Ordo-liberalizmus, a német Európa-ideológia alapjai

Kategória: 2015. augusztus
Írta: François Denord, Rachel Knaebel és Pierre Rimbert
Találatok: 8799

464px Odin riding Sleipnir„Közel áll hozzám a háború utáni német ordo-liberalizmus”– jelentette ki az Európai Tanács elnöke, Donald Tusk, a görög ügy kapcsán. A nyolc évtizeddel ezelőtt, a Rajna túlsó partján született ideológia, a neoliberalizmus európai válfajának hatása egyre erősebb.

„Ha valakinek szüksége lenne még egy bizonyítékra arról, hogy mennyire veszélyesek a népszavazások a mai demokráciák működésére, akkor tessék, itt van!” – füstölgött a Der Spiegel hetilap 2015. július 6-i internetes oldala, a görög referendum eredményét közzétéve. A teljes meglepetést Németországban a görögök egyértelmű „nem” válasza okozta, ami a gazdaság, sőt szélesebb értelemben a közügyek két, homlokegyenest ellentétes felfogását tükrözte. Az ütközés frontális volt.

Az első megközelítés szerint, amit az akkori görög vezetők képviseltek, a kormányzást alapvetően politikai alapokon kell vinni. A nép szavazata elsőbbséget élvez az „írott szabályokkal” szemben és ennek alapján a választott hatalom megváltoztathatja a különböző intézkedéseket és szabályokat. A második nézet ennek éppen a fordítottja, eszerint a kormány tevékenységét szigorúan a társadalmi szabályok, normák precíz követésének kell megszabnia. A politikusok azt teszik, amit jónak gondolnak, de a megszabott keretek között, amely így ténylegesen kívül esik a demokratikus tanácskozás körén. A német pénzügyminiszter, Wolfgang Schäuble ezt a nézetet testesíti meg. „Számára a szabályok szentek” – mondja volt görög partnere, Jánisz Varifákisz.

Ennek az alig ismert német ideológiának a neve: ordo-liberalizmus. Mint az angolszász „laissez-faire” hívei, az ordo-liberálisok sem kedvelik, hogy az állam eltorzítsa a piaci erők hatását. De az angolszászokkal ellentétben, úgy ítélik meg, hogy a szabad verseny nem képes spontán módon fejlődni. Ezért az államnak kell megszerveznie a jogi, a technikai, a társadalmi, az erkölcsi és a kulturális piaci kereteket. És be kell tartatnia a szabályokat.

Ez az „ordo-politika” (Ordnungspolitik – azaz rendpolitika - a szerk.) Ennek a liberális beavatkozási politikának a története nyolcvan évvel ezelőtt, a két háború közötti ideológiai útkeresés ötletgazdag időszakában kezdődött. 2012 szeptemberében Wolfgang Schäuble, a gazdasági válság következményeiről elmélkedve a következő bizalmas közlésre ragadtatta magát: „Freiburgban születtem. Ott született meg az, amit ma freiburgi iskolának neveznek. Ez az ordo-liberalizmus és Walter Eucken hazája[1] .”

Freiburg im Breisgau, jómódú város a Fekete-erdő hegyeinek lábánál, nincs messze a Strasbourgi katedrálistól, sem pedig a svájci páncélszekrényektől. A katolikus és konzervatív fellegvárban az 1929-cel kezdődő gazdasági válság ugyanazzal a következménnyel járt, mint máshol: az 1933 márciusi választások a náci pártot teszik meg győztesnek a szavazatok 36 százalékával. Miközben a weimari köztársaság haldoklik, három egyetemi tanár a jövőn gondolkodik. Walter Eucken (1891-1950) közgazdász, aki szakterülete filozófiai alapjait akarja megújítani. Franz Böhm (1895-1977) és Hans Grossmann-Doerth (1894-1944), mint jogászok, a monopóliumok és a kartellek okozta problémákat boncolgatják[2]. Találkozásukból egy különös szellemi produktum született. Hárman együtt kidolgoztak egy programot, a „rend” (Ordnung) fogalmának kutatására, amit a gazdasági rendszer és a társadalmi játékszabályok közös értelmezéseként fogtak fel. Megítélésük szerint egy erős államra van szükség a kartellek semlegesítéséért és azért, hogy a gazdasági háború ne fajuljon el, „Az államnak tudatosan kell kialakítania a rendszert, az intézményes kereteket, azt a rendet, amelyben a gazdaság működik. De magukat a gazdasági folyamatokat viszont nem szabad, hogy az állam igazgassa”– írja Eucken [3].

 

A társadalomban, mint a kolostorban, a fegyelmező rendnek kell uralkodni

A hagyományos liberálisokkal szemben, az ordo-liberálisok sem a piacot, sem a magántulajdont nem tekintik „természet adta jelenségnek”, hanem az emberi tevékenység eredményének, és éppen ezért azt törékenynek tartják. A versenyt, ha az nem működik, az államnak kell helyreállítania. Ezen kívül mindehhez kedvező környezetet is kell teremtenie: a munkások képzésével, az infrastruktúra kiépítésével, a megtakarítások ösztönzésével, a tulajdonra, a szerződésekre, a jogdíjakra, stb. vonatkozó törvények megalkotásával. A keret és a folyamat közé ékelődik be a pénz. Eucken intellektuális végrendeletében (A gazdaságpolitika alapjai, 1952.) kiemeli a „monetáris politika elsőbbségét” és azt is, hogy ennek érdekében ki kell vonni a politikai és populáris nyomás hatóköréből. Egy jó „monetáris rendszer” szerinte nemcsak az inflációt képes elkerülni, hanem „hasonlóan a versenyhez” a lehető legautomatikusabban is tud működni”. Úgy gondolja, ez csak akkor nem működik, ha a monetáris politika felelőseit „az érdekcsoportokkal és a közvéleménnyel szembeni tudatlanság és gyengeség[4] ” eltérítik a szent céltól: a stabilitástól.

Közben Freiburgban, az ordo-liberálisok kicsi csapata kibővül. Hírük lassan túljut a városfalakon. Főleg két közgazdász, Wilhelm Röpke (1899-1966) és Alexander Rüstow (1885-1963) munkáira vannak hatással, akik történelmi és szociológiai vonatkozásokkal kibővítik a témakört – meg egy nagy adag konzervativizmussal. Ellenzékbe kerülnek a náci rendszerrel. Szerintük a válság központja nem a gazdaság maga, hanem a társadalmi rend szétesése, amit viszont a „laissez-faire” váltott ki. A modernizáció egy elidegenedettproletár réteget, egy túlméretezett államot és egy kollektivista buzgalmat hozott létre. A „tömeg lázadásával” szemben Röpke az „elit lázadására” hív fel[5]. Úgy gondolja, a munkásoknak vissza kell adni elveszett becsületüket, be kell illeszteni őket olyan, természetes alapú, demokrácia előtti közösségekbe, mint a család, az egyház, a helyi közösségek, és egyszer és mindenkorra el kell törölni a sok zavart okozó egyenlőség eszméjét.

A liberalizmus oltára előtti áldozással – írja Rüstow – „megtagadtuk a fokozatosság általános elvét, és helyére a hamis és téves egyenlőség, illetve a részleges és elégtelen testvériség ideálokat emeltük. Pedig úgy, ahogy a kis családban, úgy a nagycsaládban is a testvérek közötti kapcsolat kevésbé fontos, mint a szülő-gyerek kapcsolat, amely biztosítja a generációk egymásutániságát és a kulturális hagyományok fennmaradását[6] ”. A keresztény kultúrában nevelkedett Röpke és Rüstow, hasonlóan freiburgi barátaikhoz, a rend fogalmát emelik ki és ennek a Szent Ágoston-i értelmezést adják: egy fegyelmező rend, amely megszervezi, rendbe teszi a közösség életét.

Az ordo-liberalizmus lendületes fejlődése beilleszkedik a liberális tézisek 1930-as években tapasztalt nemzetközi megújulási áramlatába, amelyet neoliberalizmusnak neveznek. Ebben a keretben az „ordók” szemben állnak a „laisser-faire” iránt nosztalgiákat ápolókkal – ezek között van mindenekelőtt Ludwig von Mises és tanítványa, Friedrich Hayek – akik szerint „semmi lényegeset nem szükséges kritizálni és változtatni a hagyományos liberalizmuson” – füstölög Rüstow. [7] ”.

 

Ahogy a bíró sem vesz részt a játékban, az állam is ki van zárva az arénából

Az 1930-as évek vége felé, az ordo-liberális úttörők még jelentéktelen kis csapatot alkotnak csak. A náci Németországban alig találnak követőkre, még akkor is, ha többen közülük részt vesznek a rendszer gazdasági tanácsadói köreiben. Ez az esete például Ludwig Erhardnak (1897-1977) és Alfred Müller-Armacknak (1901-1978), a tulajdonosok érdekeit képviselő két köztisztviselőnek, akik később kiváló karriert futnak be, és akik 1941-ben találkoznak először „egy együttműködés során, amelyet a náci állam könnyűiparának felvirágzásáért folytatnak[8] ”. Alig született meg az „ordo-liberalizmus” – mint azt François Bilger közgazdász megjegyzi – „bizonyos értelemben emigrációba kényszerült vagy másképp kifejezve, leszorult a katakombákba. A két legfontosabb német liberális Röpke és Rüstow a nemzeti-szocializmus megérkezésekor kivándorlásra kényszerült. A többiek pedig csak úgy folytathatták az oktatási vagy más tevékenységeiket, hogy elveik egy részét elhallgatták.”[9]

A nácizmus bukása azonban a siker eljövetelének időszaka. Nyugat-Németországban azzal ellentétben, ami Franciaországban, Olaszországban vagy Nagy-Britanniában történt, az újjáépítés inkább liberális és nem szociáldemokrata alapokon történt. A legerősebb megszálló hatalom, az USA, nem engedi meg az államosításokat, amelyeket pedig a többség akart[10]. Helyette egy nyitott gazdaság létrehozását támogatta, amely kiválóan befogadta az amerikai exportot, miközben az új szövetségesnek elengedték nemzetközi adósságainak a felét[11].

Ezek a feltételek kedveznek 1948-1949-től egy olyan rendszer kiépítésének, amely összeolvasztja az ordó-liberalizmust és a keresztény elveket, egy „szociális piacgazdaságban”. A kifejezés sikeres lesz, de megtévesztő: „Szociális jellege –mint azt 1948-ben Müller-Armack, a kifejezés kitalálója megjegyzi – abban áll, hogy képes tömegesen és sokféle fogyasztási terméket rendelkezésre bocsátani úgy, hogy azok árát, a keresleten keresztül a fogyasztók képesek befolyásolni.”[12] . A verseny okozta egyenlőtlenségeket egy sor rendelkezés hivatott tompítani: a Bismarck-féle társadalombiztosítási rendszer fenntartása, a jövedelemadók, a szociális bérlakások, a kisvállalkozások támogatása, stb., stb. Röviden, a „szociális” kifejezés itt azt jelenti, hogy a piacgazdaság csak akkor működik, ha az állam a piaci működés igényeinek megfelelő társadalmat hoz létre és tart fenn. A háború utáni Németország a neoliberalizmus életnagyságú kísérleti telepe lesz.

A kísérlet vezetőjét Ludwig Erhardnak hívják, aki az amerikai és az angol megszállási zóna gazdasági igazgatója, majd Konrad Adenauer idején, 1949-1963-ig gazdasági miniszter és végül 1963-1966-ig kancellár. Ennek a háború idején az ordo-liberális elvekre átállt közgazdásznak az irányítása alatt vezették be a „gazdasági csodának” nevezett strukturális reformokat, így az árak felszabadítását, a „Deutschemark” létrehozását 1948. június 20-án, ami a nép közös emlékezetében az újjáalapítás emblémájaként maradt fenn.

A nyitás a nemzetközi szabad kereskedelem és a privatizációk felé Erhard kezdeményezésére történt, aki szerette tevékenységét az alábbi metaforával összegezni: „Ahogy a bíró sem vesz részt a játékban, az állam is ki van zárva az arénából. Minden jó futballmeccsben egy állandó elem van: azok a játékszabályok, amelyek ezt a játékot határozzák meg. Az én liberális politikám célja, ezeknek a játékszabályoknak a kialakítása.”[13] . Az iparban 1951-52-ben bevezetett közös vállalatirányítási modellt pedig Adenauer kancellár és a szakszervezetek nyomására fogadta csak el, akik ebben lehetőséget láttak a bérek stagnálásának kompenzálására.

Eucken javaslataival egyetértve, Erhard sem lelkesedett azért, hogy a gazdasági visszaesések idején állami beavatkozásokkal élénkítsék a konjunktúrát. „Attól tartott, hogy egy konjunktúraélénkítő politika, amely minden mást háttérbe szorítva a teljes foglalkoztatás megteremtését tűzi ki célul, a monetáris stabilitás és az egyéni felelősségvállalás rovására képes csak megvalósulni” – magyarázta egyik követője, a Bundesbank, a német központi bank későbbi elnöke, Hans Tietmeyer[14].

 

Jólét mindenkinek

Az ordo-politika megdicsőülése 1957-re esik, amikor Erhard két meghatározó törvényt is elfogadtat: az egyik a Bundesbank függetlensége, a másik a verseny korlátozását tiltó törvény. Monetáris stabilitás és torzításmentes konkurencia: „A szociális piacgazdaság modellje azt jelenti – mint azt Christophe Strassel francia magas rangú közhivatalnok értékeli –, hogy e két közpolitikát, egyszerűen kivonják a demokratikus viták köréből.”[15].

A gazdasági miniszter természetesen nem egyedül döntött. Erhard már 1948-tól ordo-liberális szakértőkkel veszi körül magát, mint Böhm, Eucken vagy Müller-Armack, akik fontos pozíciókat foglalnak el az amerikai-angol megszállók által fenntartott Tudományos Tanácsban. A gazdasági minisztérium az ő kizárólagos területük lesz. De az ordo-politika sok más csatornán keresztül is megtelepedett. Az Ordo nevű elméleti folyóirat első száma például 1948 augusztusában jelent meg. 1953-ban egy olyan szervezet alakult, amelynek a szociális piacgazdaság ideológiájának a terjesztése volt a célja, ami egyébként minden gátlás és korlát nélkül jutott be a sajtóba, így nevezetesen a Frankfurter Allgemeine Zeitung-ba. Vagy a katolikus ipari tőkések mozgalma, a Die Waage (a mérleg), a „szociális egyenlőség előnyeinek terjesztéséért” jött létre, és amely – a parlamenti választások leple alatt –, majd tíz évig finanszírozta a közvéleményt megdolgozó kampányokat.[16]

Az ordo-liberális ideológia végül is a parlamentben éri el a legváratlanabb sikert. A szociális piacgazdaság fogalma és ennek jelmondata „Jólét mindenkinek” lehetővé teszi a fiatal Németországi Kereszténydemokrata Uniónak (CDU), hogy a saját területén válaszoljon a szociáldemokratáknak. Elfogadva az ordo-politikát, a párt már 1949-től egy olyan társadalmat vizionál, ahol „a rend, a szabadság és a vállalások betartásán keresztül valósul meg, amely a valós piaci verseny és a monopóliumok ellenőrzésével hozza létre a „szociális gazdaságot.”[17].

A Szociáldemokrata Párt (SPD) néhány ideológusa sem marad érzéketlen ezekre a szirénhangokra. 1955-ben Karl Schiller kiadja „Szocializmus és verseny” című tanulmányát, amelyben ott van a híres mottó: „Versenyt, amennyire csak lehet – tervezést, amennyire csak szükséges!”. Ezt a nézőpontot veszi át maga az SPD is, amikor 1959 novemberében a nagy elvi fordulatot végrehajtja Bad Godesbergben, ahol a képviselők többsége elfogadja a magántulajdonban lévő termelőeszközök és a piacgazdaság vitathatatlan jótéteményeit. Egy ilyen „aggiornamento” nem lett volna lehetséges, ha az ordo-liberalizmus a maga nyers formájában akart volna megtelepedni a német társadalomban. A gyakorlatban, a szociális piacgazdaság egy hibrid, amely keveri Euckent és Bismarckot, a Freiburgban kialakított „írott (könyvelési) szabályok” elméletét és a 19. század végén, a nagybajszú kancellár által bevezetett társadalombiztosítást.

Erhard bukása 1966-ben egy inflexiós pont a társadalom életében, amit jól kiemel a szociáldemokrata Willy Brandt hatalomra jutása 1969-ben. Az ordo és a bismarcki hatások mellé felzárkózik a keynesi gazdaságpolitika: közép távú tervezés, béremelések, a közös vállalatirányítás megerősítése, beruházások az oktatásba és az egészségügybe. A Szövetségi Köztársaság az 1970-80-as években így áll össze „német modellé”, amely fennen hirdeti a szociális piacgazdaságot, de e mellé egy sor hagyományos állami beavatkozást is beépít.

Az 1982-es kormányváltás a kereszténydemokrata Helmut Kohlnak nyújt lehetőséget a szociáldemokrata időszak lezárására. Az ideológiai mérleg megint a régi irányba leng ki: a költségvetési egyensúlyt kell újra helyreállítani. De az országegyesítés az 1990-es években megakadályozza, hogy vissza lehessen térni az ordo-liberális alapokhoz. Végül az 1998-ban beiktatott szociáldemokrata Gerhard Schrödernek jut az a feladat, hogy az 1950-es években kialakított rendet helyreállítsa, a munkatörvénykönyv szabályainak felhígításával és a társadalombiztosítás meggyengítésével. Az általa hozott intézkedéseket a mai kancellár, Angela Merkel is jóváhagyja, aki egyébként 2014 januárjában kijelentette: „A szociális piacgazdaság jóval több, mint egy gazdasági és társadalmi rend. Az elvei időtlenek.”.

 

Az ordo a piacgazdaság politikája

Nyolcvan évvel az alapítása után, az ordo-liberalizmus olyan intézményekben is fennmaradt, mint az 1957-ben alapított Kartell-ellenes Hivatal, vagy a Monopóliumok Bizottsága, amely a kormány tanácsadójaként szerepel versenykérdésekben, vagy a 2010-ben létrehozott Stabilitási Tanács, amely a nulla deficit „aranyszabályt” felügyeli szövetségi szinten és a tartományokban. De Németországban a gazdasági és politikai vitákat is alapvetően meghatározza az ordo-ideológia, ahhoz hasonlóan mint egy közös kulturális alap, amit mindenki ért és ismer, de a maga módján alkalmaz. A konzervatívaktól és a liberálisoktól egészen az SPD-ig és a Zöldekig, sőt az Alternative für Deutschland-ig (AfD, amelynek az egyik alapítója, a közgazdász Joachim Strabatty, Müller-Armack helyettese volt Kölnben)[18]

Anémet pártok tagjai közt ma is sok híve van Euckennek. Mindegyik leleplezi az ellenfeleik által „rosszul” értelmezett hagyományokat. „Én egy ordo-liberális vagyok, de baloldali” biztosít minket Gerhard Schick, aki 2005 óta zöld parlamenti képviselő. A közgazdaság doktora és a Walter-Eucken Intézet volt kutatója, „semmiképp sem nevezné magát neoliberálisnak”. „A Zöldeknél teljes az egyetértés a szociális piacgazdaság kifejezés körül, még akkor is, ha mi ehhez hozzá tesszük az ökológiai elvárásokat is. Egyetértek az ordo-liberálisokkal abban, hogy a piac ellenőrzése szükséges. Szerintem fontos, hogy az állam lefektesse a szabályokat, ahhoz hogy a verseny működjön” – mondja.

Az évek során egy sor politikai áramlat is kialakult, amelyek a több állami beavatkozást támogatják. „Nincs szó egy zárt szigorú elméletről” magyarázza Ralf Fücks, a befolyásos Heinrich-Böll zöld alapítvány igazgatója. Az ordo-liberális elv a „felelősségről”, igazolja a pénzpiac szabályozását és az ökológiai adókat, de azt is, miszerint ellenezzük, hogy az európai adósságot közös adósságként kezeljük. Az ordo-liberalizmus egy harmadik út a laisser-faire és az állami tulajdon (etatizmus) között – véleményezi a Grünen volt vezetője. A zöldek szerint ez egy nagyon előnyös álláspont, „mert lehetővé teszi, hogy elhatárolódjunk a hagyományos baloldaltól és a neoliberálisoktól is”.

Herbert Schui, a Die Linke (radikális baloldal) képviselője 2005 és 2010 között és a közgazdaság volt professzora kiemeli, hogy a „szociális piacgazdaság egy sugalló fogalom. A háború után hozták létre annak érdekében, hogy a lakosságot eltérítsék a szocialista elképzelésektől. „Annyira sikeres lett, hogy még a baloldalon is vannak, akik bedőlnek neki. Egy legitim, elismert ugyanakkor képlékeny hivatkozás, de teljesen elfogadott, kötődik az újjáalapításhoz, egy kicsit hasonló, mint a Gaullizmus Franciaországban.” Az Általános Német Szakszervezeti Szövetség (DGB) 1996-ban fogadta el. „A szociális piacgazdaság magas szintű anyagi jólétet hozott létre” és „történelmi léptékű haladást képvisel a vadkapitalizmushoz képest” – mondta ki a szervezet az azóta sem módosított alapprogramjában. Miközben elismeri, hogy ez a rendszer „nem akadályozta meg se a tömeges munkanélküliséget, se az erőforrások elherdálását és nem hozott létre társadalmi egyenlőséget sem”.

Miközben a német baloldal egy része az ordo-liberalizmusban az állami beavatkozás egy formáját látja, amely szembe állítható a neoliberalizmussal, ezt a tőkések egy szigorúan liberális piacgazdaságként értelmezik. Egy sor, ez utóbbi nézetet valló szervezet, sokszínű elemzésekkel támasztja alá az ordo-liberális álláspontot. A Kezdeményezés egy Új Szociális Piacgazdaságért elnevezésű „think-tank”, melynek régebben Hans Tietmeyer volt az elnöke, aktívan érvel azért, hogy ne adjanak állami támogatásokat a megújuló energiák bevezetéséhez, illetve a vagyonadó és a 2015-ben bevezetett minimumbér ellen. A Cselekvési Közösség a Szociális Piacgazdaságért hatvan évvel a létrehozása után még mindig károkat okoz. Újabban a Jénai Szövetség a Szociális Piacgazdaság Megújításáért minden évben díjat oszt ki a Ordnungspolitik elméleti innovációért, miközben a Kronberger Kreis, egy a piacgazdaságot terjesztő közgazdászkör arra büszke, hogy ők a tanácsadói a kormánynak és készen leszállítják az „elkerülhetetlen reformok elméleti alapjait”. Az ordo-politikának még az egyházon belül is vannak aktív támogatói, Reinhard Marx München püspöke és a német Püspöki Konferencia elnöke személyében.

De az ordo-politika legbefolyásosabb támogatója nem más, mint a Gazdasági Szakértők Német Tanácsa, amit még 1963-ban Erhard hozott létre, hogy a kormányt segítse. Az öt tagból egyedül Peter Bofinger keynesi szemléletű, aki a The Economist, 2015. május 9-i számában így panaszkodott: „Akármi is a téma, mindig egyedül állok néggyel szemben”. A társai alapvetően „gyakorlatias” álláspontot képviselnek. „Ismerjük az ordo-politikai elvek előnyeit, de ha közelebbről vizsgáljuk, akkor sokszínűbb a kép” – magyarázza például Lars Feld, az egyik „bölcs”, aki a freiburgi egyetem professzora és a Walter-Eucken Intézet elnöke. „Az ordo-liberalizmus önmagában nem kötelezően megszorítás párti. 2008-ban a gazdasági tanácsban a kollégámmal, Clemens Fuesttel azt javasoltuk a kormánynak, hogy egy komoly konjunkturális csomagot vessen be a pénzügyi válság utáni újjáéledés elősegítésére. De hozzátettük, ha attól tartanak, hogy ezek az intézkedések később a piaci refinanszírozást megdrágítják, akkor iktassanak be eladósodást korlátozó intézkedéseket” – vagyis a költségvetési aranyszabályt azért tartsák be.

A kormány elfogadta és szó szerint betartotta mind a két javaslatot. „Mint német, nem értem, miért merevedett le ennyire országomban a gazdasági gondolkodás” vallja be az ordo-liberalizmusra specializálódott közgazdász Ralf Ptak.

 

Az ordo és az Unió

A németországi „ordo-ideológia” az elméleti alapokhoz csak többé-kevésbé hű megvalósulásán túl, a maga tisztaságában az Európai Unió struktúráiban jött létre. A „Maastricht-i keretek egy az egyben az ordo-liberalizmus központi elveit és a szociális piacgazdaságot tükrözik” – ismeri el gond nélkül Jens Weidmann, a Bundesbank elnöke[19]. A 2009-től érvényben lévő Lisszaboni Egyezmény 2.3 cikke, egy felhívás – „az európai fenntartható fejlődésért, amely a kiegyensúlyozott gazdasági növekedésre, az árstabilitásra, és a magas versenyképességű szociális piacgazdaságra épül...” – akár Erhard megfogalmazása is lehetne.

És ez nem véletlen: az Európai Bizottság első elnökétől, Walter Hallsteintől (1958-1967) kezdve Hans von der Groebenen keresztül, aki 1958-1967-ig volt a versenypolitikai biztos, Müller-Armack-ig az uniós szerződések német tárgyaló megbízottjáig, szinte minden német, aki részt vett a Közös Piac kialakításában, elfogadta Eucken téziseit.

A szélre szorulva, az európai intézmények magas rangú tisztviselői újból megvalósították európai szinten, a megszállt Szövetségi Köztársaságban Erhard és szakértői bizottságának stratégiáját: egy, a legitimitást nélkülöző szervezet szereplőiként, arra koncentráltak, hogy kialakítsák a verseny és a monetáris stabilitás jogi kereteit. A hidegháború valós hatalmi tényezői ezt hagyták, hiszen szerintük ezek a célok csak másodlagos jelentőségűek voltak.

Ennek ellenére sem volt biztos, hogy az „ordok” fognak győzni. Az 1950-es években, az európai építmény két nagyon is különböző elméleti alapra épült fel. Az egyik, a francia, az állami beavatkozás és a tervezés alapjain, széles körben alkalmazott kivételeket, nyújtott állami támogatásokat a verseny keretei között (ilyen a közös agrárpolitika és a nemzeti védelem a kiemelt ágazatoknak vagy cégeknek). Az európai belső piacban egy protekcionista védelmet látnak a világ szabadkereskedelmi rendjével szemben. A másik, az ordo-liberális, nem csak arra szorítja rá a partner országokat, hogy kiépítsenek egy közös és egységes piacot, hanem arra is, hogy leépítsék a „szabad világgal” szembeni vámhatárokat. Erhard kancellár, már 1956-tól egy nagy transzatlanti piac kialakítása érdekében szólal fel[20].

Az 1960 és 70-es években uralkodó francia modell nem volt képes ellenállni az nemzetközi kereskedelem szabályzásának leépítésének, deregulálásának, amely megköveteli a szigorú költségvetést és a versenyképességet. Párizs vereségének szimbolikus megjelenését 1983. március 23-ára tehetjük, amikor François Mitterrand elnök lemond a politikai szakítás végrehajtásáról, amire pedig megválasztották és helyette úgy dönt, hogy továbbra is hozzá köti a Francia Frankot az Európai Monetáris Rendszerhez és Németországhoz. Ez a döntés azt hozza magával, hogy a baloldalnak kell megvalósítania a megszorító politikákat és ennek szimbolikus hatását ahhoz hasonlíthatjuk, ahogy most júliusban Alekszisz Ciprász kénytelen elfogadni a megszorításokat. „Két cél között ingadozom – vallotta be Mitterrand 1983. február 19-én. Az egyik az európai építmény folytatása, a másik a szociális igazságosság.”[21] Ehhez hasonló alternatívát állítottak a görög vezető elé is, bár meg kell mondani, hogy Kohl kancellár és Jacques Delors – akkori francia gazdasági miniszter – nyomásgyakorlását hasonlítani sem lehet az Athén ellen intézet elvadult ultimátumokhoz.

Huszonöt évvel a Berlini fal leomlása után, az „ordo” elmélet ma is átitatja az Versenypolitikai Főigazgatóság tisztviselőit és több európai biztost is, így a belga Karel van Miert-tet, aki 1998-ban a Ludwig Erhard díj kitüntetettje volt, vagy az olasz Mario Montit. De az ordo-liberalizmus bevehetetlen főhadiszállása Frankfurtban van. „Az Európai Központi Bank (EKB) monetáris építménye alapvetően kötődik az „ordo-liberalizmus elveihez”, ismeri el az intézmény jelenlegi elnöke, Mario Draghi.[22] Működésében, a demokratikus intézményektől való függetlenségében vagy hogy egyetlen célja az árak stabilitásának fenntartása, az EKB a Bundesbankot plagizálja. 2003. szeptember 19-én a Les Echos úgy köszöntötte az akkor távozó EKB elnököt, Jean-Claude Trichet-ét – aki pedig magas rangú francia köztisztviselő volt az ennek megfelelő tanulmányi háttérrel – mint „annak a szellemi irányzatnak és gyakorlatnak a leghitelesebb képviselőjét, amit a Bundesbank testesített meg, 1948-as alapítása óta és egészen az euró bevezetéséig”.

Harcosok híján mára a harcok megszűntek. Európában, a népszuverenitás visszahúzódása jól láthatóvá teszi a brüsszeli irodákban és a frankfurti tornyokban türelmesen kiépített automatikus irányítási rendszerek szerkezetét: a demokráciát kikerülve elhelyezett mutatókat (a híres 3 százalékos hiányt), a 2012 márciusában bevezetett német „aranyszabályt”, amely korlátozza a tagállami költségvetési hiányt. Tíz nappal a görög népszavazás után Hans-Werner Sinn, a Rajnán túli legbefolyásosabb közgazdász, a pénzügyminiszter tanácsadója és az ortodoxia hajlíthatatlan képviselője a következőket mondta nekünk: „Az európai válság kizárja a keynesi receptek alkalmazását. Ez nem speciálisan ordo-liberális álláspont, ez egyszerűen gazdasági kényszerűség.” Az Eucken-féle keretek vasráccsá alakultak át.

 

A szerzők szociológusok. François Denord a Centre National de la Recherche Scientifique (CNRS - Nemzeti Tudományos Kutatási Központ ) kutatója, míg Rachel Knaebel Berlinben élő újságíró. Pierre Rimbert, újságíró, a Le Monde diplomatique igazgatóságának tagja.

Morva Judit fordítása

Jegyzetek:

[1] Wolfgang Schäuble, 2012. szeptember 5-i frankfurti felszólalása.

[2] David J. Gerber: Constitutionalizing the economy: German neo-liberalism,

competition law and the “new” Europe », The American Journal of Comparative Law, vol. 42, n° 1, Berkeley, 1994.

[3] Idézi Siegfried G. Karsten: Eucken’s “social market economy” and its test in post-war West Germany, The American Journal of Economics and Sociology, vol. 44, n° 2, Hoboken (New Jersey), 1985.

[4] Walter Eucken: Grundsätze der Wirtschaftspolitik, Mohr, Tübingen, 1952.

[5] Jean Solchany: Wilhelm Röpke, l’autre Hayek [Wilhelm Röpke, a másik Hayek], Publications de la Sorbonne, Paris, 2015.

[6] Centre international d’études pour la rénovation du libéralisme (CIRL) [Nemzetközi Tudományos Központ a Liberalizmus Megújjításáért], A Walter Lippmann szeminárium üléseinek beszámolói, Editions de Médicis, Paris, 1939.

[7] Ibid.

[8] Patricia Commun: La conversion de Ludwig Erhard à l’ordolibéralisme (1930-1950) [ Ludwig Erhard átállása az ordo-liberalizmusra (1930-1950)], a Patricia Commun (szerk.), L’Ordolibéralisme allemand. Aux sources de l’économie sociale de marché [A német ordo-liberalizmus. A szociális piacgazdaság eredete], Cirac, Cergy-Pontoise, 2003.

[9] François Bilger: La Pensée économique libérale dans l’Allemagne contemporaine [A mai Németország liberális gazdasági elvei], LGDJ, Paris, 1964.

[10] Werner Abelshauser: Les nationalisations n’auront pas lieu [Az államosításokra nem kerül sor], Le Mouvement social, n° 134, 1986. január-március.

[11] Renaud Lambert: Dette publique, un siècle de bras de fer [Államadósság, egy évszázados kötélhúzás], Le Monde diplomatique, 2015. március.

[12] Alfred Müller-Armack, újra kiadva Genealogie der Sozialen Marktwirtschaft, Haupt, Bern, 1981.

[13] Ludwig Erhard: La Prospérité pour tous [Jólét mindenkinek], Plon, Párizs, 1959.

[14] Hans Tietmeyer: Economie sociale de marché et stabilité monétaire [Szociális piacgazdaság és monetáris stabilitás], Economica, Párizs, 1999.

[15] Christophe Strassel: La France, l’Europe et le modèle allemand [Franciaország, Európa és a német modell], Hérodote, Párizs, n° 4, 2013.

[16] Ralf Ptak: Vom Ordoliberalismus zur Sozialen Marktwirtschaft, Leske+Budrich, Opladen, 2004.

[17] André Piettre: L’Economie allemande contemporaine (Allemagne occidentale) [A mai német gazdaság(Nyugat-Németország)], 1945-1952, Médicis, Párizs, 1952.

[18] Dominique Vidal: A droite, du nouveau [Jobboldalon új helyzet van], Le Monde diplomatique, 2015. május.

[19] Conferencia Walter-Eucken Intézetben, Fribourg-en-Brisgau, 11 février 2013.

[20] Lásd a transzatlanti óriáspiacról kialakított cikkgyűjteményt: www.monde-

diplomatique.fr/dossier/GMT

[21] Jacques Attali: Verbatim I, Fayard, Párizs, 1993.

[22] Mario Draghi Jeruzsálemben tartott konferenciája 2013. június 18.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések