hu | fr | en | +
Accéder au menu

Munkáspárt, balra át! ─ Corbyn jelenti a reményt

JPEG - 215.4 kio

2015. szeptember 12-én Jeremy Corbyn földcsuszamlás szerű győzelmet aratott a brit Munkáspárt elnökválasztásán. Elődje, a májusi parlamenti választások után lemondott Edward Miliband ─ egyes brit elemzők véleménye szerint ─ túlzottan balos volt, ezért nyerhetett a választásokon David Cameron pártja. Az aktivisták azonban ezt máshogy látják. Corbyn személyében a Munkáspárt tagsága egy kevésbé visszafogott utódot választott. Jeremy Corbyn „Őfelsége ellenzékének”, a Munkáspártnak a leghaladóbb szárnyát képviseli. Megválasztását egy ─ baloldali körökben már nem is remélt ─ erős tömegmozgalomnak köszönheti. A Munkáspárt parlamenti képviselői és a párt alkalmazottai azonban előre láthatóan nem könnyítik meg a feladatát…

Néhány órával azután hogy megválasztották, Jeremy Corbyn több tízezer aktivista előtt felszólalt a londoni Parlament Square-en, és a menekültkérdést felemlítve kiállt a menedékjogot kérők mellett. A beszéd vége felé fiatal aktivisták „Team Corbyn” feliratú trikókban már arra készültek, hogy biztonsági kört vonjanak az új elnök köré, és minden zökkenő nélkül kivezessék őt a fellelkesült hívek tömegéből, a TV kamarák, az újságírók, és a selfie-zők köréből. Három hónappal korábban, egy júniusi rendezvény után, Jeremy Corbyn ugyanezen a helyen még hosszan ottmaradt, és elbeszélgetett a résztvevőkkel. Akkor még nem látszott, hogy ő lesz a baloldal új erős embere, Őfelsége legerősebb ellenzékének a vezetője.

Sosem látott győzelem

A média előtt szinte ismeretlen, a parlamenti kollégái által margóra tett, és a jelentéktelenség homályába szorított elnökjelölt csak a suttogó propagandának köszönheti, hogy a szavazatok 59,5 százalékával már az első fordulóban megnyerte a választást. A második legsikeresebb jelölt negyven százalékkal kevesebbet, a nevetséges 19 százalékot kapta. A győzelem sosem látott mértékű Nagy-Britannia politikai történetében.

A konzervatívok által megnyert májusi parlamenti választásokat követően a vesztes baloldal nyomott hangulatban volt, ám a megszorítások elleni rendezvényre mindenki meglepetésére több százezer tüntető jött el. Ők valamennyien Jeremy Corbyn jövőbeli támogatói voltak. „A mozgalomban csupa olyan ember vett részt, akik közösséget kerestek maguknak” ─ magyarázta Mark Steel színész, a „Népgyűlés” nevű mozgalom egyik alapítója. „Senki sem gondolta volna, hogy így alakul, de itt vagyunk! (1) ”─ mondta Steel, aki különféle csoportok és szakszervezetek föderációja nevében szervezte meg a júniusi rendezvényt. Hogy az új mozgalom épp Jeremy Corbyn választási kampányát fogja támogatni, több szempontból is meglepetés. Corbyn a lelkesítő baloldali népszónokok jellegzetes személyiségeinek éppen az ellentéte: nincs meg benne Alekszisz Ciprász karizmája, se Anthony Benn szónoki képessége. („Tony” jelenleg Corbyn tanácsadója, korábban ─ 1979-80 között ─ a Munkáspárt balszárnyának történelmi vezetője volt.) Jeremy Corbyn veszélytelennek tűnt kollégái és vetélytársai, tehát a munkáspárti elit szempontjából. A brit politikai elit professzionalizmusát és a marketinges felkészítők kliséit mellőzve épp ez a közvetlen, keresetlen stílus vált Corbyn legfőbb adujává. Nem akarta a nagy varázsló szerepét játszani, inkább a levegőben lógó feszültségek és problémák megfogalmazásával állt ki közönsége elé.

Kik támogatják?

Corbyn hívei között minden korosztály és minden társadalmi csoport képviselője megtalálható, de három csoport jelentősen kiemelkedik. Az egyik a szakmailag képzett, de a gazdasági válság és a neoliberális gazdaságpolitika következtében szakmai karrierjétől megfosztott, magas lakbérekre ítélt fiatalok köre. Nem véletlen hogy Jeremy Corbyn tipikus híve többnyire fiatal, rózsás arcú, magasan iskolázott alkalmazott a vendéglátó szektorban. (E korosztály politikai aktivitásának kezdete az egyetemi tandíjak megháromszorozódása idejére, 2012-re (2) tehető. Az akkori szervezkedés korosztályi jellegű, és radikálisabb volt a korábbiaknál.)

A második támogató csoportot a háborúellenes mozgalom tagjai képviselik. Jeremy Corbyn az elnöke a Stop the war (Állítsd meg a háborút) összefogásnak. A mozgalom tagjai arról ismertek, hogy kétmilliós tüntetést szervezték Irak lerohanása ellen 2003-ban. Ez volt Nagy-Britannia történelmének legnagyobb tömegtüntetése. Corbyn többször is felszólalt az akkori tüntetéseken, és a palesztinok ügyétől kezdve a pszichiátriai ellátásig több konfliktusos területre is felhívta a figyelmet. Lindsey German asszony, a szervezkedés egyik koordinátora szerint az akkori mozgalom tagjait ismét összehozta a Corbyn érdekében szerveződött kampány: „Rengeteg ember utálta, amit a háború idején a Munkáspárt tett, és nem támogatták Tony Blairt. Éppen ezért sok idősebb párttag hagyta ott a pártot, de ők most mind visszajöttek.” Corbyn tehát sokak szimpátiájára számíthatott, amikor bejelentette, hogy indul a választásokon. A brit média persze mélyen hallgatott erről…

A támogatók harmadik csoportja a szakszervezetiek köréből kerül ki, amiben nincs semmi meglepő. A közszférában (ahol a szakszervezeteknek még van némi erejük) a béreket évek óta befagyasztották és sok szolgáltatást leállítottak, kiszerveztek, vagy privatizáltak. Elsősorban ezek hatására vált több szakszervezeti vezető markánsan baloldalivá. A Munkáspárt hagyományos elitje nem figyelt fel erre a változásra, és nagyon meglepődtek, amikor a tagság nyomására a két legfontosabb szakszervezet ─ a Unite és a Unison ─ Corbyn támogatására szólított fel.

A „blairisták” ravaszkodása

A változások egész Európában megfigyelhetők, az viszont csak az Egyesült-Királyságra jellemző, hogy a Munkáspárttól balra álló pártok politikai téren sosem játszottak komoly szerepet. A brit választási rendszer a first past the post elvén alapul, vagyis minden körzetben egy fordulós és egy jelöltes szavazással a „nyertes mindent visz!”. Ez biztosítja, hogy a kisebb pártok, így például a zöldek, nem tudnak bejutni a Parlamentbe. A Sziriza, vagy Podemos-féle pártoknak semmiféle esélyük nem lenne Nagy-Britanniában. Még a politikai paletta másik oldalán elhelyezkedő UKIP (az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja) sem volt sikeres. A neoliberális politika ellenzőinek nagy része a Munkáspártban csoportosult, pedig sokan azt hitték, hogy megfordíthatatlan a párt „blairista (3) ” elkötelezettsége.

A Munkáspárt tehát átalakult, részben az új tagság, részben az elnökválasztási rendszer megújításának hatására. Az új rendszerben mindenki szavazhatott, ha kifizette a 3 font (kb. 1300 Ft) belépési díjat. Érdekes hogy ezt a változást a párt jobbszárnyán lévők javasolták, akiket elkápráztatott az amerikai előválasztási rendszer. A blairisták feltételezték, hogy nekik kedvez majd, ha a szakszervezetis szárnyat gyengítve megnyitják mindenki előtt a szavazás lehetőségét, és így véglegesen lehorgonyozhatják a pártot a középmezőnyben. Keserű meglepetést hozott nekik amikor észrevették, hogy ez a választói mechanizmus a baloldalnak kedvez, ahol viszont boldogan fordították a maguk javára az ellenfelek hibás döntését, ravaszkodását. Az új rendszer kiválóan megfelelt az internetes hálózatok aktív használóinak, hiszen a lehetőséget egy klikkre lehetett terjeszteni, és nem csak baráti körben. Jeremy Corbyn pedig kifejezetten népszerű volt a facebookon és a twitteren.

„Corbyn-mánia”

„A lelkesedés a párton kívüliektől indult, majd a párttagság megújulásával ez tovább terjedt a párton belül is” ─ magyarázta Jeremy Corbyn volt munkatársa, a feminista Hilary Wainwright. Szerinte a baloldali jelölt körül kialakult hírverés felbátorította a régi párttagokat, és emellett a nagy tüntetések, rendezvények hatására létrejött egy tömegmozgalom is. Ezt a véleményt támasztja alá Jeremy Corbyn 99 sikeres rendezvénye, amelyekre olyan sokan jöttek el, hogy a zárt térből esetenként több százan kint rekedtek az utcán. Ilyenkor, a teremben megtartott beszéde után Corbyn kiment, és újra felszólalt az utcán várakozók előtt. A sikerek hatására egyesek már „Corbyn-mániát” emlegettek.

A kérdés most az, hogy ez a lelkesedés kitart-e? Vajon sikerül-e ellenállniuk a várható ellenséges támadásoknak? Nem túl meglepő módon máris megjelentek a hivatalos körökből érkező barátságtalan üzenetek, hiszen Jeremy Corbyn véleménye nagyon sok kérdésben eltér a brit állam hivatalos álláspontjától. Corbyn azt mondja például, hogy nem tud olyan körülményeket elképzelni, amelyek a hadsereg bevetését igazolnák. Vagy azt, hogy ellenzi Szíria bombázását. Nem támogatja, hogy a Királyság kifejlesszen egy újgenerációs nukleáris rakétát, a Trident-et. Nagyon kritikus a NATO szerepével szemben, és ellenzi beavatkozási zónájának kiterjesztését.

Komoly változások mellett érvel gazdasági szempontból is. Azt ígéri, hogy szembeszáll a londoni City által képviselt pénziparral, helyreállítaná a politikai ellenőrzést a központi bank felett, elsöpörné a thatcheri ortodoxiát, és újraállamosítaná a vasutat, ezzel együtt több közszolgáltatást. Anélkül, hogy nyíltan az uniós kilépés, a Brexit mellett tenné le a voksot, helyette egy „szociális Európa” kiépítéséről beszél. Erőteljesen kritizálja a Görögországgal szembeni eljárást, és a transzatlanti szabadkereskedelmi szerződést (TTIP-t), amiről most egyezkedik Brüsszel és Washington.

A legfőbb akadály: a pártelit

Senki sem tudja ma megmondani, hogy ezeket a véleményeket, hogy lehet majd beépíteni a Munkáspárt programjába. Az új vezető és a Corbynt támogató bázistagság közé beiktatódik a pártelit, mint a legfontosabb akadály a megújulás előtt. A munkáspárti parlamenti képviselők nagy többsége Anthony Blair és Gordon Brown (4) idején kezdte el politikusi karrierjét, így életüket épp a baloldali romokra építették.

Jeremy Corbynnak nem lesz könnyű dolga, ha ellensúlyozni akarja a pártelit hatását. Az európai baloldal új erős emberének feltett szándéka a Munkáspárt demokratizálása, a tagság döntési jogainak helyreállítása az éves kongresszusukon. „Jeremy Corbynnak erős hatalmi eszközök vannak a kezében. Nem valószínű, hogy egy baloldali vezetőt képes megbénítani egy az övétől eltérő nézeteket valló pártszervezet” ─ véli Lance Price, Blair volt kommunikációs vezetője. „Egyes munkáspárti parlamenti képviselők csendben már egy esetleges szakadásról suttognak, de ez nem túl valószínű.”─ állítja Price. A „blairisták” ma már nem diktálnak. Jelöltjük Elizabeth Kandall, mindössze 4,5 százalékot gyűjtött be a munkáspárti választásokon, ami megalázónak is nevezhető. A probléma gyökere ideológiai. A „blairizmus” akármilyen csillogónak is tűnt, olyan forrásokból táplálkozott, amelyeket a 2008-as válság teljesen kiszárított.

Valószínű, hogy a Munkáspárton belüli jobbszárny bosszút forral ─ vállalva akár a párt önmegsemmisítésének kockázatát. Jeremy Corbyn ellenfelei könnyedén támaszkodhatnak 47 parlamenti képviselőre. A párt alapszabálya szerint ez az a létszám, ami ahhoz szükséges, hogy a vezetést leváltsák, és új választást írjanak ki a pártelnöki tisztségre. Természetesen nem most azonnal, hiszen egy durva machináció esetleg kiváltaná a tagság elégedetlenségét és Corbyn újraválasztását. Figyelembe véve a nagyon erős többséget amit a feketebárány begyűjtött, lehet hogy a választás még inkább a javára dőlne el. A támadásra a megfelelő pillanat a skót parlamenti választások alkalmával 2016-ban, vagy az európai választásokon 2019-ben jöhet el ─ már amennyiben a munkáspárti választás rossz eredményeket mutat. Addig, nem kétséges, hogy a „blairisták” minden megtesznek majd a médián keresztül, hogy banánhéjak sorát dobálják Corbyn lába elé…

Leblokkolják Corbynt?

A Munkáspárt új vezetője azonban számíthat néhány jelentős helyi képviselőre, így például Kenneth Livingstone-ra, aki 2000-től 2008-ig volt London polgármestere. Ő a baloldal új vezetőjének egyik szövetségese, és optimistán képzeli el a jövőt: „a parlamenti képviselők nem nagyon számítanak, mivel Jeremy közvetlenül a lakossághoz fordulhat, és a felmérések alapján itt jó helyen áll. Ha ő lesz a következő miniszterelnök, ezek a „nagyágyúk” mind a lába előtt hevernek majd, hogy kapjanak egy jó kinevezést.”

A „blairistákkal” szemben a konzervatív ellenzékiek legalább kiszámíthatóak. Nem hátrálnak meg a legszélsőségesebb eszközöktől sem. Stratégiájukra jellemző például az a video, amit nemrégiben terjesztettek, és amelyben Jeremy Corbynt a Hamasz, a Hezbollah sőt Bin Laden híveként mutatták be. David Cameron miniszterelnök szeptember 13-án az előválasztásokra reagálva így adta meg az alaphangot egy twitter üzenetében: „A Munkáspárt jelenleg veszélyt jelent a nemzetbiztonságra, a gazdasági biztonságunkra, sőt a családokéra is.”

„Milyen jelentést hordoz egy ilyen nyilvános üzenet a MI5 és a biztonsági szolgálatok számára?” ─ kérdezi Julian Assange, a Wikileaks alapítója. (Érdekében Jeremy Corbyn többször is felszólalt az Alsóházban.) Assange szerint, ha a Munkáspárt elnöke továbbra is ellenzi a NATO-tagságot, és a Trident nukleáris rakéták kifejlesztését, „akkor nagyon komoly erőket dobnak be ellene, és még a következő választások előtt leblokkolják Corbyn előrehaladását. Ha csak egy kicsi esély is lesz arra, hogy ő legyen a következő miniszterelnök, akkor bármi megtörténhet.” Hogy Jeremy Corbyn komolyan veszi ezt a veszélyt, jelzi az is hogy már feladta eredeti követelését, miszerint Nagy-Britanniának ki kell lépnie a NATO-ból. „Igaza van, bölcsebb a több frontos harcot mellőzni” ─ jegyezte meg Assange.

A média számára, Jeremy Corbyn már most is a „veszélyes férfi”, akin kipróbálták az ellenségképzés minden formáját. Érzelmi blokkolásként előbb a döbbenet, majd a pánik, végül a megvetés bedobása volt az eszközük. Nem csak a milliárdosok tulajdonában lévő sajtó-, rádió- és TV-cégcsoportok léptek így fel, hanem az ország minden jelentősebb újságja. Lekicsinylően rögtön így nevezték el: „Corb”. Győzelme után a bulvárlapok rajta köszörülték a nyelvüket: „Corb megsértette a királynőt” ─ sápítozott a Sun (5) , miután a Munkáspárt első embere úgy döntött, hogy nem énekli el a nemzeti himnuszt az Angliai Csata megemlékezési ünnepségén.

„Az isten tudja, mit találnak még majd ki a lejáratására” ─ mondja Mark Steel. „Fel kell készülni a legördögibb húzásokra. Az egyetlen megoldás a mozgalom. Nehezebb megrágalmazni valakit, ha egymillió ember válaszolja: nem igaz!”

Aktív, militáns erő kell!

Jeremy Corbyn bejelentette, hogy társadalmi mozgalomszerűséggé (6) alakítja át a Munkáspártot, ami be is következhet, ha azt a parlamenti képviselők ellenségessége és a sajtó üldözési kampánya kikényszeríti. Az interneten Corbyn bármikor aktívan mozgósíthat.

„Ha mindazok akik Corbynra szavaztak nem aktivizálódnak, akkor ez az egész kampánysiker nem volt semmivel sem több mint egy like a facebook-on” ─ mondja aggódva Billy Bragg énekes, aki dalaival számtalan sztrájk és megmozdulás mellett állt ki, például a Thatcher évek alatt. Bragg most széles és nyitott összefogásra szólít fel, egy „baloldali szinergiára” amelyben helye lenne a zöldeknek is. Natalie Bennett, a Zöld Párt elnöke nem zárja ki ezt a lehetőséget. „A Munkáspárt eddig támogatta a megszorításokat, a privatizálásokat, a Trident rakétákat és a katonai beavatkozást: csupa olyan dolgot, amit a Zöld Párt ellenez. Várjuk meg, milyen változások lesznek a Munkáspártban…”

Az a tény, hogy a megszorításokat ellenző mozgalom egy olyan pártban kovácsolódott ki mint a nagymúltú brit Munkáspárt, sok előnyt, de komoly hátrányokat is magában hordoz. Maga a párt nem arra épült ki, hogy szembeszálljon az állammal. Nem egy olyan szervezet, amely dacol a fennálló renddel, mint azt a Sziriza tette. Ahhoz, hogy sikeres lehessen, Jeremy Corbynnak át kell alakítania a Munkáspártot egy aktív, militáns erővé. Csak ilyen párt képes fenntartani azt a hihetetlen közös lendületet, amely pártvezetővé emelte Corbynt. Ha az utóbbi hónapok lelkesedése képes átterjedni a lakosság már rétegire, és ha ez a lendület kiteljesedik, akkor Jeremy Corbynnak minden esélye meglesz. Ha a mozgalom leül, és a megújulás embere a régi hatalmi centrumokra támaszkodik, akkor az alkalom elvész.

Alex Nunns

A szerző, Alex Nunns újságíró és író, a Red Pepper politikai magazin egyik szerzője.
Morva Judit

(1A cikkben szereplő idézetek, hacsak nincs más forrás megjelölve, akkor Mark Steel-el készített interjúból származnak.

(2David Nowell-Smith: Amers lendemains électoraux pour l’université britannique [Keserű választási hangulat a brit egyetemek számára], Le Monde diplomatique, 2011. március

(3Anthony Blairt 1994. júliusában választották meg a Munkáspárt vezetőjének, és 1997 május valamint 2007 júniusa között volt az ország miniszterelnöke.

(4Pénzügyminiszter (chancelier de l’échiquier-Chancellor of the Exchequer) a Blair kormány idején, majd miniszterelnök 2007. júniustól 2010-ig.

(5„Corb snubs the Queen”, The Sun, London, 2015. szeptember 16.

(6„The Andrew Marr Show”, British Broadcasting Corporation (BBC), 2015. július 26.

Megosztás