hu | fr | en | +
Accéder au menu

Lengyelország jobbra tart, de túlságosan is jobbra

JPEG - 77.9 kio

Az EUROSTAT számai szerint Lengyelország 2004-es EU-csatlakozása óta a GDP 53 százalékkal növekedett. Miközben az EU a számok átlaga alapján alig lábalt ki a 2008. évi válságból, Lengyelország gazdasága a válság óta 23 százalékkal emelkedett.

Bár a lassulás Lengyelországot is jelentősen sújtotta, ténylegesen ez az egyetlen európai ország, ami a technikai recessziót el tudta kerülni. A társadalmi helyzetet tükröző indikátorok, jóllehet lassú ütemben, de követték a gazdasági növekedést.

A legutolsó évtizedben két évvel növekedett a várható életkor (bár 72,95 évvel még mindig zavarba ejtően alacsony a férfiak körében), míg a gyermekhalandóság folyamatosan csökkent. Az egyenlőtlenség a „valós szocializmus” bukása utáni 15 évben nőtt, de a trend 2005 óta megváltozott.

Ma Lengyelországban az egyenlőtlenség mutatója csaknem megegyezik az EU átlagával. Az EUROSTAT adatai alapján a munkanélküliség 7,9 százalék, és ha ezt az adatot a módszertan alapján vitatjuk is (ahogyan ez a munkanélküliségi rátával mindig is történik), és ha túl optimistának látszik is, akkor is tény, hogy a munkanélküliség aránya az elmúlt 25 év legalacsonyabb értéke és a munkaerő-piac a munkavállalók előnyére változik.

Végül, de nem utolsó sorban: ha Lengyelország ma még alacsony bérű, ipari országnak számít is, a munkabérek növekedőben vannak. Az egy főre jutó nettó reáljövedelem elérte a németországi érték felét (2004-ben ez csak 34 százalék volt).

Más szavakkal, kapitalista sikertörténetről van szó, aminek példáját más lemaradó ország is követhetné. És mégis, Lengyelország politikai zűrzavarba került. A 2007 óta az országot vezető közép-jobb kormány talajt vesztett. Az elégedetlenség érzése széleskörű, és a hatalmi rendszer megkérdőjeleződött.

Feltételeznénk, hogy ez jó hír a baloldalnak. A növekedés két évtizede történelmileg igazolt módon a társadalmi berendezkedés konszolidációját hozta. Ugyanakkor a vagyon és a hatalom elosztását, valamint az azt támogató neoliberális diskurzust most támadások érik. És ez mégsem jó hír a baloldalnak, sem Lengyelországnak. A politikailag jelentős viták a szélsőjobboldal irányából érkeznek.

Milyen is a növekedés?

Lehet ugyan vitatni az elmúlt évtizedek gazdasági haladásának mértékét vagy rámutathatunk ennek a társadalmi költségeire. De nehéz lenne vitatni a tényt magát. Ha azonban közelebbről megnézzük, a lengyel kapitalizmus sikere nem is olyan titokzatos. Prosperálásának főbb tényezői az alábbiak:

  • Lengyelország az ipari cikkek – mosógépektől kezdve az autókig – termelésében nem csupán „Európa kis Kínája”. Ami ennél is fontosabb: Lengyelország kisvállalatai a német Exportweltmeister alvállalkozói.
  • Az összesített EU-transzferek mintegy 83 milliárd eurót érnek el, és ennek nagy része beruházás. Ez utóbbi különösen fontos, mert korábban a gazdaságban a befektetés alacsony volt (mind a privát, mind a közszféra területén).
  • Kivándorlás. Durván 2,5 millióan vándoroltak ki gazdasági okokból 2004 után az észak-európai országokba, kihasználva a megnyílt munkaerő-piacokat. Mivel a kivándorlók által családjaiknak hazautalt pénzösszeg gyorsan csökkent, ez a tömeges kivándorlás tartós hatással volt a munkavállalók munkaerő-piaci helyzetére.
  • A kapitalizmusra átmenet korai éveinek bizonytalanságai ellenére a lengyel államnak sikerült az alapszolgáltatásokat biztosítania, azaz a közegészségügyi ellátás domináns maradt, az állami nyugdíjak időben érkeznek és elérik az elszegényedett vidéket is. Ez biztosítja a biológiai és morális utánpótlást időben, és a hanyatló régiókban is.

Miféle elégedetlenség?

Ennek a növekedésnek nyilvánvalóan van sötét oldala és korlátai is. Lengyelország továbbra is félperifériás ország maradt, bár a „központtal” meglévő politikai és társadalmi kapcsolatok részben javítanak ennek a helyzetnek a súlyos következményein. A szélsőjobboldali értelmiségiek nagy ugrásról álmodoznak, amit egy paternalista állami intézkedések vezényelhetnének. Hivatkoznak a 30 évvel ezelőtti dél-koreai és tajvani példákra. Ez nagyfokú állami paternalizmust és formális és informális gazdasági „dirigizmust” jelent.

De nem szabad ezt félreérteni: ez nem egy újraelosztásos, sőt nem egy jóléti program. Ellenkezőleg, a „hazai tőke” kiépítését jelenti állami forrásokból. Ez utóbbi gyakran egyszerűen azt jelenti, hogy az új politikai elithez szervesen kapcsolódó üzleti lehetőségek és vagyonok épülnek fel. Ezek kockázata nagyon költséges mind az adófizetők számára (hiszen nagyon kevés haszonélvező fizet viszonylag magas adót), mind a munkások számára (és Lengyelország legnagyobb szakszervezete – az egykor híres Solidarność – szorosan kötődik a nagy szélsőjobboldali párthoz). Mindenesetre a projektnek nincsen valóságos alapja egy tucat ok miatt…, de politikailag mégis kihasználható.

Azonban a hiányzó lengyel forrásoknak súlyos következményei vannak. Ugyanis mesterségesen nyitja szét a társadalmi piramist. A középosztályok az 1989 utáni kormányok jelentős állami gazdasági segítségével megszilárdították az alsóbb rétegek feletti felsőbbrendűségüket. És a legelesettebbek legelesettebbjei ténylegesen a 2008-as válság vesztesei, mikor is az abszolút szegénység 5,6 százalékról 7,4 százalékra nőtt. Ez azt jelenti, hogy kb. 600 000 ember nyomorodott el a gazdasági növekedés időszaka alatt.

Világos azonban, hogy nem a szegények vezetik a jobboldali lázongást. Ők meg sem szólalnak, és senki sem beszél a nevükben. A „lengyel gazdaság perifériás jellegéért” nem lehet a legszegényebbeket kárhoztatni – a felelősség teljesen a társadalmat és az államot terheli. Nagyrészt ez igaz az alacsony bérekre is. A bérek növekedhetnének, ha a dolgozók ugyanúgy harcolnának érte, mint ahogyan 2006-2007-ben tették. De jelenleg az elégedetlenség jellege más: most az állam ellen irányul – amelyet alapvetően a korrupcióval vádolnak (1) . Az államot pénzügyileg túl nagynak tekintik (2) , és az EU bürokráciát azzal vádolják, hogy többféle módon gátolja jövőnket (pl. muszlim bevándorlók ránk erőszakolásával, a széndioxid kibocsátás csökkentésének előírásával vagy a „társadalmi értékeink” aláásásával). A költségvetés-ellenes populizmus széles körben elterjedt és ez lehetetlenné teszi, hogy bármilyen kormány az egyenlőtlenséggel és a legnagyobb szegénységgel foglalkozzon. Különösen, hogy a legerősebb párt úgy nyilatkozik, hogy a GDP 3 százalékára növeli a már most is jelentős katonai kiadásokat!

Az a tény, hogy a lengyel média a szélsőjobboldalt egyszerűen „jobboldalnak” nevezi, félrevezető, és a politikai erőviszonyokat tükrözi. Az „orbáni” jellegű Jog és Igazságosság a legszilárdabb és a legrégebbi szélsőjobboldali erő Lengyelországban. Szándékuk szerint magyar vagy orosz módra akarják „nem-liberális demokráciává”átalakítani a kormányzást. A magyar miniszterelnök már megmutatta, hogy ez a várakozásoknál is simábban történhet.

De észre kell vennünk, hogy a Jog és Igazságosság messzebb megy, mint Orbán Viktor. Vallási fundamentalizmusuk nyilvánvalóbb – az abortusz teljes betiltása (ami már most is csak erőszak és egészségügyi okok esetében megengedett) és nem vált ki jelentősebb ellenállást. A párt nyilvánosan is azt vallja, hogy a 2010-es szmolenszki repülőgép-lezuhanás – ami a lengyel elnök és néhány más magas rangú tisztviselő életét követelte – merénylet volt, szemben a lezárult vizsgálatokkal, ami szerint a katasztrófa egy sor pilótahiba és biztonsági előírás megszegése miatt történt.

A kampány során Kaczynski úr, a Jog és Igazságosság vezetője, azzal vádolta a migránsokat, hogy a saria törvénykezést akarják egész Európára ráerőszakolni, s hogy a migránsok betegségeket terjesztenek, élősködők és … megbecstelenítik a templomainkat! Két másik szélsőjobbos pártvezér – akik különösen a fiatal férfi lakosság körében népszerűek – felvették a lépést ezzel. Ők azt mondták, hogy Angela Merkel valós célja, hogy a németországi muzulmánokat keletre telepítse, valamint kijelentették, hogy a megerőszakolás a nők természetes sorsa. A lengyel szélsőjobb büszke arra, hogy nem tartja magát a politikai korrektséghez és gond nélkül tesz a való világtól teljesen elrugaszkodott kijelentéseket. A racionalitást a hatalom megszerzésének hatékonysága érdekében egyszerűen felfüggesztik.

Hogyan jutottunk eddig?

Lengyelország integrálódása a világkapitalista rendszerbe mára teljessé vált. Eléggé simán megtörtént a politikai integráció is az EU-val. Az a gondolat, hogy a globális kapitalizmusba integrálódás szükségessé teszi a liberális demokrácia megvalósítását, elavulttá vált. Nagyon sok ország választott más kormányzati formát, különböző politikai legitimációs lehetőségekkel, miközben megtartják a piacgazdaságot és a világpiacba integráltságukat. Nincs ehhez szükség se Oroszország hatalmas erőforrásaira, sem Törökország gazdagságára.

Orbán megmutatta, hogy egy kis, viszonylag szegény ország is megvalósíthat egy tekintélyelvű, nacionalista rezsimet Európa szívében, korlátozott pluralizmussal, a fékek és ellensúlyok, valamint az államkapitalizmus eltörlésével. És a közép-európai államok, így Lengyelország is, hajlamos e trend követésére. Néhány fontos dolgot meg kell értenünk az 1989 után létrejött lengyel demokráciáról. Ellentétben Nyugat-Európa demokráciájával, itt ez nem jelentette a szociális vagy gazdasági jogok megszerzését. Ténylegesen a liberális demokrácia nem esik egybe semmilyen szociális joggal vagy kollektív jogérvényesítéssel. Ellenkezőleg, a lengyel demokrácia a szociális védőháló és a kollektív érdekérvényesítés eltörlését jelentette. Az egyéni szabadság kibővülése (3) együtt járt a túlélési kényszer megjelenésével, ráadásul egy erősen versenyző környezetben. Ebben a versenyben a legtöbben sikertelenek, néhányan ténylegesen, mások pedig érzelmileg, a kielégítetlen céljaik miatt. Természetesen a kormány aktívan formálta a lengyel kapitalizmus arculatát. Ideológiai szinten az „átmenet” két pillérre támaszkodott: az egyik az volt, hogy a piacot közjónak értelmezték, a másik az egyetlen lehetséges politikai közösségként értelmezett nemzeti identitás volt.

Jóllehet ezeket a pilléreket a politikai spektrum minden oldala tulajdonképpen elismerte, idővel antagonisztikusakká váltak. Nem abban az értelemben, hogy a nemzet valaha is szemben állna a piaccal, hanem olyan értelmezéssel, miszerint is az „igazi” piacot eltorzították a külföldi hatalmak, pénzügyi piacok és a hazai klikkek.

A főáramú szociológusok elismerik a „társadalmi tőke” rendkívül alacsony szintjét, és kimutatják mennyire nem bíznak a lengyelek a társadalom szervező erejében. Más kutatások a lengyel „vállalkozói osztály” könyörtelenségét és brutalitását igazolják. A munkaviszonyok erőszakosak voltak jóval azelőtt, hogy a tömeges elszegényedés megindult volna. Az oktatás felvirágzása megháromszorozta a diplomások számát 2002 és 2013 között. Nagyon sokan fizettek is az oktatásért és aztán nem kaptak megfelelő állást, mivel a piac nem tudta alkalmazni őket, vagy egyszerűen azért, mert a képzés nem volt kielégítő.

Sokak számára, akik kaptak munkát, a csalódás még nagyobb volt. Sokan svájci frankban fizetik adósságterhüket, ami a legutóbbi időben elviselhetetlenné vált. Akik még a terhet fizetni tudják, állandó csődveszélyben élnek. Az alacsonyabb társadalmi rétegeknél a nőknek sikerült jobb képzést elérniük, és ezért mobilisabbakká váltak, de ez a férfiakat frusztrálja. Mégis, a társadalmi elégedetlenség legnagyobb része a középosztályban jelentkezik. A szélsőjobb legerősebb bázisát a vallásosak és az ország déli és keleti részén élők adják. De az elégedetlenség átterjed a pezsgő városokra is. Nincs ma már különbség.

Az ideológiai is számít. A nacionalista, katolikus etika és a kommunista-ellenes revizionizmus mélyen behatolt az oktatásba és a kultúrába. A Nemzeti Emlékezet Intézete – az ország „történelem-politikáját” támogató kvázi-tudományos intézet – kétszer akkora költségvetéssel bír, mint a Lengyel Tudományos Akadémia, ami az ország leginkább multidiszciplináris tudományos intézménye. De ez már nem csupán az államra egyedül jellemző. A nacionalizmus divatos a hiphop zenekarok között is.

Le Monde diplomatique, Lengyelország főszerkesztője. Megjelent 2015. október 28-án: http://ilmanifesto.info/poland-going-right-going-far/

Michal Kozlowski

A menekült-válság is árnyékot vetett a legutóbbi választásokra. Több közvélemény-kutatás kimutatta, hogy a menekültek elfogadása fordítottan arányos a válaszadók életkorával – minél fiatalabb volt a válaszadó, annál inkább ellenezte a menekültek, s különösen a muszlimok integrációját. A legfiatalabbak a legkevésbé toleránsak az abortusz iránt is. Még akkor is, ha tekintetbe vesszük, hogy e generáció veszélyeztetett és gyakran törékeny, ez az ultrakonzervatív fordulat meglepő. A kommunizmusról a demokráciára történő híres átmenet szemmel láthatóan kinevelte ennek a demokráciának a sírásóit.

(1 Hogy világosan lássuk az arányokat. A nemrég elhunyt legnagyobb oligarchának, Jan Kulczyk-nak a vagyona mintegy 3,5 milliárd euró volt. Ez semmi (vagy legalábbis harmadánál kevesebb) a szomszédos (sokkal szegényebb) Ukrajna Rinat Achmetov oligarchájának vagyonához képest és felét sem éri el a leggazdagabb cseh Petr Kellner vagyonának.

(2 Valójában Lengyelország a legalacsonyabban adóztatott európai országok közé tartozik (a GDP alig több mint 30 %-val), és az adóteher aránytalanul a legszegényebbeket terheli.

(3 Fontos kivétel volt, hogy 1993-ban megtagadták az abortusz lehetőségét a lengyel asszonytól. Ennek ellenére a lengyel nők termékenységi rátája továbbra is csökken, és az egy asszonyra jutó 1,3 gyermekkel az egyik legalacsonyabb a földön.

Megosztás