A június 7-én tartott törökországi parlamenti választásokon a mérsékelt iszlámista Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) elvesztette abszolút többségét, ami új helyzetet jelent, mert az AKP 2002 óta minden választást fölényesen megnyert. A vártnál gyengébb eredmény Recep Tayyip Erdogán államfő személyes kudarca is, aki tavaly azért választatta meg magát köztársasági elnöknek, hogy hatalmát bebetonozza és a ceremoniális elnöki tisztséget erős jogosítványokkal ruházza fel.
86,5 százalékos részvétellel lebonyolított politikai erőpróbán az AKP a korábbi 49 helyett csak 41 százalékot kapott. További három párt lépte még át a tízszázalékos (!) küszöböt: a balközép irányzatú Köztársasági Néppárt (CHP) 25, a szélsőjobboldali Nemzeti Akciópárt (MHP) 16,3 és a kurdbarát, baloldali Népi Demokratikus Párt (HDP) 13,1 százalékos eredménnyel. A Cumhuriyet ellenzéki napilap szerint, „a törökök megakadályozták egy olyan kormányzati rendszer létrehozását, ami szabad utat biztosított volna egy minden demokratikus és jogi kontroll nélkül működő hatalomnak”.
A választások a Népi Demokratikus Párt történelmi sikerét hozták. 2013-ban a kurdokkal kötött tűzszünet legitimálta a párt tevékenységét. A HDP a demokratikus szocializmus elkötelezettje és antikapitalista párt. Két társelnök, az emberjogi perekben országosan ismertté vált Selahattin Demirtas 42 éves ügyvéd és Figen Yüksekdag 44 éves, radikális baloldali újságírónő irányítják a szervezetet. A párt jelöltjeinek a fele nő volt és a nemzeti kisebbségek több tagja is mandátumhoz jutott. A HDP elkötelezett a környezetvédelem iránt és szolidáris a melegek mozgalmával.
A londoni The Economist szerint, az AKP kudarcának fő oka, a bizonytalan gazdasági helyzet, Erdogan egyre féktelenebb autoriter politikája és a rendszert átszövő korrupció. A növekedés 2014-ben 4-ről 3,3 százalékra csökkent, de 2009-ben a válság kezdetekor még 9 százalék volt. A török líra az év eleje óta 15 százalékot esett a dollárral szemben. A lakosságot felháborította az Ankarában 615 millió dolláros költséggel épült, mintegy ezer helyiségből álló új elnöki palota is, ami a túlzottan centralizált hatalom egyik jelképévé vált.
A párizsi Le Monde Diplomatique 2015. januári számában megjelent elemzés szerint, Törökország az utóbbi években elszigetelődött. Az AKP korábban „zéró probléma a szomszédokkal” elvet hirdette külkapcsolatokban. A helyzet azonban gyökeresen megváltozott, és az elmúlt években feszültté vált a viszony Szíriával, Iránnal, Egyiptommal, Szaúdi Arábiával, Izraellel valamint más országokkal. Kötődve az ottomán örökséghez és a szunnita iszlám gyökerekhez, az ankarai kormány „Új Törökország” programja átértékelte az ország helyét a világban. Erdogan hűséges követője, Ahmet Davutoglu volt külügyminiszter, jelenlegi kormányfő a „Stratégiai mélység” című könyvében azt írta, hogy „Törökország nem egy nemzetállam, hanem az ottomán civilizáció központja”. Davutoglu bírálta Kemál Atatürköt a modern Törökország megalapítóját is, aki „a nyugati államok biztonsági védőernyője alatt a periféria egyik részéve tette az országot.” Az ország második tisztségviselője szerint, a nyugati társadalmak „súlyos veszélyben vannak, mert hiányoznak a vezérlő utat jelentő vallási értékeik”. Továbbá, „ha Törökország identitása az iszlámon alapulna, határai kiterjedhetnének”. Erdogan korábban már javasolta, hogy a középiskolákban vezessék be az arab írást jelentő ottomán nyelv tanítását, ami Atatürk kezdeményezésére szűnt meg.
Abdullah Gül külügyminisztersége idején (2003-2007) még a prioritások közé tartoztak: az EU csatlakozási tárgyalások, a közép-ázsiai reláció, és a ciprusi kérdés rendezése. Davutoglu fő célkitűzése viszont az arab világgal való kapcsolatok erősítése. A török kormány „megértést” mutat a szunnita kötődésű Iszlám Állam iránt, és „elnézi” az Aszad-rezsim ellen harcoló Al-Nosra terrorista csoport tevékenységét az országban. Támogatja a Gázai-övezetben hatalomra került radikális Hamasz szervezetet is. Ankara nem engedélyezte, hogy a törökországi támaszpontokról felszálló amerikai repülőgépek támadják a tömeges gyilkosságokat elkövető Iszlám Állam szíriai és iraki állásait valamint utánpótlási vonalait.
Cumhuryet napilap internetes oldala nemrégiben egy videót közölt, ami a török titkosszolgálat járműveivel, a szíriai dzsihadistáknak történő fegyverszállításokat mutatta. A múlt év októberében viszont a rendfenntartó erők fegyveresen léptek fel a hazai kurdok ellen, akik az iszlám szélsőségesek által támadott Kobané szírai határváros védelmében harcoló testvéreiknek próbáltak segítséget nyújtani. A kiegyensúlyozatlan török külpolitika szorosan kötődik a nacionalista és egypárti uralomra épülő, korrupciótól terhes belpolitikához.
A török alkotmány szerint, a koalíciós tárgyalások megkezdésétől, június 16-tól számított 45 napon belül a kormánynak meg kell alakulnia vagy új választásokat kell tartani. Eszmeileg a Nemzeti Akció Párt áll legközelebb az Igazság és Fejődés Pártjához, de Devlet Bahceli elnök egyelőre elutasította a közös kormányzás lehetőségét és követelte az AKP korrupciós ügyekben érintett vezetőinek a felelősségre vonását. „Nagykoalicíós” partner a Köztársasági Néppárt lehetne, de a belügyi, igazságügyi és más tárcák megszerzése mellett, a kormányfő és a parlamenti elnök félidőben történő váltását követelik. Elvileg a három ellenzéki párt is alakíthatna kormányt, de ennek a valószínűsége minimális. Davotuglu viszont kisebbségi kormányt szeretne alakítani, amit kívülről a szélsőjobboldali Nemzeti Akciópárt, MHP támogatna. A kormánypárton belül azonban egyre erősebb törésvonalak jelentkeznek, ami további személyi változásokat is okozhat. Megfigyelők szerint lehetséges, hogy a szeptemberben esedékes pártkongresszus az AKP egyik alapítóját, az Erdogannal távolságot tartó Abdullah Gült helyezi a kormányfői tisztségbe.
Selahattin Demirtas, a Népi Demokratikus Párt társelnöke a választásokat követően kijelentette, hogy „az elnyomottak pártja vagyunk, akik igazságot és békét akarnak. Nagy győzelmet arattunk, ami a munkások, a munkanélküliek, a városiak, és a falusiak győzelme. A baloldal győzelme.”
Törökország fordulóponthoz érkezett, de csak az elkövetkező hónapok és évek eseményei fogják megmutatni, hogy lesz-e érdemi változás?
