Az arab nők a nyugati és az iszlám fundamentalista elnyomás között

Kategória: 2015. augusztus
Írta: Sahar Khalifeh
Találatok: 6586

Sahar KhalifehKözismert, hogy az arab, de a más kultúrákban is az asszony a gyengébb nem. A „másik” nem, a „nem-egyenlő” nem – a nem, amelyik nem örökölhet, vagy nem viheti tovább a család nevét, a nem, amelyik legalább annyira hozhat gyermekáldást, amennyire borzasztó szégyent is. A családba, ahová születtem, zokogásba és könnyekbe hajló csalódással fogadtak. Mindenki fiút várt, és nagy döbbenetükre lány voltam. Ugyanis az ötödik lány voltam a sorban, ami egyben az ötödik csalódást jelentette, vagy ahogyan anyám gondolta, az ötödik vereséget. Eltérően nagybátyám feleségétől, aki tíz kitűnő fiúcskát szült, az anyám vesztes volt, az áldás nélküli asszony. Anyám szebb volt, intelligensebb és méltóságteljesebb, mint nagybátyám felesége, vagy akár más asszonyok a családban. Ennek ellenére mindenki úgy tekintett rá, mint a legkevésbé termékenyre, aki értékes gyümölcsöt nem tud hozni.

Ezeket az előítéleteket és felfogásokat örököltem. Gyermekkorom óta hallottam, amint azt mondták, hogy mi, a család lányai, a szomszédság lányai, és a világ valamennyi lánya csupán tehetetlen, gyámoltalan, a természettől sújtott nem, a tartósan gyenge nem vagyunk.

És egyszer csak néhány hónapja a húgom felfedezte, hogy én vagyok a Khalifeh család – egy törzs-nagyságú család – egyetlen tagja, akinek a neve benne van a palesztin enciklopédiában. Megkönnyebbült sóhajjal tette hozzá: „Nem apánkat, nem a bátyánkat, nem is a nagybátyánkat a tíz csodálatos fiával, sőt, egyetlen férfi családtagunkat sem említi az enciklopédia, csak Téged!”

 

A változás kezdete

Mint arab nő, én is különböző stációkon estem át. Áramlatok alakítottak át engem is, s a változások terjesztője is voltam. Még a legkonzervatívabb arab családokban is a nők már iskolába járnak. Ha tanulnak, tanárok, orvosok, mérnökök, gyógyszerészek, írók, újságírók, zenészek és művészek lesznek. Sok asszonyt már nélkülözhetetlennek tartanak, erősebbnek, kreatívabbnak és fontosabbnak, mint a férfiakat. A dolgok megváltoztak.

De ha a nyugati médiában látom magunkat csadorba borított szörnyű teremtményekként, bőr-álarcban, a fátyol mögé rejtett háremhölgyekként, elképedve kérdem, miért látnak minket ebbe az egyetlen valóságba rögzítve, egyetlen sztereotípiában? Azt gondolják, hogy másként lettünk teremtve, mint a többi nő, s nem vagyunk képesek a változásra?

Amikor még gyerek voltam, egy tanárom állandóan a „változás” szót különböző hangsúllyal, és más-más értelemben emlegette, amikor a társadalmi igazságosságról beszélt, vagy az arab javak tisztességes elosztásáról, avagy az arab nők helyzetéről, meg az elavult arab kormányzatokról. Mindenki, aki ismerte ezt a tanárt, tisztelte és becsülte. A fiatalok hozzá hasonlóak szerettek volna lenni, az idősebbek pedig mindent elkövettek, hogy elrejtsék, amikor a rendőrség vadászott rá.

Tizenéves koromban felfedeztem, hogy nagyrabecsült tanárom nem az egyedüli volt, aki változásról és igazságról beszélt. Legtöbb tanult emberünk hitt és beszélt ilyen hitekről és gondolatokról. Rájöttem, hogy tanáromhoz hasonló felvilágosult embereink ezreit üldözi a rendőrség, vagy a nyugati hatalmak – a britek, franciák, és később az amerikaiak által támogatott és pénzelt kormányok börtöneiben sínylődnek.

Ha a változásokat emlegetjük, mi, arabok, emlékszünk még a nagy nacionalista vezetőre, Gamal Abdul Nasszerre, aki bátorított erre minket. Az egyenlőségről, testvériségről és társadalmi igazságosságról szóló tüzes és mozgósító beszédei mellett a tömeget lelkesítette, ugyanakkor önbecsülést adott, amikor a Szuezi-csatorna államosításával hatalmas csapást mért azon idők két legnagyobb gyarmatosító hatalmára, Nagy-Britanniára és Franciaországra. A két állam haragja csúcsára ért, amikor szövetségesükkel, Izraellel együtt 1956-ban katonai kampányt indítottak Nasszer megdöntésére, sikertelenül – Nasszer még erősebben, és még nagyobb befolyással került ki belőle.

Nasszer politikája az arab világ egyesítésére – felélesztve azt, ami a Közel-Keletet az első világháború után a ma is létező kicsiny, könnyen uralható államokra osztó Sykes-Picot Egyezmény előtt volt – Nyugaton félelmet és aggodalmat keltett. Féltek egy erős, független arab állam megteremtése miatt, ami képes lett volna a nyugati hatalmak kizsákmányolásának és manipulációjának véget vetni, és veszélyeztette volna szövetségesüket, Izraelt. Igazából emiatt rohant ki a nyugati média Nasszer ellen, arab Hitlernek és fasisztának nevezve.

 

Már a változásban

Ennek ellenére az ötvenes és hatvanas évek az arab nacionalizmus aranykorszaka volt. Az arab utcák pezsegtek az élettől, és az emberek az átalakulásban reménykedtek. Viszonyunk a hagyományos társadalmi-politikai rendszerekhez forradalmi és erősen kritikus volt. Irodalmunk, színházunk, dalaink, zenéink és mindennapi beszédstílusunk, a felszabadulás és a társadalmi igazságosság témáját tükrözte. Beáramlott kultúránkba a világirodalom. Könyvesboltjainkban, meg az utcai árusoknál megtalálható volt az egzisztencialista, a szocialista, a fekete, és minden olyan irodalom, ami a felszabadulást, a forradalmat és a változást hirdette.

A felszabadulás és a változás szelleme mindenkit áthatott, beleértve az írástudatlan parasztokat is. És a nőket is. Elkezdtek az utcán fátyol nélkül járni, fiatal nők tízezrével végezték el az egyetemet. Néhányan politikával kezdtek foglalkozni, és politikai pártok tagjaivá váltak. A nők nemcsak a fátylaikat vették le, de idővel ujjatlan ruhát, sőt miniszoknyát is felvettek. Nem fogják elhinni, de rock-and-rollt táncoltunk és tviszteltünk annak ellenére, hogy gyűlöltük a Nyugatot. Úgy akartunk élni, mint a Nyugat, de anélkül, hogy uralkodnának rajtunk és irányítanának bennünket.

Ez az egész álomszerű légkör megszakadt, amikor Izrael, a Nyugat támogatásával 1967-ben mégis legyőzte Nasszert. A vereség nemzeti mozgalmunk és szocialista hitünk végét jelentette. Az amerikaiak és regionális szövetségeseik kaptak az alkalmon, és erősen támogatták a baloldali liberális nacionalizmustól való elszakadást az iszlamistákat támogatva. Dollármilliókat öltek bele ebbe. A korábban a tömegek által teljesen figyelmen kívül hagyott Muzulmán Testvériség egyre inkább erőre kapott. Ami a mi régiónkban a 70-es és 80-as években történt, hasonló volt ahhoz, ami Afganisztánban történt, miután az amerikaiak az iszlamistákat – köztük Bin Ladent – a kommunisták megdöntésében támogatták.

Miután kényeztették és táplálták – „mudzsaheddineknek” és „szabadságharcosoknak” nevezve őket –, Amerika elkezdte „terroristának” címkézni őket, s Európa követte ezt.

Palesztinában az izraeliek az amerikai modellt másolták le. Bátorították az iszlamistákat, hogy szálljanak szembe a PFSZ-ben tömörülő nacionalista és szocialista erőkkel. Míg a PFSZ baloldali és liberális vezetőit, aktivistáit üldözték, zaklatták és meggyilkolták, az iszlamisták szabad kezet kaptak, hogy azt tegyenek a nőkkel és az egész társadalommal, amit csak akarnak. Az izraeliek még az oktatási helyek elosztásában is előnyben részesítették őket. Ők aztán először százával, majd később ezrével – nők és férfiak egyaránt – beszivárogtak az oktatási rendszerünkbe. Így az iszlamisták több hatalomra tettek szert azáltal, hogy a diákokat már korán befolyásolni tudták. Amint az iszlamisták biztos pozícióba kerültek, erőiket a Nyugat és Izrael ellen fordították. Erejük kikristályosodott.

Ami segítette őket, hogy ezt a helyzetet elérjék, az nemcsak a nacionalisták és a szocialisták veresége volt, de ezt még tovább mélyítette a szovjet tömb összeomlása is. Sikerükhöz hozzájárult a mi oldalunkon a rossz igazgatás, és sok korrupt vezető tehetségtelensége is.

 

Az arab nők

Tekintsük most az arab nők helyzetét, és azt a kettős elnyomást, amelyet Keletről és Nyugatról is egyaránt elszenvednek. Amint arra korábban már rámutattam, a nyugati médiában – újságokban, magazinokban, tévériportokban, mozikban, akadémiai tanulmányokban – az arab nőket olyan teremtményekként mutatják be, illetve jellemzik, akik tetőtől talpig be vannak borítva, s képtelenek a fekete csador és a fátyol alatt lélegezni, vagy akár gondolkodni, szemük csak ritkán látszik, szinte árnyakként, boszorkányokként, netán félelmes szellemekként lebegnek a légüres térben.

Azt a ruhát, amibe burkolóznak a nők, s amit más asszonyokhoz hasonlóan én is hordok, egyszerűen „iszlám viseletnek” nevezik. Határozottan állítom, hogy ez sem nem iszlám, sem nem arab ruha. Az iszlám viselet, amennyire én tudom, nyugati találmány és a nyugati imperializmus hatásának esetlen manifesztációja.

Ez nevetséges, ugye? Ki hiszi ezt? Hogy a hidzsáb nyugati találmány lenne? Miért, nem volt a hidzsáb mindig is az arab kultúra része? Nézzék csak meg: Szűz Mária feje be van burkolva, és abaja, azaz csador fedi szent testét tetőtől talpig. Nos, hát, kétezer év, vagy még több idő óta a hidzsáb eszerint az Önök kultúrájának része volt.

 

Felfedés és modernizáció

Hogy őszinte legyek, bevallom, úgy emlékszem, az anyám is hordott hidzsábot, de nem olyat, amit ma „iszlám viseletnek” hívnak. Amit az anyám hordott – és az is a török uralom vagy az oszmán kultúra megjelenítése volt –, az egy átlátszó, vékony fátyolszövet volt, fekete színű, ami fedte az arcát és a haját. De lazán terült rá, át tudott látni rajta, és lélegezni is. Egyebekben a ruházata egy szerény szoknya volt, ami a térdéig ért, és kiskabátja kiemelte keblét és a derekát – vagyis jelentősen másként öltözött, mint amit manapság „iszlám ruházatnak” hívnak, s ami ma a nők testét abszolút alaktalan zsákká, hosszú rönkfává, füstoszloppá alakítja.

Az ötvenes évek elején az anyám, és generációjának legtöbb asszonya, levetette fátylát – ezt úgy hívták, hogy szufur, azaz felfedés. Többé nem viselte a kiskabátját, és vagy kosztümben járt, vagy rövid ujjú ruhában, s alkalmazkodott az akkori divathoz, legyen az akár a rövid haj, vagy ruháinak színe és szabása. Úgy mutatkozott, mint bármelyik középosztálybeli asszony a legtöbb arab városban, vagy akár a kevésbé tehetősek is a kisebb városokban. Bárki, aki megnézi a nagy arab énekesnő, Umm Kulthum, vagy mások video-felvételeit abból az időből, meggyőződhet arról, hogy egyetlen nő sem visel a közönség között olyasmit, mint amit ma „iszlám viseletnek” hívnak.

Abban az időben, vagyis az 50-es, 60-as, 70-es és a korai 80-as években a mindenféle osztályba tartozó arab nők a legtöbb arab városban olyan ruhát hordtak, mint amilyet most én: nem volt rajtuk fejkendő, csador vagy abaja, sem fátyol, sem burka. Csak a falusi parasztasszonyok hordták a tradicionális ruhát, olyasmit, mint amit Szűz Mária hordott kétezer évvel ezelőtt.

Az anyám rögtön azután szabadult meg a fátylától, amikor Palesztina nagy részét megszállta Izrael 1948-ban. Ez a megszállás politikai és gazdasági katasztrófát jelentett, amit olyan társadalmi megmozdulások követtek, amik sok és sokféle értéket, meg régi hagyományt eltöröltek, beleértve a fátyol viselését, a nők mozgásának korlátozását az utcán, az iskolákban és a munkában.

Ez a katasztrófa közvetlenül érintette a nőket, mivel a romló gazdasági helyzet miatt sok ezer család – akik hazájukat, házaikat, földjeiket, és sokan még a férjeiket is elvesztették a háborúban – arra kényszerült, hogy a nők elmenjenek tanulni és dolgozni. Az oktatás lehetővé tette számukra, hogy az Öböl-menti országokban dolgozzanak, így segítve családjaikat. Fivéreiknek, nővéreiknek fedezhették a tanulását, hogy azok orvosokká, mérnökökké, ügyvédekké válhassanak.

Tanúi lehettünk, hogy több ezernyi tanult palesztin lány külföldre fejkendő nélkül utazott, s ott a saját lábukra állva éltek. Szerényen és hajadonon tették ezt, de családjuk és a társdalom nagy becsben tartotta őket, mert az alacsony jövedelmű családok családfenntartóivá váltak. Ezt a helyzetet Örökség (The Inheritance) című regényemben írtam le. Ahogy telt az idő, nem csupán elfogadottá vált, hanem örömmel vették, hogy ezek a fiatal nők húgaik tanulmányait finanszírozták az arab egyetemeken (Egyiptomban, Szíriában és Libanonban), ami lehetővé tette, hogy diplomásként, szakemberekként térjenek haza.

Ezek az elismert munkakörökben dolgozó fiatal nők képzettek, bátrak és a világra nyitottak voltak. Feminista és társadalmi egyenjogúságot követelő mozgalmakat indítottak, annak ellenére, hogy a feminista mozgalmakról és gondolatokról ismereteink csupán néhány olyan úttörő nő egyiptomi lapokban megjelent írására korlátozódtak, mint amilyen Amina al-Sa'id, Suhair al-Qalamawi és Durriya Shafiq, de akiknek cikkei igazából nem lépték túl a családtervezés, a korai házasság, a többnejűség, és más, hasonló könnyedebb témákat.

 

A fundamentalisták szervezkedései

Az Izraeltől elszenvedett 1967-es vereségünk után a diktatórikus, szocialista-ellenes, anti-liberális arab kormányok Amerika támogatásával összefogtak a iszlám fundamentalista csoportokkal, akiket igen bőkezűen támogattak is. Például mindazok, akik az ún. iszlám ruházatot hordták, havi fizetést kaptak ezért (tizenöt jordán dinárt a férfiak, tízet a nők). A férfiak esetében ez a ruházat egy rövid disdasából vagy dzsellabijából, valamint bőr szandálból állt, s borotválatlan szakállat jelentett. A nőknél ez egy vastag fejkendőt, és egy hosszú, sötét színű ruhát jelentett, ami a lábujjakig ért. A megajándékozottak ingyenesen kaptak imaláncot, plusz egy dísz-kiadású Koránt, valamint egy szép imaszőnyeget.

Ezek az iszlám szervezetek először a fiatalokra koncentráltak, akik bebizonyították vezetésre érettségüket, és olyan helyzetben voltak, hogy másokat is befolyásoltak. Az otthon élő nőket is el akarták érni, ezért megbeszéléseket és csoportokat szerveztek a házaknál. Azután a figyelmük a mecsetek, iskolák és egyetemek felé fordult. Mindez az USA-hoz hűséges arab rezsimek pénzügyi és egyéb segítségével zajlott le. Ezeket a rezsimeket az USA irányította, mégpedig az USA terveit követve abban a reményben, hogy ez az iszlám elem visszatartja arab társadalmunktól a szocialista gondolatokat és a haladó projekteket, ami emancipációt követel minden területen, kezdve a Nyugat befolyásolásától való szabaduláson túl egészen társadalmunk alkotó energiáinak felszabadításáig.

Azonban az iszlám fundamentalisták segítsége nem korlátozódott a ruházat biztosítására, a havi fizetségre és találkozóhelyek biztosítására. Termékeny talajt készítettek elő az iskolák alsó és felső tagozataiban. A tanítók kiválasztásában iszlamista férfiakat és nőket részesítettek előnyben, feladatuk a fiatal tanulók és diákok olyan befolyásolása volt, hogy a fundamentalista ideológia váljon a gyerekek lelkének és gondolkodásának részévé. Ezen túl a fiatalok képzést kaptak katonai ismeretekből és harcművészetből az arab sivatagokban felállított táborokban, Afganisztánban és Pakisztánban.

Eléggé abszurd módon az USA és szövetségesei csak akkor vették észre ennek a csapdának veszélyeit, miután a varázslat a varázsló ellen fordult, és az iszlám fundamentalista szervezetek szigorú iszlamista, a Nyugattal ellenséges rezsimek felállításával fenyegettek.

 

Következmények

Jelenleg fenyegető szellemi, társadalmi és politikai káoszban élünk. A dolgok kisiklottak és kétoldali fenyegetés között élünk, s nem tudjuk, melyik a kegyetlenebb. Az egyik oldalon áll a Nyugat, amelynek ármánykodása, kizsákmányolása és gyarmatosítása már ismert a számunkra, a másik oldalon az iszlám fundamentalista mozgalmak állnak, akik olyan újításokkal „áldottak meg” bennünket, ami visszavet minket az elnyomás és a hárem időszakába. Itt van tehát a szabad, liberális, szekuláris, tudományos, de egyben gyarmatosító Nyugat, ott pedig annak az iszlámnak a rugalmatlansága, ami a Nyugat és gondolkodása elleni ellenállásra szólít fel, de szemben áll a tudománnyal, a modernitással, a feminista és szocialista emancipációval.

A szellemi, társadalmi és politikai káosz nem csak minket érint, de átterjedt a Nyugatra is, úgyhogy asszonyaink csadorban és lefátyolozott arccal olyan jelenséggé váltak, ami valljuk meg: félelmet és borzadást kelt a nyugati országokban. Olyannyira, hogy néhány országban törvény tiltja az iszlám öltözet viselését, és az olyan nőket, akik ilyet viselnek, nem engedik többé belépni az iskolákba és a hivatalokba.

A nyugatiak azt is kezdik már hinni, hogy minden arab és muzulmán egyaránt merev, fanatikus és szellemileg zárt – éppúgy, mint az iszlám fundamentalisták – elfelejtve, vagy tagadva, hogy ez a mozgalom eredetileg a Nyugat és reakciós szövetségeseinek gyermeke volt, s amelyet demokratikus, világi és tudományos gondolkodásunk ellen indítottak, s persze a nők ellen is. A Nyugat most új és igen rasszista előítéletekkel zaklat bennünket, önkényesen és felületesen egybemosva minden arabot, muszlimot és keresztényt, minket vádolva azzal, amiért saját magát vádolhatná.

 

„Már ott vagyunk köztetek”

Ami engem illet, én minden szűklátókörűen és egoista módon gondolkodónak azt mondom, hogy mi közelebb vagyunk hozzátok, mint ahogy gondoljátok, vagy el tudjátok képzelni. Nem hangzik el újra és újra, hogy a világ egy kis globális falu lett? Most emberi hullámként a partjaitokon át jövünk hozzátok. Bármit is találtok ki, hogy megakadályozzátok a bevándorlást, és bárhogy erősítitek meg az ellenőrzést, mi megtaláljuk az utat hozzátok, legyőzzük a korlátokat, és elfogadtatjuk veletek a jelenlétünket.

Már ott is vagyunk köztetek. Nem tagadhatjátok le a jelenlétünket, mert ott vagyunk mögöttetek, előttetek, és részévé váltunk a környezeteknek.

Semmiképpen nem akarom a nyugati embereket feldühíteni. Csak az ügyemet akarom kézzelfoghatóan és szemléletesen megvédeni. Szeretném, ha a nyugati hallgatóságom azt érezné, amit én érzek, félje azt, amitől én félek, s legyen tudatában annak, hogy a gyarmatosító hatalmaik mit tesznek velem, velünk. Fájdalmas felismerés ez.

Amikor az arab nőiséget burkával takart nőként ábrázolják, akkor csendben azt is kimondják, hogy én, a feminista írónő, és hozzám hasonlóan több-ezernyi tanult nő, valamint milliónyi arab nő – muszlimok és keresztények – minden arab országban olyanok, mint az a burkás nő: sötét arc, lehorgasztott fej, akinek nincs agya, nem tud beszélni és formátlan. És ez nem igaz, mivel a burkába burkolózó nő látványa a hozzám hasonló nőket is félelemmel és rémülettel tölti el. Félünk, hogy egy napon kinyúl egy kéz abból a képből, a burkás nő képéből, s a lányomat, unokáimat és engem is egy sötét arab rezsimhez húz, akit a Nyugat tervei és politikája tart sötétben, hogy maradjunk olyanok, amilyenek voltunk, és amilyenek most vagyunk az elmékben: csupán arab olajmezők a nyugati piacon.

 

Epilógus

Vajon elhitték-e Önök, amikor azt kezdtem mondani, hogy nincs állandóan rögzített, és igaz valóság? Nos, ez valójában nem igaz, irodalmian kifejezve, csupán írói fogás volt. Csak fel akartam hívni a figyelmüket, hogy vessék le előítéleteiket, s hogy megvilágítsak bizonyos dolgokat. Analógiaként emlékeztetném Önöket Cézanne felismerésére a változó fényről...

Remélem, megbocsátják nekem ezt az apró turpisságot, és továbbra is kedvelnek, függetlenül attól, hogy mi a színünk, mi a fényünk, a látásunk és a szemléletünk.

 

A szerző, Sahar Khalifeh palesztin írónő.

Fordította: Kleinheincz Ferenc

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések