Az európai menekültválsággal, ezen belül is elsősorban a franciaországi jelenségekkel foglalkozó írást két részletben közöljük. A szenvedélyes hangulati elemeket sem nélkülöző publicisztika első része a 2015. november 13-i párizsi terrortámadás előtt született, a második pedig négy nappal az események után. A szerző a francia helyzetet jól ismerő történész.
Franciaország és a menekültek
Michel Rocard szocialista miniszterelnök mondta még a kilencvenes évek elején: „nem tudjuk a világ összes szerencsétlenjét befogadni”. Jelentem a helyzet változott: a világ szerencsétlenjei sem akarnak már Franciaországba menni.
A virulens iszlámgyűlölet, a Calais-i „dzsungel”, az erőszakos telepfelszámolások, a kényszer-charterek, a Ventimiglia-nál razziázó francia csendőrök ─ mint az országot jellemző mindennapi jelenségek ─ nem ismeretlenek a menekültek számára. Az „emberi jogok hazája”, par excellence „a világ minden üldözöttjének földje”, ma nem kívánatos hely a menekültek számára.
A menekültek teljesen érthető lelkesedése, hogy ’”selfie-t” készítsenek Angela Merkellel, bizonyára eszükbe se jutna François Hollande-dal. (Tudják, ő az a korpulens guignol-figura, aki a Francia Köztársaság elnöke jelenleg.) Amikor a németek megnyitották végre a határaikat, hogy kimenekítsék a szerencsétleneket a magyar rendőrség és a TEK karmaiból, Franciaország felajánlotta, hogy „átvesznek” ezer (!) menekültet. A hírhedt francia menekültügyi szervezet az Opfra, mely a menekültstátusz odaítéléséről dönt, a legnehezebb helyzetben levő Münchenbe küldte az embereit, hogy ott keressenek ezer embert, aki az eddigi célját megváltoztatva Franciaországot választaná. Az Opfra tisztségviselői ígértek mindent: menekültstátuszt, decens lakhatást, iskolát a gyerekeknek… Így is mindössze 600-an fogadták el a francia ajánlatot, de a többségük állítólag már vissza is tért Németországba. A menekültek mai Franciaország-képéről mindent elmond az egyik szíriai fiatalember nyilatkozata: „a családtagjaim nagyon megijedtek, amikor azt mondtuk nekik, hogy végül a franciákhoz megyünk... Franciaországot jó megnézni, de ott élni, más dolog.”
Mindeközben a hivatásos „tűzokádók” ─ élükön Nicolas Sarkozyvel a volt elnökkel, és persze Marine Le Pennel, a szélsőjobboldali Nemzeti Front vezetőjével ─ a lehető legelképesztőbb fantazmagóriáikkal okádták tele a nagyvilágot. Sarkozy a menekültválságot a csőtöréshez hasonlította: „ha a víz elönti a konyhát, nem hordjuk szét a vizet az egész lakásban”. (Azaz: mindenki dögöljön meg ott, ahol van!) „A menekültek előbb utóbb úgy is Franciaországban fognak kikötni, a túl bőkezű szociális rendszer miatt” ─ jelentette ki Sarkozy. Nem tréfálunk, a magyar ballib sajtó egyik européer chouchou-ja ilyen „humánumtól mélyen áthatott” remek ember, aki persze elutasítja a kvóta-rendszert is.
Hát igen, van ebben a delíriumban logika: így egyszerre lehet ütni a menekülteken, és rúgni egyet a francia szegényeken, akik ugyancsak „élősködnek” a szociális rendszeren. Ebben az ügyben mit sem számít, hogy a fiatal és nem kis részben kvalifikált menekültek egyáltalán nem törődnek a francia társadalombiztosítási rendszerrel (aligha tudnak róla bármit is), hiszen miután megkapták a menekültstátuszt, a lehető legkevésbé szeretnének munkanélküliek lenni. Éppen hogy elsősorban dolgozni akarnak, és új életet kezdeni.
„La France? Non, merci”
Az egyik legfontosabb ok, amiért a menekültek ilyen látványosan kerülik Franciaországot, hogy egy kilencvenes évek elején született (szocialista kormánytól származó!) miniszterelnöki rendelet megtiltotta a munkavégzést a menekülteknek, egészen addig, amíg a menekültügyi eljárás lezajlik. Hozzá kell tenni, a menekültügyi eljárás Franciaországban átlagosan kilenc hónapig tart... Ezzel a nagyon „okos” rendelettel tulajdonképpen megfosztották az ide érkezőket a legális jövedelemtől. De ha már rendelkezik valaki menekült státusszal, akkor se megy minden simán. Gyakran visszautasítják a munkavállalási engedélyt, mégpedig azzal, hogy az adott régióban túl nagy a munkanélküliség. („Ha Franciaországba jössz, nem veheted el a franciák munkáját”, mon frère.) Csodálkozunk-e, ha senki nem nagyon vágyik Franciaországba… Megjegyzem: Franciaország a maga tíz százalék feletti munkanélküliségével, bukdácsoló gazdaságával, a megszorítási politikák erőltetésével, korántsem annyira vonzó ország.
A krízis kezdete óta Németország majdnem 200 ezer szírt fogadott be, Svédország 35 ezret, Franciaország pedig hétezret! A közhiedelemmel ellentétben Szíria nem túlságosan frankofón ország: alig pár évtizedig volt a két világháború között francia gyarmat. (Bár mi olvastunk olyan hülyeséget a liberális l’Express c. hetilapban, hogy Franciaországnak különleges kapcsolatai vannak Szíriával a keresztes háborúk miatt!!) A lényeg az, hogy Franciaországban nincs jelentős szíriai közösség, így az újonnan érkezők nem ezt az országot választják. Arról se feledkezhetünk meg, hogy a menekültstátusz iránti kérelem pozitív kifutása is jóval kérdésesebb, mint máshol. Németországban például a menekültek 41,7 százaléka kapja meg ezt a létfontosságú státuszt, Svédországban 76,8 százaléka, addig Franciaországban ez az arány 21,6 százalék.
Az is régóta közismert tény, hogy jó pár európai ország sokkal humánusabban bánik a menekültekkel, mint az „emberi jogok hazája”. Más fejlett országokban több munkalehetőséget, emberibb lakásviszonyokat, normálisabban működő segítő-hálózatot biztosítanak. 2007. óta a menekültekkel aláíratnak egy „befogadási és integrációs szerződést” (CAI: contrat d’acceuil et d’intégration), amely elvileg nyelvtanulási kötelezettséget is előír. Kár, hogy az állam ehhez nem biztosít elegendő forrást. Inkább az a jellemző, hogy az iskolákban a tanárok tartanak ingyen francia-órákat, munka után, esténként a tanítványaik szüleinek.
Hasonlóan kemény probléma a képesítések elismerése, amelyben a francia állam szintén a lehető legszigorúbb. A legtöbb menekült csak a legfontosabb személyi okmányait tudja magával hozni (ha egyáltalán vannak ilyenek), a végzettségeit igazoló papírokat igen ritkán, ezért tulajdonképpen a nulláról kell indulniuk. Franciaország, a világ szinte legbürokratikusabb államaként elősegíti a feketemunkát, amelyet paradox módon keményen büntet. Nem csoda, ha a menekültek jó része leginkább a saját honfitársaiban bízik. Az integráció egyik legfontosabb eszköze a munka lenne, de azt többnyire a saját etnikai közösség nyújtja: természetesen feketén. Bár távolról sem jellemző jegye a mai Franciaországnak a „kommünotarizmus” (az etnikai-vallási jellegű különállás), de tetten érhető. Hasonlóképp a szociális kizártság, elsősorban a külvárosokban és egyes földrajzi régiókban. Ezek után jogos a kérdésfeltevés: hogyan megy végbe így integráció és persze az asszimiláció? Hogy fogják így „tisztelni a kultúránkat”, cousin?
A jelenleginél is kevesebb menekült lenne Franciaországban, ha nem lenne Calais, azaz a Nagy-Britanniába való átkelés lehetősége. Calaisban rémisztő a helyzet: gyakorlatilag mindennap meghal egy-két ember, ezt mindenki tudja. Az erősen rovott múltú francia külügyminiszter, Laurent Fabius (akinek emlékezetes mondása volt a nyolcvanas években, hogy „a szélsőjobboldal jó kérdéseket tesz fel, de rossz válaszokat ad rá”) megdöbbenésének adott hangot a hányingert keltő magyar kerítés kapcsán, és nem európai megoldásról handabandázott. Ennek fényében nem volt teljesen érthetetlen, hogy jobboldali honfitársaink zsebében kinyílt a bicska. (Bár nem feltétlenül emiatt.) Miközben a francia vezetés a magyar kormány döntéseit bírálta, Párizsban több kisebb menekülttábor elég tragikus viszonyok között működött. (Pl. Saint-Ouenben a Gare d’Austerlitz melletti tábor a rakparton, vagy a metró alatti, a La Chapelle-nél.) De mindez nem volt mérhető az augusztusi magyarországi menekültválság nagyságához. Mára úgy tűnik, hogy a kormánytól meglehetősen balra álló párizsi önkormányzat többé-kevésbé megfelelő szállást biztosít ezeknek az embereknek. (Azért mégis jelzés értékű, hogy egy ideig itt is a civil önkéntesek tartották a frontot).
Zsidó-keresztényi állam
A „Les Républicains”-nek nevezett nagy jobboldali párt (amely ugyan régóta kívül áll az un. „republikánus konszenzuson”) egyik különösen visszataszító figurája, Nadine Morano új elemekkel gazdagította a menekültekről szóló undormányok sorát. Madame Morano azt találta mondani, hogy: „Értem én, hogy a háború elől menekülnek, de… Szerencse, hogy mi nem így tettünk 1914-ben, vagy 1939 és 1945 között. Az őseink itt harcoltak a szabadságért és védték meg Franciaországot! Elmenekülni nem megoldás!” Miután mindenki felocsúdott, és elkezdett töprengeni, hogy ez az ember ilyen ostoba, vagy ilyen gonosz (nota bene: Kósa Lajosra emlékeztet), mégiscsak valaki megszólalt, hogy vajon a képviselő-asszony tudja-e, hogy egy bizonyos Charles de Gaulle LONDONBÓL szólított fel az ellenállásra 1940-es híres rádióbeszédében?
Morano-t azonban nem lehetett megállítani. „Zsidó-keresztényi alapokon álló ország vagyunk, a fehér faj országa [pays de race blanche]” ─ jelentette ki egy alkalommal, nem csupán a menekültekről, hanem úgy általában a bevándorlásról szólva. A mondat első fele már Franciaországban sem okoz közfelháborodást (ami elég nagy baj), de azért a másik fele mindenkinél kicsapta a biztosítékot. Elhangzik ez egy olyan országban, ahol rengeteg nem fehér ember él, akiket ha jól emlékszünk éppen a francia állam hívott ide, sőt amelynek ma is vannak gyarmatai, ahol bizony-bizony nem fehérek élnek. Ami pedig a zsidó-keresztényi alapokat illeti: ez a blődi semmi más nem jelent, mint hogy a muzulmánok idegen test a mi szuper „zsidó-keresztényi” világunkban. Abban a világban, amely például a zsidókkal mindig olyan „jól bántak”. (Amúgy meg mindenki „mélyen keresztény” itt ugye..)
Az eddig Sarkozy nagy hívének számító Morano most nagyon megsértődött, mert erre a „fehér rasszozásra” még a pártelnök sem volt vevő, és megfosztotta őt a regionális választásokon való listavezetéstől. A pártból ugyan nem zárták ki, de érdekes azért belegondolni, hogy ha nem ekkora idióta ez a nő, akkor minden valószínűség szerint ő állna egy majdnem milliós francia régió élén! Egyébként a hölgy európai parlamenti képviselő. Hozzá képest Deutsch Tamás vagy Szanyi Tibor nem is akkora szégyen, hiszen a drog- vagy az alkohol-függőség csupán betegség, a rasszizmus viszont morális fekély.
Gyomorforgató
Természetesen Franciaországban is elhangzott az obligát elmebetegség: a menekültek között terroristák szivárognak be Európába! Ahogy Magyarországon, a franciáknál is a sajtó egésze és több politikus is azonnal felkapta a dolgot, itt azonban maga a Belügyminisztérium jelentette ki, hogy ez nem tűnik valószínűnek. Menekültet gyalogosan Európába eljuttatni rém lassú és igen kockázatos. Az Iszlám Állam tényleg megteheti, hogy vesz valakinek egy repülőjegyet ─ ahogy azt a nagytudású Kósa Lajos javasolta a szír menekülőknek... A fejlett országokba érkezőket többnyire nyilvántartásba veszik, lefényképezik, gyakran ujjlenyomatot is készítenek róla. A menekültügyi nyilvántartási rendszer pedig közvetlen kapcsolatban van a terrorelhárítással és a rendőrséggel. A beérkező terroristának nincs semmiféle helyismerete, és ha a radikalizmus legkisebb gyanúja vetül rá, semmiképpen sem kap menekültstátuszt, sőt azonnal kiutasítják. (Az Európában bűncselekményeket elkövető terroristák például mind európaiak voltak.) A Belügyminisztérium állásfoglalását egyébként leközölte a nemzetközi sajtó, kár hogy a magyar médiába mindez úgy jutott el, hogy találtak valami obskúrus TEK-tanulmányt... (Tán nem lenne kártékony néha belenézni a nyugati sajtóba, de hát sebaj.)
Amúgy persze a gyomorforgató duma Franciaországban is ugyanaz, mint mindenütt. Az ország rossz szellemének is nevezhető Sarkozy barátunk szavai talán honfitársaimnak is ismerősen csengenek: „milliók állnak a menekültek mögött, akik lökik őket Európa felé”, „a franciák joggal aggódnak és azt kérdezik maguktól, hogyan őrizhetjük meg az életmódunkat?”. Vagy: „mindennap azt kérik tőlünk, hogy respektáljuk a sokszínűséget, mi viszont azt kérjük, hogy előbb respektálják a mi identitásunkat”, „ki fogja megvédeni a mi nyelvünket, kultúránkat, az életmódunkat?”stb. Hányingerével kérjük forduljon orvosához vagy gyógyszerészéhez!
Az ember, aki nem fél kimondani az „igazságot”, szinte tipikus figuraként létezik. Átszakít minden morális gátat, miközben fut az egyre erősödő szélsőjobboldal után.
Ja, és közben ilyeneket mond hogy „népvándorlás”, „menekült-cunami”, meg „invázió, mint a IV. században” (lásd Le Pen). Aki ezt népvándorlásnak, vagy inváziónak nevezi, az vagy bolond, vagy rosszindulatú, de semmiképpen sem őszinte. Svédországban, ahol a legmagasabb a menekültek száma 116 lakosra jut egy darab menekültstátusz-kérelem, Németországban 398-ra, Franciaországban 1053-ra. Gondolkozzunk...
Kulturkampf
Ma már közismert tény: Franciaország gazdasági gyöngélkedése mentális, társadalmi és morális zavarokkal egészül ki. Hiszen nem a gyakorlati helyzet magyarázza a minimális bevándorlás ellenére is paranoiás állapotokat, hanem az a mód, ahogy a francia társadalom magára tekint. Az a rettegő tekintet, amivel önmagát nézi. Évtizedeken keresztül a lehető legkevésbé számított politikai problémának a francia társadalom vallási, etnikai, származás szerinti sokszínűsége. Emlékezzünk csak hogy nem is olyan régen, 1998-ban, egy ország együtt ünnepelte a Black-Blanc-Beur foci-válogatottat, mint a sokszínű társadalom szimbólumát! Az „identitás” a lehető legkevésbé volt a viták középpontjában. Természetesnek számított, hogy Zidane éppúgy francia mint Zola, Aznavour mint Simone Weil, és Dalida mint Apollinaire. Az „iszlám veszély” feltételezésével változott meg minden. A mérgezővé vált légkör felelőseit mindenki ismeri: az egyik oldalon a dzsihadista őrültek, a másik oldalon a civilizációk harcának beijedt és/vagy vérszomjas apostolai.
Magyarországról mindez persze tökéletesen láthatatlan, (igaz, Magyarországról lényegében minden láthatatlan) de Nyugaton, különösen a frontvonalon levő Franciaországban, igen kemény kultúrharc zajlik a PC, avagy a „politikailag korrekt” hívei és persze a harcos tabudöntők között. Azért elgondolkodtató, hogy milyen tabukat szeretnének ledönteni? Ezek a tabuk: az emberi jogok, a szabadság, az egyenlőség, a testvériség, a szolidaritás, az internacionalizmus és így tovább.
Ezeket az embereket a lehető legósdibb szélsőjobboldali konformizmus, a lassan tiszta etnicizmussá átalakuló nacionalizmus, és a reakciós konzervativizmus jellemzi. A „politikailag korrekt leleplezése” mögött pedig mindig ugyanazt találjuk: az iszlámfóbiát, a tradicionalizmust, a magára hagyott nép siratását, a zsidó-keresztény Európa végét, az identitásválságot. („L’Identité malheureuse” ─ hogy egy alapkönyv címét idézzük erre a lamentálásra.) Miközben hangsúlyozzák a „republikánus értékeket”, valójában ezeknek az embereknek az etnikailag és vallásilag kevert társadalommal van gondjuk. (Egyebek között ezért is szégyenteljes önsors-rontás a filoszemita értelmiség iszlámgyűlölete, és alig leplezett bevándorló- és menekültellenessége).
A Franciaországban szélsőjobboldalinak számító (és a magyar liberális értelmiség vezércsillagának is nevezhető) filozófus Alain Finkielkraut, és a hozzá hasonló reakciós figurák, nem a rasszizmust leplezik le, hanem inkább handabandáznak az „antirasszizmus szellemi béklyójáról”. Számukra a tolerancia egyenlő Európa önfeladásával. Nekik Victor Hugo, Jaurès, Blum, Camus nem más, mint veszélyes, naiv álmodozó. Érdemes rámutatni: ugyanazok féltek az olasz Zola-tól, a zsidó Dreyfustól, a hazaáruló „Herr Jaurès”-től, akik ma tartanak az araboktól és az iszlámtól. Micsoda bátor fickók, akik rettegnek a lakosság 6-7 százalékától! (Kb. ennyi a muszlimok aránya az országban, és ők azok, akik kifordítanák a sarkából a francia identitást!)
Francia identitás? Kukába vele!
Persze Magyarországon sincs ez másképp. Az antirasszizmus, és a „magyarellenesség” harcos leleplezői a legkonformistább, legunalmasabb figurák az egész Kárpát-medencében. Ám elméleteiket olyan elánnal adják elő, hogy lassan bocsánatot kell kérnünk, hogy jobban kedveljük Budai Nagy Antalt, aki „megunta a kapát”, mint valamely botozó földesurat, vagy Jászit, aki „úrnak magyarnak egyként rongy” volt. De szegény Körmendy Zsuzsannának is nekünk kell elmagyaráznunk, hogy az ő szempontjából nem az a legnagyobb baj Adyval, hogy szabadkőműves volt, hanem hogy még annyi minden más...
„Identitás”, ez ma Franciaországban a varázsszó. A bajban levő francia identitás, az öngyilkos francia társadalom, a laicitás vége, a behódolás, a veszélyben levő ország ─ ilyen és hasonló kifejezéseket dobnak be a köztudatba. Mindezt, kedves olvasó, így fordíthatnánk le Önöknek: muszlimok, kifelé!! Amikor a megkérdezett szír menekültek azt mondják, hogy nem akarnak Franciaországba jönni, mert „a muszlimok itt nem érzik jól magukat”, és hogy „Franciaország az iszlám ellen van”, akkor aligha tévednek nagyot.
A dolog éppen ezért végtelenül tragikomikus: azok lamentálnak az ország egységéről, akik végzetesen megosztják azt. Az is figyelemre méltó, hogy mindezt a „nép”, különösen az elitek által magára hagyott, és a válság elsőszámú áldozatának számító „fehér alsó középosztály” nevében és érdekében teszik. (Lásd erről:„Se non è vero, è bene trovato”) De mit ajánlanak igazából? Nagyjából semmit. A határok lezárását (amit valamiféle nemzetállami reneszánszként értékelnek), a bevándorlók nagy részének a kizsuppolását, az „eredeti franciák” fokozottabb helyzetbe hozását a munkaerőpiacon, és előtérbe helyezését a juttatásoknál („préférence nationale”). Ez a nagy újításuk és a tabudöntésük. A bevándorlók és az iszlám tehát minden baj okozója. Nagyszerű, formidable…
Ha ilyen a francia identitás, a kukába vele! És ezeknek az új reakciósoknak tényleg ilyen. Az identitás átvette a testvériség szerepét, felülírta a szolidaritást a gyengébbekkel és az elesettekkel szemben, akárhonnan jöjjenek is. Igen, ez az identitás egy bezárkózó, gyenge, rettegő, bátortalan valami, és ezért melankolikus, múltbanéző és reakciós. Nekünk fájna a szívünk, ha a francia identitás valóban ilyen lenne. Ilyen egyszínű, idegengyűlölő, és egyébként a francia hagyományoknak a legtökéletesebben ellentmondó. Sokan ilyen nevekkel, mint Sarkozy, Zemmour, Estrosi, Polony, Ciotti, Lévy... a bevándorlás legnagyobb ostorozói. Ha van, ami szégyent hoz a francia identitásra, ez bizonyosan.
Eredetileg megjelent: 2015. október 16-án, a Rednews portálon. http://rednews.hu/index.php/hirek-a-frontrol/714-balazs-gabor
