„Két történelem van, a hazug, hivatalos, és a másik, az eltitkolt, amiből azonban kiderülnek az események igazi okai.” – ezt Honoré de Balzac állítja Az elveszett illúziókban (1) (1837-1843). A mondás később híressé vált és Balzac tényleg meg volt győződve arról, hogy a világ valóban így működik. Olyannyira, hogy létrehozza A Vörös Ló egyesületet, amelynek az volt a célja, hogy őt magát és barátait az irodalmi élet vezető posztjaira bejuttassa. A regényei mind arról árulkodnak, hogy nagyon is hitt az árnyéktevékenységekben: nemcsak azok, amelyek közvetlenül az összeesküvésekről szólnak (A homályos ügy (2) , vagy A tizenhármak története (3) ), de azok is, amelyek nagyon pontos képet adnak egy-egy társadalmi réteg működéséről.
A csodálatos Elveszett illúziók színre viszi egy nagyon ambiciózus, bölcsész fiatalember kudarcát, aki – hogy híres és gazdag legyen –, kész volt minden árulásra. Balzac úgy aposztrofálta ezt, hogy egy „valóban igaz történetet” mutat be. A csinos Lucient az utolsó pillanatban egy rejtélyes apát menti meg, aki mint Mephisto, azt ígéri neki, hogy minden vágya teljesül. Carlos Herrera (ismertebb nevén Vautrin), egy szabadult fegyenc, aki sokakat ismer, és sok titkot tud, ezen keresztül pedig képes manipulálni a sajtót, a pénzvilágot, vagyis röviden a hatalmat. Nem véletlen, hogy végül rendőrfőnök lesz belőle. A meseszerű élettörténet Eugène-François Vidocq-ot (1775-1857) idézi, aki fegyencből lett a bűnügyi rendőrség megalapítója. Ez messze nem egyszerű anekdota, hanem mély, szimbolikus jelentést hordoz. Hiszen a hatalom eredete alapkérdés szinte az egész 19. században, és mindig feltételezik a titkos erők játékát.
Kik csinálják a történelmet?
Minden a francia forradalom okozta rácsodálkozással kezdődik, amely megtörte a világ megszokott rendjét, és addig alig-alig elképzelhető új lehetőségeket nyitott meg. De ami ezután következett, az zavarba ejtette az embert: a forradalom örökségét felszámolták, a Három Dicsőséges (1830) és az 1848-as köztársaság keltette reményeket elárulták. A század folyamán, a népakaratot (vagy annak a középrétegnek az akaratát, akik azt gondolták, többé-kevésbé képviselik a népet), rendszeresen kisajátítják. De akkor végül is ki csinálja a történelmet? Ki az ura a politikának? A kollektív képzelet egy addig kevéssé használatos formában fejezi ki az ezekből a kérdésekből fakadó szorongást. A regényben (4) , különösen annak népies változatában, amely széles olvasóközönséghez szól, nem használja az irodalmi nyelvezet „nemességét”, és gyakran folytatólagos regényként jelenik meg a sajtóban. Sajátos magyarázatot ad a kérdésre: ami ilyen meglepő fordulatokra készteti az események folyását, azok a háttérben tevékenykedő összeesküvők. Mint például a szabadkőművesek, akikről jól tudott, hogy kapcsolatban állnak a forradalommal.
Az összeesküvések nagy híve, aki ragályos hatással van a korabeli közvéleményre, az Alexandre Dumas. Az Egy orvos emlékiratai (5) (1846-1852) regényciklusában Cagliostro alakját idézi fel. A Láthatatlanok társaságának vezetőjét szinte emberfeletti képességekkel ruházza fel, aki azon mesterkedik, hogy megdöntse a királyságot: „Türelmes leszek – mondogatta –, mint maga az Isten. Az én végzetemet, meg az önét ugyanúgy a tenyeremen hordozom, mint a világ sorsát.”
George Sand (Rudolstadt grófnő (6) , 1843), Eugène Sue (A bolygó zsidó (7) , 1844-1845), amelyben egy „jezsuita összeesküvésről” szól a történet, de Paul Féval, vagy még inkább Ponson du Terrail ugyanezt a tendenciát képviselik. Teljesen mindegy a szerzők politikai állásfoglalása: hogy royalisták vagy köztársaságiak. A közelmúlt történelmének eseményeit szerintük csakis illegalitásba vonult szereplők, gyakran kivételes képességű férfiak, titkos szekták vezetőinek beavatkozása mentén érthetjük meg – ez különben „a valóságban” is így történik, hiszen például a Saint-Simoniak a társadalom átalakítására szövetkeztek, egy aktív, ügyes, egyben vallásos elit vezetése alatt. A valóságban a titkos egyesületek és különféle összeesküvések tényleg léteznek, sőt virulnak ekkoriban, így például az 1820-as években a Carbonari mozgalom, amely Itália felszabadítására és egységesítésére szerveződött, vagy éppenséggel testvére, a francia Charbonnerie mozgalom, amelyben szintén a 19. század elején, a restauráció ellen szövetkeztek – amit a kimeríthetetlen Dumas (8) a Párizs mohikánjaiban (1854-55) mesélt el. De a közösség képzeletének ilyetén kikristályosodása a konspirációk befogadására teret nyújt a „köztársaság” iránti vágy megjelenítésének is, ahol az egyenlőség nevében a nép, a tömeg kap hatalmat: az álarcot viselő hatalmasok mögé már egy új arisztokráciát képzelnek el.
Létezik egy eltitkolt valóság?
Ez a többértelmű elképzelés, ahol gyakran az emberfeletti ember is szerepet kap, minden zavaros történelmi időszakban feléled, különösen, amikor az uralkodó rend veszélybe kerül – vagy veszélyessé válik. Így a két háború között, a régi nagy birodalmak megszűnése (az oszmán és az osztrák-magyar birodalom), az elképesztő októberi forradalom, majd a fasizmus és a nácizmus megerősödése idején rengeteg sikeres kémtörténet jelenik meg, amelyekben a felforgatók, a manipulált vagy manipuláló egyének, illetve csoportok játsszák a főszerepet. A népi irodalom, és az akkoriban születő film azt jelenítik, hogy az emberek többsége erősen gyanakszik, miszerint a demokrácia hátterében létezik egy eltitkolt valóság.
A reakciós szerzők vagy a baloldali érzékenységű szerzők által bemutatott valóság erősen különböző. Hogy Nagy-Britanniánál maradjunk, sok Agatha Christie-regény a nép rendíthetetlen megvetéséről tanúskodik. A Nagy Négyesben (9) (1927) például négy rendkívül intelligens férfi szövetkezik, hogy uralkodjanak a világban: „Az általános lázadozás, a munkások zavargásai (…), vannak emberek (…) akik azt mondják, e mögött olyan erő áll, amely semmi mást nem akar, mint hogy a civilizációnk darabokra hulljon.”. Végül a négyes ármányait egy náluk is ragyogóbb intelligencia, Hercule Poirot győzi le, nem pedig a kormányerők.
Graham Greene regényeinek gyakran készült filmváltozata is. A történetei így a Merénylet (10) (1936) vagy még inkább a csodálatos bajkeverő Eric Ambler (Sötét határ (11) , 1936; Sírfelirat egy kémnek (12) , 1938) (13) , olyan történeteket találnak ki, amelyekben az előzőekkel szemben a rend őrei esküsznek össze – egy olyan eltorzult korrupt rend képviselői, amelyben a nyíltan meghirdetett elvekkel szemben egészen más érdekek érvényesülnek, és amely a vörös veszedelemmel szemben a szélső jobboldalt támogatja. Ezekben a történetekben a hős már egy hétköznapi ember, aki belekeveredik egy hazug történetbe, és próbálja kibogozni, mi miért is történik. Az összeesküvés itt felfedi az alapvetően eltorzult demokrácia valós döntéseinek a mozgatórugóit, és amelyről Aldous Huxley (1932) a Szép új világban (14) egy különösen lehangoló változatot mutat be.
A kémregények megjelenése az ártatlanság korának végét jelzik. A demokrácia egy illúzión alapul: csak a naivak hihetnek benne, azok, akik nem veszik észre, hogy a valódi főszereplők a tömeg fölött léteznek, vagy azok, akik elhiszik, hogy a nyíltan hirdetett értékrend képes semlegesíteni az emancipáció (politika) és az uralkodás (társadalom) között feszülő ellenmondást. A Hirosima utáni évek, a hidegháború, a mccarthyzmus, és a gyarmati függetlenségi háborúk meghosszabbítják az illúzió korát, és közben felerősítik a cinizmust és az elitizmust: Jean Bruce OSS117 sorozata (1949), James Bond (1953) és más S.A.S. (1965) krimik hősei mind jó helyre született, kiemelkedő képességekkel megáldott szakemberek, mint ahogy a valóságos politika is szakértők dolgává vált – ezek motorja az árulás, a kettős játék és a gyilkosság (15) . Az igazságot sosem jó feltárni az egyszerű lelkek előtt: a szabad világban és a másikban (mindegy, milyen formát ölt) végül is mindenütt manipulálnak és gyilkolnak. Az eszmények elhalványultak.
Meg kell mondani, az egész korszak elég zavaros: a fiatal, elegáns, a brit titkosszolgálatnál tevékenykedő „cambridge-i kémek”, akik igazából a Szovjetuniónak dolgoznak, a Watergate botrány, a meglehetősen rejtélyes Kennedy-gyilkosság és akkor még semmit sem szóltunk a sztálini perekről, szinte lehetetlen a világot kettős, a jó-rossz, a demokrácia-totalitárius rendszer, stb felosztásaként látni. John Le Carré szürke, melankolikus kémje, aki idegenkedik minden bizonyosságtól (Ébresztő a halottaknak (16) , 1961) épp ezt a világot meséli el nekünk, miközben jóval korábban, 1948-ban George Orwell 1984-ében az állami összeesküvést úgy írja le, ahogy hihetetlen módon a jövőben megvalósult.
Megszületett a sci-fi, az igazság végképp elveszett
Lett légyen bármilyen téma, nukleáris energia, űrhódítás, pszichedelikus anyagok – a tudomány a hétköznapi észlelést támadja. Ugyanezekben az évtizedekben, az 1950-70-es években jelenik meg a science-fiction, mint az a forma, amely képes megjeleníteni a modern világunkra jellemző összeesküvési lehetőségeket. Nem azt mutatja meg, több-kevesebb kritikai felhanggal, ahogy a mezei állampolgárokat távol tartják a politikától, hanem kétségesnek mutatja még azt is, hogy hihessünk egy igazság létezésében. Megszámlálhatatlan film készült, amelyekben földönkívüliek özönlik el a Földet (17) , aztán egy amerikai tévésorozatban, a Támadásban (18) (1967-1968) hirtelen azt mutatják, hogy az idegen bolygóról érkező földönkívüliek már gyarmatosítani akarják bolygónkat, s hogy az egyetlen emberi lényt, aki ezt megértette, bolondnak tartják.
Ugyanazokban az években, a felülmúlhatatlan, brit The Prisoner sorozatban pedig egy volt kém, egy kedves kis faluban hátramaradva, a memóriáját és identitását ért technikai-vegyi támadások ellen harcol. Megvédeni emberi lényünket az elembertelenedéstől: ekkoriban, amikor az ellen-kultúra és a lázadás berobban az életünkbe, az összeesküvésnek már nem politikai, hanem filozófiai tétje lesz.
Húsz évvel később az összes téma még erőteljesebben jelenik meg, és meglepően divatossá válik. Ha a sikerüket vesszük figyelembe, akkor kettő kiválik a masszából, azt mutatva, hogy különösen megfelelnek a korszakot jellemző aggodalmakra: a filozófiai gondolatokra és arra a hipotézisre, miszerint a világ urai egy szektát alkotnak. Akkoriban a következő problémával kellett szembenézni: „nehéz összeegyeztetni a konkrétan tapasztaltakat a globalizált tőke racionálisnak elfogadott felfogásával (19) ”, amely (mármint a globalizált tőke) az adatáramlás, az anyagi bázisát vesztette pénzforgalom és a magát szinte önállósító globális információs hálózat csapdájába esett volna.
Ez Philip K. Dick sci-fi író sikerének korszaka, aki már a Kizökkent időben (20) , 1959-ben ezt írta: „A világ, amit megtapasztalunk, nem a valós világ, hanem valami más, egy fél-igazság, nota bene beetetés.” A külvilág már nem megbízható, de ráadásul a belső világunkban is kételkedünk. A K. Dick könyveiből vett adaptációk vagy a történeteinek hatására készült filmek elöntik a képernyőket mindenütt: a Szárnyas fejvadász (21) (1982), Az emlékmás (22) (1990), Különvélemény (23) (2002), A felejtés bére (24) (2003), stb.
A K Dick-féle „összeesküvések világát” David Cronenberg az Életjáték (25) (1999) című filmje mellett – ahol egy videó játék szintén a földönkívüliek életveszélyes beavatkozását vizionálja – a Wachowski testvérek Matrix (1999) filmje mutatja talán legjobban be. Az emberi lények többségének fogalma sincs arról, hogy egy virtuális világban élnek; csak néhány lázadozó ismeri az igazságot, a valódi világ elpusztult, s a „gépek” vették át az uralmat. De senki sem tudhatja, hogy egy másik „program” viszont az „igazságot” tárja-e fel. Lehet, hogy mindenütt minden csak egy „hipotézis”. Mint azt Alain Badiou (26) mondja, ez a film már Platon eljövetelét készíti elő…
Az Illuminati és társai
A metafizikus kétségekkel párhuzamosan újra kibontakoznak az államok erőtlensége miatt megélt érzéseket megjelenítve azok a történetek, amelyek szerint a valódi hatalom illegalitásban marad, rejtve az állampolgárok elöl, mégpedig néhány kiválasztott személy kezében összpontosulva, s ez az Illuminati. Különös, hogy a 19. században népszerű Megvilágosodottak újra felbukkannak: egy ezoterikus szervezet, amely a háttérből igazgatja a világot. De a Megvilágosodottak általában a világ javára, az emberiség fejlődése érdekében tevékenykedtek, míg mai párjuk, az Illuminati-k rosszindulatúak, mert csak a teljes uralmat akarják, a New World Order-t a saját javukra. Mint azt egyes rapperek megfogalmazzák, mindenütt ott vannak a hatalom árnyékában: „Obama csak az Új Világrend bábja” (ahogy ezt Professor Griff, vagy a Public Enemy énekli). Úgy tartják, mind részei a titkos csoportoknak John Kerry, George Bush, Tony Blair, Elisabeth” (Rockin’ Squat). Vagy ahogy Keny Arkana francia előadó rappeli világgá: „Képzeld el, hogyan hazudnak nekünk századok és századok óta/ Néhány, felettünk álló csoport ismeri a receptet/ Az élet titkát, de nem azt, amit nekünk mesélnek”.
Az Illuminati-féle őrület, és a vele párhuzamosan felbukkant Fantasy, a Dan Brown – Da Vinci-kód (27) (2003) és főleg Angyalok és Démonok (28) (2000) féle összeesküvések sikereinek hullámain eveznek. Bár bekerültek a dalokba, sőt a videó játékokba is (Grand Theft Auto), de igazi terepük a szociális háló, ahol lebuktatják a „beavatottakat”, akiket bizonyos jelek árulnak el: a háromszög, vagy például egy szarvas-patás sátáni, mai nevén metál villás köszöntés… Tiszta értelmezési őrület ez, ahol keveredik a dollár, a nép, Bilderberg, és sok más minden, gyakran érintőlegesen az antiszemitizmus is.
Ha rákeresünk az „Illuminati”-ra 491 000 találatot kapunk a Google francia nyelvű oldalán (összehasonlításul a „görög adósságra” keresve csak 281 000 találat van). Az ezoterikus könyvek eladása 2013-ban 50 százalékkal nőtt (a Kiadók Szakszervezetének adatai szerint). Dan Brown gyengécske regényeit 200 millió példányban adták el, na, mindez nem tölti el az ember szívét örömmel. Pedig nem lehetetlen felismerni, hogy ez a megfejtési őrület, akármilyen leegyszerűsített is, mind visszavezethető arra, hogy meg kellene találni az igazságot, s a valódi értelmét mai bolond világunknak, és helyreállítani azt a századokon átívelő életfilozófiát, amely értelmet ad a számunkra ismert eseményeknek.
Ez a frenetikus keresés elvezethet minket a bűnbakokhoz, vagy talán ahhoz is, hogy tiltakozzunk, amikor a közösség vagyonát néhányan maguknak sajátítják ki…
