Szakszervezetben harcolnak a német elítéltek

Kategória: 2016. január
Írta: Gilles Bouvaist
Találatok: 3236

outbreak„Mi egy helybéli, modern és versenyképes vállalat vagyunk. Elsődleges célunk a környék gazdaságának fellendítése. Ezért kínáljuk önöknek kézműves és ipari termékeink, valamint szolgáltatásaink széles körű választékát.” Ez a bemutatkozás, amely bármely gazdasági társaság brosúráján szerepelhetne, a Németország észak-nyugati részén, Alsó-Szászországban található büntetés-végrehajtó intézet honlapján olvasható. A 2014-es adatok szerint az ország 194 börtönében fogvatartott 62 000 rab közül valószínűleg mintegy 38 000 dolgozik, évi 150 millió eurós jövedelmet biztosítva a Szövetségi államnak. Még úgy is, hogy öt éve folyamatosan csökken a bebörtönözöttek száma.[1]

 

Az elítéltek fizetése jelentéktelen, még ha tartományonként vannak is különbségek: Berlinben például 8,96 – 14,93 euró között van a nyolc órás munkáért járó napi bér. Messze elmarad attól a minimum 8,50 eurós órabértől, amely 2015. január elsején lépett hatályba, és amelynek bevezetése a szociáldemokrata - kereszténydemokrata koalíciós kormány (a CDU-CSU és az SPD) egyik legfőbb intézkedéseként szerepelt.

 

Szakszervezettel könnyebb

Nem könnyű ezeknek a dolgozóknak fizetésemelést kérni a börtönigazgatótól - avagy a felelős minisztérium berkeiben. Legalábbis addig nehéz volt, míg 2014. május 22-én a tegeli és a berlini börtönben meg nem alakult az Elítéltek Szakszervezete Szövetségi Szervezet (Gefangenen Gewerkschaft – Bundesweite Organisation, GG-BO) – amely a minimálbéren kívül a nyugdíjhoz való jogot is követeli. A honlapjukon olvasható Outbreak címmel egy internetes lap.[2]

A tartományok többségében[3] az elítélteknek kötelező dolgozniuk. Ez feltehetőleg a szocializálódást, a társadalomba való visszailleszkedést szolgálja. De „ha megfosztjuk az elítélteket a tisztességes fizetéstől” – hangsúlyozta Frank Diener, a GG-BO egyik szóvivője –, „akkor nem adjuk meg nekik az esélyt sem arra, hogy rendezzék adósságukat, sem arra, hogy támogatni tudják a családjukat”.

Egy év telt el a szakszervezet megalakulása óta, és ma 40 börtönben 550 tagja van. „Még sohasem voltam ilyen boldog.” – mondja Oliver Rast, az alapító. Rast 2014 szeptemberében szabadult, miután letöltötte három és fél éves büntetését amiatt, hogy felbukkant az Aktivista Csoport nevű szélsőbaloldali szervezetben. Ezt a csoportot azzal vádolták, hogy megkísérelte megrongálni a hadsereg járműveit, és több politikust is megfenyegetett. „Az én politikai neveltetésem az 1980-as évek végén kezdődött, amikor még léteztek politikai foglyokat tömörítő egyesületek. De ez a múlt. A szervezés új formáját kellett kiötölni.” – mesélte.

Egy másik elítélttel, Mehmet Aykollal együtt elhatározták, hogy az alkotmányban rögzített egyesülési jogra fognak támaszkodni az ügyük érdekében. „A többieket viszont nem volt egyszerű mozgósítani. Meg kellett találni a közös nevezőt az egymástól eltérő életutat bejárt rabok között: a mindenkit érintő kérdés pedig egyrészt a fizetés, másrészt a nyugdíjhoz való jog. Ezek hiánya a hosszú idő után szabadulókat a szegénység felé billenti.” – érvel Oliver Rast.

 

Polgári jogok börtönön belül is

Ha a börtönben végzett munka értékéről van szó, akkor a szakszervezet a Német Szövetségi Büntető Törvénykönyv szövegére hivatkozik. Ez az 1977-ben hatályba lépett törvény kimondja, hogy a börtönéletnek a lehető legjobban meg kell közelíteni a kinti társadalmi viszonyokat.

Gregory Salle francia szociológus, a német büntetőügyek specialistája szerint „e törvény egyik eredeti vonása az a rendelkezés, amely szerint a börtönökben érvényesülniük kell a polgári jogoknak, az, hogy például legyen rádió a cellákban, vagy a gondoskodó államnak, amely a munkáért korrekt fizetést ad, és bevon a beteg- illetve nyugdíjbiztosításba. Mindez már a 80-as évektől kezdve elmaradt.” A kieli székhelyű Szociális Gazdasági Intézet igazgatója, Bernd Maelicke büntetőjogi szakértő emlékeztet rá, hogy „az elítélteknek a nyugdíjhoz való joga szerepel ugyan a büntető törvénykönyvben, de sohasem alkalmazták.” A szövetségi intézmények 2006-os nagy reformja, amely decentralizálta a börtönigazgatást, és a tartományi önkormányzatok hatáskörébe utalta, semmit sem hagyott meg a törvénykezésnek ebből a szociális vonásából.

Jogaik védelmében szövetségbe tömöríteni az elítélteket nem új ötlet. „1968-ban megalakult a Német Elítéltek Szakszervezete, a DGG, amely néhány évig működött. De mi hosszú időre tervezünk” – mondja Oliver Rast. Vagy említsük meg az argentin Sutpla-t, a mozgási szabadságuktól megfosztott dolgozók egységes szakszervezetét, amely 2012 júliusában alakult[4]>, 2013-ban 800 elismert tagja volt, és a szövetségi fegyházszolgálattal kötött megállapodás alapján nyert elfogadottságot. Az elítéltek munkakörülményeinek javításáért és biztonságának növeléséért küzdenek. Megjegyzendő, hogy a Sutpla az argentin dolgozók szakszervezeti tömörüléséhez tartozik (balközép), s ez az afféle átjárás bebörtönözöttek és klasszikus szakszervezeti tagok között Németországban egyelőre elképzelhetetlen, noha Oliver Rasték is kapnak támogatást a német szövetségi szakszervezeti tömörüléstől (DGB). „A szakszervezeteknek időre van szükségük ahhoz, hogy az elítélteket is dolgozóknak tartsák.” – magyarázza Frank Diener. – „Vannak szolidaritást kifejező üzeneteik, de hogy közös munkát lehessen elképzelni velük, arra még várni kell.”

 

Hasonló munkáért hasonló bért

A kérdés jogi vitát vált ki szakszervezeti körökben: „Vajon az elítéltek munkavégzése valódi munka, vagy inkább a társadalomba való visszailleszkedést szolgáló intézkedés, így inkább támogatott foglalkoztatásnak tekinthető-e? foglalja össze a vita lényegét Christian Herrgesell, a demokrácia és az alapjogok bizottságának börtönügyekért felelős képviselője. E kérdést illetően világos a német szakszervezeti vezetők álláspontja: munkáról van szó, de olyan munkáról, amelyet kényszer hatására végeznek.

Jogi szempontból még a „szakszervezet” megnevezés is problémás: jogilag „a szakszervezet-alapítás nem fér össze a rabok jogállásával, minthogy a rabok nem szabad állampolgárok érvel Bernd Maelicke. A német jogban elképzelhetetlen, hogy az elítéltek szakszervezeti tárgyalóféllé váljanak tartományi díjszabási tárgyalások alkalmával.

A hatóságok másik érve a költségtényező. Claudia Engfeld, a berlini Szenátus igazságügyi osztályának szóvivője szerint „a hiányos vagy egyáltalán nem levő szakképzettség miatt sok elítéltnek komoly segítségre van szüksége”. Állítása szerint a börtönbeli termelő tevékenység rendszerének fenntartása 2013-ban Berlin tartományban több mint 179 millió euróba került, míg a börtönműhelyek kereskedelmi forgalma 1,931 millió euró volt. „ Az elítéltek alacsonyabb képesítése és kisebb termelékenysége miatt nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk a börtönszemélyzet ellenőrző munkájára, ha a kiskereskedők termékeivel egyenértékű árut akarunk forgalmazni.” mondja Claudia Engfeld. A GG-BO és berzenkedő szóvivője, Frank Diener szerint ez az álláspont erősen vitatható: „A börtönben végzett munka hasonlít a börtönön kívülire, de nem úgy fizetik.”

Oliver Rast ezzel kapcsolatban szereti felidézni saját tapasztalatát: „A könyvkötő műhelyben irodai felszereléseket készítettem. Minden nap úgy ötven iratgyűjtőt állítottunk elő, amiket a börtön boltjában meg lehetett venni 18 euróért. Az órabérem mindössze 1,5 euró volt. Ez botrányos, véget kell neki vetni. Ezért harcolunk, éltetni akarjuk a szolidaritás, az autonómia és az egyenlőség értékeit. Ez a mi hozzájárulásunk az elítéltek újra szocializálódásához…”

 

Fordította: J. Horváth Katalin

 


[1] 2010 végén Németországban 69 000 foglyot tartottak nyilván. Destatis (szövetségi statisztikai hivatal); Tartományi igazságügyi minisztériumok; Tageszeitung, Berlin, 2014.október 15.

[2] www.gefangenengewerkschaft.de

[3] Brandenburg, Rajna-Palatinat és Szászország kivétel.

[4] „First Prisoners’ Trade Union Defends Rights in Argentina”, Inter Press Agency, 2013. június 7.