A porosz nemesi nagybirtok után az erőszakos kollektivizálás és az óriás termelőszövetkezetek működtetése, majd a posztszocialista mezőgazdasági átmenet után a nagybefektetők kártékony nyomulása… Dióhéjban ennyi a keletnémet agrárium története. Ma a keletnémet mezőgazdaság iránt újra felébredt az érdeklődés, de gyakran az ágazattól idegen és külföldi nagybefektetők vásárolnak fel komplett gazdaságokat − és ezzel együtt több ezer hektár termőföldet. Ennek a helyzetnek paradox módon kedvez a kommunista hatalomtól örökölt birtokszerkezet.
Stefan Palme egy bio-gabonatermelő üzemet vezet Berlintől nyolcvan kilométerre. Az ötvenes éveiben járó férfi a képernyőn egy mezőgazdasági földeket megjelenítő színes térképet mutat. A birtok központi épületét a XVII. századi junkerek, a régi porosz nemesi nagybirtokosok építették. Ma ezen a birtokon ezerszáz hektáron termelnek búzát, rozst, tönkölyt, árpát és zabot. A férfi a térképen színes sokszögeket, parcellákat mutat: „a vörös színűek Brandenburg tartományé, a rózsaszínűek az egyházé” − magyarázza. Azután a legnagyobb felületekre mutat: „Ezek a földek itt a Steinhoffé, azok pedig ott a Thomas Philippsé.”
A Steinhoff egy nagy német bútorgyártó cég, része egy nemzetközi holdingnak, amelynek székhelye Dél-Afrikában van. A Thomas Philipps pedig egy outlet-üzletlánc. Ilyen versenytársakkal szemben − ha földet akar vásárolni vagy bérelni − még az olyan jelentős birtokosoknak sincs komoly súlya, mint Palme úr. „E pillanatban minden földdarabért harc folyik. Ez valóságos vadnyugat!”− panaszkodik a bajor férfi, aki 1996 óta telepedett meg a régióban.
Kevéssel az 1989-es újraegyesítés után a keletnémet mezőgazdaságba gazdálkodói múlt nélküli, de pénzes befektetők érkeztek. Egy hulladékgazdálkodással foglalkozó ipari birodalom (Remondis) tulajdonosa így vásárolt fel 1994-ben többet is a négyszázhatvanöt állami gazdaságból, amelyek a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) idején közvetlen állami kezelésben voltak. Ezek az „össznépi tulajdonban levő” farmok a megművelt területeknek kevesebb, mint egytizedét tették ki. Az NDK mezőgazdasága inkább a mezőgazdasági termelőszövetkezeteken alapult, ahol a föld és a gépek közös tulajdonban voltak. 1945-ben a szovjetek kisajátították és államosították a száz hektárnál nagyobb birtokokat, 1960-ra befejeződött erőszakos kollektivizálás is, és úgy háromezer-nyolcszáz szövetkezet alakult meg. Ezek több mint háromnegyede 1990 után új jogi formában, de fennmaradt és folytatta tevékenységét (1) . Ezek állnak most a figyelem középpontjában…
Új befektetők méregetik az ország keleti részét
A földek felvásárlásának módja és mértéke 2007-től kezdve, a gabonaárak emelkedése és a Wall Street összeomlása óta, megváltozott. Wolfgang Krüger, a legnagyobb német mezőgazdasági termelőket képviselő csoport, a Deutscher Bauernverband (DBV) osztályvezetője szerint: „A pénzügyi válság új szereplőket vonzott ide. Azt mondják, hogy a mezőgazdasági területekbe való beruházás biztos üzlet, még ha a hozama mérsékelt is”. A nyugatnémet befektetők között van a Steinhoff bútorgyártó, és a Lindhorst is. (Utóbbi egy ingatlanokra és öregotthonokra szakosodott cégcsoport.) A legnagyobb mezőgazdasági nagybefektető a KTG Agrar, amely 2007-ben lépett a tőzsdére. A társasságnak ma Németország keleti részén harmincötezer hektár föld és harminc gazdaság van a birtokában. Ez a szám folyamatosan növekszik. A KTG más befektetők nevében működik Romániában és Litvániában, Oroszországban pedig egy német húsipari vállat számára termel takarmányt. Ezek a társaságok csak a leggazdaságosabb termékek iránt érdeklődnek: gabonát, repcét és biogázt termelnek, amelyeket szabályozott árak szubvencionálnak.
A Rajnán túl ezeket a cégeket erősen bírálják, így roppant diszkréten viselkednek. A Steinhoff és a Lindhorst egyáltalán nem nyilatkozik a sajtónak, a KTG pedig a public relation ügynökségéhez irányítja az érdeklődőket. A közepes méretű Agro Energy beszédesebbnek látszik. A 2008-ban alapított hamburgi cég úgy mutatja be részvényeseinek a keletnémet mezőgazdasági befektetéseket, mint amelyek különösen ellenállnak az inflációs kockázatoknak, egyúttal hasznot is hajtanak. Az első 34 millió eurós alapgyűjtésnek köszönhetően a társaság megvásárolt két, összesen több mint négyezer hektáros gazdaságot, amelyet 2011-ben átlagosan 13,5 százalékos haszonnal adott el. Az Agro Energy most megpróbál összegyűjteni 120-150 millió euró tőkét, hogy további húszezer hektár földet szerezzen.
Eközben egész sor új befektető méregeti az ország keleti részét: egy logisztikai társaság vezetősége, egy szemüvegeket áruló kiskereskedelmi lánc tulajdonosa, egy pénzügyi vállalkozás korábbi menedzsere, egy volt nyomdaigazgató, de még az a cukortermelő is. Utóbbinak többezer hektárnyi földje van Szászországban, Moldáviában, Lengyelországban és Chilében is. „A nagyfelvásárlók nem közvetlenül a földet vásárolják meg, hanem vállalkozásokat vesznek, mellyel ellenőrzésük alá vonhatják a földterületeket” − magyarázza M. Andreas Tietz, egy e tárgyban megjelent munka társszerzője (2) . A német törvény ugyanis kizárólag mezőgazdasági termelőknek engedi meg a földek eladását, ugyanakkor nem tiltja senkinek, hogy működő gazdaságokat vásároljanak. A befektetők felismerték, hogy a gazdaságok megvétele a földek megszerzését is jelenti. A KTG és mások így szereztek óriási farmokat, melyekben a korábbi gazdákat egyszerű alkalmazottként foglalkoztatják.
A keleti tartományokban a földek háromnegyed részét haszonbérleti formában művelik (3) . A tulajdonosok többnyire magánszemélyek, korábbi szövetkezeti tagok, vagy olyan emigránsok, akik a rezsim bukása után kárpótlásként jutottak parcellákhoz. Németország keleti régióiban a legnagyobb földbirtokosok egyike az egyház. Az NDK idején ugyanis a hatalom formálisan nem vitatta el az egyház földtulajdonát, a földhivatali nyilvántartásban a tulajdonuk megmaradt, ám a papság nem művelhette, bérbe sem adhatta a földjeit. Az egyház jelenleg sem adja el a földjeit.
A keletnémet mezőgazdasági befektetések iránti szenvedély több okra vezethető vissza. Egyrészt a földárakra, (2007-es adat szerint negyede a nyugat-németországi áraknak), másrészt az egykori NDK birtokszerkezetére. Keleten az átlagos birtoknagyság több mint kétszázharminc hektár, jóval nagyobb mint Nyugaton, (átlagosan negyvenkilenc hektár) vagy mint Franciaországban (ötvenöt hektár). Sok közülük eléri vagy meghaladja az ezer hektárt, főleg azok, amelyek közvetlen utódai a korábbi mezőgazdasági termelőszövetkezeteknek. „A kollektivizálás idején a földeket egyesítették, hogy nagy egységek jöjjenek létre” - magyarázza Arnd Bauerkämper történész, a Berlini Szabad Egyetem professzora. „A német helyzet igencsak sajátos: az egyesítés egyúttal az Európai Unióba való bekerülést is jelentette. Ez pedig kedvezett az egykori NDK birtokszerkezet fennmaradásának”. Furcsa történelmi helyzet, de a valamikori kollektivizálás most a nagy magántársaságok kezére játszik.
Wolfgang Krüger szerint ezek a nagybefektetők összesen talán százezer hektárt képviselnek. „Ez kevesebb, mint 2 százaléka a keleti régiók öt és fél millió hektárnyi mezőgazdasági területének.”- állítja Krüger úr, aki maga is mezőgazdasági szövetkezeti tagok gyermeke.A tulajdonosi koncentráció azonban felgyorsult az utóbbi években, és bizonyos régiókban eléri a 10-25 százalékot is − legalábbis a jó minőségű földek esetében. „Ez maga a neofeudalizmus” − állítja Helmut Klüter, a Greifswaldi Egyetem régióföldrajz professzora. „A nemesi birtokrendszer idején a legnagyobb földek területe ritkán érte el a négyszáz hektárt. Nem ezreket, mint manapság. És ezeket a gigászi vállalkozásokat támogatja az Unió közös agrárpolitikája!” A KTG Agrar például saját bevallása szerint évente 6 millió euró közösségi támogatáshoz jut. Ugyanez alatt az idő alatt Mecklenburg-Nyugat Pomeránia, Szászország, Brandenburg német termelői a földárak robbanásától szenvednek. 2007 óta a keleti régiókban kétszeresére, 1990 óta pedig a háromszorosára nőttek a földárak (4) .
„A Lindhorst innen délkeletre telepedett meg, a KTG a szomszéd faluban vett egy gazdaságot” − mondja Holger Lampe. Az 56 éves férfi egy mezőgazdasági szövetkezetet irányít a lengyel határ közelében. Ő és a szervezet tizenkét tagja kétszáz tehenet tartanak ezernégyszáz hektáron, amelynek több mint a fele bérelt föld. „Ez itt valaha egy junker nagybirtoka volt” – mutatja a gazda, aki 1987 óta irányítja a szövetkezetet. Mint fiatal agrármérnök érkezett ide, átélte a Fal leomlását, az egyesítést, a piacgazdaságba való átmenetet, majd belemártózott a közös agrárpolitika „hideg vizes medencéjébe”, és azóta sem találja a vezérfonalat. Ma az új befektetők érkezésével kell szembesülnie, és az elérhetetlen földárakkal: „Az 1990-es években 1000 euróért vettünk egy hektárt. Ma ez 10-12 ezer euróba kerülne, ami nekünk túl drága.”
A húsz éve olcsó áron szerzett földeket a BVVG-től (Bodenverwertungs- und -verwaltungs GmbH (5) ), a gazdálkodásért és működtetéséért felelős köztestülettől vették meg. A társaság feladata 1992 óta a keletnémet állam tulajdonát képező négymillió hektár mezőgazdasági föld és erdő privatizálása, amelyből több mint hétszázezer hektárt adott el nem kevesebb mint 6 milliárd euróért. És ez még nem minden…
„A BVVG maradt Keleten a legnagyobb földtulajdonos, de az általa alkalmazott árak ma már nem védhetők” − fogalmaz kritikusan Udo Folgart, egy mezőgazdasági csoportosulás elnöke, a brandenburgi tartományi parlament választott képviselője. Folgart úr maga is egy keleti gazdaság igazgatója az 1980-as évek óta. Hosszú évekig a BVVG baráti áron adott el földeket olyan cégeknek mint az övé, vagyis a megmaradt keletnémet szövetkezeteknek. Ez a stratégia azonban 2007-ben megváltozott: a földeket pályázatokon értékesítik, ahol a legmagasabb árakat ajánló fél nyer, ez pedig felhajtja az árakat és növeli az inflációt. A BVVG tagadja, de a saját dokumentumai is alátámasztják, hogy a parcellákat jóval az átlagos árak felett adja el.
„Evidens, hogy a BVVG emelni fogja az árakat” − állítja Ralf Behring, aki egy százhektáros családi farm tulajdonosa Brandenburgban. Ő és családja biotermelésben érdekelt, gabonát és almát termel, illetve birkákat nevel, és a fővárosba szállítja eladásra. A férfi Németország délnyugati részén nőtt fel; 1992-ben, mindössze 29 évesen költözött ide, és az újraegyesítés következtében kapta vissza nagyapja korábbi családi gazdaságát. A nagyapa 1958-ban a szocialista hatalom elől menekült el. Ma Behring úr került konfliktusba a hatalommal, a földeket kezelő állami társasággal, mert földjeinek egy része a BVVG tulajdonában van, amely minél gyorsabban, és minél magasabb áron akarja azokat eladni. „Ha a legmagasabb árat kínálóknak adják el, nem tudom megvásárolni a földeket − panaszkodik a gazda. „Tudom, hogy el fogom veszíteni a földjeimet. Utána már csak a hétvégi farm maradna meg nekünk, amit hétvégére bérbe adhatunk a városból érkező turistáknak.” A házaspár kis családi gazdasága tehát a puszta túlélésért küzd.
Till Backhaus, Mecklenburg-Nyugat-Pomeránia tartományának szociáldemokrata mezőgazdasági minisztere egy egyszerű megoldást kínál a jelenlegi helyzetre: állítsák le a privatizációt teljesen. „Meg akarjuk szerezni mérsékelt áron a tartomány megmaradt ötvenezer hektárnyi területét, ami még a BVVG kezében van. Utána kiadjuk fiatal gazdáknak például biofarmok létesítésére, de mindenképpen olyan gazdálkodás céljára, ami munkalehetőségeket teremt és értéket termel.” Backhaus maga is szövetkezeti elnök volt egykor. Ötletének jelenleg nagyon kicsi esélye van a megvalósításra.
