Amiről most beszámolok Önöknek, azt személyes élményként, aktivistaként éltem át az 1960-as évek közepétől.
Gyakran halljuk, hogy a fogamzásgátlás, majd később az abortusz engedélyezése elkerülhetetlen volt a társadalom fejlődése során. Elkerülhetetlen, de nem harc nélküli. A szabad és ingyenes fogamzásgátlás, valamint az abortusz híveinek még nem is oly régen szembe kellett néznie az erőszakkal, a brutalitással, sőt az ideológiai harccal. Nők sokasága soha nem felejti el egyes kórházi orvosok minősíthetetlen magatartását és azt a helyzetet, amikor az abortuszra érkező nőket sértegették és mélységesen megalázták. Ma már sokan nem tudják, hogy magát az eljárást altatás, vagy fájdalomcsillapítás nélkül végezték el a kórházakban.
1964-ben harmadéves egyetemista voltam az orvosegyetemen, ahol akkoriban nem volt semmilyen szexuális oktatás, felvilágosítás. Párizsban a Saints-Pères utcai új egyetemi előadótermek tömve voltak a hallgatókkal, akik Christian Cabrol professzor előadását jöttek el meghallgatni. (Ő volt az, aki később, 1968. április 27-én, elvégezte az első szívátültetést Franciaországban.) Christian Cabrol felrajzolta a férfiak és nők kismedencében található belső szerveit, majd a legpikánsabbat az utcai fali rajzok stílusában kommentálta. Az előadás híres volt, a jövő orvosai kizárólag itt kaptak némi információt az ember szexuális életéről, és ez is csak az anatómiára korlátozódott. Ezzel szemben az abortusz lehetséges veszélyeit és következményeit részletesen elmagyarázták: a félelmetes és gyakran halálos baktériumcsalád a clostridium perfingens okozta vérmérgezéstől kezdve a sterilitásig mindent.
A Családtervezési Hálózatot (Planning Familial) 1960-ban hozták létre. Barátnőmmel, Elisabeth Barthod-Michaut-val, 1965-ben elhatároztuk, hogy beiratkozunk, és felvilágosítási tanácsadó képzésre jelentkezünk. Kezdetben szívesen fogadtak mint orvostanhallgatókat. A képzés hagyományos volt, és megfelelt az Orvosi Kollégium követelményeinek. Tanították a mechanikus védekezi módszereket (pl. óvszer, spermaölő krém), de már a méhszájsapka használatát saját magunknak kellett megtanulnunk. A méhen belüli eszközöket (pl. IUD) akkoriban még alig alkalmazták, s ha igen, akkor csak olyan nőknél, akiknek már több gyerekük volt. A fogamzásgátló tabletták be voltak tiltva Franciaországban, így azokról szó sem esett. A tanfolyam elején már azt éreztük, hogy nekünk nincs helyünk a családtervezési rendszerben. Már az is gondot jelentett, hogy nem voltunk férjnél, és ez nem csak a felvilágosításért érkező családanyákat zavarta, hanem a Planning vezetőit is. Bennünket pedig az Orvosi Kollégium rugalmatlansága zavart, valamint az, hogy csak a nagykorú nők felvilágosítását engedélyezték. (Ez akkoriban még 21 év volt.)
Úgy döntöttünk, hogy a legnagyobb diák-szakszervezet (UNEF) biztosítási kasszája támogatásával nyitunk egy Planning irodát a diákok részére. 1966 februárjában avattuk fel a boulevard Saint-Michel-ben, amely a Szociológiai és Demográfiai Tanulmányok Központja nevet kapta.
A mi gyakorlatunk jelentősen eltért más Planning irodákétól. Már a megnyitáskor kapcsolatba léptünk a kerület háziorvosaival és nőgyógyászaival. Tájékoztattuk őket a terveinkről, és megkérdeztük, hogy fogamzásgátlás ügyében hajlandók lennének-e fogadni a diákokat. Hosszú és nehéz tárgyalások után végre működni kezdtünk. Soha senkitől, még a fiatalkorúaktól sem, tagadtuk meg a szexuális felvilágosítást és próbáltunk, amennyire csak lehet, az abortusz iránti igényekre is megoldást nyújtani.
1971-től a harc keményebbé vált. A tüntetések és ellentüntetések egymást követték az országban. Az első komolyabb megmozduláskor 343 nő vallotta be hogy abortált, és ez a lista 1971. április 5-én megjelent a Le Nouvel Observateur-ben. Ez adta meg a kezdő lökést ahhoz a harchoz, melyet a nők a saját testük feletti szabad rendelkezés jogáért vívtak. A kiáltványnak nagy nemzetközi visszhangja lett, mivel közismert személyiségek is aláírták. Reakciós véleményvezérként az Orvosi Kamara akkori elnöke, Jean-Louis Lortat-Jacob a következőket írta a Keresztény Családok Országos Konföderációjának: „A 343 között vannak ismert elkövetők, akik jól csengő családnevük ellenére nem tűnnek nagyon katolikusnak.”
A Le Monde-ban több felháborodott válasz is érkezett ezekre a szélsőséges állításokra, pedig a szóbeli erőszak épp csak elkezdődött. A Planning vezetősége a szabad és ingyenes abortusz ellen foglalt állást, de nem helyeselte a büntetőjogi eszközöket. A kiáltvány legismertebb aláírói ellen nem is indult eljárás, másoknak azonban viselniük kellett a munkahelyi következményeket. Ezért hozta létre az Gisèle Halimi ügyvéd Simone de Beauvoir-ral közösen a „Döntsünk a nők mellett” Egyesületet (Choisir la cause des femmes), ahol ingyenes jogi védelmet nyújtottak a perbe fogott nőknek.
A legismertebb perek egyike Marie-Claire Chevalier esete volt 1972-ben. A 17 éves lány nemi erőszak áldozata lett, majd abortált. Egy 1920-as törvény alapján szándékoztak őt és édesanyját elítélni, aki segített neki az abortusz végrehajtásában. Védőügyvédjük Gisèle Halimi, már a kezdetektől a politikai megközelítést választotta a jogi védekezésben. Tanúnak hívta a 343 aláírót, és olyan közismert személyeket, mint az író-biológus Jean Rostand, az orvosi Nobel díjas Jacques Monod, vagy Paul Milliez orvosprofesszor. Ez utóbbi tanúskodása nagy port vert fel. A közmegbecsülésnek örvendő kutatóorvos, hat gyermek édesapja, gyakorló katolikus, maga is az abortusz ellenzője, nyíltan vállalta véleményét. Kijelentette, hogy ha az ő lánya 17 évesen meg akarná szakítani a terhességét, akkor segítene neki ebben. Az Orvosi Kamara a sajtó útján élesen válaszolt Milliez-nek, de ez még nem volt elég. Jean Foyer igazságügyi miniszter berendelte magához, és a következőkről győzködte: „Nem szabad hogy a gazdagok kicsapongása a szegényeknek is engedélyezett legyen.”
1972. május 14-én megalakítottuk az ”Egészségügyi Információs Csoportot” (GIS-t), amelynek tagjai elsősorban orvosok, orvosegyetemi hallgatók, vagy az egészségügyben dolgozó szakemberek voltak. Bár fő profiljuk szerint a rossz munkakörülmények okozta egészségkárosodással foglalkoztak, kiálltak az ingyenes és szabadon választott abortusz mellett is.
A korábbi küret-tecnikánál jóval kíméletesebb vákum aspiráció felfedezése után Joëlle Brunerie nőgyógyász, a GIS csoport tagja ─ aki egyébként maga is részt vett a Planning felvilágosító képzésben ─ Párizsban bemutatta az új módszert. Kollégája, Pierre Jouannet szülész-nőgyógyász, a GIS csoport alapító tagja, miután megismerte a Karman módszernek is nevezett új technikát, megpróbálta meggyőzni csoportja más tagjait az alkalmazás előnyeiről.
A nők körében egyre nagyobb volt az igény, így lakásokon és a kórházak ügyeleti szobáiban kezdtük el alkalmazni a Karman módszert. A GIS úgy döntött, nyilvánosságra hoz egy kiáltványt, és orvosi körökből keres erős támogatókat. Emlékszem, hogyan próbáltam meggyőzni Alexandre Minkowski gyerekgyógyászt (nála voltam korábban szakmai gyakorlaton), de a kiáltvány megszövegezését túl radikálisnak gondolta. Ellenben sikerült néhány ismert főorvos aláírását megszereznünk. Sajnos, kevés nőgyógyász állt ki mellettünk, sokkal inkább pszichiáterek és háziorvosok.
1973. február 3-án a GIS a Le Nouvel Observateur-ben hozta nyilvánosságra a 331-ek Kiáltványát, amelyben kijelentették, hogy abortusz ügyben csak és egyedül a nőknek áll jogában meghozni a döntést. Az Orvosi Kamara álláspontját többé nem tekintették az orvosok többségi véleményének. Az aláíró orvosok pedig kijelentették, hogy vállalják a terhesség megszakítást anélkül, hogy ebből anyagi hasznuk származna. Egyben kötelezték magukat, hogy jogi és orvos etikai eljárások esetén közös felelősséget vállalnak a nyilvánosság előtt.
A kiáltvány erőszakos válaszok sorát váltotta ki. Az Orvosi Kamara szerint: „egy kényelmi, nem egészségügyi megfontoláson alapuló abortuszt nem szabadna hogy orvos végezzen el… Bandita egyesületté válunk”. A vallásos sajtóban még az „ártatlanok lemészárlása” kifejezés is megjelent. De a GIS csoport sok támogató levelet is kapott. Néhány napon belül elértük a nyolcszáz aláírást.
A kiáltvány publikálása után néhány nappal az Abortusz Tanulmányozásának Országos Egyesülete (ANEA) megjelentet egy Chartát, melyet kétszáz jelentős személyiség ír alá (köztük Milliez és Minkowski), és amelyben kijelentik, hogy ők is végeznek abortuszokat. Követelték az 1920-as törvény eltörlését, de egyben fékezni kívánták a nők teljes döntési szabadságát. Úgy ítélték meg, hogy az a legmegfelelőbb, ha egy bizottság dönti el: jogos-e a kért abortusz, vagy sem. Így próbálták kivédeni az orvosok erkölcsi elítélését, és persze korlátozni a teljesen szabad abortuszhoz való jogot. A szakmai és a társadalmi elismertség az ő oldalukon állt.
1973 áprilisában a GIS orvos tagjai úgy döntöttek, hogy együttműködnek a Szabad Abortuszért és Fogamzásgátlásért Mozgalommal (MLAC-cal) még akkor is, ha közülük egyesek az abortuszt orvosok nélkül hajtották végre. Az életveszély megelőzésére az orvosok ügyeletet tartottak. A legtöbben attól féltek, ha valami bekövetkezne, ellenfeleik azonnal kihasználnák a helyzetet. Emlékszem mennyire megkönnyebbültem, amikor Pierre Huguenard professzor, a Creteil-i CHU orvosi gyakorlókórház aneszteziológus főorvosa bejelentette, hogy szükség esetén az ő kórházi részlege fogadja a pacienseinket.
A MLAC több aktivistája és néhány orvos rendszeresen tartott felvilágosítást, ahol a nőknek ismertették a Karman módszert. Többségük Párizsban nem tudott ehhez hozzájutni, és a mi orvosaink csak hétvégéken végezhettek ilyen beavatkozást. Így az aktivisták a paciensekkel közösen döntötték el, hogy ki utazik, és ki marad. A MLAC tagjai minden héten egyszer megszervezték a nők utaztatását Hollandiába. A már előre haladottabb terhességek esetében Angliába kellett menni. Pierre Jouannet alkudta ki az angol kórházaknál a lehető legjobb árakat.
A Buffon utcai rendelő hamarosan túl kicsinek bizonyult, a nők hosszú sorokban álltak az utcán. Ezért úgy döntöttünk, hogy Jardin des Plantes előtti füves téren, vagyis teljes nyilvánosság előtt rendezzük be a rendelőnket. Az abortuszok elvégzéséhez egy diszkrétebb helyet, a 15. kerületben az Ollier utcában béreltünk ki egy lakást, persze álnéven. A nők először egy „közvetítővel”, egy aktivistával vették fel a kapcsolatot, aki elmondta nekik, hogy fog történni a beavatkozás. Ő segítette a pácienseket lelkileg, nyugtatgatta őket a műtét alatt, majd felvilágosítást adott a fogamzásgátlás módjairól. A GIS csoportban majdnem minden orvos párban dolgozott a MLAC aktivistákkal.
Ellenfeleink sem maradtak passzívak. 1973 júniusában tizenkétezer orvos és háromezer jogász kiadott egy kiáltványt, amely az erkölcs és a jog nevében radikálisan szembeszállt az abortusszal ─ Jérôme Lejeune keresztes hadjárata szellemében. A Planning vezetése és orvosi kollégiuma óvatos maradt. Azt az álláspontot képviselte, hogy az orvosok mindenképp vegyenek részt a döntésben, vagy legalábbis segítsenek a nőknek meghozni a döntést. De 1973 júniusában a Planning országos közgyűlésén egy új hozzáállás kerekedett felül: egy radikális álláspont kapott többséget. A „reformernek” nevezett orvosok kiléptek a Planningból, ahol úgy döntöttek, hogy az abortuszokat elvégzik a védőnői központokban. Így a fiatal generáció „balos” orvosai kerültek többségbe.
Az abortusz történetének értékelésekor azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy az előző generáció, a „reformerek” generációja tett a legtöbbet a családtervezési központok, a Planningok létrehozásáért. Ez volt az első és legnagyobb lépés a nők szabad döntési jogának kivívásában. Ennek a harcnak az eredménye lett a Simone Veil egészségügyi miniszterről elnevezett un. „Veil törvény”, amely 1975. januárjától engedélyezte a terhesség megszakítást. Igaz, előbb csak öt évre, melyet aztán 1979-ben véglegesítettek.
Kronológia:
1920. Az abortusz és a fogamzásgátlás betiltása.
1942. Az abortusz „államellenes bűntény” és halálbüntetéssel büntethetik.
1943. Marie-Louise Giraud-ot guillotinnal kivégzik, mert több abortuszt is elvégzett.
1967. A Neuwirth törvény engedélyezi a gyógyszertárban, receptre felírt fogamzásgátlók árusítását, a fiatalkorúak esetében előzetes szülői engedélyezéssel.
1971. Női nemzetközi felvonulás a „szabad és ingyenes fogazásgátlásért és abortuszért”, a Női Felszabadítási Mozgalom (MLF) kezdeményezésére.
1973. április. Megalapítják a Szabad Abortuszért és Fogamzásgátlásért Mozgalmat (MLAC)
1974. A fogamzásgátlás támogatottá válik és eltörlik a kötelező szülői engedélyt a fiatalkorúaknak.
1975. A Veil törvény kihirdetése, amely engedélyezi a terhesség megszakítást (IVG) a terhesség 10. hetéig.
1982. A Roudy törvény engedélyezi a terhesség megszakítás OEP finanszírozását.
1990. Engedélyezik a kórházaknak az abortusz tabletták kiadását.
1991. A törvény engedélyezi az fogamzásgátlók és az óvszerek reklámját.
1993. A Neiertz törvény bűncselekménnyé teszi a terhesség megszakítás akadályozását.
2000. Engedélyezik a sürgősségi fogamzásgátlást.
2001. Az Aubry törvény 12 hétre emeli a legális terhesség megszakítás határidejét és eltörli a fiatalkorúaknak a kötelező szülői engedélyt.
