hu | fr | en | +
Accéder au menu

Ben Barka: egy halott aki hosszú életet él

JPEG - 27.7 kio

Az ideológiailag termékeny, karizmatikus marokkói politikus Mehdi Ben Barka 50 éve nincs az élők sorában, emléke mégsem tűnt el a baloldali aktivisták generációinak gondolataiból. A marokkói ellenzéki halála nem törölhette ki az antiimperialista mozgalom egyik makulátlan példaképét, aki a XX. század egyik közismert politikai bűncselekményének áldozata lett.

A harmadik-világ harcosa

Ben Barkát, akit a francia gyarmatosító hatalom mint „félelmetes agitátort” jellemzett, 1965. október 29-én Párizsban rabolták el. Élete, halála és intellektuális öröksége ma is befolyásolja a marokkói királyság politikai közéletét. Az 1980-as évek közepéig az egyedüli ellenzéki erő, a marokkói baloldal, hosszú időn át megosztott volt a „demokratikus forradalom” és a „forradalmi lehetőség” hívei között. Ben Barka emléke egységet teremtett az ellenzék soraiban, de egyúttal utódlási vitát is gerjesztett. A titokzatos körülmények között eltűnt baloldali politikus mondanivalója máig jelentősek a marokkói szocialisták számára, akik jelenleg is úgy határozzák meg magukat, mint Ben Barka politikai örökségének „jogos tulajdonosai”.

 Híveit még ma is lenyűgözik a valamikori mozgalmár-politikus beszédei, amelyekben a haladó erők és minden felszabadító mozgalom egységére szólított fel. Emlékezetes az Afrikai Népek Tuniszi Konferenciáján elmondott 1957-es beszéde, mely egyben internacionalista vezetői karrierjének ragyogó kezdete volt.

A népszerű marokkói politikus és nacionalista vezető Rabat óvárosában született 1920-ban. Kiváló tanuló volt, matematikából és közgazdaságtanból kapott diplomát, majd egészen fiatalon (1944-től) a marokkói függetlenségi párt, az Isztiklal vezetője lett. A gyarmati hatóságok 1951-ben az Atlasz déli részére deportálták, ám 1954-től ismét részt vesz a politikai életben: a függetlenségi harcok során a kisemberek védelmezőjeként lép fel, és az agrárreform mellett kampányol. Tagja a gyarmati függésből felszabadult Marokkó új kormányának, de 1956 után elutasítja azt, és a Tanácskozó Gyűlés elnökeként szembefordul az arisztokratikus irányba tolódott rendszerrel. Megalapítotja az új Isztiklal-t, amely 1959-ben a Népi Erők Nemzeti Uniójává (UNFP) válik. Mivel összeesküvéssel vádolják, első ízben választja az önkéntes száműzetést, ahonnan diadalmasan tér vissza 1962 májusában, az új király II. Hasszán kérésére. Pár hónap múlva merényletet követnek el ellene, így ismét kénytelen külföldre távozni. Távollétében, 1964-ben, halálra ítélik, mivel a Homokháború kérdésében (1) túlzottan Algéria-barát álláspontot képvisel.

A gyilkosság

Miután Marokkóba visszaédesgetni nem tudják, fényes nappal rabolják el a párizsi Lipp söröző elől. Az akciót két ─ gengszterekkel kapcsolatban álló ─ francia rendőr hajtja végre, akiket egy francia titkosszolgálati munkatárs is segített. A marokkói „palota rémálmaként” emlegetett Ben Barka személyében nem csupán a Makhzen (2) udvaroncainak egyik ellenfelét támadták meg, hanem azt a politikust, aki a Harmadik Világ egyesítéséért dolgozott, fáradhatatlanul hangsúlyozva a mozgósítás, egység, felszabadítás hármas elvét. Ben Barka egy univerzális világképet vázolt fel: szeretett volna kilépni a nemzeti keretekből, és kiszélesíteni a harcot a Harmadik Világban. Mint a forradalom utazóügynöke az egyik kontinensről a másikra utazott. Egyik nap Kairóban tűnt fel, hogy beszédében ostorozza a neokolonializmust, másnap Moszkvában tárgyalt, hogy módot találjon a szovjet-kínai nézeteltérés lecsillapítására, aztán Damaszkuszba repült, hogy összebékítse az egyiptomi nasszeristákat és a szíriai baathistákat. Talán érdemes megjegyezni: közben több gyilkossági kísérletet követtek el ellene, ám a támadásokat, akkor még, ép bőrrel megúszta.

A nemzetközi tárgyalásokon fáradhatatlanul próbálta meggyőzni déli tárgyalópartnereit, hogy egészítsék ki az Afroázsiai Népek Szolidaritási Szervezetét Latin-Amerikával. 1965-ben Ernesto „Che” Guevara őt javasolta Algériában a „tricontinentale” előkészítő bizottság elnökének. A három kontinens, azaz Ázsia, Afrika és Latin-Amerika népeinek szolidaritási konferenciáját (OSPAAL) 1966 januárjában tartották (3) Kubában. Ez az antiimperialista gyűlés, amelyet a hidegháború idején tartottak, emblematikus mérföldkőnek számított a harmadik világ történetében, annak ellenére, hogy legfontosabb szervezője már nem lehetett jelen.

Ben Barka meggyilkolásának történetét különösen színezi, hogy az akció két legfontosabb végrehajtója később szintén drámai körülmények között tűnt el: Mohamed Ufkír tábornok, 1965-ben a marokkói titkosszolgálat vezetője, akit Franciaországban elítéltek Ben Barka meggyilkolásáért, és helyettese is, Ahmed Dlimi (aki valószínűleg kivégezte az 1972-es elbukott államcsíny után). Ben Barkát francia földön rabolták el, majd ─ feltételezhető kínzások után ─ meggyilkolták. Több titkosszolgálat – így mint az már 1966-ban beigazolódott, az izraeli Moszad – dolgozott össze az akcióban. Az aktivista mártírhalála megerősítette a róla kialakult képet: az elnyomás és a gyarmatosítás elleni küzdelem dicsfény övezte harcosa. Ő lett a hatalmi önkény áldozatainak védelmezője, egyfajta mozgósító erő a marokkói aktivisták letartóztatása és brutális likvidálása idején.

A hatalom megpróbálja kisajátítani

A vallásos hűbériség megpróbálta emlékét kisajátítani. Miközben méltatták, mint II. Hasszán király egykori tanárát, számos iszlamista ateizmussal vádolta Ben Barkát. Bár a mai Marokkóban a fennálló rendre a vallásos fanatizmus ideológiája nagyobb veszélyt jelent, mint a baloldal, a híres politikus alakja ideológiai különbségek nélkül jeleníti meg a „rendszerellenes” fellépést. Figyelemreméltó, hogy 2011-ben, a tunéziai és egyiptomi lázadások után, az óriástüntetések idején az összes utcára vonult politikai áramlat együtt hordozta Ben Barka portréját. Emlékezete elősegítette a generációk közötti kapcsolat kialakulását. Rövid ideig, de sikerrel hozta össze azokat, akik annakidején a gyarmati időszak ellenállói voltak, valamint azokat, akiket a függetlenségi harc „hamis elindítóiként” emlegettek, miként azokat is, akiket az „ólomévek” lázadóiként, majd végül az „arab tavasz” generációjaként ismert meg a világ.

Ben Barka eltűnése nem fegyverezte le örök ellenségeit. A baloldal meggyengülése és kapcsolódása a korrupcióhoz, a fundamentalizmus felemelkedése, valamint a neoliberális eszmék terjedése, mind-mind elősegítették egy módszertani revizionizmus terjedését. A konzervatívok visszatérő és sokrétű propagandájukban a „nemzeti mozgalom árulójaként” mutatták be a marokkói ellenzék egykori vezetőjét. Azzal vádolták például, hogy hol a csehszlovák, hol az izraeli titkosszolgálatnak dolgozott. Időnként „republikánus kommunistának” titulálták, ami nagyon negatív és elítélő egy ezeréves muzulmán monarchiában. Ennek ellenére Ben Barka dicsősége ellenáll a rágalmaknak. Még mindig megtestesíti Marokkóban azt, ami megteremthette volna az utat a „függetlenséghez, és a szocializmushoz, a gyarmatosítás marokkóizálása helyett” (4) .

Ben Barka ma már nem tabu a hatalom számára. VI. Mohamed király demokratizálási kísérletbe kezd, és kijelenti: a Ben Barka ügy őt és családját is érdekli. Az uralkodó 2004-ben létrehozza a „Méltányosság és Megbékélés” bizottságát, hogy begyógyítsák a társadalmi sebeket, és hogy kinyomozzák az apja uralkodása alatt elkövetett gyilkosságokat. Az áldozatok rehabilitálása után a nagyvárosok fő útjait Ben Barkáról nevezték el, és többé nem tiltják a médiának, hogy ismertessék az életművét. Ez a nyitás azonban behatárolt maradt. Az ikon pályafutása mintha megállna 1961-ben. Ma sem idézhető életéből a négy év heves ellenzékiség, amely elrablását megelőzte. Ha a gyarmatosítás ellenzőjének és az 1956-1959 közötti Konzultatív Gyűlés elnökének alakját ki is emelik, eltűnésének körülményei továbbra is államtitoknak számítanak. Ben Barka máig nincs jelen az iskolák tananyagában, miközben a fundamentalista gondolkodók, mint Ibn Taymya, mindenütt ott vannak.

A De Gaulle tábornok által „elfogadhatatlannak, fenntarthatatlannak, vállalhatatlannak” nevezett gyilkossági ügy hosszú ideig feszült viszonyt eredményezett Franciaország és Marokkó között. „A gyalázatos titkot” ─ ahogy François Mitterrand emlegette ─ még mindig őrzik. „Mehdi Ben Barka halála hosszú életű lesz” ─ jegyezte meg Daniel Guérin antikolonialista író és színész, aki elkötelezte magát az ügy mellett⁵. Ma, ötven évvel később, semmi nincs lezárva: folyamatban van a francia büntető igazságszolgáltatás legrégibb nyomozása. Még van remény azok számára, akik a marokkói politikus-mozgalmár elrablásával kapcsolatos igazság nyilvánosságra hozatalát várják.

Nekem sincs kétségem afelől, hogy Mehdi Ben Barka marad az-az erkölcsi forrás, amely dinamizálja a haladó eszmék újjászületését egy olyan országban, amelyet két halált hozó ideológia tart béklyóban: a fundamentalizmus és a neoliberalizmus.

Omar Benjelloun

A szerző, Omar Benjelloun Rabatban és Marseille-ben dolgozó ügyvéd, Ahmed Benjelloun fia és (az 1975-ben meggyilkolt) Omar Benjelloun unokaöccse. A két testvér a marokkói baloldal neves képviselője volt.
Hrabák András

(11963. október 15 és november 5 között a két ország hadserege összecsapott a Tindouf és Colomb-Béchar régiók hovatartozása ügyében. A tűzszünet, a még a gyarmati időkből származó határok visszaállításához, vagyis a status quo-hoz vezetett.

(2Makhzen raktárt, nagyobb boltot jelent, innen származik a magasin francia szó. Ugyanakkor a marokkói államszervezetet is így nevezik, annak elmaradott, hagyományos működésére utalva.

(3Lásd René Gallissot: Mehdi Ben Barka et la Tricontinentale, Le Monde Diplomatique, 2005. október

(4Mehdi Ben Barka: L’option révolutionnaire, rapport présenté au congrès de l’UNFP de 1962. (A forradalmi lehetőség - Az UNFP 1962-es kongresszusa elé terjesztett jelentés)

Megosztás