidaritásától függne, hiszen az nem túl hatékony manapság.
Évtizedeken keresztül azok az országok, amelyek elszánták magukat az antiimperialista harcra, elnéző és bátorító támogatásra számíthattak a baloldali aktivisták körében, annál is inkább, mivel a lázadó országok társadalmi berendezkedése elütött az amerikai rendszertől és belecsípett a multinacionális cégekbe is. Ez mára ritka esetté vált, hiszen szinte nincs a világnak olyan területe, amely kiszabadult volna a kapitalizmus nyomása alól. Jobb tehát két lábbal állni a földön… Vagyis támogatni a hegemónia elleni ellenállást ott, ahol az képes megnyitni a nemzetközi színteret és növelni a disszidensek mozgásterét. Meg kell érteni, hogy azoknak az államoknak a támogatása, amelyek szembeszállnak a nagyhatalmak nyomásával, nem vonja magával, hogy támogatnunk kell vagy meg kell bocsátanunk egyéb politikai vagy társadalmi döntéseiket. Az automatikus szolidaritás és a teljes ellenállás ideje már a múlté. Kényelmes volt, de elmúlt.
„Elegük van az osztályokból és az osztályok harcából? Akkor a tömeggel, a szétesett tömeggel fognak szembetalálkozni. Elegük van a népekből? Akkor a falkával és a törzsekkel fognak szembetalálkozni”– figyelmeztet Daniel Bensaïd marxista filozófus (15) . Azokban az országokban, ahol a politika hosszú ideig a szekuláris vallás szerepét vette át – szertartásokkal, liturgiával és titokzatosságokkal – az ebből fakadó lepusztulás (a választások összeszűkülése, marketingfogások bevetése, korrupció, személyi kötődések az állami és a nagyvállalati vezetők körében) elkerülhetetlenül vezetett el a más irányú hitvilág felé. Ugyanakkor a vallásos hit és a nemzet etnikai felfogása között közös pont a világ értelmezésének egy nagyon egyszerű olvasata, olyan, amely nem valószínű, hogy félévente megváltozik. De ha elfogadjuk, hogy a vallási és a kulturális hovatartozás adja egy minden más igazodási ponttól megfosztott társadalom értelmezési kódját, az azt jelenti, nehéz (ha nem lehetetlen) a legtöbb politikai szövetség és a társadalmi összefogás.
Ebben a játékban a társadalom legreakciósabb csoportjai fognak nyerni: az a nyugati jobboldal, amely az Öreg Kontinens keresztény értékeire hivatkozva, esetleg az általa hosszú évtizedekig elvetett szekularizáció követelése nevében indít harcot a kisebbségben lévő iszlám ellen; azok a muzulmán fundamentalisták, akik a gyarmatosítás sebeire hivatkozva elvetik a felvilágosodás haladó értékeit. Európában egy ilyen ütközet kimenetele nem kétséges; csak egy olyan elvarázsolt regényíró, mint Michel Houellebecq képes azt hinni, hogy ez végződhetne az iszlamisták győzelmével.
Vajon miért kapott mára már teret ez a vallási vagy etnikai identitásra épülő ideológia? Azért, mert a radikális baloldal híveinek egy jelentős része végzetesen elkeseredett, és mert az egyetemi csoportjaik politikailag és társadalmilag is elszigetelődtek? Egy, a szélsőbaloldali értelmiségiek lapjában adott interjúban Houria Bouteldja asszony, a Köztársaság Bennszülöttjei Pártjának (16) szóvivője, a vegyes házasságok kapcsán a következőket javasolta: „…a kérdést a betéréssel kell megoldani”… „A gyarmatosítás vége el kell hozza, magyarázza, először is azt, hogy szeressenek minket, elfogadjanak, házasodjanak össze egy muzulmánnal, egy feketével. Tudom, hogy ez úgy hangzik, mint egy meghátrálás. De nem, ez egy óriási előrelépés.” Lehet, de egy olyan lépés, ami a lakosság állandó faji vagy vallási csoportokra szakadását jelenti és a „civilizációk harcát” jelenti.
Gazdasági demokrácia, politikai szuverenitás
A Le Figaro napilap megkérdezte Michel Onfray írót, mit gondol „mit kell ma mondani egy 20 éves fiatalnak”, aki ezt válaszolta: „A hajó süllyed, maradjatok elegánsak. Emelt fővel halljatok meg.” Pedig vannak más lehetőségek is, kevésbé cinikusak vagy kevésbé reménytelenek. El kell kezdeni a harcot – az egyébként elválaszthatatlan – gazdasági demokráciáért és a politikai szuverenitásért. A kilátások bizonytalanok, hiszen túl sok téma, amelyekre nem sok ráhatásunk van, vonja el a figyelmünket. De tenni valamit Görögország sorsának javulása érdekében, visszavezet minket ezekhez az alapkérdésekhez.
Gazdasági demokrácia? Először is korlátok közé kell szorítani, majd véget kell vetni a tőke zsarolási képességének, amellyel sakkban tartja a társadalmat (17) .
Ez a terv hosszú ideig a baloldalhoz kötődő terv volt még akkor is, ha a Felszabaduláskor egy olyan centrista párt, mint a Köztársasági Népi Mozgalom is, állást foglalt a „kapitalizmus ellen, amely a gazdasági döntések jogát kizárólag a tőketulajdonosok részére tartja fenn és amely az emberek közötti kapcsolatokat a tőke felsőbbrendűsége alapján szervezi meg (18) .”
Politikai szuverenitás? Ez az a közjó, amit az Európai Unió felrobbantani készül Görögországgal kapcsolatban. Nemrégiben Nicolas Sarkozy azon lelkendezett, hogy Alexis Ciprász, ahogy megválasztották, „máris visszavett a választási ígéreteiből” és „térdre borult (19) ”. Névtelenül bár, de az Eurózóna hivatalnokai ugyanilyen finoman fejezik ki magukat. Azt követelik, hogy a görög miniszterelnök álljon át és változtassa meg a politikáját, ha el akarja kerülni, hogy országát pénzügyileg megfojtsák. „Ez a kormány nem maradhat életben” jelentette ki az egyikük (20) . Pedig, hacsak nem fordulnak egy puccshoz, akkor ez a döntés ma még a görög nép kezében van. Tehát akik elveszettnek érzik magukat ebben az irányt vesztett világban, azoknak itt van egy olyan harc, amely egyszerű, igazságos, egyetemes és testvéries. Annál is kevésbé kell azt hinni már előre, hogy ez nem nyerhető meg, mert ha egyre többen megértik, hogy ez majdnem minden más hasonló harcnak a lényege, akkor esélyes egy pozitív eredmény.
