hu | fr | en | +
Accéder au menu

Egy londoni szovjet nagykövet naplója

JPEG - 210.7 kio

El lehet képzelni Gabriel Gorodetsky* történész örömét, amikor hozzáfért Ivan Maisky-nak, a Szovjetunió londoni nagykövetének (1932-1943) az 1500 oldalas, kézzel írt feljegyzéseihez. Minden megvolt ahhoz, hogy egy különlegesen érdekes dokumentum születhessen meg. Maisky megbízatása akkor kezdődött, amikor valószínűsíthető volt Hitler hatalomra jutása és ezzel az európai háború kirobbantása. A Szovjetunióban pedig ez az időszak a nagy tisztogatások kora volt, amely megtizedelte a hadsereg és a diplomáciai testület vezérkarát. A nagykövet személyéről néhány szóban: kulturált és erőteljes személyiség, a forradalom aktivistája, aki nem sajnálta a fáradtságot, hogy színdarabot is írjon, versben.

Kezdetben, 1932-ben, Moszkva azt várta el Maisky-tól, hogy „inkább diplomata és kevésbé lelkes kommunista” legyen, mint elődje. A valóságban első rangú szereplőjévé vált az alakuló európai tragédiának, saját diplomáciai elképzeléseit és terveit súgta meg brit partnereinek, majd azokat nekik tulajdonítva továbbította Moszkva felé. Egyre kiterjedtebb kapcsolatokat épített ki, még a királyi család tagjaival és a pénzügyi körökkel is, és azt remélte, hogy képes lebontani a bizalmatlanság légkörét a két főváros között, ahol mindkét oldal azt feltételezte, hogy a másik háborúba próbálja keverni Németországgal. Az a jelenet, amelyben „felháborító” bizalom alakul ki 1937. november 16-án Winston Churchill és a szovjet nagykövet között, ellenfényben azt is megmutatja, hogy akkoriban a brit elit egyértelműen Németország felé húz. Rá egy évre, a Müncheni Egyezmény aláírásakor, egy olyan konferencián, amelyre a Szovjetuniót meg sem hívták, úgy tűnik, hogy Moszkva bizalmatlansága igazolódott be. Ebből következett a Szovjetunió stratégiájának megfordulása, a német-szovjet megnemtámadási szerződés, a Molotov-Ribbentrop-paktum.

Gorodetsky szerkesztői megjegyzéseiben, amelyek tiszta megfogalmazása még ma is megkülönböztet néhányat a legjobb történészek közül, emlékeztet arra, hogy a sztálini terror elbátortalanított minden felelős politikai vezetőt attól, hogy írjon és még inkább, hogy naplót vezessen. Maisky naplója, ami most jelent meg angolul, és amelyen szerkesztője tizenöt éven át dolgozott, ezért is fontos, hogy ne mondjuk, egyedi dokumentum. Egy nagyköveté, aki még amikor attól tartott, hogy hazahívják konzultációra, amely azzal a veszéllyel járt, hogy kivégzik vagy mint sok kollégájával történt, száműzik (a diplomáciai testület 62 százaléka vált áldozatává a terrornak), makacsul keresi, hogy saját országa érdekeit összehangolja a nyugati országok egyik legfontosabb fővárosának érdekeivel. A napló olvasásakor jól érzékelhető, hogy ez nem volt egy könnyű feladat…

Churchill: „ Egy gyenge Oroszország jelenti a legnagyobb veszélyt a békére”

1937. november 16.

Ma, Agniyával (a felesége) részt vettünk egy udvari fogadáson, amit VI. György adott Leopold belga király tiszteletére, aki egy négynapos látogatásra Angliába érkezett. Ugyanolyan fogadás volt ez, amilyen lenni szokott, 180 vendég, a teljes királyi család, a kormány tagjai, nagykövetek, de a követek már nem, és egyéb angol hírességek. Arany tányérból, arany késsel és villával ettünk. A vacsora, ellentétben a legtöbb angol vacsorával, nagyon ízletes volt. A királynak állítólag francia szakácsa van. Két tucat skót dudás érkezett a terembe a vacsora alatt, akik lassan, többször körbesétálták asztalainkat, és fél-barbár zenéjükkel megtöltötték a boltozatos termeket. Volt a zenéjükben valami a skót hegyekből, erdőkből, messze letűnt évszázadokból, az ember ősi eredetéből. Szeretem ezt a zenét.[…]

A belga király Chamberlainnel, Hoare-val (1) , Montagu Normannal, a Bank of England kormányzójával beszélgetett, a nagykövetek közül Grandival, Ribbentroppal és Corbinnal (2) . Ez egyértelmű érdeklődés volt az “agresszor” és az agresszorral együttműködők irányában.

Én természetesen nem számítottam a megbecsült vendégek közé: a Szovjetunió már kiment a divatból, különösen a Konzervatív Párt felsőbb köreiben. A sarokban lapító japán nagykövetet, Yoshidát sem hívták meg, hogy tiszteletét tegye. Nem csoda, éppen japán fegyverek ropognak angol érdekeket támadva, és rombolják Anglia hírnevét Kínában...

Belefáradva ebbe az unalmas látványosságba, már éppen azt terveztem, hogy kiosonok más termekbe, ahol érdekes emberekkel találkozhatok, akiket ismerek. De abban a pillanatban, hirtelen, kis zavar támadt a teremben. Felnéztem és érzékeltem, mi is történik. Lord Cromer, a másik teremből odavezette Churchillt (3) Leopold királyhoz és bemutatta őt neki. Hamarosan György király is csatlakozott hozzájuk. Ők hárman egy kedélyes, hosszú beszélgetést folytattak, Churchill szélesen gesztikulált, a két király hangosan nevetett. Amikor befejeződött az audiencia, Churchill továbbállt, és közvetlenül belebotlott Ribbentropba, aki azonnal és boldogan beszélgetésbe elegyedett a híres “németfaló” politikussal. Rögtön egy csoport alakult ki körülöttük: nem hallottam, hogy miről beszélgetnek, de azt messziről is láttam, hogy Ribbentrop, mint mindig, rosszkedvűen nagyképűsködött valamin, amire Churchill viccesen válaszolt, és ez nevetést váltott ki a körülöttük állókból. Úgy tűnt, Churchill elunta magát, megfordult és észrevett engem. Akkor a következő történt: a vendégek, és a két király szemeláttára, Churchill átjött a termen, odajött hozzám és erőteljesen kezet rázott velem. Ezt követően élénk és hosszú társalgásba kezdtünk, amelynek közepén György király odalépett hozzánk és szólt valamit Churchillnek. Ennek az volt a látszata, hogy György, akit zavarhatott, hogy Churchill érthetetlenül olyan közel került a “bolsevik nagykövethez”, ezért úgy döntött, hogy megmenti őt a “moszkvai ördögtől”. Én félreálltam, és vártam, mi fog történni. Churchill, miután befejezte a királlyal folytatott beszélgetést, odafordult hozzám és folytatta a félbeszakadt beszélgetést. A körülöttünk álló díszes arisztokraták majdnem sokkot kaptak.

Mi mondanivalója volt Churchillnek?

Churchill kereken közölte velem, hogy ő az „antikommunista szövetséget” (Németország és Japán által 1936 novemberében aláírt Antikomintern Paktumról van szó) elsősorban az angol birodalom elleni lépésnek tekinti, és az csak másodsorban irányul a Szovjetunió ellen. Nagy fontosságot tulajdonított az agresszorok közötti megállapodásnak, nem annyira a jelen helyzet miatt, hanem inkább a jövőt illetően. Véleménye szerint Németország a fő ellenség. „A legfontosabb feladat mindannyiunk számára, akik a béke ügyét védelmezik –folytatta Churchill – ,hogy összetartsunk. Különben elvesztünk. Egy gyenge Oroszország jelenti a legnagyobb veszélyt a békére, és birodalmunk sérthetetlenségére. Szükségünk van egy erős, egy nagyon erős Oroszországra.” Ennél a pontnál halkan beszélt, mintha titokról lenne szó, majd Churchill azt kérdezte tőlem: mi történik a Szovjetunióban? Nem gyengítették meg a múlt eseményei a hadseregünket? Nem rendült meg a harcképességünk, hogy ellenálljunk Japán és Németország nyomásának?

„Válaszolhatok egy kérdéssel? – kezdtem, majd folytattam – ha egy áruló tábornokot, aki egy hadosztály, vagy egy hadsereg élén áll, lecserélnek egy tisztességes, megbízható tábornokra, az gyengíti vagy erősíti a hadsereget? Ha egy nagy fegyvergyár igazgatója szabotázst követ el, ezért lecserélik egy tisztességesre, megbízhatóra, az gyengíti vagy erősíti a hadiipart? Ebben a stílusban folytattam, eloszlatva az öregnénikés meséket, melyek ma annyira népszerűek itt a ‘tisztogatások’ hatásáról, a Szovjetunió általános helyzetéről.

Churchill nagy figyelemmel hallgatott engem, bár többször is bizalmatlanul ingatta a fejét. Amikor befejeztem, így szólt: „Nagyon megnyugtató mindezt hallani. Ha Oroszország megerősödik, és nem gyengül meg, akkor minden jól fog alakulni. Ismétlem, mindannyiunknak erős Oroszországra van szükségünk, nagyon nagy szükségünk! Majd, egy pillanatnyi szünet után Churchill hozzátette: Ez a Trockij egy tökéletes ördög. Destruktív, nem egy kreatív erő. Én teljesen Sztálin oldalán állok.”

Megkérdeztem, mit tart Halifax (brit külügyminiszter) soron következő berlini látogatásáról. Churchill kényszeredett arcot vágott és azt mondta, hibának tartja ezt a látogatást. Semmi sem fog kijönni belőle. A németek még magasabban fogják hordani az orrukat és a látogatást Anglia gyengeségének fogják értékelni. Nincs értelme sem Anglia, sem a béke ügye szempontjából. De Halifax legalább egy tisztességes ember, és nem adja meg magát bármilyen “szégyenteljes” cselszövésnek, mint Csehszlovákia elárulása, vagy, hogy a németek szabad kezet kapjanak Keleten. Egyszóval, nem kellene ezt a látogatást megtenni!

Churchill kezet rázott velem, és javasolta, gyakrabban kellene találkoznunk.

A müncheni konferencia előzményei

Amikor Chamberlain visszatért Godesbergből, Attlee és Greenwood (4) találkoztak vele. A megbeszélésen Halifax is ott volt.

Chamberlain egy hosszú magyarázkodásba kezdett arról, hogy Hitler egy „tisztességes ember” és azzal, hogy megkapta a Szudéta-területeket, megelégszik. Fejtegetése untatta Greenwoodot, aki félbeszakította a miniszterelnököt és azt kérdezte: „Olvasta Ön Hitler “Mein Kampf“-ját? Chamberlain ideges lett és ingerülten válaszolt: Igen, olvastam, de én beszéltem Hitlerrel, maga meg nem! […] Mi fog történni, folytatták a Munkáspártiak, ha Csehszlovákia visszautasítja Hitler követeléseit? Ez Franciaország magatartásától függ – válaszolta a miniszterelnök. És mi történik, ha Franciaország támogatja Csehszlovákiát? Milyen álláspontot fog akkor az angol kormány képviselni?”

Chamberlain kerülte a kérdés direkt megválaszolását, de azt mondta, hogy akkor „egy új helyzet jön létre”, amit a kabinet még nem tárgyalt meg. A miniszterelnök arra a kérdésre sem tudott világos, határozott választ adni, hogy mi a garancia Csehszlovákia új határaira. A beszélgetés végén a Munkáspárt vezetői ismét visszatértek az eredeti kérdésükhöz: mire alapozta azt a feltevését, hogy a Szudéta-vidék lenne Hitler utolsó követelése? Chamberlain ismét bosszúsan kiabálni kezdett: „Én láttam Hitlert és hiszek neki!”

A müncheni kapituláció és következményei

1938. szeptember 30.

A Munkáspárt vezetőinek baljós előérzete beigazolódott. Tegnap majdnem reggel négy óráig fent voltam, a rádió mellett ültem és azt hallgattam. Háromnegyed háromkor végül bejelentették, hogy Münchenben megszületett az egyezmény és Európa békéje biztosítva van. De milyen szerződés volt ez! És milyen béke!

Chamberlain és Daladier (francia miniszterelnök) teljesen kapituláltak. A négyes konferencia lényegében, apró és lényegtelen változtatásokkal elfogadta a godesbergi ultimátumot. Az angolok és franciák részére az egyetlen „győzelem” az volt, hogy a Szudéta-vidék átadása a németeknek nem október 1-jén, hanem 10-én történik meg. Micsoda óriási eredmény! […]

Reggel fejfájással ébredtem, és az első dolog, ami eszembe jutott, hogy azonnal meg kell látogatnom Masarykot (Csehszlovákia londoni nagykövete 1925 és 1938 között).

Amikor beléptem a fogadószobájába, senki nem volt ott. Egy perc multán sietős lépteket hallottam a lépcsőn lefelé és a vendéglátóm belépett. Volt valami furcsa, természetellenes ebben a magas, inas emberben. Mintha hirtelen lefagyott volna és elvesztette volna a szokásos fürgeségét. Masaryk futó pillantást vetett rám, és megpróbált a szokásos módon udvarias beszélgetésbe kezdeni.

„Milyen szép napunk van ma, ugye?

Felejtse el a szép időt – mondtam egy önkéntelen kézmozdulattal. Nem ezért jöttem ide. Azért jöttem, hogy kifejezzem mély részvétemet a népének ebben a rendkívül nehéz pillanatban, és hogy az angolok és franciák szégyenteljes magatartása miatti felháborodásomnak hangot adjak!”

Masaryk testtartása úgy tűnt, kissé megváltozott. A jég hirtelen megolvadt. Dermedtsége reszketésbe ment át. Elég komikusan állt a lábán, majd hirtelen a mellemre borult és keservesen zokogni kezdett. Meglepődtem és kissé megrökönyödtem. Csókolgatott engem és könnyei között mormolta:

„Mint a rabszolgákat, eladtak minket a németeknek, mint ahogy a néger rabszolgákat szokták eladni Amerikában.”

Lassan Masaryk is lecsillapodott, és elnézést kért gyengeségéért. Határozottan megráztam a vállát.

(Csehszlovákia megszállása után, Hitler Lengyelországot fenyegette meg. London, Párizs és Moszkva találkozók sorát rendezte meg és úgy tervezték, hogy ellenállnak Németország követelésének. Eredménytelenül.)

1939. augusztus 4.

A Moszkvába utazó katonai delegáció (brit) tagjai Drax tengernagy (a delegáció vezetője), Burnett légi marsall és Heywood vezérőrnagy ebédre jöttek. A vendégek nagyon visszafogottak voltak, előszeretettel választottak olyan ártalmatlan témákat, mint a fogolyvadászat, melynek a szezonnyitására nyilvánvalóan érdemes Moszkvába utazniuk.

Ebéd közben azonban fülembe jutott valami, ami nagyon felizgatott. Amikor megkérdeztem Draxot, aki a jobbomon ült, miért nem utazik a delegáció repülővel Moszkvába, hiszen így időt takarítottak volna meg, Drax elhúzta a száját és annyit mondott: „Tudja, majdnem 20-an voltunk, sok bőrönddel, nem lett volna kényelmes repülővel utazni.” Nem mondhatnám, hogy válasza meggyőzően hangzott. Tovább kérdezősködtem: „Akkor miért nem utaznak egy hadihajón egy gyors naszáddal például, hatásos lett volna és meggyorsította volna a Leningrádba való érkezésüket.”

Drax vonogatta a száját és gondolataiba merülve csak annyit mondott: „de ez azzal járt volna, hogy 20 tisztet ki kellett volna szorítanunk a kabinjaikból, ez kellemetlen lett volna.” Nem akartam hinni a fülemnek. Micsoda együttérzés, milyen illemtudó magatartás!

A tengernagy igyekezett felvidítani azzal a hírrel, hogy a katonai delegáció a City of Exeter nevű speciális hajót bérelte ki, ami őket és a francia delegáció tagjait is elviszi Leningrádba. Ennél a pontnál, Korzh (a szovjet nagykövetség első titkára), jó időben kapcsolódott be a beszélgetésünkbe, megjegyezve, hogy ma reggel megtudta a hajó tulajdonosától, hogy a hajó végsebessége 13 tengeri csomó óránként. Drax meg volt lepődve és csak motyogott: „a Kereskedelmi Minisztérium bérelte ki a hajót, a részleteket nem ismerem.”

Szóval az angol és a francia katonai küldöttség gőzhajón utazik Moszkvába! Sebességéről ítélve, egy teherszállító hajóval. Mindezt akkor, amikor Európa lába alatt hamarosan égni fog a föld. Hihetetlen. Valóban alá akarja írni az angol kormány ezt a megállapodást? Egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy Chamberlain, kettős játékot játszik: neki nincs szüksége egy háromoldalú megállapodásra, csak arra, hogy tárgyaljon róla, és közben megállapodhasson Hitlerrel...

A háború kirobbantása nyugaton

1939. szeptember 1.

Ma, a reggeli órákban Németország, mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül megtámadta Lengyelországot és megkezdte lengyel városok bombázását. A lengyel hadsereg és a légierő mindenhol erősen ellenállt. Így hát, a háború elkezdődött.[…]

A parlament este hatkor ülésezett.[…] Chamberlain, szörnyen depressziós arccal, halk, élettelen hangon beismerte, 18 hónappal ezelőtt azért imádkozott, hogy ne kelljen neki a hadüzenetért magára vállalnia a felelősséget, de most attól tart, nem lesz abban a helyzetben, hogy ezt elkerülje. De a tényleges felelősség nem az ő, hanem a német kancellár vállán nyugszik, aki habozás nélkül szörnyű szenvedés szakadékába hajszolta bele az emberiséget, csak hogy „saját őrült ambícióit szolgálja”. Néha Chamberlain még azzal is próbálkozott, hogy öklével rácsapjon a parlament elnöki asztalán lévő híres ‘dobozra’. De mindez kínszenvedést okozott neki és látszott a szemében, érzékelhető volt a hangján és gesztusain a kétségbeesés, hogy rossz volt nézni. És a történelem legkritikusabb pillanatában ő volt az angol birodalom feje! Ő nem az angol birodalom feje, de a sírásója!...

Hacsak nem történik az utolsó pillanatban valami rendkívüli csoda, Anglia 48 órán belül hadiállapotban lesz Németországgal.

1939. szeptember 3.

Ma ténylegesen is megtörtént, ami várható volt, a miniszterelnök 11.15 órakor a rádión keresztül bejelentette, hogy mostantól Anglia hadban áll Németországgal. […]

Délre értem a parlamenthez. Chamberlain akkor már a beszédét tartotta. Sötét, beesett arc. Könnyekkel küszködő, vékony hang. Elkeseredett, kétségbeesett gesztusok. Egy összetört, kilúgozott ember. De javára írható, a miniszterelnök nem rejtette a véka alá, hogy a nem várt katasztrófa ennyire megviselte őt. „Ez mindannyiunk számára egy szomorú nap – mondta – és senki nem lehet annyira szomorú, mint én. Minden, amiért dolgoztam, minden, amit reméltem, minden, amiben eddigi tevékenységem során hittem, romokban hever.”

Ott ültem, hallgattam őt és azt gondoltam: „Így néz ki egy óriási birodalom vezetője élete egy döntő napján! Egy régi, lyukas, kifakult esernyő! Kit tud ő megmenteni? Ha Chamberlain még sokáig miniszterelnök lesz, akkor a birodalomnak befellegzett!”

1940. június 17.

Franciaország kapitulált. Miért? […]

Kétségkívül, Németország a haderejét, gépesítettségét, légierejét illetően összehasonlíthatatlanul erősebbnek bizonyult Franciaországnál.

De ez még messze nem a legfontosabb érv. Egyre inkább növekszik bennem a felismerés, hogy Franciaország saját belső szétesése miatt tette le a fegyvert. A ‘200 család (5) ’ szabályának megvolt a hatása. Ez roppantotta meg az országot, mérgezte meg a politikai légkört, kasztrálta a hadsereget, és kövezte ki a vereséghez vezető utat. De ennél többről is volt szó, a hadsereg hanyatlása aláásta a harckészültséget! Nem furcsa az, és ezt az elmúlt napokban egyszer sem hallottam, hogy a francia katonák kézigránátot alkalmaztak volna a német tankok ellen? Pedig ezek a módszerek nagyon hatékonyak és a mi katonáink is ezt alkalmazták a polgárháborúban és a köztársaságiak Spanyolországban. […]

Mit tesz most Anglia?

Egyértelmű, egyedül fogja felvenni a harcot. Nem tud mást tenni. Emlékszem mit mondott nekem Randolph Churchill (újságíró, katona, politikus, Winston Churchill fia)pár hete: “Ha be is következik a lehető legrosszabb, Franciaország képes túlélni, ha elveszti a birodalmát. Olyan a gazdasága, hogy még ha el is veszti a gyarmatait, még mindig jól elboldogul, mint másodrangú nagyhatalom, mondjuk, mint Svédország, csak nagyságrenddel nagyobb lesz. Anglia esete azonban más, ha mi elvesztjük a birodalmunkat, akkor nem másodrangú, hanem tizedrangú hatalommá válunk. Nekünk semmink sincs. Mindannyian éhen halunk. Nincs tehát más választásunk, minthogy a végsőkig harcolunk.”

1940. július 5.

Pierre Cot (francia Légügyi miniszter a Népfront alatt) meglátogatott. Őt az események hulláma sodorta Angliába […] Úgy tervezte, hogy Londonban telepedik le, és megalapít egy nemhivatalos, baloldali francia bizottságot, amelyik egy Londonban kiadandó újság révén tartja a kapcsolatot Franciaországgal. […] Cotnak nagyon határozott véleménye volt a francia vereségről: a felső vezetés, amely szorosan kapcsolódott a korcs politikai elithez, nem igazán akart harcolni. Emellett, ha a harc lefolyása többé-kevésbé „normális keretek” között történt volna, a Maginot-vonal védelme mellett, ami a francia katonai elit gondolkodására szinte hipnotikus erővel hatott, Weygand és generálisai akár teljesítették is volna kötelességüket. Amikor azonban a német áttörés után kiderült, a háborút csak úgy lehet megnyerni, ha Franciaország megmentésére a francia nép is hadba lép, akkor a vezetésnek elment a kedve a harctól. Ez aligha meglepő. Ki ez a Weygand egyáltalán? Lényegében egy fasiszta, de francia árnyalattal, vagyis némi katolikus beütéssel. Sokan egyszerűen árulónak tartják. Cot nem zárta ki ezt a vádat, de nem volt elég bizonyítéka, hogy ezt meggyőződéssel állítsa. Még ha nem is áruló, csak fasiszta, hogy várhatja el bárki is, hogy a nép mozgósításával folyó háború iránt a lelkesedés legkisebb szikrája is felcsillanjon benne? A rangidős tábornokok mind egyben reakciósok is voltak, gyakran fasiszta, vagy velük szimpatizáló elveket vallottak. Cot úgy gondolta, Weygandot talán az az alapelv vezethette, hogy a Sedan-i német áttörést követően be lehet szüntetni a németek elleni harcot, és az új helyzetet a Harmadik Köztársaság megszüntetésére lehetne felhasználni és egy fasiszta rendszert létrehozni.

Lényegében, Dunkerque után a francia hadsereg sehol nem harcolt igazából. A Somme folyónál volt ugyan egy kis ellenállás, de amikor a védelmi vonal megszakadt, módszeres visszavonulás kezdődött, amit csak erőtlen ellenállások kísértek. Hidakat, gyárakat, vasútvonalakat nem robbantottak fel. Nem ástak lövészárkokat, nem építettek erődítményeket még a legfontosabb stratégiai pontokon sem, pl. a Szajnán, a Marne vagy a Loire folyókon, stb. Óriási mennyiségű fegyver és lőszer került a németek kezébe, ami a francia hadseregnek több hónapi ellenállásra elégséges lett volna. Semmi nem történt az olasz határnál, bár ott számtalan kitűnő lehetőség adódott volna. Miért? Egyszerűen azért, mert a német áttörést követően, a ‘200 család’-nak és a katonai vezetőknek nem volt szándékukban komolyan harcolni. Ők csak manővereztek, és csak a megfelelő pillanatot várták, amikor a németekkel megkezdhetik a tárgyalásokat.

A Szovjetunió egy második front megnyitását követeli.

(1941. június 21-én, Németország megtámadta a Szovjetuniót. A náci hadsereg kezdetben elsöprő sikereket ért el. Franciaország legyőzve, az Amerikai Egyesült Államok még nem lépett be a háborúba, Sztálin Churchillhez fordult és erőteljesen kérte egy második front megnyitását Európában. Ez volt Maïsky feladata.)

1941. szeptember 4.

A megbeszélt idő előtt negyed órával korábban mentem el otthonról. A hold fénye megvilágította a környéket. Fantasztikus formájú felhők száguldottak nyugatról kelet felé. Amikor eltakarták a holdat, és a széleik vörös és fekete kontúrt vettek fel, az egésznek komor és baljósló hangulata volt. Mintha a világ az összeomlás előtt állna. Ismerős utcákon vezettem és arra gondoltam: még néhány perc, és fontos, talán a legsúlyosabb következményekkel járó pillanat részesei leszünk. Vajon ura leszek majd a helyzetnek? Lesz elég erőm, energiám, bátorságom, agilitásom és bölcsességem, hogy maximálisan hozzájárulhassak a Szovjetunió és az emberiség sikeréhez? ...

Emelkedett hangulatban léptem be a híres ház előcsarnokába, tele voltam gondolatokkal, belső feszültséggel. Az élet prózai mozzanata azonnal lerántott a földi valóságba. A libériás portás, ahogy ez Angliában szokásos, mélyen meghajolt, elvette a kalapom. Egy másik portárs, aki az elsőtől semmiben nem különbözött, végigvezetett egy rosszul megvilágított folyosón, ahol fiatal férfiak és nők dolgoztak, talán a miniszterelnök titkárai, gépírónői voltak. Leültettek egy kis asztalhoz, majd elmentek bejelenteni az érkezésemet. Ez az egész szokásos rutin, amit hosszú évek tapasztalatából olyan jól ismertem, olyan nyugtató volt nekem, mintha egy dézsa hideg vizet öntöttek volna rám.

Bekísértek a miniszterelnök, pontosabban a kormány tárgyalójába. Churchill szmokingot viselt, a szokásos szivarral a szájában, egy zöld abrosszal terített hosszú asztalnál ülve fogadott, amely körül sok üres szék volt. Eden (külügyminiszter), aki könnyű anyagból készült sötétszürke öltönyt viselt, a miniszterelnök mellett ült. Churchill bizalmatlanul méregetett, pöfékelt a szivarjával, morgott, mint egy buldog: „Van valami jó híre?- kérdezte.

Attól tartok nincs” – válaszoltam – és átadtam a miniszterelnöknek a borítékot, melyben Sztálin üzenete volt. Kivette a levelet, felvette szemüvegét, és gondosan olvasni kezdte. Miután elolvasta a levelet, átadta Edennek. Én Churchill mellett ültem, hallgattam, az arckifejezését figyeltem. Amikor Churchill befejezte az olvasást, világossá vált számomra, hogy Sztálin üzenete nagy benyomást tett rá.

Ekkor azt mondtam: „Nos, Churchill úr, Ön és az angol kormány ismerik a tényállást. Tizenegy hete egyedül álltuk a német hadigépezet szörnyű támadásait. A németek 300 hadosztály vetettek be a fronton. Ebben a küzdelemben senki nem segített rajtunk. A helyzet nehézzé és veszélyessé vált. Még nincs túl késő, hogy ezen változtassunk. De ha valamit tenni akarunk, akkor azt gyorsan és határozottan kell tenni, ahogy azt Sztálin írja. Ha nem hoznak azonnal megfelelő intézkedéseket, akkor elveszhet az alkalmas pillanat. Vagy határozott és döntő lépéseket tesznek és megadják a Szovjetuniónak azt a segítséget, amire szüksége van, akkor a háborút megnyerjük, Hitlert megsemmisítjük, és megteremtjük az emberiség számára a szabad és progresszív fejlődés lehetőségét. Ha azonban nem adják meg a Szovjetuniónak a szükséges támogatást, akkor szembe kell néznünk a vereség kockázatával, annak minden következményével együtt.”

Amíg beszéltem, a miniszterelnök a szivarját szívta, és hallgatta, mit mondok, csak hébe-hóba válaszolt gesztusaival, arckifejezésével, miközben Eden elmerült Sztálin üzenetének tanulmányozásában, és néhány megjegyzést írt a levél szélére.

Akkor Churchill megkezdte a válaszadást. „Nincsenek kétségeim, - mondta -, hogy Hitler még mindig azt a régi politikáját követi, hogy ellenfeleit egyenként győzze le… én készen lennék feláldozni 50.000 angol életét, ha ezzel akár csak 20 német hadosztályt el tudnék vonni az orosz frontról!” Sajnos, Anglia jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy egy második frontot nyisson Franciaországban. „A csatorna, ami megakadályozza, hogy a németek átugorjanak Angliába, éppúgy megakadályozza - mondta a miniszterelnök -, hogy angol csapatok ugorjanak át a megszállt Franciaországba.”

Churchill pillanatnyilag a Balkánon sem tartja elképzelhetőnek a második front megnyitását. Az angolok nem rendelkeznek elég katonával, légierővel, szállítóeszközzel. „Gondolja csak el – bömbölte Churchill –, hét teljes hetet vett igénybe, hogy tavasszal három vagy négy hadosztályt áthelyezzünk Egyiptomból Görögországba. És ne felejtse el, Görögország nem ellenséges, hanem egy velünk szemben baráti ország! Nem! Nem! Nem sétálhatunk bele egy vereségbe, sem Franciaországban, sem a Balkánon!”

…Látván, hogy semmi értelme nincs tovább vitatkozni a második frontról, rátértem a második kérdésre, különös nyomatékot adva a hadiszállítások kérdésének. Ebben a miniszterelnök sokkal engedékenyebbnek bizonyult, amint az várható is volt. Megígérte, hogy a legnagyobb jóindulattal mérlegeli Sztálin kérését a tankokat és repülőgépeket illetően, és hamarosan végleges választ ad. „De ne várjon tőlünk túl sokat! – óvott Churchill. – Mi magunk is fogytán vagyunk a fegyvereknek. Több mint egy millió katonának még nincs fegyvere.”

[...]

„Én nem akarom félrevezetni Önt – zárta a beszélgetést Churchill –, őszinte leszek. A tél előtt nem leszek abban a helyzetben, hogy számottevő segítséget nyújtsak, akár a második front, akár a hadiszállítmányok tekintetében. Mindaz, amire most képesek vagyunk, tankok, repülőgépek, stb. csak apróság ahhoz képest, amire Önöknek szükségük van. Fájdalmas ezt beismernem, de az igazságot ki kell mondani. A jövő, az egy másik ügy. 1942-ben a helyzet meg fog változni. Mi is, és az amerikaiak is sokkal többet fogunk tudni adni 1942-ben. De pillanatnyilag… Churchill egy fél mosollyal befejezte a tárgyalást – Csak Isten, akiben Ön nem hisz, tud Önökön segíteni az elkövetkező 6-7 héten. Egyébként is, ha még ma küldenénk tankokat és repülőgépeket, azok sem érnének oda a tél előtt.”

[...] Háromnegyed 12 volt, amikor kijöttem a miniszterelnöktől. Majdnem két órát tárgyaltunk. A hold már nem világított, London utcái sötétségbe borultak, vészteljes csend uralkodott.

Sztálingrád után

1943. február 5.

Hogyan reagált London a győzelmünkre? Ezt a kérdést lehetetlen egy-két szóval megválaszolni. Mert London reagálása a Vörös Hadsereg sikereire bonyolult és ellentmondásos. Megpróbálom összefoglalni a benyomásaimat.

Senki nem számított arra, hogy az elmúlt nyár megpróbáltatásai után képesek leszünk megtartani a harcképességünket. Ez az oka annak, hogy a legelső és legmeghatározóbb érzés, amit a győzelmeink az angolokból előhoztak, az az általános elképedés volt. A második érzés, a tisztelet volt a szovjet nép, a Vörös Hadsereg, személyesen Sztálin elvtárs iránt. [...] Ha ő megjelent a mozivásznon, az mindig sokkal hangosabb éljenzést váltott ki, mint amit Churchill vagy a király kapott. Frank Owen (6) mondta nekem a napokban (ma már a hadseregben szolgál), hogy Sztálin a katonák példaképe és reménysége. Ha egy katona elégedetlen volt valamivel, ha megsértették a feljebbvalói, ha nehezményezett valamilyen parancsot, vagy valami mást fentről, akkor a reakciója sokféle és sokatmondó. „Várj csak, ha a Dzsó bácsi majd itt lesz! Akkor ezt lerendezzük!”

Minél magasabban vagyunk a társadalmi ranglétrán, annál inkább keveredik a csodálat érzése valami mással, többnyire valami bomlasztó érzéssel. Az uralkodó osztály elégedetlen, vagy inkább aggódó: Nem válnak a bolsevikok túl erőssé? Nem fog a Szovjetunió, a Vörös Hadsereg presztízse túlságosan nagyra nőni? Nem válik túl valószínűvé, hogy egész Európa a bolsevik utat választja? Minél nagyobb sikereket érnek el a szovjet katonai erők, annál nagyobb lesz a vezető elit aggodalma.

Ezen ellentmondásos érzések egymás mellett voltak jelen az angol uralkodó elit gondolatvilágában, kitapinthatóak voltak a két nagy csoport érzéseiben, amelyeket röviden a churchilli és chamberlaini csoportosulásnak lehet nevezni.

(1953 februárjában, kevéssel Sztálin halála előtt, Maiskyt letartóztatják és kémkedéssel vádolják. A naplót elkobozzák. Két évvel később szabadul, amnesztiát kap, majd megírja az Emlékiratait – 1975-ben, 91 éves korában hunyt el.)

*Részletek a Maisky naplóból (szerkesztette Gabriel Gorodetsky). The Maisky Diaries. Red Ambassador to the Court of St James’s, 1932-1943, The Yales University Press, New Haven, 2015, 652 pages.

#ftnref1

Jegyzetek

[1] Neville Chamberlain az akkori miniszterelnök, Samuel Hoare pedig a belügyminiszter.

(2) Olaszország, Németország és Franciaország londoni nagykövetei. Néhány hónappal később Ribbentrop a hitleri rezsim külügyminisztere lesz.

(3) Winston Churchill a Németországgal való megbékélési politika erőteljes ellenzője volt a Konzervatív Párton belül és akkoriban félre volt állítva.

(4) Clement Richard Attlee és Arthur Greenwood a Munkáspárt vezető politikusai voltak a két háború között. A 2. világháború utáni években Attlee Nagy-Britannia miniszterelnöke volt (1945-1951).

(5) A francia központi bank, a Banque de France 200 legjelentősebb tulajdonosa-részvényese, csak ők vettek részt a bank Közgyűlésén. A „200 család” szerepének kritikája ismert politikai jelszó volt a két háború között – a ford.

(6) Frank Owen, 1938-41 között az Evening Standard című újság szerkesztője, 1942–43 között a Royal Armoured Corps alezredese.

Gabriel Gorodetsky

Demény Győző

Megosztás