hu | fr | en | +
Accéder au menu

Görögország kapitulációja Európa veresége

Tanulságok elkötelezett európaiak számára Görögország és hitelezőinek tárgyalásaiból

JPEG - 97.1 kio

A hat hónapon át tartó, végeláthatatlanul sok tárgyalás alatt az „egyedül mindenki ellen” harcoló Görögország a szégyenpadra került. Ez alkalommal az Európai Unió egy bosszúálló, hajlíthatatlan intézmény képét mutatta be, időnként igencsak meglepő módon.

Az alábbi írásban az akkori görög pénzügyminiszter, a Sziriza Párt (Syriza) parlamenti képviselője, Jánisz Várufakisz újraértékeli – a kifárasztásra játszó tárgyalásos háború különféle epizódjain keresztül – a Brüsszel, Berlin és Athén között dúló ütközetet.

Mi is volt a gond Görögországgal?

2010-ben a görög állam nem volt képes finanszírozni az adósságát. Egyszerűen szólva fizetésképtelenné vált, s így már nem fért hozzá a tőkepiacokhoz. Annak érdekében, hogy ne menjenek csődbe a már különben is sérült francia és német nagybankok, amelyek felelőtlenül hiteleztek milliárdokat a felelőtlen görög kormányoknak, az Európai Unió úgy döntött, hogy a világtörténelem legnagyobb kölcsönét adja Görögországnak, a legnagyobb fiskális konszolidáció (ismertebb nevén megszorítások) feltételével, amely természetesen a nemzeti jövedelem világcsúcsot jelentő esését idézte elő – a legnagyobbat az 1929-es nagy gazdasági világválság óta. Ezzel egy negatív spirál indult el: erős defláció(1), amely a megszorítások közvetlen és azonnali következménye volt, ami azután még tovább súlyosbította az adósságszolgálatot. Mindez egy súlyos humanitárius válságot idézett elő. Így az ország képtelenné vált a nemzeti adósság visszafizetésére, vagyis maga az adósság gyakorlatilag törleszthetetlenné vált. Öt évig a trojka (azaz Görögország hivatalos hitelezői, a „trojka” vagyis a Nemzetközi Valutaalap (IMF), az Európai Központi Bank (EKB) és a hitelező tagállamokat képviselő Európai Bizottság) elkötelezett maradt emellett a zsákutcás stratégia mellett, amelyet a finanszírozók ‘extend-and-pretend’(2) címszóval illetnek, azaz egyre több pénzt kölcsönöznek a fizetésképtelen adósnak azért, hogy ne kelljen leírni a rossz, visszafizethetetlen kölcsönt. Minél több hitelező követte ezt a stratégiát, annál nagyobb lett a görög szociális gazdaság kára, s annál kevésbé vált reformálhatóvá Görögország, ugyanakkor tovább nőttek a hitelezők potenciális veszteségei. Az IMF és a Bizottság évről évre hiperbolikus prognózisokban jelezte a közelgő fellendülést, egész addig, amíg 2013-ban már előre bejelentette a görög felépülést. Természetesen szalmaszálakba kapaszkodtak. Például 2014-ben a hitelezők és az engedékeny görög kormány már örvendezett azon, hogy a reál GDP hét év óta először, piciny növekedést mutatott. A közelebbi vizsgálatok azonban kimutatták, hogy a „fordulatot” statisztikai csoda okozta, s a piaci árakon mért GDP (azaz a nominális GDP) továbbra is 1,1 százalékkal visszaesett, ugyanakkor az árak ennél is gyorsabban, 1,8 százalékkal estek. Így az, ami lényegében a mélyülő depresszió jele volt, vagyis a termelés és az árak csökkenése, megtévesztő módon a reál GDP növekedéseként jelent meg. (mivel a nominális GDP és az infláció is csökkent, így igazi szélsőséges esetként, mind a számláló, mind a nevező negatív volt, a hányadosuk pedig, matematikailag pozitívvá vált – a statisztika ezt jelezte örvendetesnek.)

Ennek leleplezésével nyert a januári választásokon radikális baloldali pártunk, a Sziriza. Ha a választók elhitték volna, hogy Görögország gazdasági teljesítménye javul, akkor nem nyertünk volna. Mandátumunk egyértelműen arra szólt, hogy az ‘extend-and-pretend’ féle kölcsönöket és a hozzájuk kapcsolódó megszorításokat leállítsuk, mivel ez a politika már padlóra küldte a görög magángazdaságot. Be kellett mutatnunk, hogy az emberek egyetértése mellett leszünk képesek végigvezetni a görög társadalmat a szükséges mély reformfolyamatokon. Az első Eurogroup-ülésen (3), február 11-én, amelyen részt vettem, egy egyszerű üzenetet tolmácsoltam: „Kormányunkban megbízható partnerre fognak találni. Az Eurogroup-pal azonos talajon három platformos politikával akarjuk kezelni Görögország gazdasági betegségét: (i) a hatékonyságot növelő és a korrupciót, az adóelkerülést, az oligarchákat és a járadékszerzést legyőző mély reformokkal; (ii) szilárd állami finanszírozással, kicsiny, de életképes elsődleges költségvetési többlettel, ami nem jelent túl nagy terhet a magángazdaságra; valamint (iii) az adósság-szerkezetünk érezhető racionalizálásával, vagy profil-átalakításával oly módon, hogy az életképes elsődleges költségvetési többlet konzisztens legyen a hitelezőinknek járó törlesztéssel.”

Néhány nappal korábban, február 5-én először látogattam meg a német pénzügyminisztert, Dr. Wolfgang Schäuble urat. Biztosítottam arról, hogy tőlünk olyan javaslatokat várhatnak, amelyek nemcsak az átlag görög érdekeit veszik figyelembe, hanem az átlag európai – vagyis az átlag német, francia, szlovák, finn, spanyol stb – érdekeit is szolgálják.

Nos, egyetlen nemes szándékunk sem találkozott az európai hatalmak érdekeivel. Erre az elkövetkező öt hónap kemény tárgyalásai során kellett rájönnünk…

Sötét fenyegetések

Január 30-án, néhány nappal azután, hogy elvállaltam a Pénzügyminisztérium vezetését, az Eurogroup elnöke, Jeroen Dijsselbloem úr meglátogatott. Néhány percen belül rákérdezett, mi a tervem az előző kormánnyal megkötött „egyetértési nyilatkozatról”, vagyis a „trojkával” aláírt memorandumról. Megmagyaráztam neki, hogy kormányunkat azért választották meg, hogy az egyetértési nyilatkozatot újratárgyaljuk, azaz, lehetőséget fogunk kérni, hogy újra áttekintsük a költségvetési és a reform-politikákat, amelyek az elmúlt öt évben olyan látványosan sikertelennek bizonyultak, hiszen következményük az volt, hogy egyharmaddal csökkent a nemzeti jövedelem és ezért az egész görög társadalom a reformok ellen fordult. Dijsselbloem kristálytiszta választ adott: „Ez nem fog menni. Vagy tartjuk magunkat az egyetértési nyilatkozathoz, vagy összeomlik az egész program.” Más szavakkal, vagy elfogadjuk azt a hibás politikát, amit a görög kormányra erőltettek, és aminek megváltoztatására választottak meg bennünket, vagy bezárhatjuk a bankjainkat – ugyanis ez az, amit egy „összeomló program” konkrétan jelent, ha a tagállam nem jut ki a pénzpiacokra: az EKB nem finanszírozza tovább a bankokat, amelyek bezárnak és ATM-jeik sem működnek tovább.

Egy induló, demokratikusan megválasztott kormány ilyen otromba megzsarolásának kísérlete nem volt egyedi eset. A tizenegy nap múlva esedékes Eurogroup-ülésen megerősítést nyert az, ahogyan Dijsselbloem nem vette figyelembe a legalapvetőbb demokratikus elveket, amikor Dr. Schäuble közvetlenül Michel Sapin úr után szót emelt. A francia pénzügyminiszter a közös alapot kereste egyrészt az érvényben lévő egyetértési nyilatkozat, másrészt amellett a jog mellett, hogy a görög nép az egyetértési nyilatkozat kulcskérdéseinek újratárgyalására adott mandátumot kormányunknak. Dr. Schäuble azonban rövid úton elintézte Sapin úr ésszerű álláspontját, amikor a pénzügyminiszterek többségének bólogatása mellett kijelentette: „Nem hagyhatjuk, hogy a választások bármit is megváltoztassanak.” Ugyanezen az Eurogroup-ülésnek a végén, a közös nyilatkozat szövegének egyeztetésekor kértem, hogy a „módosított” szó kerüljön az „egyetértési nyilatkozat” megjelölés elé egy olyan mondatban, amiben kormányunknak el kell köteleződnie ez iránt. Dr. Schäuble ellenezte a „módosított egyetértési nyilatkozatra” vonatkozó szövegemet, kiemelve, hogy az érvényes egyetértési nyilatkozat nem lehet tárgyalás tárgya csak azért, mert új kormányt választottak Görögországban. Az ezt követő néhány órás holtpont után Dijsselbloem úr azonnali „program-összeomlással” fenyegetett (ami február 28-án már bank-bezárást jelentett volna), ha ragaszkodom a „módosított” jelzőhöz.

Miniszterelnököm utasításai alapján aznap éjjel az ülést úgy hagytam ott, hogy figyelmen kívül hagyva Dijsselbloem úr fenyegetését, nem volt egyeztetett nyilatkozat. Akkor a fenyegetés üresnek bizonyult, de hamarosan bosszú formájában újra megjelent.

Időről időre bank-bezárásokkal fenyegettek meg minket, ha nem erősítjük meg az egyetértési nyilatkozatot, ami pedig minden tekintetben hibásnak bizonyult – mind makro-ökonómiai szinten, mind a mikro-ökonómiai hatékonyság növelésében, mind pedig a társadalom és a politika szintjén. Azt akarták, hogy adjuk meg magunkat. Még azzal is megvádoltak, hogy „kioktatom” őket gazdaságtanból az Eurogroup ülésén, azaz abban a testületben, ahol az eurozóna pénzügyminiszterei üléseznek!

És így zajlottak Görögország tárgyalásai a hitelezőkkel: sötét fenyegetések közepette, azzal a zsarolással, hogy a bankjaink bezárnak, ha eltérünk az egyetértési nyilatkozattól. Hogy ez a fenyegetés valós volt, már kezdettől tudtuk, még akkor is, ha nem voltunk felkészülve arra, hogy megadjuk magunkat, és végig abban reménykedtünk, hogy az Európai Unió végül megváltoztatja az álláspontját.

Éppen megválasztásunk előtt az előző kormány – összejátszva a Görög Nemzeti Bank elnökével, aki korábban pénzügyminisztere volt ugyanannak a kormánynak – figyelmeztetésül, előidézett egy kisebb bankcsődöt, egy hónappal azelőtt, hogy a választásokon hatalomra kerültünk. Néhány héttel a választások után az EKB elkezdett jeleket küldeni, hogy tartósan leállítja a görög bankrendszer likviditásának finanszírozását. Az Eurogroup-féle tárgyalásokhoz időzítve felerősítették a tőkék és a bankbetétek külföldre menekülését, mi pedig figyelmeztettük Dijsselbloem urat, hogy ez a bankfiókok és az ATM-ek bezárásához vezethet.

Majdnem zokogtam, amikor azt hallottam, hogy „Franciaország már nem a régi”

Amint elkezdődtek a tárgyalások szakértői szinten, a legrosszabb félelmeink váltak valóra. A hitelezők nyilvánosan arról beszéltek, hogy félnek, miszerint nem kapják vissza a pénzüket és aggódnak a görög reformok miatt. Valójában azonban csak kormányunk megalázásával törődtek és rá akartak bennünket kényszeríteni, hogy vagy lemondunk, vagy megadjuk magunkat. Ezt a tárgyalási stratégiát folytatták, még azon az áron is, hogy a hitelezők soha nem kapják vissza a pénzüket, amivel ugyanakkor veszélyeztették azokat a reform-céljainkat, amit csak a Sziriza tud meggyőzően úgy elfogadtatni a görögökkel, hogy azt sajátjuknak érezzék. Kezdettől fogva időről időre azt javasoltuk, hogy három, négy olyan jogszabályt léptetünk életbe, megállapodva az „intézményekkel”, amelyek szerint például intézkedéseket hozunk az adóelkerülés kezelésére, az adóhatóság megvédésére a politikai és vállalati befolyásolástól, a korrupció kezelésére a közbeszerzéseknél, az igazságügyi rendszer megreformálására, stb. Válaszuk állandóan az volt: „Semmiképpen ne tegyék!” Semmiféle jogszabályt ne hozzunk mielőtt „az átfogó felülvizsgálat” be nem fejeződik.

A brüsszeli Eurogroup-üléseken azt kérték, mutassuk be az ÁFA-reformra vonatkozó terveinket. Mielőtt azonban megállapodhattunk volna az ÁFÁ-ban, a trojka képviselői áttértek a nyugdíj-reformra. Azonban azonnal badarságnak tartották a javaslatainkat, majd áttértek a privatizációra. És így tovább, biztosítva ezzel, hogy a tárgyalások egyik témáról a másikra ugorjanak, mielőtt bármiről megállapodhattunk volna, mielőtt bármelyik témában komoly tárgyalásokat folytathattunk volna, olyan helyzetet teremtve így, mint amikor a macska a saját farkát kergeti. A trojka képviselői hónapokig halogattak, ragaszkodva ahhoz, hogy mindenről tárgyaljunk, ami végül is azt jelentette, hogy semmiről sem tárgyalunk.

Közben anélkül, hogy ők saját javaslataikat előterjesztették volna, s miközben a tárgyalások felfüggesztésével fenyegettek meg bennünket arra az esetre, ha a javaslatainkat nyilvánosságra hoznánk, ők a sajtó felé azt szivárogtatták ki, hogy a javaslataink „gyengék”, „rossz elgondoláson alapulnak”, „nem meggyőzőek”. Abban a reményben, hogy valamikor mégis félúton összetalálkozunk, tovább folytattuk ezt a lehetetlen folyamatot. Az érdemi tárgyalások legnagyobb akadálya talán az volt, hogy az „intézmények” álláspontja megosztott volt. Az IMF közel volt hozzánk az adósság átstruktúrálásában, de ragaszkodtak ahhoz, hogy számoljuk fel a még megmaradt munkajogi védelmet, még a szellemi szabadfoglalkozásúak jogszabályi védelmét is. Az Európai Bizottság ennél sokkal kedvezőbben állt hozzá a szociális és munkaügyi kérdésekhez, viszont hallani sem akart az adósságszerkezet átalakításárról, sőt megtiltott minden tárgyalást erről. Az EKB-nak is saját, külön elképzelése volt. Röviden: mindegyik intézmény saját vörös vonalat húzott és így mi ezeknek a hálójába kerültünk.

Sőt, ami még ennél is rosszabb, a hitelezők „vertikálisan” sem egyeztették az álláspontjaikat. Az IMF és a Bizottság vezetőinek álláspontja különbözött a beosztott csatalósaik által a szakértői tárgyalásokon követett iránytól. A német és osztrák pénzügyminiszteri tárgyalásokon az álláspontok ellentmondásban voltak a miniszterelnökségeik céljaival. A hitelezők álláspontjának „vertikális integrálása” egy külön „mission impossible” lehetetlen feladatunk volt.

Talán a leginkább lehangoló élmény az volt, hogy tanúi lehettünk a Bizottság és néhány baráti, jószándékú pénzügyminiszter megalázásának. Majdnem zokogtam, amikor a Bizottság és a francia kormány néhány magas rangú vezetője azt mondta, hogy „A Bizottság alá kell vesse magát az Eurogroup elnöki összefoglalójának” vagy hogy „Franciaország már nem a régi”. És akkor még megemlíthetem, mekkora meglepetést okozott, amikor június 8-án a német pénzügyminiszter, saját irodájában azt mondta nekem, hogy nincs javaslata az egész Európa számára óriási költségekbe kerülő baleset – kilépés az eurozónából – elkerülésére. Június végére a trojka csaknem minden követelésének beadtuk a derekunkat, kivéve, hogy továbbra is ragaszkodtunk egy enyhe adósság átstruktúráláshoz, ami nem járt volna arcvesztéssel és csak kisebb adósság-átütemezést jelentett volna. Június 25-én részt vettem a számomra utolsó előtti Eurogroup ülésen, ahol a trojka ultimátumos javaslatával szembesültem.

Miután kilenctizednyire engedtünk a trojkának, egy kis elmozdulást vártunk volna irányunkban, hogy lehetővé váljon valami tisztességes megállapodáshoz hasonló. Ehelyett a saját, korábbi álláspontjuktól is visszaléptek (pl. az ÁFA kérdésében). Világos, hogy azt akarták, hogy megadjuk magunkat olyan módon, ami megalázásunkat az egész világ előtt nyilvánvalóvá teszi, egy olyan egyezménnyel, ami ha el is fogadjuk, tönkreteszi Görögország maradék szociális gazdaságát. Egy látványos kapitulációt akartak, ami az egész világ előtt nyilvánvalóvá teszi, hogy térdre kényszerítettek minket.

Legyőzött barátok, legyőzött Európa

Másnap, Ciprasz kormányfő bejelentette, hogy a trojka ultimátumát a görög nép elé népszavazásra bocsátja. Egy nappal később, június 27-én, pénteken utoljára vettem részt az Eurogroup ülésén. Ez az ülés volt az, ami a korábban bejelentett bank-bezárásokat megindította. Ez valamiféle büntetés volt azért, mert eléggé arcátlanul meg mertük kérdezni az embereket. Ezen az ülésen Dijsselbloem elnök bejelentette, hogy összehív egy második ülést is aznap estére nélkülem, azaz anélkül, hogy Görögország képviselve legyen. Tiltakoztam, hogy egyéni döntésével nem zárhatja ki egy eurózóna tagország pénzügyminiszterét és jogi állásfoglalást kértem az ügyben. Rövid szünet után a Titkárság állásfoglalása így szólt: „Az Eurogroup az európai alaptörvény alapján nem létezik. Informális csoport, ezért elnökének döntései nincsenek jogilag korlátozva.” Szerintem ez Európa sírfelirata, annak az Európának, amiért Adenauer, De Gaulle, Brandt, Giscard, Schmidt, Kohl, Mitterrand és mások dolgoztak. Annak az Európának, amire mindig is kiindulópontként, iránytűként gondoltam már tizenéves korom óta.

Körülbelül egy hét múlva a bezárt bankok és a korrupt görög média rémhírterjesztése ellenére a görög nép hangos NEM-mel felelt a népszavazáson. Másnap az „Eurozóna csúcsértekezlete” válaszul olyan egyezséget kényszerített miniszterelnökünkre, amit a görög kormány teljes fegyverletételeként lehet csak jellemezni. És milyen fegyvert szegeztek ellenünk? Görögország illegális kizárását az eurozónából.

Bárki bármit is gondol kormányunkról, ez az epizód az európai történelembe úgy vonul be, mint az a pillanat, amikor a hivatalos Európa semmilyen Alapszerződésben nem legalizált intézményeinek és módszereinek segítségével (pl. Eurogroup, „Eurozóna tagállamainak kormányfői értekezlete”, kizárással fenyegetés az eurozónából) hatalmas csapást mért arra az álomra, hogy egy valóban demokratikus Európai Unió megvalósulhasson. Görögország kapitulált, de az európai projektet rombolták le.

A régió egyetlen népének se kelljen soha, a félelem árnyékában tárgyalnia!

1 A gazdasági tevékenység, az árak, a bérek és a beruházások csökkenése.

2 ’Hosszabbítsd meg és színlelj’ vagyis csinálj úgy, mintha hihető lenne, hogy majd visszafizetik az adósságot.

3 Az eurozóna tizenkilenc országának pénzügyminiszteri találkozója

Jánisz Várufakisz

Kleinheincz Ferenc

Megosztás