Ki ismeri Európában C.L.R. James-t? Már az 1930-as évektől elkötelezett aktivistája volt a gyarmatosítás elleni harcoknak, egyúttal szocialista aktivista is. A faji és a szociális kérdések keresztezésével életműve olyan mélységeket tár fel, amelyeket sok értelmiségi, úgy tűnik, mintha csak mostanában ismert volna fel.
1935 októbere. Benito Mussolini Olaszországa lerohanja Etiópiát. Londonban egy karibi és afrikai emigráns csoport szervezkedni kezd, és megalakítja az Abesszínia Barátainak Nemzetközi Afrikai Szervezetét, amely hamarosan átadja a helyét az európai imperializmus afrikai akciói ellen fellépő Nemzetközi Afrikai Irodának. Kiadnak egy lapot is International African Opinion címmel, amelynek főszerkesztője a Trinidad szigetekről származó Cyril Lionel Robert James – aki egyébként az angol trockista mozgalom egyik reménysége. Visszaemlékezve ezekre az évekre, 1976-ban ezt írja: „Szoros kapcsolatban voltunk a Munkáspárt és más baloldali mozgalmak tagjaival (…). Eljártak a mi megbeszéléseinkre és mi is eljártunk az ő eseményeikre (1) .” Tíz évvel később, egy másik interjúban is megerősítette: „A trockista mozgalom nevében szólaltam fel, majd elsétáltam száz méterrel odébb, ahol meg a feketék mozgalma tartotta a megbeszélését. Sokszor gúnyolódtak ezen, de megszoktam (2) .”
Néha azt gondolják, hogy a „fehérek” mozgalmai alig néhány évtizede állnak csak kapcsolatban a migráns kisebbségek vagy a poszt-kolonializmus követeléseivel. Ennek lényeges eleme az az elvárás, miszerint a baloldali és szélsőbaloldali szervezetek prioritásai között feltétlenül szerepeljenek ezek a követelések, illetve, hogy függetlenségüket megőrizve, ők maguk védhessék meg az álláspontjukat. Pedig elég lenne végigtanulmányozni az elmúlt századok nagy forradalmi eseményeit, hogy lássuk, ez nem így volt: a Francia Forradalom közvetlen következményeként robbant ki Saint-Domingue-ban a rabszolgalázadás, és ennek eredményeként alakult meg a független Haiti 1804-ben. Az amerikai polgárháború, ez a „második forradalom” szorosan kapcsolódott nemcsak a rabszolgaság eltörléséért vívott harcokhoz, hanem magához a rabszolgák által saját szabadságukért vívott harcokhoz is – mint azt a szociológus William Edward Burghardt (W.E.B) Du Bois kimutatta Black Reconstruction című munkájában. És végül jól utolérhető abban is, hogy az 1917-es forradalmat az orosz Birodalom határterületein a „gyarmati forradalmak” kísérték (3) .
A forradalmi folyamat az a folyamat ahol a nép magára talál
A gyarmatosítás-ellenes elméletek és az afrikai felszabadítás aktivistája, kiemelkedő marxista gondolkodó, és szereplője az európai és amerikai munkásmozgalmaknak – James központi szereplője a forradalmi világmozgalmak történetének. Heterodox értelmiségi, ugyanakkor a krikett elismert specialistája.
1938-ban publikálja a haiti forradalom történetét „Fekete Jakobinusok” címmel. Ebben levezeti, hogy a forradalmat Haitiben a korábban már robbanásig feszült energiák és az anyaországban kifejlődött forradalmi elképzelések kettős hatása tette lehetővé. James ezt egyáltalán nem tekinti a Francia Forradalom egyszerű „mellékágának”.
Először is egyértelmű, hogy elmélyült azzal, hogy a szabadság eszménye kiterjedt Európán kívülre. Másrészt a rabszolga rendszer kicsiben előrevetítette az osztályok közötti viszonyok átalakulását az egész világra kiterjedve, és ezzel tulajdonképp meghirdette a jövőbeni forradalmakat: a rabszolgák „több százas csoportokban éltek és dolgoztak együtt a nagy cukornád ültetvényeken és a feldolgozókban, ez pedig hasonlított a modern proletariátus viszonyaihoz, sokkal inkább, mint bármely más munkásréteg korabeli életfeltételei (4) .” Így tehát a „két” forradalom között kialakult eszmeáramlás viszonyát nem a központ-periféria minta alapján kell elképzelni, hanem sokkal inkább, mint leágazást – az egyik is, a másik is önálló fázisai az egymásba fonódó harcoknak. Mint azt az értelmiségi Edward Said írja: „Jamesnél a francia és a haiti események egymást keresztezik, és egymásra válaszolnak, mint a fúga szólamok (5) ”.
A fordítás-nemzetiesítés maga az internacionalizmus
James kiterjeszti a keresztezés és a harcok egymás felerősítésének elméletét az amerikai „feketék kérdésére”, amit megpróbál államokat átszelő pán-afrikai lázadás történeteként (újra)írni: „A négerek forradalmainak története gazdag, ihlető és gyakorlatilag ismeretlen. (…) Az engedelmes néger csupán egy mítosz.” A feketék lázadásainak történetéből kiolvasható a mai harcok természete is. Bármilyen paradoxonnak tűnik is, egyértelmű, hogy az amerikai feketék részvétele a szocialista forradalmi lázadásban feltételhez kötött, mégpedig ahhoz az elváráshoz, hogy a követeléseiket önállóan megőrizhessék, „kiteljesíthessék és elmélyíthessék saját függetlenségi harcaikat (6) .”
Elméleti és stratégiai szempontból, a harc ilyen elágazása, se nem az alkalmazás folyamatán alapul, se nem az elvek és a gyakorlat adaptálásán egy adott környezethez, hanem magán a fordításon. Mint azt James kifejti (először a marxizmus amerikai exportálása kapcsán), hogy: „ahhoz, hogy Amerikát bolsevizálni lehessen, ahhoz amerikanizálni kell a bolsevizmust”, és így „lefordítani amerikai kifejezésekre” mint azt Lenin tette Oroszországban (Lenin aki „korának legnagyobb internacionalistája volt” (7) ). Ez messze nem tagadja a marxista elvek egyetemes voltát, egy ilyen fordítás-nemzetiesítés teszi lehetővé a nevét igazán megérdemlő internacionalizmust.
[viii]”. Az 1950-es évek végén Trinidadban, ahol James a The Nation, a Népi Nemzeti Mozgalom lapjának főszerkesztője, megpróbálja szintén lefordítani a marxista-szocialista gondolatokat a helyi nyelvre, hogy beillessze a kulturális hagyományok közé, így a karnevál, a krikett vagy a Calypso ritmusára. Kifejleszt egy „marxizáló populizmust”, ami szinte ugyanazt visszhangozza, amit Antonio Gramsci (a „tudományos és filozófiai nyelv fordíthatóságának” egy másik teoretikusa) „nemzeti-népi” fogalomként nevezett meg.
Szocialista forradalmak és gyarmati felszabadító harcok
Az amerikai tartózkodása idején (1938-1953), amikor is szakított a trockista mozgalommal, James egyre élesebben kritizálta a párt élcsapat mintáját, s helyette a munkástömeg önfelszabadításának elve mellé állt, miszerint képesek felszólalni és fellépni a saját nevükben. Ezeket a téziseket az 1958-ban Cornelius Castoriadis-szal közösen publikált Facing Reality-ben fejtette ki, ahol az 1956-os magyar forradalom munkástanácsait dicséri, melyek szembeszálltak a Moszkva által bevezetett renddel. Úgy tűnik azonban, hogy James ezt az emancipációs elvet csak Európára értelmezte. A volt gyarmati országok esetében továbbra is központi szerepet tulajdonít a „vezető”, illetve kiemelkedő személyeknek (Nkrumah Ghánában, Eric Williams Trinidádban, Julius Nyerere Tanzániában, stb.). Kiemeli, milyen fontos szerepe van a nemzeti pártoknak annak érdekében, hogy a függetlenség nem váljon üres, tartalmatlan kifejezéssé, és saját maga is beleveti magát a pártpolitikába Trinidádban. Végül pedig egy megkülönböztető elemzését adja a szocialista forradalmaknak és a gyarmati felszabadító harcoknak, ahol a különbséget a fejlett és elmaradott országok helyzetére vezeti vissza.
Ugyanakkor James nagyban hozzájárult ennek a kettősségnek a feloldásához. Az egyenlőtlen és együttes fejlődés trockista tézisét folytatva kialakítja a forradalmi „bond” (ugrás) elképzelését, a gazdasági és politikai elmaradottságból való hirtelen átváltozását élcsapattá. Nem egy „elmaradott Franciaországban” tört-e ki a Francia Forradalom? Nem az „elmaradott Oroszország” termelte-e ki a „nagy orosz irodalmat (…) és a bolsevizmust (9) ”? James gyakran hasonlítja össze a karibi és afrikai nemzeteknek a függetlenség kivívása utáni helyzetét a 20 század eleji orosz helyzettel. Szerinte, ha egy ország elmaradott, az ott kifejlődött lázadó mozgalmak is elmaradottak lesznek.
Lehetséges persze ennek a fordítottja is, mint azt Ghána példája is mutatja, amely a második világháború után nemcsak Afrikában, hanem az egész világon az emancipációs harcok élcsapata szerepébe lökte magát előre: ”Nem volt semmi elmaradott a ghánai forradalomban. Egy nagyon is a mai korra jellemző forradalom volt. A politikai szempontból elmaradottak, a barbárok és a tudatlanok a gyarmati igazgatásban és kormányhivatalokban ülők voltak.” Mint minden, a nevét meg- és kiérdemlő forradalomban, Ghánában is a tömegek nyitották meg az utat: „A forradalmi folyamat először is az a folyamat ahol a nép magára talál (10) .”
A szocialista- és gyarmatosítás-ellenes forradalmak különbözőségéről gondolkozni nem azt jelentette Jamesnél, hogy egy átjárhatatlan korlátot állított fel a kettő közé. Épp fordítva, azt kell végiggondolni, milyen feltételek mellett egyesülhetnének a munkások harcai az elnyomott népek harcával, amely nélkül az imperializmus végét elképzelni csak jámbor kívánság maradna.
James Londonban halt meg 1989-ben. Franciaországban ma sem ismert, de művei az angolszász országok kritikai gondolkodóinak referenciául szolgálnak. Ugyanakkor öröksége két, bizonyos szempontból antagonisztikus gondolatfolyamból áll össze: az első a marxista elméletben gyökerezik, és a forradalom egységét és radikalizmusát emeli ki; a második a posztkoloniális és kulturális tanulmányokra épül, ugyanakkor Nyugaton, és azon kívül is, az „alávetett” osztály-, nemzet- és faji ellenállás elkerülhetetlen sokszínűségét emeli ki.
Miközben ennek a rejtett feszültségnek az eredete magában James megközelítésében lelhető fel, ez sosem merevedik be egy bináris ellentétbe, hanem nyitott probléma, sőt a legfontosabb kihívás marad. Amikor Franciaországban és másutt is, a haladó erők nagyon nehezen képesek a mai viszonyokra értelmezni az antirasszizmus és az imperializmus-ellenesség problematikáját, addig ez a kihívás mindenképpen megoldatlan marad.
