A katonai programozásról szóló, 2013. december 19-én életbe lépett 20. törvénycikk engedélyezi a számítógépes adatok általános ellenőrzési célú felhasználását, olyan mértékben, hogy már „Patriot Act à la française”-ről beszélhetünk. A biztonság megteremtése, bár az ürügy gyakran változik – politikai felforgatás, terrorizmus, stb. – abszolút prioritássá emelkedik. Célja azonban mindig ugyanaz marad: kormányozni az embereket. Hogy ennek eredetét megértsük, és megpróbáljunk túljárni az eszükön, a XVIII. századig kell visszamenni…
Hogyan változtatja meg a biztonsági megszállottság a demokráciát
Az a kifejezés, hogy „biztonsági okokból” („for security reasons”, „per ragioni di sicurezza”, „pour raisons de sécurité”) hatósági érvként működik, amely elejét akarja venni minden vitának, hogy lehetővé tegyen olyan célok és intézkedések bevezetését, amelyeket enélkül nem fogadnánk el. Ahhoz, hogy ez ellen fellépjünk, elemezni kell egy látszólag ártalmatlan fogalmat, amely azonban úgy tűnik, minden más politikai koncepciót kiszorít: a biztonságot.
Azt kellene gondolnunk, hogy a biztonságpolitika célja egyszerűen a veszélyek, a nehézségek sőt, a katasztrófák megelőzése. Ennek bizonyos genealógiája valójában a római eredetű koncepcióhoz, a Salus publica suprema lex-hez (A nép üdve a legfőbb törvény (1) ) nyúlik vissza és így a rendkívüli állapot paradigmájában jelenik meg. Gondoljunk a senatus consultum ultimum-ra (a szenátusé a végső döntés joga )és a diktatúrára Rómában (2) ; a jogi kánonnak arra az alapelvére, mely szerint Necessitas non habet legem (A szükség idején nincs jog / szükség törvényt bont); a közjóléti bizottságokra a francia forradalom idején (3) ; a VIII év frimaire 22-i alkotmányra (1799), amely utal „az állambiztonságot fenyegető zavargásokra”; vagy akár a weimari alkotmány (1919) 48. cikkelyére, amely a nemzeti-szocialista rendszer jogi megalapozására szolgált, és ugyancsak a „közbiztonságot”említi.
Bármennyire korrekt is, ez a származtatás nem teszi lehetővé, hogy megértsük a jelenlegi biztonsági intézkedéseket. A rendkívüli eljárások egy közvetlen és reális fenyegetésre irányulnak, amelyet úgy kell megszüntetni, hogy egy meghatározott időre függesztik fel a jogi garanciákat. Azok a „biztonsági okok” viszont, amelyekről ma beszélnek, ezzel szemben egy „normális” és állandósuló kormányzási technikát testesítenek meg.
A jelenlegi biztonsági intézkedések eredetét Michel Foucault (4) szerint a rendkívüli állapot helyett François Quesnay-nél (1694-1774) és a fiziokratáknál (5) , vagyis a modern gazdaság kezdetekor kell keresnünk. Bár a közbeszédbe, kevéssel a vesztfáliai szerződések után (6) , a nagy abszolutista államok vezették be azt a gondolatot, hogy az uralkodónak gondoskodnia kell alattvalói biztonságáról, azért Quesnay-ig (1694-1774) kell várni, hogy a biztonság – vagy inkább a « sûreté » — váljon a kormányzati doktrína fő elvévé.
Megelőzni kell a problémákat, vagy mederben tartani?
„Gabonafélék” című cikke, amely az Enciklopédiában jelent meg két és félszáz év múlva is nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megértsük a jelenlegi kormányzás módját. Voltaire egyébként elmondja, hogy amikor a cikk megjelent, a párizsiak abbahagyták a színházról és irodalomról folyó vitákat, hogy a gazdaságról és a mezőgazdaságról beszéljenek…
Akkoriban, a fő problémák egyike, amelyekkel a kormányoknak szembe kellett nézniük, az élelmiszerhiány és az éhínség volt. Quesnay előtt, megpróbálták megelőzni a bajt, ezért állami magtárakat hoztak létre illetve tiltották a vetőmagok exportját. Ezeknek a megelőző intézkedéseknek azonban negatív hatásuk volt a termelésre. Quesnay ötlete az volt, hogy fordítsák meg a folyamatot: ahelyett, hogy megpróbálnák megelőzni az éhínséget, hagyják, hogy az bekövetkezzen, és a külső és a belső kereskedelem liberalizálásával kezeljék és kormányozzák, amikor már kialakult. A „kormányozni” kifejezést itt eredeti etimológiai értelmében használjuk: egy jó hajós – az, aki a kormánylapátot kezeli – nem kerülheti el a vihart, de amikor az kitört, képesnek kell lennie arra, hogy irányítsa a hajóját.
Ebben az értelemben kell megértenünk azt a formulát, amelyek Quesnay-nek tulajdonítanak, de valójában soha nem írt le: „Laisser faire, laisser passer” (Hadd történjék, amint történik). Messze nem csak a gazdasági liberalizmus elvét találta meg, de egyben kidolgozta a kormányzás egyik paradigmáját, amely szerint a biztonság – Quesnay „a gazdák és a parasztok biztonságát” idézi — nem a nehézségek és a katasztrófák megelőzését jelenti, hanem azt a képességet, hogy ezeket hasznos irányba terelje.
Értékelni kell ennek a megfordításnak a filozófiai jelentőségét, amely felborítja a hagyományos hierarchikus kapcsolatot az okok és okozatok között. Mivel hiábavaló, de legalábbis nagyon költséges az okokat kezelni hasznosabb és biztosabb az következményeket befolyásolni. Az új axióma hatása nem negligálható: ez kormányozza társadalmainkat a gazdaságtól az ökológiáig, a kül- és katonapolitikától a rendőrség belbiztonsági intézkedéseiig. Ez teszi lehetővé, hogy megértsük azt a másképpen titokzatos konvergenciát, amely az abszolút gazdasági liberalizmus és egy példa nélküli biztonsági ellenőrzési állapot között áll fenn.
Vegyünk két példát, hogy illusztráljuk ezt a látszólagos ellentmondást. Elsőként itt az ivóvíz. Bár tudjuk, hogy ez hamarosan a világ nagyrészén hiánycikk lesz, egyetlen ország sem folytat komoly politikát, hogy elkerülje a szennyezést. Ugyanakkor azt látjuk, hogy fejlődnek és sokszorozódnak a világ négy sarkában azok a technikák és gyárak, amelyek utólag tisztítják a szennyezett vizet – ez mára egy komoly iparág és piac lett.
Most pedig tekintsük a biometriai eszközöket, amelyek az aktuális biztonsági technológiák legnyugtalanítóbb aspektusainak egyikét jelentik. A biometria Franciaországban a XIX. század második felében jelent meg. Alphonse Bertillon kriminológus (1853-1914) a fotózásra és antropometriai mérésekre támaszkodott, hogy létrehozzon egy „beszélő képet”, amely egy szabványosított szókincset használt, hogy az egyéneket egy jelrendszerrel írja le. Kevéssel később, Angliában Francis Galton (1822-1911), Charles Darwin egyik unokaöccse és Bertillon nagy csodálója, kifejlesztette az ujjlenyomat-vétel technikáját. Márpedig, ezek az eszközök, természetesen nem teszik lehetővé a bűnözés megelőzését, de megzavarják a visszaeső jogsértőket. Itt is megtaláljuk a fiziokraták biztonsági koncepcióját: az állam csak akkor tud hatékonyan fellépni, ha egy bűncselekmény már megtörtént.
Az antropometrikus technikák hosszú időn át kizárólag a visszaeső bűnözőkre és a külföldiekre vonatkoztak. 1943-ban az Egyesült Államok kongresszusa még visszautasította a Citizen Identification Act-ot, amelynek az volt a célja, hogy minden állampolgárnak olyan személyi igazolványt adjon, amelyben a digitális ujjlenyomata szerepel. Csak a XX. század második felében vált ez általánossá. Az utolsó lépéseket azonban csak a közelmúltban tettük meg. Az optikai szkennerek lehetővé teszik, hogy gyorsan levegyék az ujjlenyomatokat, miközben a szivárványhártya szerkezete kilépett a rendőrkapitányságok biometriai eszköztárából a mindennapi életbe. Bizonyos országokban az iskolai étkezdékbe történő belépést egy optikai leolvasó eszközzel ellenőrzik, úgy, hogy a gyermek diszkréten felemeli a kezét.
Sokan emelték fel a hangjukat, hogy felhívják a figyelmet egy abszolút és korlátlan ellenőrzés veszélye ellen, amely egy olyan hatalom részéről fenyeget, amely rendelkezik az állampolgárok biometriai és genetikai adataival. Ilyen eszközökkel a zsidók kiirtása (vagy bármilyen elképzelhető népirtás) a rendszerbe foglalt dokumentáció alapján sokkal hatékonyabb, teljes mértékű és gyorsabb lett volna. Biztonsági ügyekben az európai országokban ma érvényben levő törvényi szabályozás bizonyos szempontból szigorúbb, mint a XX. század fasiszta diktatúráiban volt. Olaszországban a közbiztonságról szóló törvény egységes szerkezetű szövegét (Testo unico delle leggi di pubblica sicurezza, Tulsp) 1926-ban Benito Mussolini rezsimje fogadta el, és lényegében még ma is érvényben van: de a terrorizmus elleni törvények, amelyeket az „ólomévek” (1968-tól az 1980-as évek elejéig) során fogadtak el, még tovább korlátozták azokat a garanciákat, amelyeket az még tartalmazott. Mivel pedig a terrorizmus elleni francia törvénykezés még szigorúbb, mint olaszországi megfelelője, összehasonlításuk a fasiszta törvénykezéssel nem hozna más eredményt Franciaországban sem mint Olaszországban.
A biztonsági eszközök növekvő mennyisége a politikai koncepció alapvető változásáról tanúskodik, egészen addig a pontig, hogy legitim módon megkérdőjelezhetjük, nem csupán azt, hogy azok a társadalmak, amelyekben élünk, még demokratikusnak nevezhetők-e, de az is kérdésessé vált, hogy tekinthetjük-e még politikai társadalmaknak ezeket.
Az időszámításunk előtti V. században, amint azt Christian Meier történész kimutatta, Görögországban megváltozott a politika felfogása az állampolgárság politizálásán (Politisierung) keresztül. Azelőtt a városhoz (polisz) tartozást az egyén státusza és életfeltételei határozták meg – a nemesek és a kulturális közösségek tagjai, parasztok és kereskedők, urak és kliensek, családapák és rokonok, stb. – később azonban az állampolgárság politikai gyakorlása vált a társadalmi azonosságtudat kritériumává.
„Így létrejött egy speciálisan görög politikai identitás, amelyben az a gondolat, hogy az egyéneknek állampolgárként kell viselkedniük, intézményes formát nyert – írja Meier. Az egyéb csoportokhoz tartozás, kezdve a gazdasági, szakmai közösségektől a vallási csoportokig, háttérbe szorult. Abban a mértékben, ahogyan egy demokrácia állampolgárai részt vettek a politikai életben, annyiban tekinthették magukat a polisz tagjainak. A polisz és politeia, a város és az állampolgárság kölcsönösen határozták meg egymást. Az állampolgárság ily módon egy olyan tevékenység, életforma lett, amelyet a polisz, a városállam határozott meg és világosan elkülönült az oikos-tól, az otthontól. A politika egy szabad közösségi térré vált, szemben a privát területtel, ahol a szükség uralkodott.” (7) Meier szerint, a politizálásnak ez a speciálisan görög folyamata került át a nyugati örökségbe, amelyben az állampolgárság – természetesen időnként jobban, időnként kevésbé – meghatározó tényező maradt.
Márpedig pontosan ez a tényező az, amelynél egy fokozatos visszafelé fordulás tapasztalható: a depolitizálás folyamata. A korábban az állampolgárság kötődött egy aktív és nem kiváltható politizálási szinthez, jelenleg azonban az állampolgárság egy teljesen passzív feltétellé vált, ahol a cselekvés és a tétlenség, az aktivitás és a passzivitás, a köz- és a magánszféra elmosódik és zavarossá válik. Hajdan az állampolgárság egy mindennapi tevékenységben és egy életformában konkretizálódott, jelenleg azonban egyfajta jogi státuszra korlátozódik, amelyben a szavazati jog gyakorlása egyre inkább egyfajta közvélemény-kutatásra hasonlít.
A biztonságtechnikai eszközök meghatározó szerepet játszanak ebben a folyamatban. A korábban a bűnözőkre alkalmazott azonosítási technikák kiterjesztése minden állampolgárra elkerülhetetlenül hatással van a politikai identitásra, az állampolgárság jellegére. Első ízben az emberiség történelmében, az állampolgárság nem függ a társadalomban aktív „egyéntől” és ismertető jelétől, „nevétől” és „hírnevétől”, hanem biológiai adataitól, amelyeknek nem lehet semmiféle kapcsolata az alannyal, ezek értelmetlen arabeszkek, amelyeket a tintába nyomott ujjam hagy egy papírdarabon, vagy génjeim elrendeződése a DNS kettős spiráljában. A legsemlegesebb és a legprivátabb dolog így a társadalmi identitás hordozójává válik, megfosztva azt társadalmi, politikai jellegétől.
Ha azok a biológiai kritériumok, amelyeket egyáltalán nem tudok befolyásolni, határozzák meg az állampolgári identitásomat, akkor hogyan alakítsam ki a politikai lényemet? Milyen politikai kapcsolatban lehetek a digitális ujjlenyomatommal, vagy a genetikai kódommal? Ahhoz vagyunk szokva, hogy elkülönül az etikai-erkölcsi és a politikai tér, de ez elveszti értelmét és megköveteli, hogy teljes mértékben átgondoljuk ezt az egész kérdést. Miközben a görög állampolgár a magánlét és a társadalmi lét, az otthon (a reproduktív élet színtere) és a város (a politika helye) ellentétében határozhatta meg önmagát, a modern állampolgár inkább olyannak látszik, mint aki a köz- és a magánélet, vagy Thomas Hobbes szavait használva, a fizikai test és a politikai test közötti lényegi megkülönböztetés nélkül létezik.
A videoellenőrzés kikerült a börtönből a közterekre
Ez a megkülönböztetés-nélküliség testesül meg utcáink videoellenőrzésében. Ez az eszköz ugyanarra a célra készült, mint az ujjlenyomatok: a börtönök számára fejlesztették ki, és fokozatosan jelent meg a közterületeken. Márpedig egy videoellenőrzés alatt álló tér többé már nem az agora, többé nincs közterületi jellege; egy szürke zóna a köz- és magánterület, a börtön és a fórum között. Egy ilyen mértékű átalakulás számos okra vezethető vissza, ezek között a modern hatalom sodródása a biopolitika felé különleges szerepet játszik. Arról van szó, hogy a modern hatalom már nem csak az állami szuverenitás gyakorlata egy adott országban, hanem irányítja az egyének biológiai életét (egészség, termékenység, szexualitás stb.). A biológiai élet fogalmának ez az beemelése a politika központjába megmagyarázza a fizikai identitás elsőbbségét a politikai identitás felett.
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a társadalmi identitás azonosítása a testi identitássalazzal a céllal kezdődött, hogy ellenőrizze a visszaeső bűnözőket és a veszélyes egyéneket. Nem meglepő, hogy amikor az állampolgárokat, úgy kezelik mint potenciális bűnözőket, akkor a végén hallgatólagosan elfogadják, hogy a mindennapi kapcsolatuk az állammal a gyanakváson, az adatgyűjtésen és az ellenőrzésen alapul. A hallgatólagos axióma, ami itt jól érzékelhető, az a kockázatos kijelentés: „Minden állampolgár – mivel egy élőlény – egy lehetséges terrorista.” De milyen az az állam, milyen az a társadalom, amelyet egy ilyen axióma kormányoz? Lehet-e ezeket még egyáltalán demokratikus, sőt politikai államoknak tekinteni?
A Collège de France-ban tartott előadásaiban, valamint a Surveiller et punir (Felügyelet és büntetés/A börtön története (8) ) című könyvében, Michel Foucault a modern államoknak egy tipológiai osztályozását vázolja fel. A filozófus kimutatja, hogy az Ancien Régime (Régi Rend) államát, mint territoriális vagy szuverén államként határozhatjuk meg, melynek jelmondata az volt, hogy Faire mourir et laisser vivre (irányítani a halált és nem beavatkozni az életébe (9) ). Ez az állam fokozatosan fejlődött egy lakossági állam irányába, ahol a demográfiai lakosság helyettesíti a politikai népet, illetve egy fegyelmező állam irányába, melynek éppen fordított a jelszava: Faire vivre et laisser mourir (irányítani az életet és nem beavatkozni a halál folyamatába). Ez az állam elfoglalja az egyén életét, hiszen azért törődik az alattvalók életével, hogy egészséges, engedelmes és rendezett testeket állítson elő.
Az az állam, amelyben jelenleg Európában élünk, nem egy fegyelmező állam, hanem inkább – Gilles Deleuze megfogalmazása szerint — ún. „ellenőrző állam”. Nem az a célja, hogy rendet tartson és fegyelmezzen, hanem az, hogy irányítson és ellenőrizzen. A genovai G8 elleni tüntetések erőszakos elnyomása után, 2001 júliusában egy olasz rendőrségi funkcionárius kijelentette, hogy a kormány nem azt akarta, hogy a rendőrség fenntartsa a rendet, hanem azt, hogy irányítsa a rendetlenséget: nem is hitte, hogy mennyire jól mondta! A maguk részéről az amerikai értelmiségiek, akik megpróbálták megérteni milyen alkotmányos változtatásokat hozott a Patriot Act és a szeptember 11-e utáni időszak törvényei (10) , jobban szeretnek „biztonsági államról” (security state) beszélni. De mit jelent itt a „biztonság”?
A francia forradalom idején ez a fogalom – vagy a „sûreté”, amint akkoriban nevezték – összekapcsolódott a rendőrség fogalmával. A „police de sûreté” (állambiztonsági rendőrség) fogalmát és gyakorlatát, amely azután hosszú karriert futott be végig a modern korokban, az 1791. március 16-i, majd az 1792. augusztus 11-i törvény vezette be a francia törvénykezésbe. Azokban a vitákban, amelyek ezeket a törvényeket megelőzték, világosan megjelent, hogy a rendőrség és a biztonság kölcsönösen meghatározzák egymást. De a szónokok – közöttük Armand Gensonné, Marie-Jean Hérault de Séchelles, Jacques Pierre Brissot — egyiket sem voltak képesek meghatározni. A viták ezért lényegileg a rendőrség és az igazságszolgáltatás közötti viszonyról szóltak. Gensonné szerint, „két teljesen különböző és elkülönülő hatalomról” van szó; és mégis miközben a jogi hatalom szerepe világos, a rendőri hatalom meghatározása lehetetlennek látszik.
A képviselők felszólalásainak elemzése megmutatja, hogy a rendőrség megfelelő helye meghatározhatatlan, és azt így is kell hagyni, mert ha az teljesen feloldódna az igazságszolgáltatásban, akkor a rendőrségnek nem kellene léteznie. Ez a híres „méltánylás” ami még most is jellemzi a rendőrtiszt tevékenységét: a közbiztonságot fenyegető konkrét helyzetben szuverén módon dönt. Amikor ezt teszi, nem dönti el és nem is készíti elő – amint azt tévesen ismételgetik – a bírói döntést: minden döntés figyelembe veszi az okokat, miközben a rendőrség a hatásokra reagál, vagyis egy meghatározatlan dologra. Egy eldönthetetlen dologra, amelyet többé nem nevezünk úgy, mint a XVII. században, „államérdeknek”, hanem „biztonsági érdeknek”.
Az ellehetlenülő politikai élet
A security state tehát egy rendőrállam, még ha a rendőrség meghatározása egy fekete lyuk is maradt a közjog doktrínájában: amikor a XVIII. században Franciaországban megjelent Nicolas de La Mare-tól a Traité de la police, Németországban pedig Johann Heinrich Gottlob von Justi-tól a Grundsätze der Policey-Wissenschaft, a „rendőrség” kifejezés az eredeti, a politeia etimológiai értelemhez nyúl vissza és a valódi politikát jelenti, míg a „politika” kifejezés eközben egyedül a külpolitikára szorítkozott. Így von Justi a Politik kifejezésen egy állam másokhoz való viszonyát értette, míg a Polizei egy államnak saját magához való viszonyát jelenti: „A rendőrség egy államnak saját magára vonatkozó erejének viszonya”.
A „biztonság” jele alá helyezvén magát, a modern állam kivonult a politikából, hogy egy senki földjére lépjen, amelynek rosszul érzékelhető a földrajza és a határai, és amelynek nincs elvi meghatározottsága Ez az állam, amelynek a neve etimológiailag a gond és a gondoskodás hiányára vezethető vissza (securus: sine cura), de amely ezzel ellentétben kifejezetten gondot okoz nekünk, hiszen veszélyesen fenyegeti a demokráciát, mivel a politikai élet lehetetlenné válik; márpedig a demokrácia és a politikai élet – legalábbis a mi hagyományainkban – szinonimák.
Egy ilyen állammal szemben újra kell gondolnunk a politikai konfliktusok hagyományos stratégiáit. A biztonsági paradigma miatt minden konfliktus és minden, a hatalom megdöntésére tett többé-kevésbé erőszakos kísérlet, csak alkalmat nyújt az államnak, hogy saját érdekei szerint kezelje az eseményeket. Ez mutatkozik meg abban a dialektikában, amely szorosan egy ördögi körbe kapcsolja össze a terrorizmust és az állam válaszát, amikor az állam bevezeti az erőszak egy magasabb fokozatát. A modern kor a radikális politikai változásokat, forradalom formájában képzeli el, amely megdönti a régi államot és létrehozza az új rend alkotmányozó hatalmát. De modellt kell váltanunk, hogy újszerűen a hatalmat pusztán megfosztó jellegűnek gondoljuk el, amelyet nem lehet megragadni a biztonság eszközein keresztül. Ha meg akarjuk állítani a rendőrállam antidemokratikus fordulatát, akkor el kell gondolkodnunk erről a megfosztó hatalomról, ennek formáiról és eszközeiről.
