A Bernard Guettákhoz (1) hasonló szerkesztők „veleszületett” Európa-hitét kellene magunkévá tenni ahhoz, hogy a következő megállapításra jussunk: „Európa működése alapvetően a kompromisszumokra épül” (2) . Távol a rádióstúdiók világától azonban ez az illúzió szertefoszlik.
A fenti kinyilatkoztatás ugyanis jelentős részben a brit miniszterelnöknek köszönhető. Miután május 8-án alsóházi többséget szerzett, s újraválasztották miniszterelnöknek, a konzervatív David Cameron – Alekszisz Ciprasz példáját követve – gyorsan bejelentette, hogy szeretné újratárgyalni az Európai Unióval kötött szerződést. Wolfgang Schäuble, erre készségesen azt válaszolta, hogy „Nagyon szívesen!” Azok számára, akik esetleg fennakadtak volna azon, hogy Athén ugyanerre az igénybejelentésre teljesen más választ kapott, mint az angolok, a német pénzügyminiszter gyorsan pontosított: „Érdekünkben áll, hogy az Egyesült Királyság továbbra is fontos résztvevőként legyen elkötelezett híve az európai rendszer kiépítésének.”
Wolfgang Schäuble és európai kollégái szemében London liberális aktivizmusa – amely a sztrájkjogtól kezdve a közmédia szerepének újrafogalmazásáig terjed – a Sziriza politikai alternatívájától eltérően, indokolttá tesz némi engedményt. Persze csak módjával. Ellenben: „Az európai vezetők jelentős része osztja azt a nézetet, hogy a szabályok lazítása, azaz egy baloldali görög kormány óhajának teljesítése, veszélyes precedenst teremtene, és kétség kívül törékenyebbé tenné az eurózónát, mint Görögország összeomlása.” – írja Jack Ewing, amerikai újságíró (3) Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke ezt másképp fogalmazta meg: „Többről van szó, mint a görög válság okozta pénzügyi dominóhatásról. Ideológiai vagy politikai dominóhatás is fenyeget, s ez engem nagyon aggaszt. (4) ”
A Sziriza okozta fenyegető helyzettel szembesülve, az európai vezetők kezdetben csak arra az egy célra koncentráltak, hogy az újonnan érkezetteket kirekesszék a köreikből. (5) „Németország a görög kormány bukására játszik” – hirdette a Le Monde főlapcíme július 3-án. Paul Mason brit újságíró szerint Németország nem volt ezzel egyedül: „A görög üzletemberek, a globalizáció haszonélvezői, a nagyvállalatok vezetői (…) és az Európai Unió egyaránt azon ügyködnek, hogy a Sziriza-kormány eltűnjön” (6) . „Ez a példastatuálásról szól” – jelentette ki Jean-Hervé Lorenzi 2015. július 1-én a BFM TV-ben. Az Athén és Brüsszel közötti tárgyalások alig „néhány milliárdocskáról” szólnak, ismerte el Lorenzi, aki nem mellesleg a Compagnie Financière Edmond de Rothschild Banque igazgatósági tagja. „Példát kell statuálni!” – ez a lényeg.
Az ország gazdasági megfojtása, a demokrácia korlátozása, az élet minden területére kiterjedő fenyegetőzés… A július 13-án aláírt megállapodás valójában „rendszerváltást jelent” – mint azt Wolfgang Müchau liberális elemző is hangsúlyozta (7) – és mindezt anélkül, hogy ehhez Ciprasz távozását kellett volna kierőszakolni. Így kormánybuktatás nélküli puccsot lehetett végrehajtani Görögország ellen. A görög baloldal vezető pártját „fertőző kórokozóhoz” hasonlítva, egy korábbi – anonimitását megőrizni kívánó – magas rangú európai politikus elégedetten nyugtázta az erőviszonyok ilyetén alakulását: „A rendszer bebizonyította, hogy képes megbirkózni a vírusokkal. (8) ”
A rendszer ugyanígy nyilvánvalóvá tette etikai normáit is. Biztosítási szerződést írtak alá – a választási eredményektől függetlenül – arra, hogy haladó erők ne rúghassanak labdába. Az európai periféria országainak szánták ezt a forgatókönyvet? Sarkozy másként gondolja. 2008. július 5-én, az Unió egy Népi Mozgalomért (UMP - a francia néppárt) országos tanácsán így tüzelte a híveit: „Franciaországnak szüksége van Európára. Európa eddig is sokat adott nekünk, franciáknak. Képzeljük csak el egy pillanatra, hogy mi lett volna velünk, Franciaországgal az unió nélkül, amikor kommunista miniszterek és szocialista vezetők voltak kormányon! (9) Szerencsére ott volt Európa, amely megakadályozta, hogy áthágjanak bizonyos ideológiai korlátokon. Ez is Európa! (10) ”
