Ahhoz, hogy valami hasonló előzményt találjunk Franciaország diplomáciai meggyengüléséhez, az 1956-as szuezi hadjáratig és az Algériai háborúig kell visszamennünk. A köztársasági elnök minden eleganciát nélkülöző harcias beszédeinek és a külügyminiszter javíthatatlan önelégültségének úgy tűnik, nincs is más célja, minthogy elfedjék Párizs alávetett helyzetét a nemzetközi szintéren.
A Németországhoz való igazodás az európai ügyekben látványosan jelent meg a görög esetben. A külügyminisztériumban süket a telefon. A pénzügyminisztérium ugyan beszédesebbnek tűnik, de ott sincs senki a vonal végén. A köztársasági elnök, François Hollande, pedig saját szerepét Berlin követeként határozta meg, akit azzal bíztak meg, hogy elfogadtassa Alekszisz Ciprásszal Merkel asszony drákói intézkedéseit. Pedig még Washington is meglepetését fejezte ki az Uniónak Athén felé mutatott kemény fellépése okán.
Az USA-val való kapcsolatában Párizs pedig akkor mutatta meg a kapcsolat alapvető jellegét, amikor nyilvánosságra került, hogy az amerikai titkosszolgálatok a többi között François Hollande köztársasági elnök után is kémkedtek – a francia kormányszóvivő azonnal kisebbíteni kezdte a gyalázatot: „Meg kell őriznünk a mértéket ebben az egészben. Nem azért vagyunk itt, hogy diplomáciai szakítást kezdeményezzünk.” – mondta, majd elsietett Washingtonba, hogy a Transzatlanti Szerződésről tárgyaljon.
„A francia válasz majdhogynem nevetséges”, mondta sértődötten a jobboldali képviselő, Henri Guaino. „Egy idő óta – tette hozzá az Amerika-barátságáról ismert volt miniszter, Pierre Lellouche –, mást se teszünk, mint vakon követjük az amerikai politikai vonalat.”
Párizs kényszeres igazodása Szaúd-Arábiai kapcsolataiban a legmeglepőbb, annyira, hogy ez már az amerikai hűbérurat is bosszantja időnként. Bár Franciaországnak nem sikerült megakadályoznia júliusban az öt nagyhatalom és az Irán közti megállapodást, mint azt Tel-Aviv és Riyad, illetve az Obamát utáló amerikai neokonzervatívak is elvárták volna, mindenki jól láthatta, hogy Párizs csak nagy nehezen szánta rá magát a csatlakozásra. Szíria esetében pedig az a vágya, hogy „megbüntesse” Bachar Al-Asszadot, kevésbé a szír rendszer kegyetlenségéről szól, mint inkább arról, hogy Párizs meg akar felelni az Öböl-menti monarchiák elvárásainak, hiszen ők esküdtek fel Asszad eltávolítására – különösen Szaúd-Arábia. Pedig a királyság egyaránt a bölcsője és a bankára az egész világon (1) a szunnita fanatizmusnak, éllovasa a síiták véres elnyomásának Bahreinben és Yemenben is, nemkülönben egy olyan állam, amely aktívan harcol azok ellen az emberi jogok ellen, amelyeket pedig Franciaország nyíltan hirdet, hogy fontosnak tart (2) .
Párizs választása alapvetően nem egy stratégiai elemzési hibából fakad. Inkább az a szándék áll mögötte, hogy fenntartsa, sőt erősítse az uralkodók paranoiás félelmét, akik állandóan attól tartanak, hogy Irán és szövetségesei bekerítik őket. Így lehet rájuk sózni még néhány fegyvereladást. Ez sikeres akció volt egyébként, hiszen október 13-án Manuel Valls miniszterelnök, Riyadból hazatérve a következő tweet üzenetet küldte szét a világba: „Franciaország-Szaúd-Arábia: 10 milliárd eurós szerződés! A kormány mindent megtesz a vállalatainkért és a foglalkoztatásért.”
