Pénzügyi válság, széles körű elszegényedés és a politikusok teljes hiteltelensége: mindez a baloldal újjáéledéséhez kellett volna vezessen egész Európában, de nem ez történik. Sőt, mindenütt stagnál a baloldal befolyása. Ezért fordulnak sokan reményt keltően Spanyolország felé, ahol a Podemos újított a pártstratégián. Elképzeléseiket a főtitkár mutatja be az alábbi cikkben.
Berlin Athénnel szembeni viselkedése a tárgyalásokon engem nem lepett meg. Még ha Görögország egy gyenge állam is, Ciprasz kormánya megkérdőjelezte a német hegemónia alapján álló Európai Unió működési módját: a provokáció mértéke tehát nem állt arányban az ország méretével. Egyébként a Podemos mostantól, mint fontos politikai tényező jelenik meg az eurozóna negyedik legnagyobb gazdaságában. Görög barátaink azt mondták nekünk: a mi jó eredményeink a közvélemény-kutatásokban nem jelentenek szükségképpen jó hírt számukra. Ellenfeleink attól félnek, hogy a Syriza minden győzelme stimulálja a mi eredményeinket, hogy az majd oxigénnel lát el bennünket. Céljuk tehát nem csupán a görög kormány kudarcának előidézése; egyúttal arról is szó van, hogy más fenyegetések előtt – mint amit mi is jelentünk a számukra – eltorlaszolják az utat. Nyomás alá helyezni a Syrizát annyi, mint ugyanezt tenni a Podemos-szal, megmutatni, hogy nincs alternatíva. „A Podemos-ra akartok szavazni ? Nézzétek meg, mi történik Görögországban!” – ez az ismételgetett refrén, amelyet jelenleg a spanyoloknak mondanak.
A mi nézőpontunkból Alekszisz Ciprasz nagyon ügyesnek bizonyult (1) : sikerült megmutatnia egy elszigetelt Németország képét, melynek az érdekei nem szükségszerűen esnek egybe Európa többi részének az érdekével, beleértve a külpolitikát is. Ezt próbálta bebizonyítaniFranciaországnak és Olaszországnak (de a kelet-európai országoknak is), váltakozó sikerrel. Ezért tehát nem lep meg, hogy Németország is annyira keményen viselkedett a tárgyalásokon.
A Syriza és a Podemos stratégiája
Görög barátaink egy, a miénkhez hasonló stratégiát dolgoztak ki, egy tőlünk nagyon különböző helyzetben. Először is, újjá kell építeniük a kormányzati intézmények legitimitását, amelyet azelőtt módszeresen aláaknáztak és leromboltak. Ez egy adóreformmal párosul, amely rugalmasságot ad az államnak, főleg közpolitikai kérdésekben, hogy újjáépítse a társadalmi hálózatokat, és a megszorítások által tönkretett kapcsolatokat. Külső vonatkozásokban arról van szó, hogy ellentmondásokat akar létrehozni az Euro-csoport hegemón magján belül. Ez – főleg kezdetben – félénk bírálatokhoz vezetett, miszerint Németország hogyan is kezelte az európai válságot. Nincs kétség afelől, hogy a cél az volt, keletkezzenek repedések a domináns konszenzuson.
A mi stratégiánk különbözik ettől, először is azért, mert Spanyolország az eurozóna bruttó termelésének 13 százalékát adja, szemben Görögország 3-4 százalékával. Tudatában vagyunk tehát annak, hogy sokkal nagyobb manőverezési lehetőségünk van. Természetesen mi is meg akarjuk változtatni az unió költségvetési szerződéseit, hogy növeljük a közkiadások arányát, és fejleszthessük a beruházásokat, illetve a szociálpolitikát (nevezetesen a nyugdíjakat), de elejét akarjuk venni a fizetések csökkenésének is, ami devalválja a fogyasztást. Ha sikerül elérni ezeket a reformokat, és csakis akkor, felvethetjük az adósságproblémát európai szinten is egy átstrukturálás keretében, amelynek például az a célja, hogy az adósságtörlesztést összekapcsoljuk a gazdasági növekedéssel. Csak egy jelenleg nem létező európai szintű stratégia – teszi lehetővé, hogy egy másfajta paradigmát képzeljünk el, mint a megszorító politikáét.
Mindenesetre ez a megközelítés ellentmondásokat hoz felszínre ellenfeleinknél, nevezetesen a szociáldemokrata erők soraiban. Tudatában vagyunk annak a hatalmas ellenállásnak, amit a spanyol államapparátus jelent, sőt az Euro-csoport is; mégis, ha egy olyan kis és gyenge országnak, mint Görögország, sikerült ekkora instabilitási tényezővé válnia az eurozónában, akkor a mi lehetőségünk legalább ilyen nagy, hogy felszínre hozzuk ezeket az ellentmondásokat a szociáldemokrata erők soraiban. Világossá kell tennünk, hogy az európai építkezés terve nem egyeztethető össze a megszorító politikával, és ez új politikai teret nyit meg a gazdasági kérdésekkel kapcsolatban.
A Spanyol Szocialista Munkáspárttal (PSOE) való egyezmény lehetőségéről
Ez mindenekelőtt stratégiai probléma számunkra, mert a fő célunk, amit mindig is deklaráltunk, a novemberi általános választások. Mindenféle döntést, minden helyzetet annak fényében kell elemezni, hogy ezek milyen eredményt hoznak majd a számunkra. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, hogy az emberek régóta áhítoznak a változásra, s nekünk meg kell felelnünk ezeknek az elvárásoknak.
Itt van tehát a választási eredmények kérdése, de az is, milyen képességünk van arra, hogy más politikai erőkre is nyomást gyakoroljunk. Amikor azt kérdezik tőlünk, kötnénk-e megállapodást a szocialista párttal, azt feleljük, hogy a szocialistáknak ehhez először egy 180 fokos fordulatot kell tenniük. Tudjuk, hogy két irányzat létezik a PSOE-n belül. Az egyik, amelyet a rendszer logikája jellemez, amely azt tartja elsődleges célnak, hogy meg kell állítani bennünket, a mi mozgalmunkat. Ez a szárny hajlandó lenne nagykoalíciót kötni a Néppárttal (PP) vagy a Ciudadanos (2) -szal. A másik szárny a párt védelmében gondolkodik: tudják, hogy a nagykoalíció a PSOE szétrobbanásához vezetne, ami további teret nyitna a Podemosnak. A megegyezés kérdését két dolog befolyásolja: a választási eredmények, és a mi majd akkori elemzésünk, hogy hogyan tudjuk kihasználni ellenfeleink megosztottságát. Különösen azért, mert a közvélemény-kutatások arra mutatnak, hogy Spanyolország egy négypárti rendszer felé halad, amelyek 15-25 százalék közötti szavazatarányra számíthatnak.
Andalúziában nem egy koalíció létrehozása (3) a legfontosabb kérdés. Három feltételünk van, hogy támogassuk a PSOE-t, hogy az regionális kormányt hozhasson létre. Mindenekelőtt azt követeljük, hogy menesszék Andalúzia két korábbi elnökét, akiket korrupcióval vádolnak (egyikük a nemzetgyűlésben, a másik a szenátusban ül). Követeljük továbbá, hogy az andalúz kormány ne írjon alá semmiféle szerződést olyan pénzügyi szervezetekkel, amelyek úgy lakoltatnak ki embereket, hogy nem ajánlanak fel nekik lakhatási lehetőséget. Végül pedig követeljük, hogy csökkentsék a magas pozíciókban levő közalkalmazottak számát oly módon, hogy mindenkit visszavehessenek a munkahelyeikre, akiket az iskolákból és a kórházakból a válság idején bocsátottak el. Nem kormányprogramról van szó, hanem három feltételről, hogy ne álljuk el a PSOE útját. Tény, hogy eredményeink jóval gyengébbek, mint a szocialista párté, mozgási lehetőségünk korlátozott. A Podemos intézményes támogatását – beleértve azt is, amikor egyszerűen arról van szó, hogy ne akadályozzunk meg egy beiktatást – megpróbáljuk olyan szociális intézkedések bevezetéséhez kötni, amelyek bizonyítják, hogy a változás lehetséges. (...) Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a követelések nem kerülnek egy fillérbe sem ; nem növelik a közkiadásokat.
A Ciudadanos párt megjelenéséről
Nyilvánvaló, hogy az ellenfél is kénytelen alkalmazkodni, így a konfrontáció feltételei megváltoznak. Egyelőre a médiában jelenleg kevésbé kedvező a helyzetünk. A Ciudadanos létrehozása ügyes lépés volt, s nem azért, mert ez a párt közvetlenül azokat a választókat gyűjtené be, akik korábban a Podemos felé fordultak, hanem mert gyengíti azt, hogy magunkat, mint a megújulás pártját mutathassuk be azáltal, hogy a médiában teret vesz el előlünk. Mostantól létezik egy másik „változtató párt” is, amely hozzánk képest nagyon eltérő vonásokat mutat, mivel a Ciudadanos nagyrészt a hatalmon lévő liberális establismentből nőtt ki. Ez vezetett bennünket arra, hogy megreformáljuk a Podemos imázsát.
Fő célunk mindig is az volt, hogy a politika centrumába kerüljünk, kihasználva a válságot. Ennek semmi köze a „centrista” burzsoá politikai diskurzushoz. Gramsci (4) szóhasználatával élve, a célunk ebben a pozícióharcban az volt, hogy egy új közfelfogás számára nyissunk teret, ami lehetővé teszi számunkra, hogy olyan pozíciót foglaljunk el a jelenleg átalakuló politikai mezőben, amely azt teljes keresztmetszetében átfogja. A politikai elit visszaveri a próbálkozásainkat, így a jelenlegi politikai tér lecsökkent a számunkra (lásd a Ciudadanos létrehozása). Feladatunk tehát mostantól sokkal kifinomultabb; új stratégiai intelligenciát kíván.
Az ellenfélnek ezek a kezdeményezései egyébként a mi táborunkban is új nehézségeket okoznak. Először is, a Ciudadanos megjelenése egy olyan gondolatmenetbe helyez bennünket, amit kezdettől fogva vesztesnek gondoltunk: ez a hagyományos bal-jobb felosztás. Azt gondoljuk, hogy ezen az alapon Spanyolországban nincs lehetőség a változásra. Ma veszélyes lenne, ha visszalépnénk ebbe a hagyományba, és nem tudnánk meghatározni egy új centrumot, amely semmiben sem azonos a politikai spektrum közepével. Ebben az országban a Podemos plebejus szóhasználata, amelyet az „ezek alul” és az „azok ott fenn” (vagyis az oligarchia) közötti ellentétre alapozunk, úgy értelmezhető, mint a szélsőbaloldal hagyományos beszéde, amit úgy is lehet érteni, hogy nem akarjuk megtartani transzverzalitásunkat (kritikus gondolkodás, kezdeményezőkészség, problémamegoldás, közös munkavégzés, stb.) ami pedig megfosztana attól a lehetőségtől, hogy elfoglaljuk az új közép helyét. Végül szembe kell néznünk a normalizáció kockázatával – ami azonban egyidejűleg segíthet is. Nem jelenhetünk meg többé úgy, mint outsiderek. Az újdonság hatás mulandó, a Podemos erőt és tapasztalatot is nyert; megnőtt a képviseleti ereje. Feltétlenül szükséges, hogy újra meghatározzuk és finomítsuk programunkat, hogy kivédjük az ellentámadásokat, és újra tereket nyissunk ott, amiket elzárnak előlünk. Ez nem lesz könnyű.
Ennek iskolapéldája az az eset, amikor Spanyolország királya 2015. április 15-én látogatást tett az Európai Parlamentben. Egy ilyen esemény nehéz kérdés elé állít bennünket: a monarchia kérdése elé. Miért nehéz? Azért, mert megakadályoz bennünket abban, hogy középső pozíciót foglaljunk el. Grosso modo két választás létezik. Az első, amelyet a baloldal (köztük az Izquierda Unida) elfoglal, abból áll, hogy azt mondjuk: „republikánusok vagyunk. Nem ismerjük el a monarchiát, tehát nem megyünk el a spanyol király tiszteletére rendezett fogadásra. Nem ismerjük el az államfő legitimitását.” Még ha ez egy tökéletesen elfogadott pozíció is etikai és morális vonatkozásban, máris a radikális baloldal skatulyájába helyez bennünket, egy nagyon hagyományos keretbe. Azonnal elidegenít a széles rétegektől, akiknek rokonszenves az új király (5) . Ők ezt így gondolhatják, függetlenül más kérdésektől, és attól a ténytől, ahogy a korábbi királyt a korrupcióval azonosítják. A monarchia még mindig a legelfogadottabb intézmények egyike Spanyolországban (...) Tehát két lehetőségünk volt: vagy nem megyünk el a fogadásra, és továbbra is benne maradunk a szélsőbaloldal hagyományos elemzésének keretében, ami nagyon kevés lehetőséget ad a cselekvésre; vagy elmegyünk és a Podemos összekeveredik azzal a politikai osztállyal, amely az árulókhoz, monarchistákhoz és még mit tudom én kikhez tartozik, s ezzel máris visszatért az intézményes keretekhez.
Hogyan oldjuk meg ezt a dilemmát? – tettük fel a kérdést. Elmentünk a fogadásra, de hétköznapi ruhában tettük, figyelmen kívül hagyva a protokollt. Ez kis dolognak tűnik, de szimbolikusan jellemzi a Podemost. Ezenkívül felajánlottam a királynak a Trónok harca sorozat DVD-jét, amelyet úgy mutattunk be, mint tökéletes interpretációját annak, ami Spanyolországban történik. (...) Természetesen ez egy trükkös húzás, de ez az egyedüli, ami lehetővé teszi számunkra, hogy fenntartsuk a nyitott politikai játékot, amivel ezekben a napokban az ellentmondásokat középpontban tarthatjuk, kvázi megkérdőjelezzük a status quo-t, ahelyett, hogy tiszta, de tehetetlen pozícióba szorulnánk.
